Címke: szociális kompetenciák

  • A négy kis ezermester

    A négy kis ezermester

    Erdő szélén áll egy fatuskó, a tuskón egy házikó. Ebben a házikóban lakik Legyecske, a kis Béka, Sünike meg kakaska – Aranytaréj-Kakaska.

    Elmentek egyszer az erdőbe gombászni, virágot szedni, rőzsét gyűjteni, bogyót eszegetni. Mentek, mentek az erdőben, és kiértek egy tisztásra. Körülnéztek, hát látják ám, hogy egy üres, gazdátlan szekér áll a tisztás közepén. Üres, gazdátlan szekér, annyi bizonyos, de azért nem akármilyen egy szekér ám az! Minden kereke más és más: az egyik egy icike-picike kis kerék, a másik már nagyobbacska; a harmadik amolyan se nem kicsi, se nem nagy; a negyedik meg: a legeslegnagyobb.

    A szekér réges-rég ott állhatott már, a gombák is előbújtak alóla. Legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska csak álltak, álltak a szekér előtt, bámulták, és tátott szájjal álmélkodtak. Egyszerre csak előugrik egy nyúl a bokorból, ő is nézi, kacarászik.

    • Tiéd a szekér? – kérdik a Nyúltól.
    • Nem, ez a Medve szekere. Csinálta, csinálgatta egy ideig, de nem jutott a végire, hát kihajította. Azóta is itt áll.
    • Hát akkor fogjuk meg, és vigyük haza ezt a szekeret! – mondta Sünike. – Elkél majd a háztartásban.
    • Úgy van, vigyük haza! – helyeseltek a többiek.

    Nekiláttak hát mindnyájan, nyomták, lökték, taszigálták a szekeret, de az bizony nem mozdult. Húzták-vonták előre-hátra. A szekér meg hol jobbra dőlt, hol balra. Hepehupás, rossz az út is, itt egy gödör, ott egy bucka. A Nyúl kacag, hahotázik, majd megpukkad nevettében:

    • Ki-hi-hi-hi-ne-he-he-hek is kell egy ilyen vacak, ha-ha-ha-hasznavehetetlen szekér!

    Mind a négyen elfáradtak, de sajnálták volna otthagyni – elkél majd a háztartásban. Megint csak Sünike hozakodott elő valamivel:

    • Hát, akkor vigyük haza csak a kerekeket!
    • Úgy van! Gyerünk, igyekezzünk!

    Leszerelték a szekérről a kerekeket, és hazagurították őket. Legyecske az icike-picike kis kereket, Sünike a nagyobbacskát, a kis Béka a se nem kicsit, se nem nagyot. Kakaska pedig felpattant a legeslegnagyobb kerékre, szaporán rakosgatta a lábait, csattogtatta szárnyait, és azt kiabálta:

    • Kukurikúúú!

    A Nyúl nevette őket.

    • Micsoda csodabogarak, különféle kerekekkel karikáznak hazafelé!

    Ezalatt a Legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska hazagurították a kerekeket, de bizony erősen gondolkodóba estek: most aztán mihez kezdjen velük?

    • Én már tudom! – szóltak meg a Legyecske; azzal fogta az icike-picike kis kereket és egy irinyó-pirinyó kis rokkát csinált belőle.

    Sünike kitalálta: ha két kis botot erősít a saját kerekéhez, talicska lesz belőle.

    • Én is kifundáltam ám valamit! – brekegte a kis Béka, és a se nem kicsi, se nem nagy kereket a kútra szerelte, hogy könnyebben lehessen vizet húzni.

    Kakaska pedig a legeslegnagyobb kereket a patak vizébe eresztette, sok-sok követ hordott oda mellé, és épített egy malmot.

    Mindegyik keréknek hasznát vették a háztartásban: Legyecske fonalat font a rokkán, a kis Béka vizet hord a kútról, öntözi a kertet, Sünike gombát, bogyót, rőzsét szállít az erdőből a talicskáján. Kakaska meg lisztet őröl a malomban.

    Egyszer aztán elment hozzájuk a Nyúl megnézni, hogy élnek, mit csinálnak. És úgy fogadták, mint egy kedves vendéget szokás. Legyecske kesztyűt kötött neki, a kis Béka sárgarépával kínálta, Sünike – gombával és különféle bogyókkal, Kakaska meg töltött lepénnyel és túrós táskával. Elszégyellte magát a Nyúl.

