Kategóriák
Mesegyűjtemény Vidám mesék

Az alma

Késő őszre járt az idő. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlen alma. Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát. Hogyan lehetne megszerezni? Nagyon magasan van – nem tud odáig felugrani.

  • Kárr – kár!

Körülnéz a Nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyőfán ott üldögél a Varjú, és jóízűen nevet rajta.

  • Hallod-e, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl. – Szakítsd le nekem az almát.

Varjú átrepült a fenyőről a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.

  • Köszönöm szépen, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl, és fel akarta emelni az almát, de az – uramfia, mit látnak szemei?! – szusszant egyet, és elszaladt.
  • Hát ez meg miféle csoda?

Megijedt a Nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.

  • Állj meg, állj meg! – kiáltotta a Nyúl. – Hová viszed az almámat?
  • Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam.

Nyúl odaugrott Sündisznócskához.

  • Azonnal add vissza az almámat! Én találtam rá!

Odarepült hozzájuk a Varjú.

  • Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak!

Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta:

  • Ez az én almám, az enyém!

Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: Varjú csőrével belecsípett Sündisznócska orrába, a Sündisznócska tüskéivel megszúrta a Nyulat, a Nyúl pedig oldalba rúgta a Varjút… Ekkor lépett oda hozzájuk a Medve. Rájuk bömbölt:

  • Mi történik itt?! Mi ez a lárma?!

Azt felelik neki a veszekedők:

  • Mihail Ivanovics, te vagy itt az erdőn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.

Ezzel elmesélték a Medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét, aztán megkérdezte:

  • Ki találta az almát?
  • Én! – felelte a Nyúl.
  • De ki tépte le a fáról?
  • Bizony, hogy én! – károgta a Varjú.
  • Jól van. De ki kapta el?
  • Én kaptam el! – kiáltotta Sündisznócska.
  • Nos, hát akkor – ítélte a Medve – mindhármótoknak joga van az almára.
  • De csak egy almánk van! – kiáltotta egyszerre a Sündisznócska, a Nyúl és a Varjú.
  • Osszátok el az almát szép egyforma darabkákra, és mindegyiktek vegye el a maga részét.

Megint egyszerre kiáltották mind a hárman?

  • Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe?!

Sündisznócska elvette az almát és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált.

  • Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsőnek.

A másodikat a Varjúnak adta.

  • Ez a tiéd, mert te tépted le.

A harmadik darabot ő nyelte le.

  • Ez az enyém, mert én kaptam el az almát.

A negyedik darabkát pedig a medve mancsába nyomta.

  • Ez a tiéd, Mihail Ivanovics.
  • Ugyan miért? – ámuldozott a Medve.
  • Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket!

És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt, mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.

(Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

Kategóriák
Mesegyűjtemény Vidám mesék

Okoska-botocska

Hazafelé tartott a kis Sündisznó. Útközben találkozott a Nyúllal, és együtt ballagtak tovább. Kettesben feleannyinak tűnik az út. Hosszú az út hazáig, mennek, mendegélnek, beszélgetnek. Az út közepén egy bot hevert. A nagy beszélgetésben a Nyúl nem vette észre, megbotlott benne, és majdnem orra bukott.

  • Ó, te! – mérgelődött a Nyúl. Jól belerúgott a botba, és az messzire elrepült.

De a Sündisznó felemelte a botot, vállára vetette, úgy futott, hogy utolérje a Nyulat. Meglátta a Nyúl, hogy a Sündisznó felemelte a botot.

  • Minek neked ez a bot? Mi hasznod belőle? – csodálkozott.
  • Ez nem valami egyszerű bot csupán – magyarázta Sündisznó. – Ez egy okoska-botocska.

Nyúl csak megvetően kuncogott. Továbbmentek, mendegéltek, és elérkeztek egy kis patakhoz. Nyúl egyetlen ugrással átvetődött a patak túlsó oldalára, s onnan kiáltotta vissza:

  • Hé, Szórós Fej, dobd el a botodat! Nem tudsz vele átvergődni a patak innenső partjára!

