Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Magyar Népmesék Mesegyűjtemény Nagycsoport

A csillagszemű juhász

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, volt egyszer egy király. Ez a király nagyon szeretett tüsszenteni. Ahogy reggel fölébredt, mindjárt tüsszentett egyet. De tüsszentett ebéd után is, vacsora után is, sőt még álmában is megesett vele, hogy eltüsszentette magát. Ilyenkor pedig mindenkinek azt kellett mondani:

  • Egészségére, felséges királyatyám.

Mondta is mindenki engedelmesen, mert a király nagyon hatalmas volt s az emberek féltek tőle.

Élt ennek a hatalmas királynak az országában egy juhász. Ennek a juhásznak a két szeme úgy ragyogott, mint az eleven csillag. Ezért csillagszemű juhásznak nevezték.

Egyszer a csillagszemű juhász behajtotta a nyáját a palota udvarára, mert a király birkapörköltet akart enni. Mikor a király meglátta a juhászt, nagyot tüsszentett. De a csillagszemű juhász nem kívánta egészségére. Hiába fenyegette a király, a juhász azt felelete, hogy ő ingyen nem kívánja egészségére a tüsszentést.

  • Hát mit kívánnál? – kérdezte a király.
  • Felséges királyatyám lányát kívánnám feleségül – válaszolt a juhász.
  • Hadd mehessek hozzá! – szólalt meg a királylány, mert nagyon tetszett neki a csillagszemű juhász.

De a király nem hallgatott a lányára, hanem parancsot adott a katonáknak, hogy a juhászt vessék a fehér medve tömlöcébe. Úgy is tettek. De a medve, mihelyt meglátta a csillagszeműt, mindjárt a lábához feküdt, a kezét nyalogatta. A juhász elővette a furulyáját, muzsikált rajta, a medve pedig táncolt hozzá. A nagy muzsikaszóra odaszaladt a király, hát látta, hogy a juhásznak semmi baja nem esett.

  • Mondod-e, hogy egészségemre? – kérdezte a király.
  • Én aztán nem, míg felséged a lányát nekem nem adja – válaszolta a juhász.

Megmérgesedett a király s megparancsolta, hogy a juhászt vessék a vadsündisznók börtönébe. Úgy is lett. Csakhát a vadsündisznók is megszelidültek, mihelyt a juhász rájuk nézett a csillagszemével. A juhász pedig elővette a furulyáját, a sündisznók meg reggelig táncoltak.

Megint odament a király a börtönhöz. Megint látta, hogy a juhásznak semmi baja.

  • Mondod-é, hogy egészségemre? – kérdezte tőle.
  • Nem én, míg felséged a lányát nekem nem adja?
  • Akkor vessétek a kaszás verembe! – parancsolta a király.

Megfogták a katonák a juhászt s bedobták egy gödörbe száz éles kasza közé. De most sem lett semmi baj, mert a szeme világított s maga a kaszákat mind elkerülte. Reggel ott ült a gödör szélén s vígan furulyázott.

Belátta a király, hogy így nem boldogul a juhásszal, mást gondolt ki hát. Befogatott a hintójába, a juhászt meg maga mellé ültette. Mikor az ezüst erdőhöz értek, megszólalt a király:

  • Neked adom ezt az ezüsterdőt, ha azt mondod: egészségemre!
  • Nem mondom én – felelt a juhász -, míg a lányát nekem nem adja.

Meghajtotta a király a lovakat. Nemsokára elértek az aranyvárhoz. Megszólalt a király:

  • Mondd, hogy egészségemre, s tiéd lesz ez a szép aranyvár.
  • Nem mondom én – felelt a juhász -, míg a lányát nekem nem adja.

Közibe vert a király a lovaknak, szinte repült a hintó. Elértek a gyémánt tóhoz.

  • Látod-e ezt a gyémánt tavat? – kérdezte a király.

A juhász intett, hogy látja.

  • Ez is a tiéd lesz, ha azt mondod: egészségemre.
  • Nem mondom én – felelt a juhász -, míg a lányát nekem nem adja.

Mit tehetett a király, odaadta a lányát a csillagszemű juhászhoz. Hét országra szóló lakodalmat tartottak. Az első tál étel tormás hús volt. A király a tormától akkorát tüsszentett, hogy lecsúszott az aranykorona a fejéről.

  • Egészségére királyatyám! – kiáltott a juhász, s attól kezdve egyre ezt ismételgette. Végtére a király kérlelni kezdte, hogy hagyja abba, inkább neki adja fele királyságát.

A csillagszemű juhász elfogadta a fele királyságot. Mindjárt megkoronázták őt is, feleségét is. Azóta is uralkodnak, ha még meg nem haltak.

(Kolozsvári Grandpierre Emil)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Magyar Népmesék Nagycsoport

A lóvá tett sárkány

Volt egyszer egy szegény ember. Úgy hívták, hogy Tóbiás. Olyan szegény volt, hogy már szegényebb nem is lehetett, mégis minden évben szegényebb lett. Szegényebb pedig azért lett évről évre, mert minden évben született egy gyermeke. Mikor már több gyereke volt, mint ahány lyuk a rostán, Tóbiás elindult világgá, hogy munkát keressen, m a munkáért pénzt kapjon, a pénzen meg kenyeret vegyen tömérdek gyerekének.

Ment, ment mendegélt, s elért egy széles legelőre. Azon a széles legelőn egy kunyhó állt. Tóbiás belépett a kunyhóba, hát ott lelte a juhászt. Éppen sajtot készített.

  • Munkát keresnék, nagyságos juhász úr – szólalt meg Tóbiás.

Mire a juhász azt felelte, hogy ami munka van, azt ő elvégzi, de egy darab sajtot jó szívvel ad. Tóbiás elfogadta a sajtot. A juhász meg sürgette, hogy siessen, mert a legelő a hétfejű sárkányé, s ha a sárkány itt találja, megeszi sajtostul vagy anélkül.

De bizony a juhász elkésett a sürgetéssel, mert alig lépett ki a kunyhóból Tóbiás, megjött a sárkány, elébe állott Tóbiásnak, és szórta a lángot, mind a hét szájából.

Megijedt Tóbiás, de azt is látta, hogy ijedtséggel nem sokra megy. Úgy tett tehát, mintha nem félne. Meg sem várta, hogy a sárkány mit mond, hanem rátámadt nagy merészen:

  • No, te koszos sárkány, te mit keresel itt?
  • Hogy én mit keresek itt? – kérdezte a sárkány. – Ez az én legelőm, ha nem tudnád. Az meg az én kunyhóm, s a kunyhóban a juhász az én juhászom.
  • Mérkőzzünk meg – mondta Tóbiás. – Amelyikünk erősebb, azé lesz a legelő, a kunyhó, meg a juhász. De jól vigyázz, rongyos sárkánya, mert én rettentő erős vagyok ám.
  • Jó – hagyta rá a sárkány -, legyen, ahogy mondtad. De hogy mérkőzzünk?

Körülnézett Tóbiás, s a szeme megakadt egy sziklán.

  • Hadd lám – mondta -, mit tudsz kifacsarni a sziklából.

A sárkány egy árva szót sem szólt, csak lehasított egy darabot a sziklából. Aztán a darab sziklát a két tenyere közé fogta, ahogy a hólabdát formáljuk. Mikor ez megvolt, szorítani kezdte. Nem sokáig kellett szorítania, lisztté porladt a kemény szikla a markában.

  • Szép, szép – hagyta rá Tóbiás -, de én ennél többet tudok. Én savót préselek a sziklából.

Vett ő is egy darab sziklát, hozzá vette a sajtot, amit a juhásztól kapott, aztán a kettőt összeszorította. A sárkány odament, s megkóstolta, mi csepeg. Csakugyan savó volt.