    • Bocsássatok meg nekem – mondta. – Kinevettelek benneteket, de most már látom, hogy akik ilyen ügyesek és leleményesek, mint ti vagytok, azoknak kis kerék, nagy kerék egyaránt hasznot hajthat.

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

  • A gomba alatt

    A gomba alatt

    A Hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Egy apró kis gombát látott meg a tisztáson. Odaszaladt, és elbújt a gomba kalapja alá. Üldögélt a gomba tövében, várta, hogy elálljon az eső. Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához:
    -Hangyácska, Hangyácska, engedj emgem is a gomba alá!
    -Magam is csak éppenhogy elférek alatta!
    De azért beeresztette a Pillangót.
    Az eső meg csak egyre zuhogott. Futva jött Egérke.
    -Engedjetek a gomba alá engem is!
    -Ugyan hogyan engedhetnénk ide?’ Nincs itt már szabad hely!
    -Húzzátok egy kicsit összébb magatokat!
    Összébb húzták magukat, és beengedték az Egérkét a gomba alá.
    Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb.
    -Engedjetek be engem is a gomba alá az eső végét kivárni!
    -Nincs már több hely!
    -Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!
    -Na jól van.
    Összébb húzódtak. Jutott hely a Verébnek is.
    Ekkor a Nyúl ugrott ki a tisztásra, és meglátta a gombát.
    -Mentsetek meg! Üldöz a Róka!
    -Sajnálom a Nyulat – szólt a Hangya. – Tudjátok mit? Húzdózkodjunk összébb!
    Alighogy, a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.
    -Nem láttátok a Nyulat? Nem itt bújt el?
    -Ugyan, hogy bújhatott volna ide?
    Megcsóválta a farkát a Róka, és elment.
    Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek. A Hangya elgondolkozott, és hangosan ezt mondta:
    -Először még nekem is alig volt helyem a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk!
    Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitalálták, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

  • Hagyatékaink

    Hagyatékaink

    Mesélésen, a meséinken keresztül a napi események, történések feldolgozhatóvá és könnyen megérthetővé válnak a gyerekeink számára. Az általunk megalkotott karakter, mesebéli lény, figura személyre szabható, kedvessé tehető, aki szintén jár óvodába, akinek kistestvére születik, eltörik a kedvenc játéka, csúnyán beszél a nagymamájával, nem szereti a spenótot vagy épp teljesen más akar lenni, mint ami, aki valójában. Meséinkkel a hétköznapokon túl segíthetünk feldolgozni a családban bekövetkező tragikus eseményt, haláleset vagy a szülők válását.

    Saját meséink nagy előnye, hogy nincs kőbe vésve a keret. Vannak szereplőink, helyszíneink, történéseink, megoldásaink, melyek még menet közben is rugalmasan alakíthatóak, formálhatóak a gyerek pillanatnyi érzelmi állapota, befogadóképessége, visszajelzése és igénye szerint.

    Saját meséink kincsek. Lelki táplálékok, melyek alapjai a szülő-gyermek kapcsolatnak, a megfelelő kötődés kialakulásának, a gyermek érzelmi biztonságának, a későbbi, kamaszkori esti beszélgetéseknek és a felnőttkori látogatásoknak, telefonhívásoknak. Saját meséinkben nem az írói véna és bravúr a lényeg, hanem a rítus, az a misztérium, az a varázslatos hangulat és titkos belső világ, melyet közösen építünk és alkotunk meg gyermekünkkel: szeretettel, törődéssel, összebújva.

    A közös esti mesélések, a magunk által összerakott kis történetekből bátorságot adnak gyermekünknek arra, hogy szívvel, lélekkel, gondolatokkal, szavakkal belelépjen egy másik világba, kipróbáljon egy másik nézőpontot, új megoldásokat és lehetőségeket keresve. Mindeközben fejlődik érzelmi intelligenciája, szociális kompetenciája, problémamegoldó képessége, figyelme, felidéző képessége, nyelvi kompetenciája, bővül szókincse. Megtanul megérteni, különbséget tenni jó és rossz között, értéket képez, állást foglal, véleményt alkot.

    A mesék fejlesztő hatása kiapadhatatlan forrás. A közös esti mesélés értéke felbecsülhetetlen. Mindez saját élményekkel és mesékkel gazdagítva hagyatékokká, nemzedékeket segítő utitársá válnak.

  • Három kívánság

    Három kívánság

    Ha nektek lenne három kívánságotok mit kezdenétek vele? Vajon mit értékelünk jobban, azt amiért megdolgoztunk vagy azt, amit ajándékba kapunk? Miért okozott viszályt a kívánságok kiválasztása? Ti meg tudnátok egyezni?