Sündisznó azonban nem válaszolt erre semmit, csak egy kicsit hátrahúzódott, aztán nekifutott. Futás közben a botot leszúrta a patakocska közepére, és egyetlen lendülettel átugrott a túlsó partra, s úgy állt meg a Nyúl mellett, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Nyúlnak tátva maradt a szája az álmélkodástól.

  • Hű, de nagyot tudsz te ugrani!
  • Egyáltalán nem tudok ugrani – válaszolt Sündisznó. – Csak az okoska-botocska-minden-átugrócska segített nekem.

Továbbmentek, mendegéltek, s egy mocsaras részhez érkeztek. Nyúl egyik zsombékról a másikra ugrott. Sündisznó mögötte haladt, és a bottal vizsgálgatta maga előtt az utat.

  • Hé, te Szúrós Fej! Mit vánszorogsz ilyen lassan? Bizonyára a te botod…

Nem tudta azonban befejezni a mondatot Nyúl, mert megcsúszott a zsombékon, és füle hegyéig merült a mocsárba. Jaj, mindjárt lemerül, és megfullad! Átcammogott Sündisznó egy másik zsombékra, amelyik közelebb esett a Nyúlhoz, s odakiáltott neki:

  • Kapd el a botot! De jól markold meg!

Elkapta Nyúl a bot végét, Sündisznó pedig teljes erejéből megrántotta a botot, és kihúzta barátját a mocsárból. Amikor nagy nehezen kijutottak a biztonságos talajra, azt mondta a Nyúl a Sündisznónak.

  • Köszönöm, Sündisznó barátom, hogy megmentettél.
  • Ugyan, hogy mondhatsz ilyet! Nem én mentettelek meg, hanem az okoska-botocska-minden-bajból-kihúzócska!

Megint mentek, mendegéltek, és egy nagy, sűrű, sötét erdő szélén megláttak a földön egy kis madárfiókát. Kiesett a fészekből, panaszosan csipogott, a szülei ott röpködtek fölötte, nem tudták, mit tegyenek.

  • Segítsetek, segítsetek! – csiripelték.

A fészek magasan volt, sehogy sem lehetett elérni. Se a Sündisznó, se a Nyúl nem tudott fára mászni. Pedig valahogy segíteni kell a kismadáron. Törte a fejét a Sündisznó, s addig törte, amíg csak ki nem találta, mit kell tenni.

  • Állj arccal a fa törzse felé! – parancsolt rá a Nyúlra.

Nyúl oda is állt a fához, két mellső lábát feltette a fa törzsére. Sündisznó rátette a madárkát botjának hegyére, s a bottal felkapaszkodott a Nyúl vállára, s magasba emelte a kismadarat. Majdnem elérték a fészek szélét. A kismadárka ijedten csipogott egyet, aztán nagy bátran elrugaszkodott, beugrott a fészekbe. Hogy örvendeztek a madárszülők! Ujjongva röpködtek a Sündisznó és a Nyúl feje körül, s egyre csak azt csiripelték:

  • Köszönjük, köszönjük, köszönjük!
  • Remek fickó vagy te, Sündisznó! Nagyszerűen kitaláltad, mit kell tennünk.
  • Ugyan, dehogyis én találtam ki! Mindent ez az okoska-botocska-magasba-emelőcske csinált.

Elindultak befelé az erdőbe. Minél messzebbre jutottak, annál sűrűbb, annál sötétebb lett az erdő. Nyúlnak bizony elszorult a szíve. De Sündisznón nem látszik, hogy félne. Bátran halad előtte, s a bottal félrehajtja útjukból az ágakat. S ekkor az egyik fa mögül hirtelen kiugrott elébük egy hatalmas farkas, elállta az útjukat, rájuk kiáltott:

  • Állj!

Megtorpant a Nyúl meg a Sündisznó. Farkas megnyalta a szája szélét, fogait csattogtatva mondta nekik:

  • Téged nem bántalak, te Sündisznó, mert te nagyon szúrós falat lennél. De téged, Tapsifüles, bizony bekaplak szőröstül-bőröstül!