  • No, mondta a sárkány -, ha te ilyen erős vagy, legyünk jó barátok.
  • Nem bánom – egyezett bele Tóbiás -, de csak akkor, ha úgy tekintesz, mint bátyádat.

Beleegyezett a sárkány, s mindjárt elindultak barátságban a legelőn. Addig mentek, míg egy cseresznyefához nem értek. Roskadozott a fa, annyi gyümölcs termett rajta.

  • Együnk! – mondta a sárkány.

“Ennék én örömest – gondolta Tóbiás -, de soha nem tudnék arra a fára fölmászni.” De aztán eszébe jutott, hogy mit kell tenni. Mindjárt mondta is.

  • Megfogod a fa tetejét, lehúzod, s tartod, amíg én becseresznyézem. Amikor én már jóllaktam, akkor jössz sorra te. Elvégre a bátyád vagyok.

Úgy lett, ahogy mondta, s a sárkány lehúzta a cseresznyefa koronáját, és Tóbiás addig evett, amíg a hasa dobbá nem kerekedett.

  • No – mondta a sárkány -, addig én fogtam neked, most fogd te énnekem.

Fogni még tudta Tóbiás, de tartani már nem. Mert alighogy megfogta a cseresznyefát, a fa kiegyenesedett, Tóbiás pedig, ha addig nem is tudott, most megtanult repülni. Mikor már eleget repült, lehuppant egy bokor tövére, egyenest egy nyúlra, amelyik ott hűsölt. Megijedtek mind a ketten. A nyúl futott volna, de nem futhatott, mert Tóbiás ijedtében megfogta.

A hétfejű sárkány meg csodálkozott, egyre csodálkozott, nem értette mi lelte Tóbiást.

  • Engem az lelt – felelte Tóbiás -, hogy megláttam ezt a nyulat a bokorban, átszökkentem hát a cseresznyefán, hogy el ne szalasszam. De meg is fogtam, ide nézz!

A nyúlfogás úgy megtetszett a sárkánynak, hogy Tóbiást meghívta a falujába. Estére megérkeztek a sárkányfaluba, a sárkánytanyára. A sárkányok éppen vacsoráztak. Négyen ültek az asztalnál, az apa, az anya, meg a két sárkánytestvér, mindegyik előtt hét-hét tányér. Mert hétfejű sárkányok voltak mind. Mindegyik tányérban birkatokány. A négy sárkány olyan iszonyú jó étvággyal csámcsogott, mintha égiháború készülődne.

Mikor beléptek, fölnézett a négy sárkány. Egyszerre huszonnyolc pár szem szegeződött Tóbiásra. Egy darabig csak nézték a jövevényt, aztán a sárkány apa megtudakolta:

  • Ezt az embermiszliket mi végre hoztad ide?
  • Tisztelettel beszélj az én barátomról, apám – mondta a sárkány -, mert amilyen hitvány, olyan rettentő az ereje, s ha megharagszik, mindnyájunkat felfal mérgében.
  • Ha barátod, szívesen látjuk – felelt a sárkány apa, s mindjárt meg is mutatta Tóbiásnak, hová üljön. A sárkány asszony tányért rakott elébe. Tóbiás pedig hozzálátott a birkatokánynak. Egy feje volt szegénynek, nem hét, mint a sárkányoknak, de olyan éhes volt, hogy egy fejjel is többet evett, mint amazok a héttel-héttel.

Nem is művelt egyebet a sárkányokkal, mint evett meg aludt. Mikor reggel fölébredt, egy kicsikét megmosdott, aztán leült reggelizni, szép lassan reggelizett – reggelizett, míg meg nem szólalt a déli harangszó. Akkor már föl sem kelt az asztaltól, ugyanis hozták az ebédet. Nem sietett az ebéddel sem, hanem addig-addig eszegetett, míg leszállott az este, megszólalt a harang, s tálalták a vacsorát. Vacsorázni csak addig vacsorázott, míg elálmosodott. Mikor elálmosodott, el is aludt, s mikor aludt, egy falatot sem evett. De csak addig aludt, amíg föl nem ébredt. Mert mihelyt fölébredt, tüstént előröl kezdte az evést.

A sárkányoknál az a szokás járta, hogy egyik nap egyik, másik nap másik hozta a vizet a kútról. A vízhordáshoz tömlőt használtak, tizenkét bivaly bőréből varrott óriási tömlőt. Egy darabig udvariaskodtak a sárkányok a vendéggel, de hogy telt-múlt az idő, a sárkány anya egyszer csak így szólt Tóbiáshoz:

  • Ma te vagy a soros, eredj vízért.

Tóbiás odasompolygott a tömlőhöz, de úgy megijedt tőle, hozzányúlni sem mert. Hiszen mozdítani sem bírta volna. Töprenkedett, mit tegyen, hogy tegye, hogy szégyenbe ne maradjon. Rászólt hát a sárkányra:

  • Gyere, mutasd meg, hol a kút, hadd hozzak vizet.

Mire a sárkány így válaszolt:

  • Vesd a válladra a tömlőt, megmutatom.
  • Vetném, vetném – ravaszkodott Tóbiás -, de ha a vállamra vetem a tömlőt, nem látom az utat, és soha nem találok haza a kút mellől.

A sárkány megfogta a tömlőt, s elvezette Tóbiást a kúthoz. Szép nagy kút volt, hét falu sárkánya hordta belőle a vizet.

Hogy oda értek a kúthoz, Tóbiás fogott egy ásót, s kezdte körülárkolni a kutat. A sárkány nézte, nézte egy darabig, aztán megkérdezte:

  • Hát te mit akarsz?
  • Hazaviszem az egész kutat – felelte Tóbiás -, legalább nem kell napról napra fáradoznunk vízhordással.

Elkezdett a sárkány jajgatni, sivákolni, hogy ne bántsa a kutat Tóbiás, hét falu sárkánya hordja onnan a vizet, s ha Tóbiás elviszi, kitör a rettentő háborúság.

Tóbiás úgy tett, mintha habozna, aztán félrehordta az ásót, s rászólt a sárkányra:

  • Hát ha nem akarod, hogy a kutat hazavigyem, hozz te vizet!
  • Szívesen – felet a sárkány, a tömlőt megtöltötte, vállára vetette.
  • Várj csak, sárkány koma – azzal fölugrott a tömlő tetejébe. A sárkány meg hazavitte a teli tömlőt, a tömlőn Tóbiást.

Másnap a sárkány anya az erdőbe küldte őket fáért.

A sárkány ősi sárkány szokás szerint hozzálátott, és egyik fát a másik után tépte ki tövestül. Tóbiás meg töprengett, töprengett, mit süssön ki, hogy szégyenben ne maradjon.

Nem sokáig töprenkedett, mert eszébe jutott, hogy mit kell tenni. Hozott volt magával kötelet, hogy megkösse a fát, amit majd hazavisz. No, hát ezzel a kötéllel kezdte körülkeríteni az erdőt. Meglátta a sárkány, megkédezte:

  • Hát te mit akarsz?
  • Hazaviszem az egész erdőt – felelt Tóbiás -, legalább nem kell napról napra fáradoznunk a fahordással.
  • Jaj, jaj, jaj – sivalkodott a sárkány -, eszedbe ne jusson megtenni. Hét falu sárkánya jár ide fáért, ha az erdőt hazaviszed, kitör a rettentő háborúság.

Tóbiás úgy tett, mintha habozna, aztán félrehajtotta a kötelet, s így szólt a sárkányhoz:

  • Hát ha nem akarod, hogy az erdőt hazavigyem, hozz fát énhelyettem is.
  • Szívesen – felelt a sárkány, de most már nagyon mérges volt. Miközben hol egy bükköt, hol egy tölgyet tépett ki gyökerestül a földből, egyre azon tanakodott magában, miként végezhetne Tóbiással. Addig-addig tanakodott magában, hogy beesteledett.