  • Tudd, hogy hogyan, és hogy annak mi az ára

    Tudd, hogy hogyan, és hogy annak mi az ára

    “Ha valamit meg szeretnél tenni, tudd hogy hogyan, és hogy annak mi az ára.” – hangoztatta edzéseinken mesterem. Tízen éves voltam, de tanításait a mai napig magammal hordom, és viszem az élet számos területére. A legnagyobb ajándék, amit a 17 év harcművészet adott: a tudatosság és az önfe(-fi-)gyelem.

    Sokan bezárva érzik magukat, amikor gyermek érkezik a családba, mivel beszűkülnek az életterek, megváltoznak a szokások, jön egy csoda, akinek igényei vannak és akihez alkalmazkodni kell, így a gyermek születését követő szerepváltást, az anyaságot vagy az apaságot szabadságuk elvesztéseként élik meg. Hibáztatják a párjukat, a gyerekeiket, a családot a kialakult élethelyzet miatt, ami magával hoz egy életmód- és talán egy kényszerű munkahely váltás is. Hibáztatják a másikat még akkor is, ha azon az úton közösen indultak el, mindketten akarták és esetenként a másiknak semmi köze az idő közben kialakult kényszerű helyzethez. Szeretetvesztést élnek meg csupán attól, hogy a figyelem róluk egy picire helyeződik át, mely figyelem nélkül az a csöpp kis élet mondjuk ki, testileg is, lelkileg is halálra lenne ítélve. Hogy honnan törnek elő ezek a sokszor megmagyarázhatatlan negatív érzések, mi váltja ki ezeket az ambivalens reakciókat? Talán nem is tudatos, de gyerekkori megfigyeléseinkből és tapasztalatainkból írt saját történetünket “olvassuk fel” ilyenkor újra és újra.

    A gyerek mintakövető. Ha azt látja, hogy mindig mást hibáztatunk, ő is mást fog. Ha azt látja, hogy a munka fontosabb és ő maga csak akadály, ezt a mintát fogja továbbvinni. Ha azt látja, hogy anya mellette frusztrált és csak akkor lesz nő, ha őt lepasszolja, apa pedig attól “valaki” hogy olyan beosztásban dolgozik, ami távol tartja a családjától nem törődve azzal, hogy a sok távol töltött idővel mekkora terhet tol anyára és milyen fájdalmat okoz a gyermekének (vagy fordítva, apa viszi a családot, anya pedig sok időt tölt távol a munka miatt, ne adj Isten más vigyáz a gyerekre, mert mindkét szülőt távol tartja a munkája), akkor jó eséllyel, ő is erre fog törekedni, amikor rálép a családalapítás útjára. Lehet, hogy már mi is ezt láttuk? Ezt, vagy valami hasonlót éltünk meg és raktároztunk el? Így akarva akaratlanul is megragadtunk egy gyermeki egocentrikus világképben, és a saját igényeink fontosabbak maradtak, melynek következtében mások számára fájó döntéseket hozunk meg? Esetleg olyannyira sajnáljuk és szeretetlenül érezzük magunkat, hogy hátra is hagyjuk gyermekünket, párunkat? Magunk sem tudjuk miért, de frusztráltak vagyunk, nem tudunk kötődni, elköteleződni és menekülünk önmagunk, valamint a felelősség elől? Kezeket fel, ki az, aki kevesebbnek érezni magát a “más”-tól, ha a munkája “csak” egy bolti eladó, “csak” egy villanyszerelő, vagy jelenleg “csak” egy segédmunkás, egy asszisztens? Ki az, akinek az önértékelése mások véleményétől, társadalmi konvencióktól, eszméktől függ és nem a belső értékeiből fakadó cselekedeteitől?