Szegény Nyúl egész testében reszketett a félelemtől, fehér lett, mintha téli bundát öltött volna, lába szinte a földbe gyökerezett. Behunyta a szemét – maja, most mindjárt bekapja a Farkas! De a Sündisznó nem vesztette el a fejét, meglendítette a botját, és nagyot vágott vele a Farkas hátára. Farkas felvonított a fájdalomtól, nagyot ugrott, és elszaladt… Bizony úgy eliramodott, hogy még vissza se nézett.

  • Köszönöm Sündisznó, most még a Farkastól is megmentettél.
  • Nem én, hanem ez az okoska-botocska-az ellenségre-lecsapócska – válaszolta Sündisznó.

Megint mentek, mendegéltek. Elhagyták az erdőt, és kiértek az útra. Bizony nem volt könnyű a felfelé vezető úton felkaptatni. Sündisznó elöl haladt, botjára támaszkodott, de a szegény Nyúl hamarosan lemaradt, majd összerogyott a fáradtságtól. Közel jártak már az otthonukhoz, de a Nyúl nem bírta tovább.

  • Semmi baj – mondta neki a Sündisznó -, kapaszkodj a bot végége.

Nyúl megmarkolta a botot, és Sündisznó a botnál fogva szépen felcipelte az emelkedő tetejére. És a Nyúl rögtön megérezte, mennyivel könnyebb így haladni felfelé.

  • Nézd csak – mondta -, a te okoska-botocskád most is segített rajtam.

Így vezette haza a Sündisznó a Nyulat az otthonába, ahol már olyan régóta várt rá Nyúlné asszonyság meg a gyerekek. Örvendeztek Nyúlék, hogy megint együtt vannak, és Nyúl azt mondja Sündisznónak:

  • Ha nem lett volna ez a te csodatévő okoska-botocskád, bizony sohasem láttam volna viszont az otthonomat.

Elmosolyodott ezen Sündisznó, s azt mondta neki:

  • Fogadd el ajándékba ezt a botot. Talán szükséged lesz rá.

Nyúlnak szinte a szava is elakadt a csodálkozástól.

  • S veled mi lesz a csodálatos okoska-botocska nélkül?
  • Sebaj! – válaszolta a Sündisznó. – Botot mindig lehet találni. Az okosságot pedig – és megkocogtatta ujjával a homlokát -, az okosságot pedig innen veszem hozzá!

Mindent megértett most már a Nyúl.

  • Milyen igazad van: nem a bot a fontos, hanem az okos fej, no meg a jó szív!

(Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

Kategóriák
Videótár

Sikító Sárkány készítése

Minden gyermek életében eljön az a pillanat, amikor felfedezőként elindult saját hangjának birodalmába és sikítozni kezd. Pici babaként még élvezzük, édesnek tartjuk, és mulatságosnak. Ahogy gyermekünk nő, úgy nőnek a decibelek is, mellyel arányosan csökken tűrőképességünk határa is.

Mit tehetünk ilyenkor? 1. Kiakadunk és mi is sikítozni kezdünk. 2. Leszaladunk a sarki munkavédelmi boltba egy 3M-es extrahiperszuper hallásvédő eszközért. 3. Varrunk egy Sikító Sárkányt és olvasunk egy mesét:

Kategóriák
Mesegyűjtemény Vidám mesék

A kis hajó

Sétálni indult Brekus, Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka. Elérkeztek egy patakhoz.

  • Fürödjünk meg! – brekegte Brekus, és beugrott a vízbe.
  • Nem tudunk úszni – mondta Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka.
  • Brehehehe! – nevetett rajtuk Brekus. – No hiszen, nem sokra megyek én veletek! – És úgy kacagott, majdnem vízbe fúlt.

Nagyon megbántódott ezen Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka. Törték a fejüket, mitévők legyenek. Addig-addig törték a fejüket, míg végre kitaláltak valamit. Kispipi elment, és hozott egy falevelet. Egérke egy fél dióhéjat. Hangyácska egy szalmaszálat vonszolt oda valahonnan. Katicabogárka pedig egy cérnaszálat. És nagy buzgón munkához láttak: a szalmaszálat bedöfték a dióhéjba, a falevelet cérnával hozzákötötték, és máris készen állt a kis hajó. A hajót vízre lökték. Beültek és elhajókáztak!