Gondolták, nem mennek haza, hanem ott éjszakáznak az erdőben. Tüzet raknak a tóparton, s lefeküdnek a tűz mellé aludni. A sárkánynak bundája volt, magára terítette, Tóbiásnak szűre volt, ő meg azt terítette magára.

Mikor Tóbiás elaludt, a sárkány lehúzta róla a szűrt, s bedobta a tóba. Úgy számított, hogy ha Tóbiás megfázik éjjel, a teste meggémberedik, akkor könnyebben elbánik vele.

Aludt, aludt Tóbiás, amíg a fázás föl nem ébresztette. Ahogy a szemét kinyitotta, látja ám, hogy a szűr úszkál a tóban. Mindjárt megértette a sárkány számítását. Nem szólt egy szót sem, hanem vette a sárkány bundáját és rádobta a parázsra. Azzal visszafeküdt a helyére, s aludt reggelig. Reggel így szól a sárkányhoz:

  • Mit vétett neked a szűröm, hogy a tóba dobtad?

Azzal Tóbiás fogta a botját, és rácsapott a bundára. A bunda elhamvadt a parázson, s most egyszerre hamuvá lett.

  • Így jársz magad is, ha ki nem hozod a szűröm a vízből – mondta Tóbiás, s a fogát is megcsikorgatta, hadd ijedjen meg az a beste sárkány.

Ugrott is a sárkány, mintha nem sárkány, hanem kis kutya volna, s kihozta a szűrt a tóból.

Aztán a sárkány összekötözte a fát, Tóbiás ráült a facsomóra, a sárkány a vállára vetette, s hazavitte a fát Tóbiással együtt.

Délre értek haza. A sárkány anya már várta őket a kapuban. Elfogta a méreg szörnyű módon, mikor látta, hogy a fia a hátán cipeli Tóbiást. Szólt neki, hogy beszélni akar vele. Ezt mondta neki:

  • Eltakarítsd innen a barátodat, különben le is út, fel is út, nem tűrlek meg a háznál. Hát micsoda sárkány vagy te, hogy így szolgálsz egy nyomorult embermiszliket? Egy hónapja itt él a nyakunkon, s még két szalmaszálat sem tett keresztbe.

Vakarta a sárkány a fejét, vakarta, hogy most mitévő legyen. Az anyjával nem szállhatott szembe, akármennyire félt Tóbiástól.

Végül mégis úgy határozott, hogy megverekszik Tóbiással, lesz, ami lesz.

  • No – mondta neki -, gyere, verekedjünk meg.
  • Nem bánom – hagyta rá Tóbiás -, de mit adsz, ha én győzök?
  • Egy véka aranyat – ígérte a sárkány -, ha meg én győzök, akkor fogod magad, s hazamégy.

Most meg Tóbiás kezdte vakarni a fejét. Vakarta, vakarta, hogy mitévő legyen. Végre kisütötte, mit kell tennie. Így szólt a sárkányhoz:

  • Legyen, ahogy akarod. De van egy kikötésem. Te mondd meg, hogy mivel verekszünk, én mondom meg, hogy hol verekszünk.
  • Jó – hagyta rá a sárkány -, verekedjünk bottal.
  • No, ha bottal verekszünk – mondta Tóbiás -, akkor menjünk, s ki-ki válasszon botot magának. Ha választottunk, megmondom, hol verekedjünk.

A sárkány kirántott egy szálfát az árok mellől, letördelte az ágait s bejelentette, hogy ő azzal verekszik. Tóbiás egy fejszenyelet választott.

  • Hol verekszünk? – kérdezte a sárkány vérszomjasan.
  • A disznóólban – mondta Tóbiás.

Már mentek is be a disznóólba. Elől a sárkány, mögötte Tóbiás. A szűk disznóólban a sárkány a hét fejével, a négy lábával, a két szárnyával moccanni sem bírt, nemhogy verekedni tudott volna. Tóbiás a fejszenyéllel kedvére elcsépelte.

Mikor a sárkánynak mind a hét feje zúgott már, jajgatni kezdett, hogy hagyják abba, megfizeti a véka aranyat, mert Tóbiás győzött.

Azután töprenkedni kezdett, hogy tegye ki Tóbiás szűrét. Addig-addig, hogy egyszerre csak így szólt:

  • Tüsszentsünk versenyt, bátya. Ha te tüsszentesz nagyobbat, egy véka aranyat kapsz, ha én tüsszentek nagyobbat, szeded a sátorfádat, s hazamégy.
  • Nem bánom – mondta Tóbiás.

Azzal bement a házba, a sárkány teleszívta magát levegővel, s akkorát tüsszentett, hogy Tóbiás kis híján a mennyezethez ragadt, úgy odacsapta a szél. Mikor megint lábra állt, megindult a szobában köre a fal mentén, ide is nyomott valami rongyot, oda is nyomott valami rongyot, amoda is nyomott valami rongyot.

A sárkány nézte, nézte, aztán megtudakolta:

  • Ugyan bizony mit csinálsz?
  • Én csak azt, hogy minden lyukat bedugaszolok – felelte Tóbiás.
  • Aztán miért dugaszolod be a lyukakat?
  • Hát hogy a tüsszentést ki ne eresszék, mert ha kieresztik, nem megy szét a ház a tüsszentéstől. S ha a ház nem megy szét, miből tudod meg, hogy én tüsszentettem nagyobbat?

Térdre borult a sárkány Tóbiás előtt, úgy könyörgött, hogy ne tüsszentse el a fedelet a fejük felől, szegény sárkányok felől.

  • Ha nem akarod, nem tüsszentek – mondta Tóbiás -, de akkor ide a véka arannyal.

A sárkány lemérte a második véka aranyat is, aztán így szólt Tóbiáshoz:

  • Verekedésben, tüsszentésben te vagy az erősebb. De hadd lám, ki erősebb a kiáltásban. Ha te kiáltasz nagyobbat, kapsz egy véka aranyat, ha én kiáltok nagyobbat, eltakarodsz a házunktól.
  • Kiálthatunk – egyezett bele Tóbiás -, de előbb menjünk a kovácshoz.
  • Menjünk, menjünk, de mi végből? – kérdezte a sárkány.
  • Hát, csak azért, hogy körülabroncsozza a fejedet. Mert ha körül nem abroncsozza ügyesen, úgy szétreped a fejed az én kiáltásomtól, mint a földhöz csapott tojás.

Féltette a fejét a sárkány, féltette mind a hetet, lemérte hát a harmadik véka aranyat is. Azután így szólt:

  • Verekedésből, tüsszentésből, kiáltásból te vagy az erősebb. De hadd lám, ki erősebb a csattintásban. Ha te csattintasz nagyobbat, kapsz egy véka aranyat, ha én csattintok nagyobbat, elhordod innen az irhádat.
  • Megpróbálhatjuk – mondta Tóbiás.

A sárkány vette az ostort, s akkorát csattintott, hogy Tóbiás azt hitte, lecsapott a villám.

  • Add csak ide azt az ostort – mondta aztán Tóbiás -, most én csattintok. De a szemed hunyd be, ki ne ugorjon valamiképpen. Nem venném a lelkemre.

Behunyta a szemét a sárkány engedelmesen. Tóbiás pedig megsuhogtatta az ostort, s olyat húzott a sárkányra, hogy az ostornak is fájt. Azt hitte a jámbor sárkány, hogy a csattintás csípte meg olyan cudarul, elismerte hát, hogy vereséget szenvedett.

  • Most már tudom, hogy mindenképpen erősebb vagy nálam.
  • Előbb is tudhattad volna – felelt Tóbiás. – De látom, terhetekre vagyok, vedd a hátadra a négy véka aranyat, én a tetejébe ülök, vigyél haza békességben.