    Biztos vagyok abban, hogy minden szülő a legjobbat akarja adni gyermekének, még ha ebben tudattalan mintái, félelmei jelen pillanatban meg is akadályozzák. Fel kell ismernünk, hogy sorskönyvünk írója mi magunk vagyunk! Ott van a toll és a lehetőség a kezünkben. Ha mást, más jövőt szeretnénk adni a gyermekeinknek, akkor meg kell változnunk. Nekünk kell megváltoznunk és változtatnunk! Soha nem késő felismerni és felébredni! Soha nem késő másképp dönteni! Soha nem késő átírni a mesénk és egy olyan mintát adni a gyermekünknek, amely kiegyensúlyozott párkapcsolathoz, reális önértékeléshez vezeti, amelynek mentén képes egyensúlyt teremteni a vágyai, a lehetőségei és a céljai között. Mert ez a három igen ritkán egy. Ezért tudnunk kell, hogy azt, amit meg akarunk tenni, azt hogyan tegyük meg, és hogy a tetteinknek mi lesz a következménye, mi az ára! Abban a pillanatban, amikor ezt a kis mozzanatot beiktatjuk gondolkodási folyamatunkba képessé válunk arra, hogy önállóan döntsünk, vállalni tudjuk döntéseink következményeiért a felelősséget, mely felelősséget előre átgondoltunk, és így döntéseinket ennek tükrében meghozva képessé válunk arra is, hogy azzal nemhogy ne bántsunk senkit, de mi magunk is kiteljesedjünk. És ez az igazi szabadság: a tudat, hogy mindig van más választás és az, hogy a választás lehetősége, a döntés a mi saját kezünkben van!

    Illusztráció: pixabax.com

    “Az interjúból kiderül az is, hogy a korábban katonaként Irakban is szolgáló férfi miért állt buszvezetőnek: családot szeretett volna.” – olvastam a minap egy cikkben. Ismerek közterület fenntartó munkát végző diplomás zenetanárt, aki azért választotta ezt a munkát, mert így a felesége és a három gyermeke mellett lehet. Ismerek olyat is, aki a vállalkozását engedte el, és egy céghez ment el szerviz munkákat végezni szintén azért, hogy a családjával lehessen. Nem a munka fogja meghatározni azt, hogy kik vagyunk, nem a munka által leszünk többek, boldogabbak és szabadabbak, hanem a szívből, szeretetből, másért meghozott döntéseinktől! Nem attól fogjuk magunkat szeretve érezni, hogy valaki folyton körül ugrál, lesi minden kívánságunkat, csak velünk foglalkozik és minden figyelmét nekünk adja, hanem attól, amit mi adunk neki. Mert a szeretet az, amit adunk és nem az, amit kapunk! Adni jó, és aki szeretetet ad, az egészen biztos lehet abban, hogy szeretetet fog kapni is! És ha ezt adjuk tovább, erről szólnak a napjaink, a meséink, saját történeteink, akkor biztosak lehetünk abban, hogy minderre gyermekünk is képessé válik. Nemcsak felnőtt, hanem ember lesz belőle. Egy olyan ember, aki képes adni, törődni, gondoskodni, szeretni, önmagán túl tekinteni és ezáltal nem csak boldogan, önmagával és körülményeivel megelégedve egy kiegyensúlyozott, szabad életet élni, de környezetét (feleségét, gyermekeit, családját) is boldoggá tudja majd tenni.

    A döntés a mi kezünkben van. Írjuk át saját történetünket! Írjuk meg saját tündérmesénket, győzzük le a gonoszt, legyen miénk a kincs, jöjjön értünk a herceg, teremtsünk békét a birodalmak között! Írjuk le, és olvassuk fel azt a mesét, amit valóban élni szeretnénk! Olvassuk fel önmagunknak, olvassuk fel gyermekünknek! Higgyünk benne, és éljük!

  • Az első közös futás

    Az első közös futás

    Júlia 3 éves volt, amikor először eljött velem futni. Úgy tolta le a 3.5 km-t, hogy végig csacsogta és a sarkokon bevárt. 7 évesen 45 perc alatt futott le 10 km-t, egy évvel később 2’45” alatt futott 1 km-t! Azóta a futást (részben) abbahagyta, kézilabdázik.

    Ma Éva a bringa helyett úgy döntött, hogy “be van rozsdásodva egy kicsit, ráférne egy kis futás”, úgyhogy magunkhoz vettük a kutyát, az erdő felé vettük az irányt és tettünk egy próbát. Háromszor beiktattunk egy kis sétát, az utolsó km-en fogtam a kezét, de megcsináltuk, megcsinálta!

    A helyes önértékelés, a döntés képessége a próbálkozás mentén alakul ki. Adjunk teret annak, hogy kipróbálja mit is tud, hol vannak a határai. Hagyjuk tapasztalni! Ha elkezdte, támogassuk abban, hogy véghez is vigye. Beszéljük meg az élményeit, a tapasztalatait. Segítsük levonni a következtetéseket, de soha ne ítéljük meg termete és kora alapján, ne döntsünk nélküle, helyette és ne mondjuk meg, mire képes!

