Címke: Mesetár

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

Icinke-picinke

Volt a világon egy icinke-picinke kis asszony, annak az icinke-picinke kis asszonynak volt egy icinke-picinke kis tehene, azt az icinke-picinke kis tehenet megfejte egy icinke-picinke kis zsajtárba; abból az icinke-picinke kis zsajtárból azt az icinke-picinke kis tejet beleszűrte egy icinke-picinke kis szűrőn egy icinke-picinke kis fazékba, azt az icinke-picinke kis fazekat rátette egy icinke-picinke kis padra, befedte egy icinke-picinke kis fedővel. Volt annak az icinke-picinke kis asszonynak egy icinke-picinke kis macskája, az az icinke-picinke kis macska odament az icinke-picinke kis fazékhoz, felborította az icinke-picinke kis tejet; ezért nagyon megharagudott az icinke-picinke kis asszony, felkapott egy icinke-picinke kis nyújtófát, úgy megütötte vele az icinke-picinke kis macskát, hogy mindjárt megdöglött bele. Ha az icinke-picinke kis macska meg nem döglött volna, talán az én icinke-picinke kis mesém is tovább tartott volna.

(Arany László)

(Forrás: Bauer Gabriella – Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Mesegyűjtemény

A kismadár kertje

Van nekem egy kertem. Benne télen-nyáron rigó ül az ágon. Feketerigó. Reggelente rigófüttyel köszönt engem, s ha a kertben üldögélek, mindig a fölibém hajló ágra telepedik, onnét mondja a meséit. Mert bizony az én rigóm mesemondó kisrigó. Ezt a mesét is tőle hallottam:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mázas korsó, benne egy szem borsó. Ezt a borsószemet elvetette a kertjébe az egyszeri kismadár. Mert kertje is volt az egyszeri kismadárnak, a fészke mellett.

Ezután nem tett egyebet: eldicsekedett fűnek-fának, hogy mennyi borsó terem majd neki a kertjében, gond nélkül élhet belőle télen. Ki is kelt a borsó. Icipici szára zöldellt a világba. Megörült a kismadár, sietett az Esőhöz.

– Eső, Eső, kedves Eső – kopogtatott be hozzá – siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!

– Ebben a hónapban szabadságon vagyok – válaszolta az Eső mérgesen a háborgatásért, és becsapta ajtaját.

– Jaj, elszárad a borsóm!- ijedezett a kismadár, s a kútágasra rebbent. Onnét kiáltott le a kútnak: – Gémeskút, kedves kút, siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!

– No még ilyet! – képedt el az öreg gémeskút. S a kútágas akkorát reccsent mérgében, hogy ijedten röppent fel róla a kismadár.

Ahogy becsapta ajtaját az eső, tüstént lelohadt a mérge és sajnálni kezdte az egyszeri kismadarat. Fel is keltette a fiát, Záport:

– Eredj, édes fiam, locsold meg kicsit a kismadár kertjét, kertjében a borsót!

A gémeskútnak is megesett a szíve a kismadáron, s küldte a teli vödröt, öntözze meg a borsót. No, nagyot nézett a Zápor, amikor feleúton megpillantotta a lassan ballagó vödröt.

– Ki látott már ilyen csodát: maga megy a teli vödör! – rikkantotta és megkérdezte, hová-kihez.

– A kismadár borsóját megyek meglocsolni – válaszolta a vízzel teli vödör.

– Nem oda Buda! – zendült a Zápor szava. – A kismadár borsóját én locsolom meg!

Azzal már zúdult is a Zápor az égből a kismadár kertjére.

– Jaj, itt az özönvíz, vízözön! – ijedt meg a kismadár a lombok alatt, s csak akkor könnyebbedett meg a szíve, amikor a szivárvány hídját verte fel a z égre. Akkorra ért oda a vizesvödör.

– Hát te mit keresel a kertemben? – csodálkozott a kismadár.

– Locsolni jöttem! – felelte a vödör, s azzal loccs! – már meg is öntözte a zápor fürdette borsót. A kismadár siránkozva nézte a tenger tócsát.

– Jaj, oda a borsóm! – sírdogált. De a borsót nem mosta el a tenger tócsa! Sőt: egykettőre bokrosodni kezdett.

– Borsócskám, borsócskám, de megnőttél! – örvendezett borsójának a kismadár. – Bizony eljött a kapa ideje!

Azzal elröppent a kapás emberhez.

– Kedves ember, kapás ember – kopogtatott be az ablakon- hozd a kapád, kapáld meg a borsóm.

– Jó, jó, kismadár, megkapálom én szívesen, ha meg tudunk egyezni a fizetség dolgában!

Abban egyeztek meg, hogy a fele termést a kapás kapja. Meg is kapálta a borsót még aznap. Másnapra már szedhették is róla a borsót. Csoda egy borsó volt! Színarany volt minden szeme! Bizony elállt az ember szeme-szája, amikor beállított a fizetségért! Csak a kismadár kesergett:

– Ó, én szerencsétlen, szegény kismadárka, egyszer vetek borsót, egyszer gazdálkodom, hogy legyen télire való eleségem, akkor is csak aranyborsó terem nekem!

– Add nekem az aranyborsót, kismadár – mondta az ember – cserébe minden télen magot szórok neked az ablakpárkányra!

A kismadár örömest odaadta az aranyborsót, s azóta minden télen odaszáll járandóságáért az ablakpárkányra; mert azt mondanom sem kell, hogy mindörökre felhagyott a gazdálkodással. Kertje sincs többé, de fészke ott van minden kertben, a ti kertetekben is.

(Tordon Ákos)

Kategóriák
Mesegyűjtemény Vidám mesék

Okoska-botocska

Hazafelé tartott a kis Sündisznó. Útközben találkozott a Nyúllal, és együtt ballagtak tovább. Kettesben feleannyinak tűnik az út. Hosszú az út hazáig, mennek, mendegélnek, beszélgetnek. Az út közepén egy bot hevert. A nagy beszélgetésben a Nyúl nem vette észre, megbotlott benne, és majdnem orra bukott.

  • Ó, te! – mérgelődött a Nyúl. Jól belerúgott a botba, és az messzire elrepült.

De a Sündisznó felemelte a botot, vállára vetette, úgy futott, hogy utolérje a Nyulat. Meglátta a Nyúl, hogy a Sündisznó felemelte a botot.

  • Minek neked ez a bot? Mi hasznod belőle? – csodálkozott.
  • Ez nem valami egyszerű bot csupán – magyarázta Sündisznó. – Ez egy okoska-botocska.

Nyúl csak megvetően kuncogott. Továbbmentek, mendegéltek, és elérkeztek egy kis patakhoz. Nyúl egyetlen ugrással átvetődött a patak túlsó oldalára, s onnan kiáltotta vissza:

  • Hé, Szórós Fej, dobd el a botodat! Nem tudsz vele átvergődni a patak innenső partjára!

Sündisznó azonban nem válaszolt erre semmit, csak egy kicsit hátrahúzódott, aztán nekifutott. Futás közben a botot leszúrta a patakocska közepére, és egyetlen lendülettel átugrott a túlsó partra, s úgy állt meg a Nyúl mellett, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Nyúlnak tátva maradt a szája az álmélkodástól.

  • Hű, de nagyot tudsz te ugrani!
  • Egyáltalán nem tudok ugrani – válaszolt Sündisznó. – Csak az okoska-botocska-minden-átugrócska segített nekem.

Továbbmentek, mendegéltek, s egy mocsaras részhez érkeztek. Nyúl egyik zsombékról a másikra ugrott. Sündisznó mögötte haladt, és a bottal vizsgálgatta maga előtt az utat.