Örült a sárkány, hogy végre megszabadul Tóbiástól, hátára kapta a zsákot a négy véka arannyal, Tóbiás a nyakába ült, azzal a sárkány ügetni kezdett Tóbiás faluja felé. Ahogy ügettek, Tóbiás egyre biztatta a sárkányt. Így biztatta:

  • Gyí, lovam, gyí.

Hét erdőn haladtak által, hét falun haladtak által hazafelé menet. Hét erdő népe, hét falu népe látta, hogy Tóbiás sárkányháton lovagol. Hét erdő népe, hét falu népe suttogta:

  • Nézzétek csak, ott üget a lóvá tett sárkány.

Hangosan mondani nem merték, mert volt, aki a sárkánytól félt, volt aki Tóbiástól félt. Megmaradtak hát a suttogásnál.

A sárkány hazavitte Tóbiást a falujába. A kapu előtt kezet ráztak, s elbúcsúztak barátságosan. A sárkány még sírt is egy kicsit, mert érzékeny lelkű volt.

Hazafelé menet a sárkány elgondolkozott. Arra gondolt, hogy soha olyan kellemesen nem telt az ideje, mint Tóbiással. Előre félt tőle, hogy odahaza a sárkányházban mennyire fog unatkozni.

Ahogy így füstölgött magában, egyszer csak kuncogást hall a bokorból. Odanéz a sárkány a bokorba. Hát látja, hogy egy róka kacag ott, csurom könny a szeme, még a farka is lobog, olyan jól mulat. Gondolta a sárkány, megkérdi, min mulat, hadd mulasson ő is, ráfér, amilyen bús.

  • Ugyan bizony min kacagsz? – kérdezte a rókát.
  • Rajtad kacagok, sárkány koma. Ki máson kacagnék?
  • Rajtam? – ámuldozott a sárkány – Miért kacagsz rajtam?
  • Csak azért – felelt a róka -, mert te vagy az első lóvá tett sárkány, akit életemben láttam.
  • Már hogy tettek volna engem lóvá – méltatlankodott a sárkány – sárkány vagyok én, mégpedig a javából.

Mire a róka elmondta, hogy Tóbiás tette lóvá a sárkányt. Mégpedig azzal, hogy kicsalt tőle négy véka aranyat, pedig senki semmi ember, aki nemhogy egy sárkánnyal szembe merne szállni, de még az ugatós kutyától is fél. De ez még semmi, mert ráadásul a nyakába ült, és úgy hajtotta végig az országon, mint a lovat.

Gondolta a sárkány, ha már oda a becsülete, legalább a négy véka aranyat szerezze vissza. Tanácsot kért a rókától, hogy mit csináljon.

  • Gyere vissza – mondta a róka -, kilenc tyúkért, meg egy kakasért visszaszerzem az aranyadat.

Mindjárt megindultak a falu felé. Amikor a kerítéshez értek, Tóbiás meglátta őket. Tudta, hogy most vagy eszébe jut valami nagyon okos, vagy többé semmi nem jut eszébe, mert a sárkány elpusztítja. Erre mindjárt eszébe jutott, ami kellett.

Rákiáltott a rókára:

  • Hát nem kilenc sárkánybőrt ígértél? Most meg ezzel az eggyel akarod kiszúrni a szememet?

Erre a sárkány úgy megijedt, hogy ijedtében agyoncsapta a rókát, s hazáig meg sem állt.

Tóbiás pedig palotát épített a rengeteg aranyból. Ma is ott él kilencvenkilenc gyermekével. S a sárkányok úgy félnek tőle, mintha mindennap sárkányt reggelizne.

(Kolozsvári Grandpierre Emil)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Magyar Népmesék Mesegyűjtemény Nagycsoport

Tündér Ilona és Árgyélus

Volt egyszer egy király, és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is érett rajta az alma minden éjjel. Így a király gazdagsága napról napra annyira szaporodott, hogy olyan gazdag király nem volt az egész világon.

Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűséges kertjébe, az aranyalmáknak csak a hűlt helyét lelte. Így történt ez másnap is, harmadnap is.

Összehívta a király erre az egész udvart, s kihirdette, hogy ha olyan emberrel találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát neki adja.

Az őröknek sem kellett egyéb, odaállottak az almafához. De hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájuk, és alig múlt el negyedóra, mire felébredtek, az aranyalmák mind eltűntek. Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három királyfiú, és megjelentették, hogy majd ők fogják őrizni az almafát.

Legelőször a legidősebb ment őrködni. De vele is csak ugyanaz történt, mint a többivel.

A középső sem járt jobban.

Végre a legkisebb vállalkozott. Árgyélus királyfi. Legelőször is dohánnyal jól megtömött aranyszelencét dugott a zsebébe, így ült le az almafa alá.

A holdvilág szépen világított, Árgyélus királyfi arcára, már érzeni kezdte, hogy az álom össze akarja a szemét húzni, szippantott hát egy kis dohányt, jól megdörzsölte a szemét, nagyokat prüsszentett. Aztán másodszor is nagyot szippantott a dohányból, még egyszer megdörzsölte a szemét. Egyszer csak halk suttogást hallott. Feltekintett, hát a feje felett tizenkét hollót látott elrepülni. Egyenest az almafához tartottak; a tizenharmadik holló, mint vezér, elől repült. Árgyélus megkapta a tizenharmadik hollónak a lábát, s felkiáltott:

  • Megvagy, tolvaj!

De midőn rátekintett, hát látja, hogy karja közt gyönyörű szép lány fekszik, aranyfürtjei eltakarják szép fehér vállát.

  • Ki vagy te, szép tolvaj? – kérdezi a királyfi. – Soha többé el nem eresztelek!
  • Én Tündérszép Ilona vagyok – mondta a szép leány – , ezek a hollók pedig a leánypajtásaim. Mulatságból minden este iderepülünk, hogy az aranyalmát leszedjük. De nálad nem maradhatok, pedig megvallom, hogy te vagy, akit soha felejtenem nem lehet, mert csak téged szeretlek!
  • Maradj nálam – kérte Árgyélus.
  • Nem maradhatok – felelte Tündérszép Ilona -, de megígérem, hogy ezentúl mindennap el fogok jönni, de az almákat többé el nem viszem. Légy mindig itt, ha látni akarsz!

Ezzel nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló.

Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák mind megvoltak. A király homlokon csókolta a fiát. Árgyélus csak azt kérte az apjától, engedje meg, hogy tovább is őrizhesse az almafát.

Ki is ment minden éjjel Árgyélus királyfi őrködni, hogy láthassa Tündérszép Ilonát.

De volt a király udvarában egy Vénbanya, aki Árgyélus királyfit nagyon szemmel tartotta. A király is kezdett kíváncsi lenni, hogy mi lehet az oka, hogy Árgyélus annyira szeret az almafánál őrködni. Magához szólította hát a Vénbanyát, és így szólt hozzá:

  • Látom, hogy Árgyélus királyfit te szemmel tartod. Vigyázd meg egyszer, mikor az almafánál őrködik!

A Vénbanya úgy tett. Mikor Árgyélus az almafához ment őrködni, a Vénbanya a bokrok mögé bújt. Másnap korán reggel már jelentette a királynak:

  • Meglestem Árgyélus királyfit. Gyönyörűséges aranyhajú lánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú lány.

Hazudsz, Vénbanya! – mondta a király. Nem igaz!

  • De úgy van az, felséges uram. Ha kell, holnap jelet is hozok arról, hogy igazam van.

Másnap este Árgyélus és Tündérszép Ilona megint egymással mulattak. Maguk sem tudták, hogy történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor előcsúszott a Vénbanya, és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona hajából, azután lassan elment.

Felébredt Tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett; felébredt erre Árgyélus is.

  • Mi bajod van, kedvesem?
  • Jaj, Árgyélus, élj boldogul, én téged soha többé nem láthatlak, nálad nem maradhatok; a házadban tolvajok laknak, nézd, aranyfürtjeimből egyet levágtak.