Brekus kidugta a fejét a vízből, hogy tovább nevessen rajtuk, de a kis hajó már messze járt… utol se érheted!

(Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

Kategóriák
Mesegyűjtemény Vidám mesék

A négy kis ezermester

Erdő szélén áll egy fatuskó, a tuskón egy házikó. Ebben a házikóban lakik Legyecske, a kis Béka, Sünike meg kakaska – Aranytaréj-Kakaska.

Elmentek egyszer az erdőbe gombászni, virágot szedni, rőzsét gyűjteni, bogyót eszegetni. Mentek, mentek az erdőben, és kiértek egy tisztásra. Körülnéztek, hát látják ám, hogy egy üres, gazdátlan szekér áll a tisztás közepén. Üres, gazdátlan szekér, annyi bizonyos, de azért nem akármilyen egy szekér ám az! Minden kereke más és más: az egyik egy icike-picike kis kerék, a másik már nagyobbacska; a harmadik amolyan se nem kicsi, se nem nagy; a negyedik meg: a legeslegnagyobb.

A szekér réges-rég ott állhatott már, a gombák is előbújtak alóla. Legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska csak álltak, álltak a szekér előtt, bámulták, és tátott szájjal álmélkodtak. Egyszerre csak előugrik egy nyúl a bokorból, ő is nézi, kacarászik.

  • Tiéd a szekér? – kérdik a Nyúltól.
  • Nem, ez a Medve szekere. Csinálta, csinálgatta egy ideig, de nem jutott a végire, hát kihajította. Azóta is itt áll.
  • Hát akkor fogjuk meg, és vigyük haza ezt a szekeret! – mondta Sünike. – Elkél majd a háztartásban.
  • Úgy van, vigyük haza! – helyeseltek a többiek.

Nekiláttak hát mindnyájan, nyomták, lökték, taszigálták a szekeret, de az bizony nem mozdult. Húzták-vonták előre-hátra. A szekér meg hol jobbra dőlt, hol balra. Hepehupás, rossz az út is, itt egy gödör, ott egy bucka. A Nyúl kacag, hahotázik, majd megpukkad nevettében:

  • Ki-hi-hi-hi-ne-he-he-hek is kell egy ilyen vacak, ha-ha-ha-hasznavehetetlen szekér!

Mind a négyen elfáradtak, de sajnálták volna otthagyni – elkél majd a háztartásban. Megint csak Sünike hozakodott elő valamivel:

  • Hát, akkor vigyük haza csak a kerekeket!
  • Úgy van! Gyerünk, igyekezzünk!

Leszerelték a szekérről a kerekeket, és hazagurították őket. Legyecske az icike-picike kis kereket, Sünike a nagyobbacskát, a kis Béka a se nem kicsit, se nem nagyot. Kakaska pedig felpattant a legeslegnagyobb kerékre, szaporán rakosgatta a lábait, csattogtatta szárnyait, és azt kiabálta:

  • Kukurikúúú!

A Nyúl nevette őket.

  • Micsoda csodabogarak, különféle kerekekkel karikáznak hazafelé!

Ezalatt a Legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska hazagurították a kerekeket, de bizony erősen gondolkodóba estek: most aztán mihez kezdjen velük?

  • Én már tudom! – szóltak meg a Legyecske; azzal fogta az icike-picike kis kereket és egy irinyó-pirinyó kis rokkát csinált belőle.

Sünike kitalálta: ha két kis botot erősít a saját kerekéhez, talicska lesz belőle.

  • Én is kifundáltam ám valamit! – brekegte a kis Béka, és a se nem kicsi, se nem nagy kereket a kútra szerelte, hogy könnyebben lehessen vizet húzni.

Kakaska pedig a legeslegnagyobb kereket a patak vizébe eresztette, sok-sok követ hordott oda mellé, és épített egy malmot.

Mindegyik keréknek hasznát vették a háztartásban: Legyecske fonalat font a rokkán, a kis Béka vizet hord a kútról, öntözi a kertet, Sünike gombát, bogyót, rőzsét szállít az erdőből a talicskáján. Kakaska meg lisztet őröl a malomban.