  • Hé, te Szúrós Fej! Mit vánszorogsz ilyen lassan? Bizonyára a te botod…

Nem tudta azonban befejezni a mondatot Nyúl, mert megcsúszott a zsombékon, és füle hegyéig merült a mocsárba. Jaj, mindjárt lemerül, és megfullad! Átcammogott Sündisznó egy másik zsombékra, amelyik közelebb esett a Nyúlhoz, s odakiáltott neki:

  • Kapd el a botot! De jól markold meg!

Elkapta Nyúl a bot végét, Sündisznó pedig teljes erejéből megrántotta a botot, és kihúzta barátját a mocsárból. Amikor nagy nehezen kijutottak a biztonságos talajra, azt mondta a Nyúl a Sündisznónak.

  • Köszönöm, Sündisznó barátom, hogy megmentettél.
  • Ugyan, hogy mondhatsz ilyet! Nem én mentettelek meg, hanem az okoska-botocska-minden-bajból-kihúzócska!

Megint mentek, mendegéltek, és egy nagy, sűrű, sötét erdő szélén megláttak a földön egy kis madárfiókát. Kiesett a fészekből, panaszosan csipogott, a szülei ott röpködtek fölötte, nem tudták, mit tegyenek.

  • Segítsetek, segítsetek! – csiripelték.

A fészek magasan volt, sehogy sem lehetett elérni. Se a Sündisznó, se a Nyúl nem tudott fára mászni. Pedig valahogy segíteni kell a kismadáron. Törte a fejét a Sündisznó, s addig törte, amíg csak ki nem találta, mit kell tenni.

  • Állj arccal a fa törzse felé! – parancsolt rá a Nyúlra.

Nyúl oda is állt a fához, két mellső lábát feltette a fa törzsére. Sündisznó rátette a madárkát botjának hegyére, s a bottal felkapaszkodott a Nyúl vállára, s magasba emelte a kismadarat. Majdnem elérték a fészek szélét. A kismadárka ijedten csipogott egyet, aztán nagy bátran elrugaszkodott, beugrott a fészekbe. Hogy örvendeztek a madárszülők! Ujjongva röpködtek a Sündisznó és a Nyúl feje körül, s egyre csak azt csiripelték:

  • Köszönjük, köszönjük, köszönjük!
  • Remek fickó vagy te, Sündisznó! Nagyszerűen kitaláltad, mit kell tennünk.
  • Ugyan, dehogyis én találtam ki! Mindent ez az okoska-botocska-magasba-emelőcske csinált.

Elindultak befelé az erdőbe. Minél messzebbre jutottak, annál sűrűbb, annál sötétebb lett az erdő. Nyúlnak bizony elszorult a szíve. De Sündisznón nem látszik, hogy félne. Bátran halad előtte, s a bottal félrehajtja útjukból az ágakat. S ekkor az egyik fa mögül hirtelen kiugrott elébük egy hatalmas farkas, elállta az útjukat, rájuk kiáltott:

  • Állj!

Megtorpant a Nyúl meg a Sündisznó. Farkas megnyalta a szája szélét, fogait csattogtatva mondta nekik:

  • Téged nem bántalak, te Sündisznó, mert te nagyon szúrós falat lennél. De téged, Tapsifüles, bizony bekaplak szőröstül-bőröstül!

Szegény Nyúl egész testében reszketett a félelemtől, fehér lett, mintha téli bundát öltött volna, lába szinte a földbe gyökerezett. Behunyta a szemét – maja, most mindjárt bekapja a Farkas! De a Sündisznó nem vesztette el a fejét, meglendítette a botját, és nagyot vágott vele a Farkas hátára. Farkas felvonított a fájdalomtól, nagyot ugrott, és elszaladt… Bizony úgy eliramodott, hogy még vissza se nézett.

  • Köszönöm Sündisznó, most még a Farkastól is megmentettél.
  • Nem én, hanem ez az okoska-botocska-az ellenségre-lecsapócska – válaszolta Sündisznó.

Megint mentek, mendegéltek. Elhagyták az erdőt, és kiértek az útra. Bizony nem volt könnyű a felfelé vezető úton felkaptatni. Sündisznó elöl haladt, botjára támaszkodott, de a szegény Nyúl hamarosan lemaradt, majd összerogyott a fáradtságtól. Közel jártak már az otthonukhoz, de a Nyúl nem bírta tovább.

  • Semmi baj – mondta neki a Sündisznó -, kapaszkodj a bot végége.

Nyúl megmarkolta a botot, és Sündisznó a botnál fogva szépen felcipelte az emelkedő tetejére. És a Nyúl rögtön megérezte, mennyivel könnyebb így haladni felfelé.

  • Nézd csak – mondta -, a te okoska-botocskád most is segített rajtam.

Így vezette haza a Sündisznó a Nyulat az otthonába, ahol már olyan régóta várt rá Nyúlné asszonyság meg a gyerekek. Örvendeztek Nyúlék, hogy megint együtt vannak, és Nyúl azt mondja Sündisznónak:

  • Ha nem lett volna ez a te csodatévő okoska-botocskád, bizony sohasem láttam volna viszont az otthonomat.

Elmosolyodott ezen Sündisznó, s azt mondta neki:

  • Fogadd el ajándékba ezt a botot. Talán szükséged lesz rá.

Nyúlnak szinte a szava is elakadt a csodálkozástól.

  • S veled mi lesz a csodálatos okoska-botocska nélkül?
  • Sebaj! – válaszolta a Sündisznó. – Botot mindig lehet találni. Az okosságot pedig – és megkocogtatta ujjával a homlokát -, az okosságot pedig innen veszem hozzá!

Mindent megértett most már a Nyúl.

  • Milyen igazad van: nem a bot a fontos, hanem az okos fej, no meg a jó szív!

(Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

Kategóriák
Mesegyűjtemény

Mese a magányos csigáról, aki boldog akart lenni

Egy széles autóút mellett éldegélt egy csiga. Rendes, jóravaló csiga volt, illemtudó, és roppant kellemes társaság – bár ezt sajnos rajta kívül senki más nem tudta. Ugyanis olyan lassú volt szegény, hogy mire udvariasan köszönt volna bárkinek is, az már rég messze járt. Pedig annyira szeretett volna legalább csak annyit mondani, hogy:

– Üdvözlöm, szép időnk van, nemdebár?

De nem mondhatta senkinek. Próbálkozott-próbálkozott, de egyszer sem járt szerencsével. Az autóút mentén egyébként is ritkán jártak, és azok is mind jóval gyorsabbak voltak nála. A csiga nagyon elszomorodott. Még soha nem volt barátja, és születésétől fogva egyedül élt a házában, annyira magányosan, hogy már a nevét is elfelejtette, hiszen soha nem szólt hozzá senki.

Az út mentén széles árok húzódott, így a csiga még csak arra sem mehetett, pedig azon túl óriási erdő magasodott, nyilván tele állatokkal.

– Ott biztosan lakik valaki, aki szívesen lenne a barátom – vélekedett a csiga. – Aki nem szalad el, mire azt mondanám, hogy „szép időnk van, nemdebár”.

Éveken keresztül próbált eljutni az erdőbe, de hiába küszködött, az árok soha nem akart véget érni. Éjjel-nappal autók, kamionok dübörögtek el mellette, kész csoda volt, hogy addig egyben maradt.

Aztán egyszer csak megállt. Elfáradt. Tapodtat sem mozdult.

Feladta.

Onnantól fogva ki se bújt a házából. Olvasott, zenét hallgatott, majd miután végzett az összes könyvvel, és kívülről fújta az összes lemezt, csak bámult kifelé az ablakon naphosszat.

A kamionok száguldottak rendületlenül.

És egyszer csak észrevett egy másik csigát a túloldalon. Izgatottan dugta ki a fejét a házából, és próbálta felhívni magára a figyelmet. Eredménytelenül.