Ezzel megölelte Árgyélust, ujjáról egy gyűrűt vett le, és Árgyéluséra húzta.

  • Neked adom – mondta -, erről akárhol megismerlek.

Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott, és elrepült.

Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak. Nagyon csodálkozott a király, és tüstént magához hivatta Árgyélus királyfit.

  • Édes fiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, megjött az idő, hogy téged is megházasítsalak; gazdag királylányt kerestem számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed.
  • Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én választhatok magamnak feleséget: már találtam is. Tündérszép Ilona lesz a feleségem!

A királynak nem tetszett a felelet, de bármint akarta is lebeszélni Árgyélust a kívánságáról, az nem engedett. Kardot kötött az oldalára, és elment, hogy Tündérszép Ilonát megkeresse. Az egész udvar gyászba borult utána.

Már majdnem az egész világot összejárta Árgyélus, de Tündérszép Ilonának még a nyomára sem talált. Egyszer egy kis házhoz jutott, a házban egy vén anyóra talált. Illendően köszöntötte. A vén anyó széken ült, csodálkozva kérdezte Árgyélust:

  • Hol jársz erre, ahol a madár sem jár?
  • Öreganyám – mondta Árgyélus -, nem tudná nekem megmondani, merre lakik Tündérszép Ilona?
  • Nem biz én, édes fiam, de talán ha hazajön az uram, a Nap, az mindenüvé odasüt, az talán meg tudja mondani. De bújj el, mert ha meglát, felfal!

Erre elbújt Árgyélus. Hazajött a Nap, belép a szobába, mindjárt elkezdte:

  • Pfü, pfü, anyó, emberhús, büdös!

Erre kimászott az ágy alól Árgyélus, s köszöntötte a Napot.

  • Szerencséd, hogy köszöntöttél – mondta a Nap -, másként felfaltalak volna! Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán a Hold bátyám tud felőle valamit.

Elment Árgyélus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. A Hold a Szélhez utasította.

Oda is eljutott, szépen beköszönt, és a Széltől is megkérdezte, hogy nem tud-e valamit Tündérszép Ilona felől.

  • Én – mondta a Szél – nem tudok semmit, de nem messze tőlem, abban az erdőben lakik az Állatkirály, az talán tud valamit.

Ment, mendegélt újra Árgyélus, már egészen beesteledett, úgyhogy majdnem semmit sem látott, felmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot. Csakugyan messze távolban észrevette egy kis világocskát, egy szép kastélyból szüremlett. Bekopogott, kinyílott az ajtó, és egy óriás jött elébe, akinek a szeme a homlokán volt.

  • Jó estét, felséges király – köszönt Árgyélus -, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani, hol lakhat?
  • Szerencséd, hogy úgy köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél volna. Én az Állatkirály vagyok. Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán az állataim közül valamelyik tud felőle valamit.

Ezzel egyet füttyentett, és az egész palota azonnal tele lett mindenféle állattal. Megtette a király a kérdést, de az állatok közül sem tudott senki semmit. Végre is előkullogott egy sánta farkas:

  • Én – mondta a sánta farkas – tudok Tündérszép Ilona felől valamit. A Fekete-tengeren túl lakik, ott törték el a lábamat.
  • Nahát, akkor vezesd oda ezt a szegény királyfit – mondta a király.

A sánta farkas azonnal odaállt, hogy Árgyélus üljön rá. Így mentek, mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer csak letette a farkas Árgyélust.

  • Már én tovább nem vihetlek, oda most már magad is eltalálsz, hiszen nincsen már messze, csak száz esztendőt kell menni! – ezzel elbúcsúzott tőle, és elsántikált.

Ment, mendegélt Árgyélus tovább, egyszer csak egy völgyet látott, mely három heggyel volt körülvéve. A völgyben épp három ördög verekedett. Odament hozzájuk, és kérdezte tőlük, miért verekednek.

  • Az atyánk meghalt, s maga után ezt a köpönyeget, ostort és ezt a bocskort hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogyha magadra veszed, és aztán a bocskort a lábadra húzod, és ezzel az ostorral egyet csattantasz, és azt mondod: “Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok.” – ott vagy azonnal; ezen nem tudunk mi megegyezni. Nem tudjuk, kinek mi jusson.
  • No – mondta Árgyélus -, ha csak az a baj, majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik meg amarra!

Az ördögök felmentek a hegyre. Árgyélus pedig felvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet csattintott, és azt mondta: “Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok, legyek azonnal Tündérszép Ilonánál!”

Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett.

Éppen kitekintett az ablakon Tündérszép Ilona egyik játszótársa, megismerte Árgyélust, beszólt hangosan Tündérszép Ilonához:

  • Itt jön Árgyélus!

Tündérszép Ilona azt hitte, hogy csak játszanak vele, pofon vágta a lánypajtását.

De jött a másik, a harmadik, a negyedik, a tizenegyedik, de úgy jártak mind a tizenegyen, mint az első.

Árgyélus bekopogott az ajtón. Egy öregasszony jött ajtót nyitni. Nagy csodálkozással nézett Árgyélusra. Aztán a csodálkozás nagy örömre változott.

  • Jaj, de jó, hogy itt vagy, Árgyélus, legalább megszabadítod a mi királykisasszonyunkat! Most nem mehetsz be hozzá a gonosz Varázslótól, most nem lehetsz vele, csak éjféltájban, mert csak akkor járhat szabadon. Akkor, ha te háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz többé hatalma rajta. Most éppen jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halál fia lennél.
  • Nem félek én tőle sem – mondta Árgyélus -, megvívok én vele!

Az öregasszony behívta Árgyélust, selyemágyat vetett neki, pompás vacsorát készített számára, aztán azt mondta:

  • Minden éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, ne aludj el!

De az öregasszony gonosz boszorkány volt. Volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordult és sípolt, és attól Árgyélus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy a világon volt-e valaha. Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátta a kedvesét, és felkiáltott:

  • Ébredj fel, kedvesem! Ha háromszor megcsókolsz, megszabadulok a varázslattól.

De Árgyélus nem ébredt fel. Reggel azt mondja a Vénbanya:

  • Itt volt Tündérszép Ilona, de te elaludtál, mint a bunda.

Másnap is ugyan úgy történt, harmadnap is.

De egyszer, amint a Vénboszorkány elbóbiskolt, Árgyélus meglátta a nyakán a sípot. Leoldotta, és kíváncsiságból belefújt. Hát, látja ám, hogy az egész cselédség elaludt tőle.

Ekkor tért észre, hogy azért aludt ő is olyan mélyen, mikor a Vénbanya sípolt. Most a maga nyakára akasztotta a sípot, és valahányszor a Boszorkány fel akart ébredni, ő mindannyiszor sípolt egyet. Így volt éjfélig.

Ekkor jött Tündérszép Ilona. Árgyélus háromszor megcsókolta, és azonnal az egész vár kivilágosodott, minden ajtó felnyílt, a Vénboszorkány elsüllyedt.

De hogy másodszor megcsókolta volna Árgyélus Tündérszép Ilonát, előbb tizenegyszer pofon vágta.

  • Ez azért van, mivel te tizenegy játszótársadat pofonvágtad, mikor igazat mondtak.
  • Megérdemlem – rebegte Tündérszép Ilona.

Ekkor Árgyélus karjába vette Tündérszép Ilonát, felhúzta a köpönyegét és bocskorát, ostorával egyet csattintott:

  • Hipp-hopp! Ott legyek, ahol én akarok, legyek az apám várában!

Azonnal odarepültek, egy szempillantás alatt.

Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most is élnek.

(Illyés Gyula)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Magyar Népmesék Mesegyűjtemény Nagycsoport

Az állatok nyelvén tudó juhász

Ahogy mentem, mendegéltem, elmentem Pelegre, ott láttam jászolhoz kötözve a sok mesét, abból választottam ezt a legszebbiket.