Egyszer aztán elment hozzájuk a Nyúl megnézni, hogy élnek, mit csinálnak. És úgy fogadták, mint egy kedves vendéget szokás. Legyecske kesztyűt kötött neki, a kis Béka sárgarépával kínálta, Sünike – gombával és különféle bogyókkal, Kakaska meg töltött lepénnyel és túrós táskával. Elszégyellte magát a Nyúl.

  • Bocsássatok meg nekem – mondta. – Kinevettelek benneteket, de most már látom, hogy akik ilyen ügyesek és leleményesek, mint ti vagytok, azoknak kis kerék, nagy kerék egyaránt hasznot hajthat.

(Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

Kategóriák
Mesegyűjtemény Vidám mesék

A gomba alatt

A Hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Egy apró kis gombát látott meg a tisztáson. Odaszaladt, és elbújt a gomba kalapja alá. Üldögélt a gomba tövében, várta, hogy elálljon az eső. Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához:
-Hangyácska, Hangyácska, engedj emgem is a gomba alá!
-Magam is csak éppenhogy elférek alatta!
De azért beeresztette a Pillangót.
Az eső meg csak egyre zuhogott. Futva jött Egérke.
-Engedjetek a gomba alá engem is!
-Ugyan hogyan engedhetnénk ide?’ Nincs itt már szabad hely!
-Húzzátok egy kicsit összébb magatokat!
Összébb húzták magukat, és beengedték az Egérkét a gomba alá.
Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb.
-Engedjetek be engem is a gomba alá az eső végét kivárni!
-Nincs már több hely!
-Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!
-Na jól van.
Összébb húzódtak. Jutott hely a Verébnek is.
Ekkor a Nyúl ugrott ki a tisztásra, és meglátta a gombát.
-Mentsetek meg! Üldöz a Róka!
-Sajnálom a Nyulat – szólt a Hangya. – Tudjátok mit? Húzdózkodjunk összébb!
Alighogy, a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.
-Nem láttátok a Nyulat? Nem itt bújt el?
-Ugyan, hogy bújhatott volna ide?
Megcsóválta a farkát a Róka, és elment.
Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek. A Hangya elgondolkozott, és hangosan ezt mondta:
-Először még nekem is alig volt helyem a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk!
Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitalálták, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.

(Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

Kategóriák
Cikkek

Hagyatékaink

Mesélésen, a meséinken keresztül a napi események, történések feldolgozhatóvá és könnyen megérthetővé válnak a gyerekeink számára. Az általunk megalkotott karakter, mesebéli lény, figura személyre szabható, kedvessé tehető, aki szintén jár óvodába, akinek kistestvére születik, eltörik a kedvenc játéka, csúnyán beszél a nagymamájával, nem szereti a spenótot vagy épp teljesen más akar lenni, mint ami, aki valójában. Meséinkkel a hétköznapokon túl segíthetünk feldolgozni a családban bekövetkező tragikus eseményt, haláleset vagy a szülők válását.

Saját meséink nagy előnye, hogy nincs kőbe vésve a keret. Vannak szereplőink, helyszíneink, történéseink, megoldásaink, melyek még menet közben is rugalmasan alakíthatóak, formálhatóak a gyerek pillanatnyi érzelmi állapota, befogadóképessége, visszajelzése és igénye szerint.

Saját meséink kincsek. Lelki táplálékok, melyek alapjai a szülő-gyermek kapcsolatnak, a megfelelő kötődés kialakulásának, a gyermek érzelmi biztonságának, a későbbi, kamaszkori esti beszélgetéseknek és a felnőttkori látogatásoknak, telefonhívásoknak. Saját meséinkben nem az írói véna és bravúr a lényeg, hanem a rítus, az a misztérium, az a varázslatos hangulat és titkos belső világ, melyet közösen építünk és alkotunk meg gyermekünkkel: szeretettel, törődéssel, összebújva.

A közös esti mesélések, a magunk által összerakott kis történetekből bátorságot adnak gyermekünknek arra, hogy szívvel, lélekkel, gondolatokkal, szavakkal belelépjen egy másik világba, kipróbáljon egy másik nézőpontot, új megoldásokat és lehetőségeket keresve. Mindeközben fejlődik érzelmi intelligenciája, szociális kompetenciája, problémamegoldó képessége, figyelme, felidéző képessége, nyelvi kompetenciája, bővül szókincse. Megtanul megérteni, különbséget tenni jó és rossz között, értéket képez, állást foglal, véleményt alkot.