Először elszomorodott, majd úgy döntött, csak azért sem adja fel. Onnantól kezdve minden nap azon mesterkedett, hogy a szemközti csiga felfigyeljen rá. Mert hogy az sem mozdult, ott álldogált messze-messze, a forgalmas út túloldalán.

Egyszer csak azt vette észre, hogy a másik csiga is ugyanúgy nézi őt, és ugyanolyan izgatottan integet a csápjaival. A csigát boldogság töltötte el.

– De jó lenne átkelni az úton! – ábrándozott. Ám hiába törte a fejét, a kamionok csak jöttek és mentek, lehetetlen volt átjutni, hiszen rögvest agyonnyomták volna.

Telt-múlt az idő. A csiga lelkesedése alábbhagyott, már alig dugta ki a fejét a házából, csak üldögélt odabent bánatosan. Néha kipillantott az ablakon, de úgy tűnt, a másik is feladta. Két magányos csiga, akik soha nem találkozhatnak.

Aztán egyszer eleredt az eső. És csak esett és esett, de nem úgy, ahogy általában: temérdek víz szakadt le az égből, és magával sodorta a csigaházat is. A csiga biztosra vette, hogy ez már a vég – de már nem félt. Lekuporodott a földre, és miközben lepotyogtak a könyvei, összetörtek a tányérjai, felborultak a szekrényei, egy párnát tett a feje alá, és elaludt.

Amikor felébredt, már nem esett. Kemény a csigahéj; úgy tűnt, a háza nem tört össze. Átverekedte magát a romokon, és kilesett a szabadba. Ugyanott volt, mint eddig, az út szélén, az árok mentén. De mielőtt fásultan visszabújt volna, észrevett valamit. A másik csiga volt az – méghozzá az ő oldalán! Bizony, a vihar egymás mellé sodorta őket.

A csiga nekiveselkedett, és elindult. A másik ugyanígy tett. Hamarosan ott álltak egymással szemben.

– Üdvözlöm, szép időnk van, nemdebár? – kérdezte boldogan a csiga.

– Üdvözlöm, szép időnk van, nemdebár? – kérdezte a másik.

És az úton továbbra is dübörögtek a kamionok, az árok örökre elválasztotta a csigát erdőtől, de ki a csudát érdekelt – hiszen már soha többé nem kellett egyedül lennie.

(Lakatos István)

Kategóriák
Mesegyűjtemény

A macskacicó

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három fia. Hát ezek a fiúk már mind házasodnivalók voltak.   Azt mondta az apjuk, hogy házasodjanak meg. Fellökött a levegőbe három pálcát, minden fiúnak a részére egyet, és azt mondta, kinek amerre esik a pálcája, arra kell menni nősülni. A nagyobbik fiúnak a grófkisasszonyok felé hullott a pálcája, a középső fiúnak a bárókisasszonyok felé, a legkisebb fiúé pedig egy sűrű erdő felé hullott. El is indultak a fiúk, de a kisebbik nagyon búsult. Azon gondolkozott, hogyan tud ő menyasszonyt kapni az erdőben. Ahogy ment, mendegélt az erdőben, talált egy kis macskacicót. A macskacicó folyton nyávogott utána. Azt mondja a királyfi:  

Kép forrása: moly.hu

– Felséges királyapám azt tanácsolta, hogy errefelé jöjjek házasodni, de én itt nem találok leányt.  

Azt mondja a macskacicó:  

– Ne búsulj, én elmegyek tehozzád!

Addig nem tudott a királyfi hazamenni, amíg meg nem ígérte, hogy feleségül veszi a cicát. A másik két testvére már otthon volt. Azok örültek, mert szép menyasszonyt kaptak. Az apjuk kérdezte sorra, hogy kinek milyen a menyasszonya. A legnagyobbik mondta, hogy az övé grófkisasszony, a közbelső mondta, hogy az övé bárókisasszony, a legkisebb azt mondta, hogy majd meglátják. Na, akkor a király azt parancsolta, hogy menjen el minden vőlegény a menyasszonyához, és hozzon egy szép virágcsokrot. A két nagyobbik fiú örömmel ment a menyasszonyához, de a kisebbik nagyon búsult. Mikor odaérkezett az erdő szélére, a cicó már várta. Látta, hogy nagyon búsul. Azt mondja neki:  

– Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?  

– Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vőlegény vigyen a menyasszonyától egy virágcsokrot. Hát én a macskacicótól hogy vigyek?  

– Ne búsulj, csak feküdj le és aludj – mondta a cicó. Akkor megkapart egy nagy odvas fát, és sok kis macskacicó jött elő. Egyik cicó ezüstvirágot hozott, a másik aranyvirágot, a harmadik gyémántvirágot, s a menyasszony összeillesztgette mind egy csokorba. A másik két királyfi már otthon volt, a kicsi későre ért haza. A király azt mondta, hogy nagyon szép a csokor, mindeniké nagyon szép, de a legkisebbé a legszebb. Kérdezték, hogy mondja meg már, ki a menyasszonya, de csak azt felelte, hogy majd meglátják.

Telt-múlt az idő, egy hét múlva újra azt parancsolta a király, hogy menjen mindenik a menyasszonyához, és hozzon egy kendőt. Elmentek a királyfiak, a két nagyobb nagy örömmel, de a kisebbik csak nagyon búsult. Mikor odaért az erdő szélére, a cicó már várta. Azt mondja:  

– Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd meg, miért búsulsz?  

– Hogyne búsulnék, mikor most kendőt kell vigyek a menyasszonyomtól. Hát a cicó nem tud szőni.  

– Ne búsulj, csak feküdj le és aludj.  

Megint megkaparta az odvas fát, előjöttek a kis cicók. Egyik aranyszálat, a másik ezüstszálat, a harmadik gyémántszálat hozott. A menyasszony megszőtte. Amikor hazaérkeztek, a király megnézte a kendőt. A két nagyobbik fiúnak azt mondta, hogy hát szép, szép a kendő, amit hoztak, de a legkisebbnek azt mondta, hogy ez nagyon szép.  

– Mondd meg: ki a menyasszonyod?  

– Majd meglátjátok!  

Megint telt az idő. Nemsokára a király azt mondta, hogy most már hozza el mindenik a menyasszonyát. A két nagyobbik örvendezve ment a menyasszonyáért, de a legkisebb most már igazán nagyon búsult. Arra gondolt: hogyan vigye ő a macskacicót haza? Még eddig minden megvolt, ami szükséges, de most már nincs mit tenni, csak be kell mutatni. A macskacicó ott várta az erdőszélen. Megint azt mondja neki:  

– Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám! Mondd, miért búsulsz?  

– Hogyne búsulnék, mikor felséges királyapám azt parancsolta, hogy mindenik vigye haza a menyasszonyát. Én téged, cicót, hogy vigyelek?  

– Ne búsulj, csak feküdj le és aludj!  

A királyfi gondolta, hogy most nem alszik el, de csak nem tudott magának parancsolni, és csak elaludt. Amikor felébredt, egy gyönyörű szép királyi palotában ébredt fel, és egy nagyon szép királykisasszony volt mellette. Azt se tudta, hogy mit csináljon! Nagyon meg volt ijedve. De a királykisasszony azt mondta neki, hogy ne búsuljon, mert ő az, akit macskacicó képében megkért, de ő el volt átkozva, hogy addig mindig macskacicó legyen, amíg valaki meg nem kéri macskacicó képében.  

– Macskacicó voltam, most te megkértél, és visszaváltoztam királykisasszonynak.  