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is tulnan volt, az üveghegyen innen volt, kidőlt-bedőlt kemencének egy csepp oldala sem volt, teli volt kaláccsal, egy se volt benne. Hát hol volt, hol nem volt, egyszer egy juhász. Ahogy a juhait őrzötte az erdőben, meglátott messziről egy tüzet. Abban egy rettentő nagy kígyó sírt:

  • Segítsél ki, te szegény ember, jótét helyett jót várja; mert az én édesapám a kígyók királya, és megjutalmazza a te hűségedet.

Hát kapta a juhász, levágott egy karót, s azzal kivette a kígyót a tűzből. A kígyó elmászott egy darabon. Felemeltek ott ketten egy nagy követ. A kő alatt lyuk volt; azon lementek a föld alá, a kígyók királyához. Kérdezte a kígyók királya:

  • Mit kívánsz, te szegény ember, amiért a fiam életét megmentetted a haláltól?

Azt mondta a szegény ember, csak azt kívánja, hogy az állatok nyelvét értse. A kígyó királya megadta, de egy feltétel alatt, hogy azt senkinek se merje elmondani, mert akkor azonnal meghal. Azzal visszajött az ember a földre.

Ahogy hazafelé utazott, meglátott egy odvas fát. Ült azon két szarka. Azt mondta egyik a másiknak:

  • Hej, ha tudnák az emberek, hogy mennyi pénz van ebben az odvas fában, milyen boldogok lennének belőle!

A juhász meghallotta; megjegyezte a fát. Elment haza. Később eljött szekérrel a pénzért, hazavitte. Nagygazda lett belőle.

Elvette a számadó lányát. Az asszony mindig kérdezgette, hogy honnan van nekik annyi pénzük. A juhász azt mondta:

  • Ne kérdezd, az Isten adta.

Odahaza, a szobában, a kemencenyakon ült két macska. Azt mondja az öreg macska a kismacskának, hogy mivel ő kisebb s könnyen befér a kamrába, lopjon neki szalonnát. Erre a juhász elnevette magát. Kérdezte a felesége, hogy mit nevet. Elmondta, hogy az öreg macska mit mondott a kis macskának. Kérdezte a felesége, hogy honnan érti azt a beszédet?

  • Ha te tudnád! De nem szabad megmondanom, mert akkor meghalok.
  • Mindegy, csak mondjad meg! – mondta a felesége.
  • Nem lehet! – kötötte magát a juhász.

De egyszer vásárra készültek. Az asszony ült a kanca lóra, az ember pedig a csődörre. Az asszony elmaradt egy kicsit. A csődör ekkor rányerített a kancára, hogy miért nem jön hamarább. Ez meg azt mondta:

  • Könnyű neked, te csak azt a sovány embert viszed, én meg ezt a kövér asszonyt itt-e!

A juhász ezt mind értette; megint elnevette magát. A felesége most is kérdezte, hogy mit nevet. Hát elmondta, hogy mit mondott a csődör a kancának. Az asszony rákezdte, hogy mondja meg neki, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. De a juhász azt mondta, nem szabad, mert mindjárt meghal, ha megmondja.

Hazamentek. Odahaza a farkasok elmentek bárányt kérni a kutyáktól. A kutyák azt mondták, hogy nem lehet, azután mégis négyet odaígértek. De az öreg Bodri kutya azt mondta:

  • Gyalázatosak, hogy meritek a gazdánk juhait odaadni?

A gazda ezt mind értette, a kutyákat szétkergette, csupán a Bodrinak adott egy nagy karéj kenyeret.

Hát az asszony ismét kérdezte, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. A juhász azt mondta, ő meghal, ha megmondja. Az asszony erre azt mondta, hogy mindegy, ha meghal is, csak mondja meg. Erre a juhász koporsót csináltatott és belefeküdt. Még annyit mondott, hogy hadd adjon utoljára a Bodrinak egy darab kenyeret. De a Bodrinak nem kellett, mert nagyon szomorú volt, sajnálta a gazdáját.

Hanem ekkor bement a hetyke kakas, és nagy kényesen ette a kenyérdarabot. Azt mondta a Bodri neki:

  • Ó, te átkozott gonosz állat, hogy esik jól a kenyér olyan kényelmesen, mikor a drága jó gazdánk most haldoklik?

De a kakas azt mondta:

  • Te bolond! Te is olyan bolond vagy, mint a gazdád; nem tud egy asszonynak parancsolni. Ládd énnekem húsz feleségem van; mégis tudok mindegyiknek parancsolni.

Erre a juhász felugrott, jól megverte a feleségét, hogy többet nem kérdezte, honnan tudja az állatok nyelvét.

(Illyés Gyula)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Középső csoport Mesegyűjtemény

A prücsök krajcárkája

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis prücsök. Ez a kis prücsök mit gondolt, mit nem magában, elég az, hogy kiugrott a kemence háta mögül s elindult világot látni.

Ment, mendegélt a kis prücsök, hegyeken, völgyeken által, erdőkön, mezőkön keresztül, s egyszer csak megáll, néz, néz, csudálkozik: valami fényeset látott a földön.

  • Ugyan, mi lehet ez a fényeske? – kérdezi magában.

Jobban megnézi, fel is veszi, tél-túl megvizsgálja s nagyot kiált a kis prücsök:

  • Hiszen ez krajcárka!

Az ám, csakugyan krajcárka volt.

Hej, uram, teremtőm, örült a kis prücsök, de hogy örült! Tovább ugrált, szökdécselt nagy vígan s folyton azt cirpegte: “csak van, akinek van, csak van, akinek van!”

Bezzeg, hogy van, akinek van s nincs, akinek nincs. Ez már aztán szent igazság.

Hanem a jó kedve hamar búra fordult. Éppen jött az úton vele szembe egy obsitos katona. Ez meglátta a kis prücsöknél a fényes krajcárkát, s gondolta magában: ugyan minek a prücsöknek pénz.

No, ebben szent igaza volt az obsitosnak.

Hirtelen lehajolt a földre, nyakon csípte a kis prücsököt s elvette tőle a fényes krajcárkát.

Haj, de elszomorodott erre a kis prücsök! Nem is ment tovább, nagy bújában, bánatában visszafordult s meg sem állott hazáig. S amint ment, mendegélt hazafelé, folyton azt ciripelte: “Csak így bánnak a szegénnyel, csak így bánnak a szegénnyel!”

(Benedek Elek)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Középső csoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

Három kívánság

Hol volt, hol nem volt, elég az, hogy volt egyszer egy szegény ember, meg annak a felesége. Fiatalok voltak, gyerekük se volt még, szerették egymást, megértették egymást, de a nagy szegénység miatt egyszer-egyszer azért összezördültek.

Na elég, egyszer az asszony előbb került haza a mezőről, mint a férje, és azon főtt nagyon a feje, mit készítsen vacsorára. Megcsinálta a tüzet, mást nem tudott, egy kis leveshez tett föl vizet. Arra gondolt közben, hogy miért is olyan szegények, hogy miért nem tudja egyszer meglepni az urát egy jó vacsorával.

Amint ezt gondolta, hallott valami suhanást maga mellett, hát egy tündér száll eléje. Meg volt bizony illetődve a szegény kis asszony, most látott először tündért. Az pedig meg is szólalt, azt mondta:

  • Na, nem bánom, te szegény asszony, legyen három kívánságod, majd meglátom, mennyi eszed lesz magadhoz. – Azzal el is tűnt, ahogy jött a tündér.

Hát, az asszony hitt is meg nem is a szemének és a fülének, de azért az első kívánság már meg is született a fejében. Egy szál kolbászt kívánt azzal, hogy úgyse lesz belőle semmi. De abban a pillanatban már szállt is le a kéményből egy lábas, benne a szép szál kolbász. Oda kellett csak tenni a tűz fölé a lábast, volt abban zsír is bőven.