    Rejtett kincsekkel, meglepetésekkel és csodákkal teli egy gyermek képességvilága, és a mi dolgunk az, hogy ezt szerető odafigyeléssel feltárjuk, felfedezzük, majd neki, és általa a világnak adjuk egy sokkal szebb és békésebb jövő reményében!

  • Hétszínvirág

    Hétszínvirág

    Volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Annuska. Édesanyja elküldte perecet venni. Vásárolt is hét perecet: két köménymagosat apának, két mákosat anyának, két cukrosat saját magának és egy kis rózsaszínűt Öcsinek, Pavliknak. Fogta a füzérbe fűzött pereceket, s hazafelé indult. Megy, mendegél, elbámészkodik, megszámolja a varjakat, elolvassa a cégtáblákat. Azalatt odasomfordál egy ismeretlen kutya, s fölfalja a pereceket, egyiket a másik után: apa köménymagosait, anya mákosait, Annuska cukrosait. Érzi ám Annuska, hogy könnyebbedik a perecfüzér. Odanéz, hát üres a fonál, a kutya épp az utolsókat ropogtatja – Öcsi rózsaszínű perecét. Még a száját is megnyalta utána.

    – Jaj, te rossz kutya – kiabált Annuska, s a kutya után eredt.

    Szaladt, szaladt, de csak nem érte utol, s végül el is tévedt. Nézi, nézi, micsoda idegen helyre vetődött. A nagy házak eltűntek, s csupa kis viskó van körülötte. Megijedt Annuska, s keservesen sírva fakadt. Hát csak ott terem egy anyóka.

    – Kislány, kislány, miért sírsz? Annuska elmesélte hogy járt. Megsajnálta az anyóka Annuskát, bevezette a kertjébe, s így szólt hozzá: – Ne sírj, ne ríj, majd én segítek a bajodon. Perecem, igaz, nincsen, és pénzem sincs. De nő az én kertemben egy virág, a neve: Hétszínvirág, az mindent megtehet. Látom, te jó kislány vagy, ha szeretsz is elbámészkodni az utcán. odaadom neked a Hétszínvirágot, az majd segít rajtad. S ezzel letépett a tövéről egy nagyon szép virágot, s odaadta Annuskának. Olyanféle volt az, mint a margaréta, csak épp hogy minden szirma más-más színű: sárga, vörös, kék, zöld, narancssárga, ibolyaszín meg égszínkék.

    – Ez a virág nem közönséges virág ám. teljesítheti minden kívánságodat. Csak tépd le valamelyik szirmát, dobd el, s mondd el ezt a verset: Szívem szirma, szeretlek, szállj nyugatról keletnek, északról meg délfele, szállj el, szállj el százfele! Földet, ha érsz kis szirom, legyen úgy, mint akarom, tedd meg nekem, szépen kérlek – Aztán megmondod, hogy mit kívánsz, s nyomban teljesül.

    Annuska szépen megköszönte az anyókának a virágot, s kiment a kapun. Az utcán jutott az eszébe, hogy nem tudja az utat hazafelé. Már vissza is fordult volna a kiskertbe, meg akarta kérni az anyókát, hogy vezesse a legközelebbi rendőrhöz, hát uramfia! – se kiskert, se öregasszony, mintha a föld nyelte volna el őket. Mit csináljon? Szokás szerint már éppen elsírná magát, össze is húzódik az orra, mint egy kis harmonika, mikor eszébe jut a titokzatos virág. Gyorsan letépett egy szirmot, a sárgát, eldobta, s így szólt:

    – Lássuk csak, mit tud ez a Hétszínvirág. Szívem szirma, szeretlek, szállj nyugatról keletnek, északról meg délfele, szállj el, szállj el százfele! Földet, ha érsz kis szirom, legyen úgy, mint akarom, tedd meg nekem, szépen kérlek – hogy otthon legyek azon nyomban a perecekkel együtt.

    Ahogy kimondta, már otthon is volt, kezében a perecekkel. Odaadta a pereceket a mamájának, s így gondolkozott magában: “Bizony, ez csakugyan nagyszerű virág; ezt a legislegszebb virágvázába kellene tenni.” Annuska még nagyon kicsi lány volt, ezért fogott egy széket, ráállt és felnyúlt a mamája legislegkedvesebb virágvázájáért, amely a legislegmagasabb polcon állt. Hát nem éppen akkor repült el egy sereg varjú az ablak előtt? Annuska pontosan meg akarta állapítani, hány a varjú: hét vagy nyolc? Kinyitotta a száját és elkezdte őket számolni, ujjait egyenként begörbítve. A váza pedig leesett, ezer darabra tört.