Voltak ott a királyi palotában inasok; kocsisok, szobalányok, gyönyörű szép hintó, lovak. Beült a királyfi a királykisasszonnyal a hintóba, tizenkét ló húzta. Így mentek hazafelé. Mikor hazaértek, már odahaza állott a lakodalom a legjavában. Mikor észrevették az őrök, hogy jönnek, a királynak hírt adtak, hogy jön más országból a király vendégségbe. Mikor odaérkeztek, akkor látta a király, hogy az az ő fia és a menyasszonya. Nagyon csodálkoztak, hogy soha nem mondta meg, hogy az ő menyasszonya kicsoda. De ez a menyasszony volt a legeslegszebb.   Megtartották a lakodalmat. Incidától Boncidáig ért a vége.

Itt a mese vége! 

(magyar népmese)

Forrás: https://nepmese.hu/mesetar/mesek/a-macskacico

Kategóriák
Mesegyűjtemény

A három bolond lány

Volt egyszer egy ember, annak volt három lánya meg egy fia. Aratáskor a legény meg a két kisebbik lány kiment a mezőre, a nagyobbikat meg otthon hagyták, hogy főzzön és majd vigye utánuk az ebédet.

Na, de a nagylány azt gondolta magában, még korán van, ráér a főzéssel, inkább átmegy a szomszédasszonyhoz beszélgetni. Át is ment, csak akkor ijedt meg, amikor látta, már nagyon fönt jár a nap. Hazaszaladt, föltette az ételt, s rakta a tüzet nyakra-főre. Mikor már jól főtt az ebéd, eszébe jutott, hogy még valamit még nem mondott el a szomszédasszonynak. Megint átment hozzá. Hát amikor visszajött, látta ám, hogy kozmás lett a bableves. Nagyot kiáltott, s lekapta a fazekat a tűzről, hogy a levest majd kiönti és főz helyette másikat. Félt, hogy a bátyja megszidja, ha kozmás ételt visz neki. Amikor éppen öntötte a levest a moslékba, a háta mögött egyet bőgött egy borjú. Azt gondolta a lány, a borjú most elmegy a faluba s elmondja, hogy ő odaégette a bablevest, s akkor nem megy férjhez soha. Megfogta a borjút, s nem törődött többet az ebéddel.

Eljött a dél. Odakint már várták az ételt, de hogy nem vitte senki, a legény a nagyobbik lányt hazaküldte, nézze meg, mi van otthon. A lánynak a nénje elmondta, mi történt vele, meg hogy a borjút miért nem ereszti el. Hát a másik lánynak se kellett több, odaállt ő is, s segített fogni a borjút. Azok meg odakint várhattak.

Egy idő múlva azt mondja a legény a másik lánynak:

– Eridj már haza te is, mert ma nem ebédelünk!

Hazament a legkisebb lány is, de az is otthon ragadt a borjút fogni s meg se mozdult. Végre rászánta magát a legény és hazament, hogy lássa, mi van a lányokkal. Kérdezi tőlük:

– Na, ti három istenverték, mit csináltok itt?

A lányok elmondták, minek fogják a borjút. Haragudott a legény, s odakiáltott:

– Mind a hármatokat világgá zavarlak!

A lányok kétségbeeseve könyörögtek neki, inkább fogja ő is a borjút. Ahogyan a legény ezt hallotta, megfordult s elindult a kapu felé. Onnan még visszaszólt:

– Hát én most elmegyek országot-világot próbálni. Ha még olyan három bolondot találok, mint ti vagytok, akkor jó. De ha nem, elkergetlek benneteket.

Azzal a legény elment világnak.

Beér egy faluba, látja, hogy egy kotlós körül ott a sok csibe, egy öregassszony meg üti-vágja a kotlóst. Odaszól:

– Hé, öreganyám! Minek bántja azt a kotlóst?

Azt mondja az öregasszony:

– Hát azért, mert nem szoptatja a csirkéket!

– Azért nem kell a kotlóst agyonverni. Van-e kásája?

– Van – felelte az asszony.

– Náhát, akkor főzze meg s adja a csirkéknek.

Az asszony úgy is tett. Mikor kiszórta a főtt kását, látja, hogy a kotlós tüsténét hívogatja a csirkéket a kására. Többet nem is bántotta.

Akkor a legény továbbment. A harmadik faluban éppen házat építettek Odaköszön nekik:

– Jó munkát!

Azok visszaszólnak:

– Nincs itt jó munka! Már két éve építjük ezt a házat, de van itt egy kis gerenda, húzzuk, húzzuk kétfelé, hogy olyan hosszú legyen, mint a többi, de csak nem nyúik meg.

A legény ekkor elővett egy másik gerendát, hozzátoldotta a kis gerendához, s mindjárt jó lett.

Azzal ment tovább. Alkonyodáskor beért egy faluba s látta, hogy az egyik udvarban sok nép áll, kezükben mindenféle ringy-rongy, s hadonásznak vele.

– Hát maguk meg mit csinálnak itt? – kérdezi tőlük.

Azt feleli az egyik asszony:

– Talán nem látja? Fölhajtjuk a legyeket a padlásra.

– Aztán minek?

– Csak azért, mert nagyon elszaporodtak, s bántják az állatokat.

– Azokat ugyan hiába hajtják, úgyis megint lejönnek.

Azt mondja egy másik asszony:

– Lejönnének, ha tudnának. Csakhogy mi elvesszük ám a létrát.

Akkor a legény egy szót sem szólt, sarkon fordult, ment haza. Otthon a lányoknak elmondta, hogy maradhatnak, mert látott már több bolondot is, nemcsak őket.

Örültek a lányok, de hiába örültek, mert azért eljárt a hírük, és nem mentek férjhez soha.

Ha férjhez mentek volna, akkor talán ez a mese is tovább tartott volna.

(népmese)

Kategóriák
Mesegyűjtemény

A róka meg a daru

Találkozik a róka a daruval, s kérdi:

– Hol jártál, daru koma?

– A tónál voltam, hogy élelmet keressek, halat fogjak magamnak. Hát te, róka koma, merre jártál?

– Én is voltam vadászni, a faluban tyúkászni. De tudod, hogy az ételről mi jutott az eszembe? Rendezzünk egy jó vendégséget.

– Jól van, róka koma, kinél rendezzük?

– Előbb nálam, azután pedig nálad. Holnap délben gyere hozzám ebédre.

– Megyek, de nekem hosszú nyakú edényben add az ételt, mert én a csőrömmel tányérból nem tudok enni.

Szerzett a róka másnapra egy kövér tyúkot, és sütni-főzni kezdte. Az ételt azonban úgy osztotta el, hogy a jó falatok mind a tányérba kerültek, a hosszú nyakú edénybe pedig csak egy kis gyenge maradék jutott.

Látta a daru, hogy kinek milyen az étele, de semmit sem szólt, hanem ebéd után ő is meghívta a rókát.

– Na, róka koma, holnap délben te gyere hozzám ebédre.

– Megyek, de nekem tányérban add az ételt, mert én a szájammal hosszú nyakú edényből enni nem tudok.

Szerzett a daru másnapra néhány szép halat, és sütni-főzni kezdte. Az ételt azonban úgy osztotta el, hogy a jó falatok mind a hosszú nyakú edénybe kerültek, a tányérba pedig csak egy kis gyenge maradék jutott.

Látta a róka, hogy kinek milyen az étele, s mérgelődni kezdett. Kérdi a daru:

– Talán haragszol, róka koma?

– Hát már hogyne haragudnék, daru koma, amikor te finom ételt eszel, s nekem csak a rossza jutott!

Felelte a daru:

-Ugyan, édes róka koma, én csak azt tettem veled, amit te tettél velem. Kölcsönkenyér visszajár.

(Népmese)

Forrás: http://www.okosjatek.hu/rovid_esti_mese_gyerekeknek_az_okosjatek_tollabol

.

Kategóriák
Mesegyűjtemény

Nagyhatalmú Sündisznócska

Kerek erdő közepében, jegenyefa tetejében vidoran munkálkodott a pirossapkás Harkály mester. Kis baltácskájával sorra megkopogtatta a hernyóházacskák ajtaját:

– Gyertek ki egy kicsit a friss levegőre, hernyócskák. Fogadom, vissza sem mentek többet, ha egyszer az orrocskátokat kidugjátok.