Mikor beállított az ember, volt szájtátás, mert már tele volt a konyha jó szagokkal. Amikor az asszony elmondta, mi történt, hát mindjárt elkezdett tanakodni, mi legyen még a két kívánság. Az ember lovat, tinót, malacot akart, az asszony meg mást, nem tudtak megegyezni. Csak vitáztak, mintha éhesek se lettek volna. Az ember képes lett volna éhgyomorral is rágyújtani; tömködte a pipáját, nyúlt a parázsért, de olyan ügyetlenül csinálta, hogy feldöntötte a lábast a kolbászostul.

Persze, hogy megijedt az asszony, kapkodott mindjárt, hogy kirántsa a kolbászt a tűz közül, és szidta az urát:

  • Nőtt volna inkább az orrodra, mint a tűzbe fordítod ezt a kolábászt!

Na hiszen, ez kellett csak! A kolbász már ott is lógott az ember orrán, le egészen a térdéig.

Először meg is ijedt az asszony, próbálta, hogy leszakítja a kolbászt a férje orráról, de az úgy odanőtt, hogy azt onnan le nem lehetett szakítani. Most már megijedt a szegény kis asszony, el is sírta magát. Tudták már mind a ketten, ha valami vagyon kívánnak harmadikra, az meglesz, de hát mi lesz akkor a kolbásszal?

  • Majd levágjuk – mondta az asszony.
  • De én nem engedem – feleselt az ember -, most már ha így van, kívánjuk vissza a lábosba, aztán kész!
  • De hát a tinó, a ló, meg a malac! – így az asszony.

Az ember erre azt felelte:

  • De hát ilyen bajusszal csak nem járhatok, te se csókolsz meg, ha kolbász lóg le az orromról!

Na, végül csakugyan az lett, az volt a harmadik kívánság, hogy a kolbász menjen vissza a lábasba.

Most láthattak a vacsorához, de nem nagyon ízlett szegényeknek a jó falat, még mindig azon zsörtölődtek, ki volt az oka, hogy ezután is már csak olyan szegények lesznek, mint voltak.

(Illyés Gyula)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Középső csoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

A rózsátnevető királykisasszony

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egyszer egy király s annak egy csudaszép leánya. Ha ez a királykisasszony sírt, drágagyöngyök peregtek a szeméből, ha meg nevetett, rózsák hullottak a szájából, s ha lehúzta a cipellőjét, s mezítláb ment az úton, minden lépésére egy csengő arany termett. Nem volt olyan gazdag király az egész világon, mint ennek a királykisasszonynak az apja, s nem volt ebben az országban szegény ember, mert ha a királykisasszony szegényt látott, mindjárt lehúzta a cipellőjét, s csak úgy perdült lába nyomán az arany.

Nagy híre volt a királykisasszonynak kerek e világon. Jöttek is mindenünnen királyfiak, hercegek, akik a kezéért esekedtek, hanem a királykisasszonynak sem ez nem tetszett, sem az nem tetszett, egynek sem adta a kezét. Még csak egy királyfi nem fordult meg az udvarán: a szomszéd ország királyának fia, de a királyné s az udvarmesterné megegyezett, hogy míg a királyfi odalesz a háborúban, megkéretik a királykisasszony kezét, s mire a királyfi visszatér, el is hozzák. Szépen megfestették a királyfi képét, az udvarmesterné elvitte a rózsátnevető királykisasszonynak, s annak úgy megtetszett a királyfi a képe után, hogy egy szóval sem ellenkezett.

Felkészítik a királykisasszonyt, aranyos hintóba ültetik, de mielőtt az országot elhagyta volna, leszállott a hintóból, lehúzta a cipellőjét, gyalog ment jó messzire s ami arany hullott a lába nyomán, azt mind a szegény embereknek adta.

Hanem az udvarmesterné boszorkány volt, s szerette volna, ha a királyfi az ő lányát veszi el. De ez a lány olyan csúnya volta, hogy az anyja soha senkinek sem mutatta, nem is tudtak róla, hogy a világon van.

Ahogy az ország határából kiértek, rettentő nagy égiháborút csinált a boszorkány s egyszerre csak szörnyű fekete felleg mind alább-alább szállott, s abból a fellegből kiszállott a boszorkány leánya. Hirtelen megfogták a rózsátnevető királykisasszonyt, mind a két szemét kiszúrták, azzal belökték az árokba, a szemét pedig utána dobták. Akkor az udvarmesterné leánya beült a hintóba, sűrűn lefátyolozta az arcát, úgy érkeztek meg a királyfi városába.

Ott feküdt a szegény királykisasszony az árokban és sírdogált keservesen; de arra jöttek valami szekeres emberek, meghallják a sírást, kihúzták az árokból a királykisasszonyt, hát amint egyet-kettőt lép, csak úgy hull az arany után. Hej, megörültek az emberek! Egy megfogta s vezette, a többi pedig ment utána, s alig győzték felszedni a temérdek aranyat. Így vezették a királykisasszonyt egész nap. Akkor aztán összeesett szegény, nem tudott tovább menni, s a szekeres emberek otthagyták az út szélén. Ahogy elmentek a szekeres emberek, egy kertész jött arrafelé, az megsajnálta a szegény leányt, és fölvette a szekérre. Hazamegy a kertész s mondja a feleségének:

  • No feleség, én ugyan megjártam. Bementem a király városába, hadd lássam a királyfi lakodalmát, mert az volt a híre, hogy a gyöngyöt síró, rózsát nevető királykisasszonyt veszi feleségül. Azt is beszélték róla, hogy ha mezítláb jár, csak úgy hull az arany utána. Na hiszen, nem sír gyöngyöt ennek a királykisasszonynak a szeme, rózsát sem hullat a szája, de meg aranyat sem a lába; nem nevet az senkire, nem is sír, s nem engedi, hogy a cipőt lehúzzák a lábáról.

Mondja az asszony:

  • Jól van, jól, ne arról beszéljen kend, hanem arról, hogy minek hozta ide ezt a leányt?
  • Ó, feleség, hát megsajnáltam, megesett a szívem rajta. Nem hagyhattam az út szélén.
  • Isten neki – mondja az asszony – hát maradjon itt, pedig mi is szegények vagyunk; nem tudom, miből tartsunk el egy vak leányt.
  • Feleség – mondja a kertész – én bemegyek a városba, van ott egy boszorkány, aki szemmel kereskedik, veszek egy pár szemet ennek a szegény leánynak.

Bemegy a kertész a városba, visz a hátán egy nagy zsák főzeléket, s mondja a boszorkánynak, adjon ezért két szemet. A boszorkány éppen egy nagy könyvből olvasott, fel sem nézett a kertészre, benyúlt az asztalfiába, s odadobott neki két szemet.

Hazamegy a kertész, beteszi a leánynak a két szemet a helyére, de csudák csudája, egyszeribe a szoba sarkának fordult, ahol egy lyuk volt, s mind azt nézte. Nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett vele. Bemegy a kertész ismét a városba, megy a boszorkányhoz s mondja neki, hogy bizonyosan nem jó szemet adott, mert a leány mindig egy lyukba néz.

  • Bezzeg hogy nem neki való szemet adtam – mondta a boszorkány nagy kacagva – macskaszemet vittél el innét, s azért néz a lyukba, mert ott egeret lát. Hanem most mást adok. Találtam az árokban két szép szemet. Vidd el, ez jó lesz.