    – Már megint eltörtél valamit, te haszontalan? – kiáltott be anya a konyhából – Csak nem az én legislegkedvesebb vázámat?

    – Nem, anyukám, dehogy, semmi sem tört el- Rosszul hallottad! – kiáltott vissza Annuska, gyorsan letépte a vörös szirmot, eldobta, és így suttogott: Szívem szirma, szeretlek, szállj nyugatról keletnek, északról meg délfele, szállj el, szállj el százfele! Földet, ha érsz kis szirom, legyen úgy, mint akarom, tedd meg nekem, szépen kérlek – hogy anyu legislegkedvesebb vázája megint ép legyen.

    Alig, hogy ezt kimondta, a cserepek maguktól összeszaladtak s összenőttek. Anyu beszaladt a szobába, s látta, hogy legislegkedvesebb vázája a helyén áll, mintha mi sem történt volna. Annuskát mindenesetre megfenyegette az ujjával és kiküldte az udvarra sétálni.

    Kint a fiúk éppen “Északi sark”-ot játszottak, ócska deszkákon ültek s egy nagy karó volt mellettük a földbe dugva.

    – Fiúk, fiúk, vegyetek be engem is játszani!

    – Még mit nem! Nem látod, hogy ez az Északi-sark: Csak nem viszünk lányokat az Északi-sarkra!

    – Ez az Északi-sark? Ez négy öreg deszka.

    – Ez nem deszka, hanem jéghegy! Eredj, ne zavarj! Épp most van a legnagyobb jégnyomás.

    – Szóval nem vesztek be?

    – Nem! Eredj!

    – Hát nem is kell! Én nélkületek is eljutok az Északi-sarkra most mindjárt. És nem is olyan rongyosra mint a tiétek, hanem olyanra, mint az igazi. Pukkadjatok meg! Annuska a kapuhoz ment, elővette a titokzatos Hétszínvirágot, letépte a kék szirmot, elhajította, és így szólt: Szívem szirma, szeretlek, szállj nyugatról keletnek, északról meg délfele, szállj el, szállj el százfele! Földet, ha érsz kis szirom, legyen úgy, mint akarom, tedd meg nekem, szépen kérlek – hogy az Északi-sarkon legyek, de most rögtön.

    Még ki sem mondhatta, amikor szörnyű szélvihar kerekedett, a nap elsötétült, körüs-körül koromfekete éjszaka lett, a föld meg úgy forgott a lába alatt, mint a pörgettyű. Annuska úgy, ahogy volt, vékony nyári ruhácskájában, csupasz lábával, egyes-egyedül ott találta magát az Északi-sarkon, ahol száz fok hideg van.

    – Jaj, mamácskám, megfagyok! – kiabált Annuska, és sírva fakadt, de a könnyei nyomban jéggé fagytak, s úgy lógtak az orráról, mint a jégycsapok az esővízcsatornáról. A jéghegy mögül előcammogott hét fehér medve, s egyenest a kislánynak tartott: egyik szörnyűbb a másiknál. Az első – ni, jeges, a másik – ideges, a harmadik – talpas, a megyedik – tenyeres, az ötödik – lába kicsit csámpás, a hatodik – szeme tüzes lámpás, a hetedik – a legislegmérgesebb. Annuska félholtra vált rémületében, jéghidegre fagyott ujjaival épp csak hoyg le tudta tépni a zöld szirmot, eldobta, s kiabált, ahogy csak a torkán kifért: Szívem szirma, szeretlek, szállj nyugatról keletnek, északról meg délfele, szállj el, szállj el százfele! Földet, ha érsz kis szirom, legyen úgy, mint akarom, tedd meg nekem, szépen kérlek – hogy otthon legyek az udvarunkon, de rögtön. Abban a szempillantásban megint az udvaron termett. Néznek rá a fiúk, és nevetnek rajta.

    – Na hol az a te híres Északi-sarkod?

    – Ott voltam.

    – Hiszi a piszi, bizonyítsd be!

    – Nézzétek, még lóg a jégcsap rólam!

    – Ez neked jégcsap? Macska farka ez, nem jégcsap!