A mesék fejlesztő hatása kiapadhatatlan forrás. A közös esti mesélés értéke felbecsülhetetlen. Mindez saját élményekkel és mesékkel gazdagítva hagyatékokká, nemzedékeket segítő utitársá válnak.

Kategóriák
diafilmek

Három kívánság

Ha nektek lenne három kívánságotok mit kezdenétek vele? Vajon mit értékelünk jobban, azt amiért megdolgoztunk vagy azt, amit ajándékba kapunk? Miért okozott viszályt a kívánságok kiválasztása? Ti meg tudnátok egyezni?

Kategóriák
Cikkek

Tudd, hogy hogyan, és hogy annak mi az ára

“Ha valamit meg szeretnél tenni, tudd hogy hogyan, és hogy annak mi az ára.” – hangoztatta edzéseinken mesterem. Tízen éves voltam, de tanításait a mai napig magammal hordom, és viszem az élet számos területére. A legnagyobb ajándék, amit a 17 év harcművészet adott: a tudatosság és az önfe(-fi-)gyelem.

Sokan bezárva érzik magukat, amikor gyermek érkezik a családba, mivel beszűkülnek az életterek, megváltoznak a szokások, jön egy csoda, akinek igényei vannak és akihez alkalmazkodni kell, így a gyermek születését követő szerepváltást, az anyaságot vagy az apaságot szabadságuk elvesztéseként élik meg. Hibáztatják a párjukat, a gyerekeiket, a családot a kialakult élethelyzet miatt, ami magával hoz egy életmód- és talán egy kényszerű munkahely váltás is. Hibáztatják a másikat még akkor is, ha azon az úton közösen indultak el, mindketten akarták és esetenként a másiknak semmi köze az idő közben kialakult kényszerű helyzethez. Szeretetvesztést élnek meg csupán attól, hogy a figyelem róluk egy picire helyeződik át, mely figyelem nélkül az a csöpp kis élet mondjuk ki, testileg is, lelkileg is halálra lenne ítélve. Hogy honnan törnek elő ezek a sokszor megmagyarázhatatlan negatív érzések, mi váltja ki ezeket az ambivalens reakciókat? Talán nem is tudatos, de gyerekkori megfigyeléseinkből és tapasztalatainkból írt saját történetünket “olvassuk fel” ilyenkor újra és újra.

A gyerek mintakövető. Ha azt látja, hogy mindig mást hibáztatunk, ő is mást fog. Ha azt látja, hogy a munka fontosabb és ő maga csak akadály, ezt a mintát fogja továbbvinni. Ha azt látja, hogy anya mellette frusztrált és csak akkor lesz nő, ha őt lepasszolja, apa pedig attól “valaki” hogy olyan beosztásban dolgozik, ami távol tartja a családjától nem törődve azzal, hogy a sok távol töltött idővel mekkora terhet tol anyára és milyen fájdalmat okoz a gyermekének (vagy fordítva, apa viszi a családot, anya pedig sok időt tölt távol a munka miatt, ne adj Isten más vigyáz a gyerekre, mert mindkét szülőt távol tartja a munkája), akkor jó eséllyel, ő is erre fog törekedni, amikor rálép a családalapítás útjára. Lehet, hogy már mi is ezt láttuk? Ezt, vagy valami hasonlót éltünk meg és raktároztunk el? Így akarva akaratlanul is megragadtunk egy gyermeki egocentrikus világképben, és a saját igényeink fontosabbak maradtak, melynek következtében mások számára fájó döntéseket hozunk meg? Esetleg olyannyira sajnáljuk és szeretetlenül érezzük magunkat, hogy hátra is hagyjuk gyermekünket, párunkat? Magunk sem tudjuk miért, de frusztráltak vagyunk, nem tudunk kötődni, elköteleződni és menekülünk önmagunk, valamint a felelősség elől? Kezeket fel, ki az, aki kevesebbnek érezni magát a “más”-tól, ha a munkája “csak” egy bolti eladó, “csak” egy villanyszerelő, vagy jelenleg “csak” egy segédmunkás, egy asszisztens? Ki az, akinek az önértékelése mások véleményétől, társadalmi konvencióktól, eszméktől függ és nem a belső értékeiből fakadó cselekedeteitől?