S amilyen jóakarójuk Harkály mester a hernyócskáknak, még most is költögetné őket, ha föl nem dörmög hozzá valaki a fa tövéből:

– Hallod-e, te erdei ács, ki az úr az erdőben?

Harkály mester máskor erre a kérdésre mindig leugrott a legalsó ágra, szárnya alá dugta a piros sapkáját, s azt felelte alázatosan: – Tányértalpú, lomposfarkú, tipe-topa Mackó!

Most azonban meg se billentette a sapkát. Csak úgy félvállról vetette oda a fahegyről.

– Hogy ki az úr az erdőben? Hát a nagyhatalmú Sündisznócska.

Mackó úr akkorát ütött a fára tányértalpával, hogy a hernyócskák egyszerre begubództak ijedtjükben.

– Darázsdárda, méhszurony! Kitől hallottad ezt az újságot?

– Magától a nagyhatalmú Sündisznócskától – hunyorgott le az erdei ácsmester a bozontos fejű nagy úrra.

De akkorát horkantott az haragjában, hogy Harkály mester leejtette ijedtében a kis baltáját. Nem is találta meg azóta se, ezért keresi máig is nagy panaszkodva:

– Hová lett, hová lett?

Mackó úr pedig dúlva-fúlva vágott neki az erdőnek, törve-zúzva a bokrokat, amik eléje kerültek. S a bokrok azt recsegték, a szellő azt dudorászta, még a saját tipe-topa lépései is azt csoszogták a harmatos fűben:

– Nagy-ha-tal-mú Sün-disz-nócska.

– No, majd kipróbáljuk a hatalmát annak a híres Sündisznócskának – morogta Mackó úr s egyenesen annak a tölgyfának tartott, amelyiknek a tövében Sündisznócska nyaralni szokott. Éppen a küszöbön sütkérezett az ártatlan s egy boglárka virágot tartott a körmei között. Annak a tükréből pedergette hegyesre a bajuszát friss nyírfabalzsammal. De ahogy Mackó urat meglátta, úgy elfogta a reszketés, hogy menten lekonyult a bajusza.

– Alázatos a szolga! – nyöszörögte ijedten s nagy zavarodottan Mackó urat kínálta meg nyírfabalzsammal.

– Parancsoljon, urambátyám, egy kis bajuszpedrőt.

No hiszen egyéb se kellett Mackó úrnak. Világéletében mindig azt szégyenlette legjobban, hogy neki még vénségére se nőtt ki a bajusza. Még a foga is csattogott, ahogy ráförmedt Sündisznócskára.

– Ohó, kis öcsém, a nagy hatalmadat mutogasd inkább! De sebesen ám, mert mindjárt befelé fordítom tüskéivel a bundádat.

Sündisznócska ravaszul hunyorított a ragyogó fekete szemével:

– Ami igaz, igaz! Én előlem mindenki elszalad ijedtében erdőn-mezőn.

– No, azt magam is szeretném látni – kacagott Mackó úr akkorát, hogy Sündisznócskának összeütődtek tőle a szuronyai.

– Állom a szavam – mosolygott Sündisznócska a bajusz alatt. – Mindenkit megszalajtok,akivel találkozunk. Ha nem hiszed, gyere utánam.

Azzal elkezdett gurulni Sündisznócska, mint a gombolyag, a sarkában nagy dírrel-durral Mackó úr, recsegtetve a gallyakat, jobbra-balra.

– Fusson, akinek az élete kedves! – sikított Sündisznócska, ahogy a torkán kifért, s lett olyan futás az erdőben, hogy szem nem látta mását!

A sok erdei egér mind elhagyta ijedtében a csizmáját.

– Ez semmi – fújt nagyokat dühében Mackó úr -, azt a szarvast ijeszd meg, amelyik a patakban nézegeti magát.

– Fusson, akinek az élete kedves! – visított Sündisznócska, s a szarvas ijedten kapta föl a fejét a vízből s úgy eliramodott, mint a nyúl, ahogy Mackó urat meglátta.

– Ej, de derék fickó ez a Sündisznócska – mondogatta magában. – Ha ő föl nem riaszt, bizony csúffá tesz Mackó úr.

Mackó úr pedig csudálkozva csóválta meg a kócos üstökét:

– Ez már valami volt, Sündisznócska. De azért akkora hatalmad még sincs, hogy az erdőkerülőt meg tudnád ijeszteni. Az erdőkerülő pedig éppen szembe jött velük: Ordas mester, a farkas.

Úgy látszik, hiába kerülte az erdőt, mert úgy villogott a szeme az éhségtől, mint a parázs.

– Fusson, akinek az élete kedves! – füttyentett Sündisznócska, s Ordas mester már kitátotta rá a száját, mikor Mackó urat megpillantotta. De el is szelelt onnan, mint a nap elől a köd.

– Ejnye, most megszabta volna Mackó úr a bundám, ha Sündisznócska nem figyelmeztet – gondolta magában. – No, de meg is hálálom neki. Nem eszem sündisznópecsenyét egy hétig. Mackó úr pedig úgy rázta a fejét bámulatában, mint szél a mákot.

– No, ilyet még álmomban se értem – motyogta kelletlenül. – Hanem, ha csakugyan te vagy az úr az erdőben, ijeszd meg azt a pásztort, aki az erdőszélben legeltet.

Azzal Mackó úr kidugta az ormótlan nagy fejét a bokrok közül, Sündisznócska pedig olyat sikoltott, hogy majd beleszakadt a tüdeje:

– Fusson, akinek az élete kedves!

No, de lett is foganatja, mert odatekintett a pásztor, s ahogy a Mackó úr fejét meglátta, úgy elszaladt, hogy még ma se állt meg.

Sündisznócska pedig büszkén tekintett hátra:

– No, urambátyám, hiszi-e már a nagy hatalmam?

Hát híre-hamva se volt már ott Mackó úrnak. Úgy elkullogott onnan, mint akit orron vertek. Megijedt a Sündisznócska nagy hatalmától és sohse kérdezte többet senkitől, ki az úr az erdőben.

Sündisznócska pedig azóta még kétszer olyan hegyesen pödri a bajuszát, mint azelőtt.

(Móra Ferenc)

Kategóriák
Mesegyűjtemény

Többsincs királyfi

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy öreg király, akinek Salamon volt a neve. Ennek a királynak annyi országa volt, hogy maga sem tudta, hány. Nem is ismerte valamennyi országát: azt hitte, ahány ország csak van a világon, az mind az övé, hogy nincs is rajta kívül király. De hiába volt Salamon királynak az a rengeteg sok országa, nem talált abban semmi örömet, mert nem volt sem fia, sem leánya.

Sokat tűnődött, búslakodott Salamon király, de még a felesége is, hogy ha ők meghalnak, kire marad az a sok ország. Egyszer kimegy Salamon király a feleségével a kertbe, sétálgatnak, gyönyörködnek a fákban, a virágokban, s amint mendegélnek, az öreg királyné hirtelen megállapodik egy tüskebokor mellett, s azt mondja az urának:

– Nézzen ide, kigyelmed, milyen csuda ez! Ebből a tüskebokorból kinőtt egy fehér liliom, s nincs sehol megsérülve, pedig csupa tüske fogja körül.

– No, ez igazán csuda – mondja a király is.

Sokáig nézik a liliomot, gyönyörködnek benne, s amint nézik, nézdegélik, egyszerre csak kiröppen a tüskebokorból egy madár. Lenéznek a bokor aljába, s hát ott egy fészek van, s a fészekben négy madárfióka. Nézi, nézi a királyné a madárfiókákat, s amint nézi, kicsordul a könny a szemeiből, aztán nagy búsan felsóhajt:

– Ó, édes jó uram, lám ennek a madárnak is van gyermeke, csak nekem nincs. Pedig elég lenne nekem, ha akkora is, mint ez a kis bogárka, mely itt mászkál a bokor tövében!