    Annuska megsértődött, s megfogadta, hogy többet nem bajlódik a fiúkkal, inkább átmegy a másik udvarra, ahol a kislányok játszanak. Odamegy, s látja, hogy azoknak mindenféle játékuk van. Egyiknek kis kocsija, másiknak labdája, a többinél ugrókötél meg kis tricikli, sőt egy kislány karján egy nagy beszélőbaba csücsült, a fején babaszalmakalap s a lábán babahócipő. Elbúsulta magát Annuska. Az irigységtől még a szeme is sárga lett, mint a macskáé. “Na – gondolta magában -, majd én megmutatom nektek, kinek van több játéka.” Elővette a Hétszínvirágot, letépte a narancsszínű sziromlevelet, eldobta, és nagy hangon mondta: Szívem szirma, szeretlek, szállj nyugatról keletnek, északról meg délfele, szállj el, szállj el százfele! Földet, ha érsz kis szirom, legyen úgy, mint akarom, tedd meg nekem, szépen kérlek – hogy a világ minden játéka az enyém legyen.

    Azon nyomban özönlött feléje a sok játék a világ minden tájáról. Elsőnek persze a babák, csak úgy csattogott a szemük a nagy pipslákolásban s szüntelenül kiabáltak, hogy “papa, mama!” – “papa, mama!”. Annuska először megörült, de azután olyan sok lett a baba, hogy megtelt velük az egész udvar, a kis utca, s a térnek is jó fele. Egy lépést sem lehetett tenni, hogy baba ne kerüljön láb alá. Egyebet sem lehetett hallani körös-körül, csak a babák sírását. Elképzelhetetlen, mekkora lármát tud csapni ötmillió baba. S ezek csak a moszkvai babák! Annuska egy kicsit megijedt, de ez még csak a kezdet volt. A babák után gurultak a labdák, golyók, kerékpárok, triciklik, traktorok, autók, könnyű harckocsik és ágyúk. Az ugrókötelek úgy kúsztak a földön mint a kígyók, a lábak közé tekeredtek, s ettől az ideges babák mégjobban rikácsolta. A levegőben milliószám röpködtek a játékrepülőgépek, léghajók és vitorlázók. Az égből szüntelenül hullott a töménytelen sok tulipán formájú ejtőernyő, és fönnakadt a fákon meg a sürgönypóznákon. A közlekedés elakadt. A rendőrök felmásztak a lámpaoszlopokra, s nem tudják mitévők legyenek.

    – Elég, elég: – kiabált rémülten Annuska, fejéhez kapva – elég lesz! Nagyon kérem! Nekem nem kell ilyen sok játék, csak tréfáltam. Félek… De hiába, a játék csak úgy özönlött mindenfelől. Kifogyott a szovjet játék, következtek az amerikaiak. Már az egész város a háztetőkig megtelt játékszerekkel. Annuska felszaladt a lépcsőn – a játékok utána. Ki a balkonra – a játékok a nyomában. Föl a padlásra – a játékok is. Akkor kiszaladt a háztetőre, letépte az ibolyaszínű sziromlevelet, eldobta, s gyorsan elmondta: Szívem szirma, szeretlek, szállj nyugatról keletnek, északról meg délfele, szállj el, szállj el százfele! Földet, ha érsz kis szirom, legyen úgy, mint akarom, tedd meg nekem, szépen kérlek – hogy a játékok menjenek vissza a boltokba, de most mindjárt.

    S a játékok azonmód eltűntek. Ahogy Annuska ránéz az ő Hétszínviráhgjára, hát látja ám, hogy már csak egyetlenegy szirom van rajta. “Ejnye, ejnye, hat szirmot már elfecséreltem, s mi hasznom belőle? Na nem baj. Ezután jobban meggondolom.” Megy az utcán s töri a fejét. “De mit is kívánhatnék? Rendelek két kiló töltött csokoládét, gy fél kiló savanyúcukrot, tíz deka törökmézet, tíz deka cukrosmogyorót, s hogy el ne felejtsem, egy rózsaszínű perecet Öcsinek, no és? Ha meg is kapok mindent, megeszem az egészet, és akkor nem marad semmim. Nem, akkor már inkább triciklit kérek. Különben minek? A végén úgyis elveszik a fiúk. Sőt meg is vernek. Nem. Jobb lesz, ha jegyet kívánok a moziba vagy a cirkuszba. Az legalább mulatságos. Vagy talán új szandált kérjek? Ennél különb dolgot is kívánhatok. csak el ne hamarkodjam, ez a fő.” Ilyenformán tűnődött Annuska, amikor egyszercsak meglátott egy szép kisfiút, aki egy kapu előtti padon ült. Nagy, kék szeme volt, vidám, de szelíd. Nagyon tetszett neki a fiú, messziről látszott rajta, hogy nem verekedős, és Annuska nagyon szeretett volna vele megismerkedni. Oda is ment hozzá bátran, olyan közel, hogy mind a két szembogarában meglátta saját arcát s a vállán lógó két kis copfját.