Biztos vagyok abban, hogy minden szülő a legjobbat akarja adni gyermekének, még ha ebben tudattalan mintái, félelmei jelen pillanatban meg is akadályozzák. Fel kell ismernünk, hogy sorskönyvünk írója mi magunk vagyunk! Ott van a toll és a lehetőség a kezünkben. Ha mást, más jövőt szeretnénk adni a gyermekeinknek, akkor meg kell változnunk. Nekünk kell megváltoznunk és változtatnunk! Soha nem késő felismerni és felébredni! Soha nem késő másképp dönteni! Soha nem késő átírni a mesénk és egy olyan mintát adni a gyermekünknek, amely kiegyensúlyozott párkapcsolathoz, reális önértékeléshez vezeti, amelynek mentén képes egyensúlyt teremteni a vágyai, a lehetőségei és a céljai között. Mert ez a három igen ritkán egy. Ezért tudnunk kell, hogy azt, amit meg akarunk tenni, azt hogyan tegyük meg, és hogy a tetteinknek mi lesz a következménye, mi az ára! Abban a pillanatban, amikor ezt a kis mozzanatot beiktatjuk gondolkodási folyamatunkba képessé válunk arra, hogy önállóan döntsünk, vállalni tudjuk döntéseink következményeiért a felelősséget, mely felelősséget előre átgondoltunk, és így döntéseinket ennek tükrében meghozva képessé válunk arra is, hogy azzal nemhogy ne bántsunk senkit, de mi magunk is kiteljesedjünk. És ez az igazi szabadság: a tudat, hogy mindig van más választás és az, hogy a választás lehetősége, a döntés a mi saját kezünkben van!

Illusztráció: pixabax.com

“Az interjúból kiderül az is, hogy a korábban katonaként Irakban is szolgáló férfi miért állt buszvezetőnek: családot szeretett volna.” – olvastam a minap egy cikkben. Ismerek közterület fenntartó munkát végző diplomás zenetanárt, aki azért választotta ezt a munkát, mert így a felesége és a három gyermeke mellett lehet. Ismerek olyat is, aki a vállalkozását engedte el, és egy céghez ment el szerviz munkákat végezni szintén azért, hogy a családjával lehessen. Nem a munka fogja meghatározni azt, hogy kik vagyunk, nem a munka által leszünk többek, boldogabbak és szabadabbak, hanem a szívből, szeretetből, másért meghozott döntéseinktől! Nem attól fogjuk magunkat szeretve érezni, hogy valaki folyton körül ugrál, lesi minden kívánságunkat, csak velünk foglalkozik és minden figyelmét nekünk adja, hanem attól, amit mi adunk neki. Mert a szeretet az, amit adunk és nem az, amit kapunk! Adni jó, és aki szeretetet ad, az egészen biztos lehet abban, hogy szeretetet fog kapni is! És ha ezt adjuk tovább, erről szólnak a napjaink, a meséink, saját történeteink, akkor biztosak lehetünk abban, hogy minderre gyermekünk is képessé válik. Nemcsak felnőtt, hanem ember lesz belőle. Egy olyan ember, aki képes adni, törődni, gondoskodni, szeretni, önmagán túl tekinteni és ezáltal nem csak boldogan, önmagával és körülményeivel megelégedve egy kiegyensúlyozott, szabad életet élni, de környezetét (feleségét, gyermekeit, családját) is boldoggá tudja majd tenni.

A döntés a mi kezünkben van. Írjuk át saját történetünket! Írjuk meg saját tündérmesénket, győzzük le a gonoszt, legyen miénk a kincs, jöjjön értünk a herceg, teremtsünk békét a birodalmak között! Írjuk le, és olvassuk fel azt a mesét, amit valóban élni szeretnénk! Olvassuk fel önmagunknak, olvassuk fel gyermekünknek! Higgyünk benne, és éljük!