No, hogy történt, hogy nem, a következő reggel, mikor felébredett a királyné – mit látnak szemei! -, egy aranyhajú gyermek gügyög az ágyában. Hej, lett erre öröm, de olyan nagy öröm, hogy el nem tudom mondani. Salamon király egyszeribe összehívatta az ország bölcseit, s megparancsolta nekik, hogy üljenek be egy szobába, és ottan tanakodjanak, hogy mi légyen a fiú neve.

– De olyan nevet találjatok – mondta a király -, amilyen több nincs a világon.

Összeülnek a bölcsek, gondolkodnak, tanakodnak. Egyik egyet mond, a másik mást mond, ajánlják a királynak, hogy ez a név is jó volna, ilyen sincs, olyan sincs. De a királynak egyik sem tetszett. Otthagyja a bölcseket, hadd tanakodjanak tovább, ő meg nagy búsan kimegy a palotából, sétál az udvaron, gondolkozik, töri a fejét. Amint ott sétálgat, bejön egy öreg koldusasszony, kinyújtja a kezét, alamizsnát kér, de a király rámordul:

– Hagyj engem, te koldusasszony; nem látod-e az arcomon, hogy nagy gondom, nagy bánatom van?

– Ugyan bizony mi gondja s bánatja van, felséges királyom? – kérdi a koldusasszony. – Hátha én tudnék segíteni.

– Te tudnál segíteni, te koldusasszony, mikor ide hívattam a világ minden bölcsét, s azok sem tudnak tanácsot adni?

– Mondja meg felséged, hátha én tudok tanácsot adni.

– Hát jól van, te koldusasszony. Hallod-e, fiam született, s azt akarom, hogy annak olyan neve legyen, amilyen több nincs a világon.

Azt mondja a koldusasszony:

– Felséges királyom, eresszen be a bölcs urak közé, hadd beszéljek velük.

“Isten neki” – gondolja a király. Beereszti a koldusasszonyt, s mondja a bölcseknek, hogy mit akar, hallgassák meg.

Megáll a koldusasszony a bölcsek előtt, s mondja:

– Hát olyan nevet akarnak adni a királyfinak, amilyen nincs több a világon? No, bizony kár azon törni s fejüket. A királynak egyetlenegy fia van, akkor annak Többsincs az illendő neve.

Összenéznek a bölcsek, elmosolyognak, hajtogatják a fejüket, s mondják:

– Ez bizony jó név.

Mondja a király is:

– Szívem szerint szóltál, te koldusasszony, legyen a fiam neve Többsincs.

Annyi aranyat s ezüstöt adott nagy örömében a koldusasszonynak, hogy holtig urasan élhetett belőle.

Aztán teltek-múltak az esztendők, nőtt, nevelkedett a királyfi. Amikor úgy tíz-tizenkét esztendős forma lehetett, elkezdett gondolkodni, hogy vajon van-e az ő apján kívül több király a világon; van-e több ország az apja országain kívül.

Egyszer megszólítja az apját:

– Édesapám, én már sokat gondolkoztam azon, hogy van-e kigyelmeden kívül több király, s nekem úgy tetszik, hogy vannak még nagy s hatalmas királyok. Azok egyszer majd eljönnek ide, elfoglalják a mi országunkat. Jó volna, ha egy kicsit széjjelnéznék a világban, hadd látom, hogy mi van a mi országunkon túl.

– Ó, édes fiam – mondta a király -, tedd le erről a gondolatról az eszedet. Hidd el nekem, hogy rajtam kívül nincs több király, én legalább rajtam kívül senkinek sem hallottam a hírét. Ha én meghalok, tied lesz az egész világ. Ne félj, senki meg nem támad téged!

De a királyfit nem nyugtatta meg a király beszéde, tovább tűnődött, tovább gondolkozott.

Egyszer aztán álmában megjelent egy galamb, s az mondta neki a következőket:

– Ha a te apád azt hiszi, hogy rajta kívül nincsen király, rosszul hiszi, mert van még sok király, s azok között különösen egy, akinek éppen annyi országa van, mint a te apádnak. Ennek a királynak Absolon a neve. Van neki három fia s három leánya. Ez a három fiú folyton készülődik, hogy elfoglalja a te apádnak a földjét. Azt mondom én neked, hogy ne maradj itthon, készülj, s menj Absolon udvarába. Ha ottan megmutatod a vitézségedet, majd elmegy a kedve Absolon fiainak, hogy beüssenek a te apád földjére, s talán a tied lesz Absolon legkisebb leánya is, aki tehozzád egészen illendő.

Megy reggel a királyfi apjához, s mondja neki, hogy mit álmodott.

– Most már megyek, apám, addig nem nyugszom, míg Absolon király udvarát meg nem találom.

Hiába beszélt Salamon király, hiába sírt, könyörgött a királyné, a királyfinak nem volt maradása.

– Hát jól van, fiam – mondotta a király -, ha csakugyan elhagysz öreg napjainkra, menjen veled legalább a legvitézebb ezer katonám.

Mondotta a királyfi:

– Egy katona sem kell nekem, édesapám! Elég, hogyha velem jön az én hűséges szolgám, Habakuk.

– Akkor vigy magaddal aranyat, ezüstöt elegendőt. Megrakatok tizenkét szekeret. Elég lesz-e?

– Nem kell nekem, édesapám! Elég lesz száz tallér, abból is megélünk az én hűséges szolgámmal, Habakukkal.

– No, ha sem katonák nem kellenek, sem pénz nem kell, csak az a száz tallér, válaszd ki legalább a legszebb aranyszőrű paripát ménesemből.

Mondotta Többsincs királyfi:

– Nem kell nekem, édesapám, aranyszőrű paripa. Van egy sovány deres csikóm, az kell énnekem. Habakuknak is jó lesz az a vén fakó, amelyik a ménes után sántikál.

Mindjárt ki is ment a rétre Többsincs királyfi, vele ment Habakuk is, és hazavezették a deres csikót meg a vén fakót. Volt a padláson két régi kantár, azzal kantározták fel a lovakat. A pince hetvenhetedik vasablakában pedig két nyereg. Lehetett mind a kettő hatszáz esztendős. Azzal nyergelték fel. A kardok közül meg a legrozsdásabbat választotta ki Többsincs királyfi.

Akkor aztán elbúcsúzott apjától, anyjától keserves könnyhullatások közt. Szép csendesen kimentek az udvarból, ki a városból. De amint a városból kikerekedtek, egyszerre csak két hátsó lábára állott a deres csikó is, a vén fakó is, aztán nekiiramodtak, vágtattak hegyen, völgyön, bokron át, mint a sebes szélvész, rengeteg erdőkön keresztül, erdőből pusztaságra, pusztaságból erdőbe; reggeltől estig keresztülvágtattak vagy három országot.

Mikor már vagy hét napja volt, hogy elindultak hazulról, beértek egy rengeteg erdőbe. Éppen besötétedett. Néztek erre-arra, hogy hol verhetnének szállást. Megszólal Többsincs királyfi:

– Nézd, Habakuk, amoda nem messze valami tűzvilágot látok, menjünk oda, hátha szállást találunk.

Mennek a tűzvilág felé, s csakugyan egy kis házhoz érnek. De amint közelébe kerülnek, szalad velük szembe egy kilencfejű sárkánykutya rettentő ugatással, csak úgy szakad ki a torkából a tűzláng, hogy majd összeperzselte őket is, a lovukat is. De bezzeg Többsincs királyfi sem vette tréfára a dolgot, kirántotta rozsdás kardját, s úgy odavágott, hogy a kilencfejű sárkánykutyának egyszeribe leszakadt hét feje. De a sárkánykutyának még ez sem volt elég, még megvolt két feje, s rászökött a Többsincs királyfi lovára.