    – Fiú, mondd, te fiú, hogy hívnak?

    – Vityának, hát téged?

    – Annuskának. Gyere, játsszunk fogócskát!

    – Nem lehet. Sánta vagyok. Most látta meg csak Annuska, hogy a fiú lábán furcsa, magas talpalású cipő van.

    – Milyen kár! – mondta Annuska – nagyon tetszel nekem, s nagyon szívesen szaladgáltam volna veled.

    – Te is nagyon tetszel nekem, s én is nagyon szeretnék veled játszani, de sajnos, lehetetlen. Hiába minden. S ez már így marad egész életemre.

    – Ej, micsoda csacsiságokat beszélsz, te fiú! – kiáltott fel Annuska, s elővette az ő Hétszínvirágát. – Ide nézz! S ezzel a kislány óvatosan letépte az utolsó sziromlevelet, az égszínkéket, egy pillanatra a fiú szeméhez tartotta, aztán szétnyitotta ujjait, s boldogságtól reszkető, vékony hangocskáján énekelte: Szívem szirma, szeretlek, szállj nyugatról keletnek, északról meg délfele, szállj el, szállj el százfele! Földet, ha érsz kis szirom, legyen úgy, mint akarom, tedd meg nekem, szépen kérlek – hogy Vitya lába meggyógyuljon. A fiú ebben a pillanatban leugrott a padról, elkezdett Annuskával fogócskázni, s olyan pompásan futott, hogy a kislány sehogy sem tudta utolérni, akárhogy igyekezett is.

    (V. Katajev)

  • Ceruzamese

    Ceruzamese

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy doboz ceruza. Öt színes ceruza lakott egy fehér papírdobozban. Ültek a bolt polcán és azon sóhajtoztak, hogy őket senki sem fogja megvenni. Véletlenül ugyanis a zoknik mellé tették őket, és nem a többi írószer közé.

    – Gondolj csak bele – mondta a piros ceruza – minket csak akkor vesznek meg, ha egy kisgyerek zoknit és ceruzát is akar venni egyszerre. Elég kicsi ennek az esélye. Nézd, meg itt ülünk már hetek óta és senki, még csak meg se fogott minket. Ám ebben a pillanatban egy kisfiú állt meg a polc előtt. Levett egy zoknit. amin egy piros autó volt és betette a doboz ceruzát is az anyukája kosarába.

    – Na látod- mondta a kék ceruza –, felesleges volt úgy aggódni. Végül minden ceruza gazdára talál.

    Miután kifizették és hazavitték őket, a kisfiú kitette a ceruzákat az asztalra. Hozott fehér lapokat és egy nagy dobozt, ami tele volt már más, színes ceruzákkal, radírokkal, faragókkal.

    – Odanézz kiáltott fel a zöld ceruza – mindjárt rajzolni fognak velünk! – Na végre – nyújtózkodott a sárga – már azt hittem megbarnulok itt unalmamban. És a kisfiú rajzolni kezdett. Egy nagy piros autót rajzolt, fekete kerekekkel. Szinezte, színezte, színezte az autó oldalát, és egyszer csak elkopott a piros ceruza hegye.

    – Jaj, most mi lesz, siránkozott a piros ceruza – biztos más színnel fogja befejezni a rajzot. Ám a kisfiú pirosra akarta festeni az egész autót, ezért elővette a ceruzafaragóját és szépen, óvatosan kihegyezte újra a piros ceruzát.  A ceruza nagyon örült, amikor még szépen vissza is tették a dobozába a többi közé, már szavakat sem talált. Boldogan nézett körbe a zöld, a kék, a sárga és a fekete ceruzán:

    – Igaz, hogy minden ceruza gazdára talál, de mi jó gazdára is találtunk! – lelkendezett – Ez a kisfiú nagyon ügyesen rajzol, és a ceruzáira is nagyon vigyáz! – mondta és minden ceruza boldogan hajtotta álomra a fejét.

    Forrás: http://www.okosjatek.hu/rovid_esti_mese_gyerekeknek_az_okosjatek_tollabol