Még egyszer nekivágott Többsincs királyfi. Arra leszakadt a megmaradt két feje is a sárkánykutyának, hogy még vakkantani sem tudott.

Akkor szépen leszállottak a lóról, bementek a házba. Egy öregasszony ült az asztal mellett, éppen vacsorázott. De olyan öreg volt az az asszony, hogy az orra a földet verte. Köszönnek:

– Adjon isten jó estét, öreganyám!

– Adj’ isten – fogadja az öregasszony. – Hát ti hogy tudtatok idejönni, hiszen aki még erre járt, mind szerteszaggatta az én sárkánykutyám?

Többsincs királyfi nem mert szólni. Az öregasszony kiszaladt az ajtón, elkezdte kiáltani a kutyáját. Azt mondja Habakuk:

– Felséges királyfi, jobb lesz, ha megmondjuk az igazságot, mert különben ez a vén boszorkány végére jár az életünknek.

A királyfi meg is fogadta Habakuk tanácsát, s utána szaladt a vénasszonynak.

– Ne hívja hiába a kutyáját, öreganyám, mert mi tűrés, tagadás, én bizony levágtam mind a kilenc fejét.

– No – mondja az öregasszony, szerencséd, hogy megmondtad az igazat, mert különben szörnyű halálnak halálával haltatok volna meg mind a ketten.

Azzal visszament a házba, jó vacsorát főzött Többsincsnek és Habakuknak.

Aztán kikérdezte mindenről, hogy hova indulnak, mi jóban járnak.

Mondja Többsincs királyfi, hogy Absolon király udvarába törekednek.

– Hej, fiam, hallottam a hírét Absolon király országának. Azt is tudom, hogy merre van, de hogy hol, azt már igazán nem. Hanem most csak feküdjetek le s aludjatok. Reggel majd beállítlak benneteket az útba, s addig meg ne álljatok, míg hét erdőn s hét pusztaságon keresztül nem mentek. A hetedik pusztaság után egy nagy fekete erdőbe értek. Annak a közepében lakik az én néném, aki egy híján kilencszáz esztendős. Járt ez a világnak minden szegeletjén; bizonyosan tudja azt is, hogy hol lakik Absolon király.

Ott maradtak éjszakára, s reggel aztán továbbindultak. Abból az útból, amelybe az öregasszony beállította, ki nem tértek, úgy mentek keresztül hét erdőn, hét pusztaságon, s a hetedik pusztaság után értek abba a rengeteg erdőbe, ahol az egy híján kilencszáz esztendős öregasszony lakott. Csakugyan ott volt ennek az erdőnek a közepében az öregasszony háza. Látták messziről az ablakban a gyertya világát, de azt a házat is sárkánykutya őrizte, mégpedig tizenkét fejű. Mikor egy puskalövésnyire közeledtek a házhoz, felszökött a sárkánykutya, s szaladott elébük szörnyű ugatással. Ömlött a száján a láng mind a tizenkettőn, de ömölhetett, mert Többsincs királyfi nekivágott a kardjával, s egy vágásra kilenc feje esett le, mintha ott sem lett volna.

A sárkánykutya megfordult keserves vonítással, nagy véresen beszaladt a házba. Aközben a házhoz ért Többsincs királyfi Habakukkal. Leszálltak a lóról, megkötötték egy fához, aztán bementek a házba, s köszöntötték az öregasszonyt:

– Adjon isten jó estét, öreganyám!

– Adjon isten, fiam. De mondjátok meg, mit csináltatok a kutyámmal, hiszen máskor tizenkét embert is szerteszaggatott egyszerre! Hogy tudtatok idejönni?

– Hát bizony, öreganyám – mondotta Többsincs királyfi -, nem csináltam egyebet, csak kirántottam a kardomat, egyszer nekivágtam, s mindjárt leesett kilenc feje.

– Jól van, jól! – dörmögött az öregasszony. – Látom, hogy vitéz legény vagy, s nem is lesz nálam semmi bántódásod, de ugyan mondd meg, hol jársz itt, ahol a madár sem jár?

Mondja Többsincs királyfi, hogy Absolon király udvarába igyekezik, ha odatalálna.

– Az Absolon király udvarába?! Ennek előtte öt-hatszáz esztendővel jártam arrafelé – mondotta az öregasszony -, de most ugyan nem tudnék odatalálni. Azért ne búsulj fiam, holnap reggel itt lesznek az én népeim, amennyi csúszómászó s szárnyas állat van a világon, azok közül valamelyik majd csak eligazít.

No, ott maradnak éjszakára. Az öregasszony jó vacsorát adott. Vacsora közben elmondta Többsincs királyfi, hogy ki s mi ő, miért igyekszik Absolon király udvarába. Aztán lefeküdtek, aludtak reggelig, mint a bunda. De tovább nem is aludhattak, mert jött a tenger sok csúszómászó, szárnyas állat; volt krákogás, sivítás, brekegés, hogy azt hitte Többsincs királyfi, vége van a világnak.

Kimegy az öregasszony a házból, Többsincs királyfi is, Habakuk is utána, s kérdi az öregasszony az ő népeit:

– Melyik ismeri közületek Absolon király udvarát?

Hallgattak mind.

– Hát egy sem ismeri?

– Mi nem – mondották -, hacsak a sánta sas nem tudja, de az valahol elmaradt tőlünk.

– No – mondja az öregasszony -, takarodjatok, s ahol látjátok, találjátok, mondjátok meg neki, hogy egyszeribe itt teremjen.

Eloszlanak az öregasszony népei, ki erre, ki arra, s hát még egy óra sem telt belé, jött az öreg sas nagy lassan; húzta maga után az egyik lábát, a szárnya meg lecsüngött, seperte a földet mind a kettő.

– Hallod-e, sánta sas – kérdi az öregasszony -, ismered-e az Absolon király udvarát?

Felelt a sas:

– Hej, ismerem biz én. Ismerem az udvarát, ismerem minden országát, országainak minden szegeletjét. Sok bárányt ragadtam én el Absolon király országaiból. Ott lőtték el a fél lábamat is, a tollamat is erősen megtépázták egyszer; még azt is tudom, hogy az én tollammal írják azokat a verseket, hogy el kell menni s el kell venni Salamon király országát.

– No bizony, ha tudod, hol van Absolon király országa, indulj, s mutasd az utat Többsincs királyfinak, mert ő oda igyekszik.

Megköszöni Többsincs királyfi az öregasszonynak az ő nagy jóságát, elbúcsúzik tőle illendőképpen, s mentek, amerre a sánta sas vezette. Hét nap s hét éjjel meg sem állottak, s akkor egy olyan magas hegy tetejére értek, hogy a fejük szinte beleütődött a csillagos égbe. Ott a hegy tetején azt mondotta a sánta sas:

– Nézz arrafelé, Többsincs királyfi. Ennek a hegynek az aljában van Absolon király városa, a város közepén a gyémántpalotája. Én tovább veled nem mehetek, hanem húzz ki a jobb szárnyamból egy tollat, azt a tollat szorítsd meg jól, s három zsírcsepp cseppen a tenyeredre. Azt a három cseppet jól kend rá, s mondjad: “Ott legyek, ahol akarok”, s ott léssz mindjárt, ahol akarsz, mégpedig olyan madár képében, amilyenben kívánod. Húzz ki a bal szárnyamból is egy tollat. Ez a toll olyan toll, hogy akármikor írhatsz vele, sohasem kell tintába mártanod.

Kihúz Többsincs királyfi két tollat a sánta sas két szárnyából. Azzal a sánta sas elköszönt, s visszasántikált hazájába. Ahogy elment a sas, mondja Többsincs királyfi Habakuknak:

– Édes szolgám, Habakuk, te csak maradj itt a lovakkal. Ne félj, nem sok idő múltán visszajövök.

– Jól van, édes gazdám. Én itt maradok, kísérjen szerencse a te utaidban.

Elbúcsúznak egymástól, s Többsincs királyfi jól megszorítja a sas tollát, a tenyerét alája tartja, rácsöppent három zsírcseppet, széjjeldörzsöli s mondja:

– Ott legyek Absolon király palotáján fehér galambnak képében.

Még jóformán ki sem mondta, fehér galambbá változott, egyszer-kétszer összecsattogtatta a szárnyát, s egy szempillantás alatt ott repkedett az Absolon király gyémántpalotáján, a palotának éppen a fedelén, s elkezdet ott búgni, burukkolni, szépen turbékolni.

Hallják az udvarbéliek a fehér galamb turbékolását, s mind a palota elé csődülnek. Lejön a király is az udvarba, le a három leánya is, s különösen a királykisasszonyok nem tudom, mit adtak volna azért, ha valaki szépmódúlag megfogja a galambot. De hiába várták, hogy a galamb lejön magától. Megfogni sem tudták. Mit csináljanak?

Akkor a király odahívatta a leghíresebb vadászát, s azt mondta neki:

– Hallod-e, lődd meg ezt a galambot, de úgy, hogy meg ne haljon.

Célba veszi a vadász, rálő egyszer, kétszer, háromszor, még tízszer is, de a galamb mindig továbbröppent, s nem tudta eltalálni.

– Hiszen majd lejön – mondták a királykisasszonyok -, hozzunk ki búzát.

Beszaladtak a királykisasszonyok a palotába, hoztak a kötényükben piros búzaszemet, lehintették a földre, s hívták, hívogatták szép szóval:

– Gyere le, gyere le, te szép fehér galamb!

S hát csakugyan, a galamb egyszeribe leröppent a palota tetejéről. Szedegette a csőrével a piros búzaszemet. Aztán próbálta megfogni a legidősebb királykisasszony, de amint utána kapott a kezével, egyszeribe tovaröppent. Próbálta a középső királykisasszony, az sem tudta megfogni, attól is továbbröppent. Akkor a kicsi királykisasszony szólt hozzá:

– Gyere ide, te szép fehér galamb! – íme, a galamb mindjárt a karjára röppent, s a kicsi királykisasszony karján elkezdett búgni, burukkolni, szépen turbékolni.

De bezzeg volt öröm!

Felvitték a fehér galambot, aranykalickába tették. Hanem amint a kalickát felakasztották a király szobájának a falára, a fehér galamb elhallgatott. Beadtak neki búzaszemet, beadtak neki vizet, de az sem nem evett, sem nem ivott. A fejét lecsüggesztette, magát búnak eresztette.

Eltelik egy nap, eltelik kettő, de nem jött meg a fehér galamb kedve. Hanem a kicsi királykisasszony azt álmodta, hogy addig meg sem jön a kedve a fehér galambnak, míg az ő szobájába nem teszik a kalickát. S amint felkelt, ment az édesapjához, elmondta az álmát.

Mondta a király:

– Hát csak vidd a szobádba a kalickát, édes leányom.

Vitte is a királykisasszony. Mindjárt letette a kalickát az aranyasztalára, s hát abban a szempillantásban megszólalt a galamb. Elkezdett búgni, burukkolni, szépen turbékolni. Na, eltelik ez a nap. Este a királykisasszony magára hagyja a galambot, megy a nagy ebédlőszobába. Ott vacsorázott az egész királyi család, vacsora után meg mindegyik visszament a szobájába, a kicsi királykisasszony is a magáéba.

Hát, teremtőm, mit lát a kicsi királykisasszony! Ragyogott, tündökölt a szobája a nagy fényességtől. Pedig nem ragyogott ott egyéb, csak a Többsincs királyfi gúnyája. A kalicka üres, a galamb sehol.

Még szót sem szólhatott a kicsi királykisasszony, azt mondotta Többsincs királyfi:

– Ne ijedj meg, szép királykisasszony. Többsincs királyfi vagyok, Salamon király fia; fehér galamb képében jöttem ide, hogy észre ne vegyenek, mert tudom, hogy a te bátyáid el akarják venni az én apám földjét.

– Jaj, istenem – mondotta a kicsi királykisasszony -, igazat beszélsz, Többsincs királyfi. Az én bátyáim már rég készülnek, hogy elfoglalják a te apád földjét.

– Hiszen csak jöjjenek – mondotta Többsincs királyfi -, nem bánom, csak te gyere velem, szép királykisasszony. Eljössz-e?

Mondotta a kicsi királykisasszony:

– Elmennék én veled a világ végére is, Többsincs királyfi, de hogy menjünk ki innét a palotából, mikor minden kaput két strázsa őriz.

Na, ettől ugyan nem félt Többsincs királyfi. Elővette a tollat, melyet a sánta sastól kapott, s mutatta a királykisasszonynak:

Nézz ide, ebből a tollból csak három cseppet kell cseppenteni a tenyerünkre, s ott leszünk, ahol akarunk.

– Hiszen ez jó – mondotta a királykisasszony -, de mielőtt elmennénk, szeretném megírni az édesapámnak, hogy hová megyünk.

– Ha meg akarod írni, nesze, itt egy másik toll, nem kell tintába mártani, írhatsz vele akármit.

Ott mindjárt megírta a levelet a kicsi királykisasszony. Ekkor a másik tollból három cseppet cseppentettek a tenyerükre, jól széjjeldörzsölték, s azt mondta a királyfi:

– Ott legyünk, annak a hegynek a tetején, ahol vár énreám hű szolgám, Habakuk.

Azt is gondolta, hogy fehér galambbá változzanak mind a ketten, azzá is változtak, s mire hajnalodott, ott voltak a hegy tetején. Visszaváltoztak igaz formájukra, a királyfi felült a lovára, ölébe vette a királykisasszonyt; Habakuk is felült a lovára, s úgy indultak szépen hazafelé.

De még egy jó futamodásnyira sem lehettek, hallják, hogy vágtat valaki utánuk. Visszanéz a királykisasszony, megijed szörnyen:

– Jaj, istenem, ez az én legidősebb bátyám, vége az életednek, Többsincs királyfi!

Abban a pillanatban már ott is termett mellettük Absolon király legidősebb fia, kirántotta a kardját. De kirántotta Többsincs királyfi is, s csak egyszer vágott a királyfinak, mindjárt ledöndült a földre.

Nagy nehezen feltápászkodott a királyfi, felült a lovára s vissza sem tekintett többet, úgy vágtatott haza.

Na, édesapám – mondta otthon -, én ugyan megjártam. Salamon király földje nem lesz a mienk, mert Többsincs királyfi keményebb legény, mint én.

– Hiszen majd meglátom, hogy keményebb-e, mint én! – kiáltott a középső királyfi, s utána vágtatott Többsincs királyfinak.

Hiszen ha utána vágtatott, meg is bánta, mert éppen úgy járt a legkisebb királyfi is.

Most már mehetett Többsincs királyfi, nem állotta útját senki. Odahaza az öreg király s az öreg királyné százszor, ezerszer elsiratták, s azt hitték, hogy többé soha nem látják egyetlen fiukat. No, az igazán isten csudája, hogy meg nem haltak nagy örömükben, amikor megérkezett Többsincs királyfi az ő mátkájával. Bezzeg hogy mindjárt nagy lakodalmat laktak, hét hétig folyton szólt a muzsika, folyt a bor s mindenféle jó lé.

Aki ott járt, jól járt, szénásszekéren hált.

(Benedek Elek)