Hazaviszi a kertész a két szemet, beteszi a helyére, s hát egyszeribe úgy megszépült, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Először sírni kezdett örömében s csupa drágagyöngyök peregtek a szeméből, azután nevetni kezdett s szebbnél-szebb rózsák hullottak a szájából, aztán lehúzta a cipőjét s elkezdett sétálni, perdülni, karikázott, csengett-bongott a sok arany a lába nyomán. S a tenger sok drágagyöngyöt s a tenger sok aranyat mind a kertésznek ajándékozta, amiért el nem hagyta szomorú sorsában. Aztán elbúcsúzott a kertésztől, a feleségétől s bement a királyfi városába, fölment a palotába, ott beszegődött a királynéhoz szobalánynak. No, éppen jókor jött, mert éppen akkor kergetett el egy szobalányt a gonosz királyné.

Hát felfogadta mindjárt a királyné a rózsátnevető királykisasszonyt szobalánynak. Aztán telt, múlt az idő, s egyszer mikor bálra szépen felkészítette a királynét, lejön a királyfi s mi történik, mi nem, nem egyéb egy nagy semminél, a királyné megfordul, a nyakát megszúrja egy gombostű, s mérgében úgy pofon üti a szobalányt, hogy az szegény sírva fakadt.

Hej, szeme-szája tátva maradt a királyfinak, mert könny helyett csupa drágagyöngy pergett a leány szeméből! Nagyot kiáltott örömében:

  • Te leány, talán bizony te vagy a gyöngysirató, a rózsátnevető királykisasszony?

A leány nem szólt semmit, csak elkezdett nevetni, s hát csak hullott a szájából fehér rózsa, piros rózsa, égő vörös, egyik szebb a másiknál. Akkor azután lehúzta a cipellőjét s elkezdett sétálni föl s alá a szobában s perdült, karikázott lába nyomán a sok arany.

Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Kiseprűzte udvarából a boszorkányt s a leányát, aztán mindjárt megesküdött a rózsátnevető királykisasszonnyal.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Benedek Elek)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Középső csoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

Csali mese

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kurtafarkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember kiment a fiával a földre szántani, s amint egyet fordul, egyszerre csak elkiáltja magát a fiú:

  • Nézze, édesapám, nézze, egy kulcsot találtam!
  • Az ám, egy kulcs, – mondja a szegény ember. – Ejnye, de jó volna, ha egy ládát is találnál hozzá!

Na, annyiban maradtak. Tovább szántanak, kettőt-hármat térülnek-fordulnak. Megint elkiáltja magát a fiú:

  • Nézze, édesapám, megtaláltam a ládát is!

Próbálják a kulcsot, hát jól belétalál a zárba. Kinyitják a ládát, felemelik a fedelét, nézik, mi van benne, hát abban bizony nem volt egyéb, csak egy kurtafarkú egerecske.

Ha az egérnek hosszú farka lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Benedek Elek)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Középső csoport Magyar Népmesék

Furulyás Palkó

Hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurtafarkú malac túr, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, annak egy fia: Palkó volt a neve. Nagy szegénységben éltek: mikor volt egyenek, mikor nem. Nem volt egyebük, csak egy kidőlt-bedőlt falu házuk, meg egy kertjük. Azt mondja egyszer Palkó az anyjának:

  • Édesanyám, én nem éhezem itthon többet, elmegyek szolgálni, addig haza sem jövök, amíg legalább egy borjút nem szolgálok. A kertünkben majd felnövekedik, s lesz legalább egy kicsi gazdaságunk.

Elmegy Palkó szolgálatba, odavan egy esztendeig, szolgál egy borjút. Aztán megint elmegy szolgálatba s megint szolgál egy borjat. A harmadik esztendőben is, a negyedik esztendőben is szolgált egy-egy borjat. Volt már négy borjú, de kicsi volt a kert és kevés széna termett benne, nem volt mivel tartsák a borjakat. Ő bizony, gondolja magában, vásárra hajtja mind a négyet s eladja. El is indul a négy borjúval, de amint az úton menne, szembejő vele egy ősz öregember, s azt mondja neki:

  • Te, legény, van nekem egy szépen szóló furulyám, neked adom, ha egy borjat adsz érte.
  • Ugyan, mit gondol bátyámuram, csak nem adhatok egy borjat egy furulyáért.
  • Csak adjad, ne félj, nem olyan akármilyen furulya ez, mint a többi. Majd meglátod, hogy nagy hasznát veszed még ennek.

Isten neki, gondolja magában Palkó s odaad egy borjat a furulyáért. Azzal tovább megy. De még egy puskalövésnyire sem mehetett, megint elejébe kerekedik az az ősz öregember s azt mondja neki:

  • Te, legény, adj még egy borjat, s nézd, ezt az egeret neked adom érte.

Nagyot kacag Palkó:

  • Hát, hogy adnék én borjat egy egérérét, mit gondol, bátyámuram? Van otthon egér elég, mindig bosszankodik az én édesanyám miattuk.
  • Jó, jó, de ez nem olyan egér, mint a többi.

Addig beszél az öregember, hogy Palkó odaad egy borjat az egérért. Most már két borjúval ment a város felé, de hogy, hogy nem, az égből esett-e le, vagy a földből bújt ki, megint csak eléje állott az ősz öregember, s azt mondta neki:

  • Te legény, van nekem egy futóbogaram, ez csak az igazi. Neked adom, ha egy borjat adsz érte.
  • Nem adom én – mondta Palkó – nem bolondultam meg. Elég bolond voltam, hogy két borjat már odaadtam egy furulyáért, meg egy egéréért.
  • Mondom neked, hogy adj egy borjat ezért a futóbogárért, mert bizony nagy hasznát veszed.

Mit gondolt, mit nem Palkó, odaadta a harmadik borjat is. Ment az egy borjúval, hajtotta nagy búsan a város felé. Mindegyre vissza akart fordulni, hogyha találkozhatnék valahogy azzal az öregemberrel, mert erősen megbánta a vásárt. Na, nem kellett, hogy visszaforduljon, mert amint nagy búsan mendegélt, tűnődött magában, csak elejébe kerül az ősz öregember s azt mondja neki:

  • Hallod-e fiam? Add nekem ezt a borjat is, adok érette egy zacskót.
  • Nem adom én – mondta Palkó – bár a többit se adtam volna. Nem tudom, hogy kerülök az anyám szeme elé.
  • Csak add ide azt a borjat. Ne búsúlj semmit. Nem akármilyen zacskó ez. Tudd meg, hogy ebbe a zacskóba álom van kötve. Csak mondanod kell neki, hogy hány órát akarsz aludni, s annyit alszol, s ha mást akarsz elaltatni, azt is elaltathatod, csak szólj a zacskónak.

Azt gondolja Palkó:

  • Ha már így van, minek menjek egy borjúval a vásárra. Legyen az öregé a negyedik borjú is.

Mikor a negyedik borjút is átaladta az öregembernek, azt mondta ez:

  • No, fiam, most menj haza. Otthon nem lesz maradásod, az édesanyád addig ver, amíg valaki ki nem szabadít a keze közül. De ha kiszabadultál, szaladj, amerre a szemed lát, s kiáltsd vissza az édesanyádnak:
  • Isten áldja meg, édesanyám, addig vissza nem jövök, amíg király nem lesz belőlem!

Hiszen volt nemulass, mikor Palkó hazaért. Kérdezte az anyja:

  • Eladtad a borjúkat, fiam?
  • El, édesanyám, el.
  • Hát hol a pénz?
  • Nem pénzért adtam, édesanyám, hanem ezekért ni. – S előhúzta a tarisznyájából a furulyát, az egeret, a futóbogarat s az álomzacskót.

Haj, mérgelődött az özvegyasszony! Kapott egy husángot, ütötte Palkót ahol találta, s ha által nem szalad a szomszédasszony, s ki nem szabadítja a keze közül, bizony mondom, hogy holtra veri.

Szaladott Palkó, amerre a szeme látott, de visszakiáltott az anyjának:

  • Isten áldja meg, édesanyám. Addig vissza nem jövök, amíg király nem lesz belőlem!

Ment, mendegélt Palkó, hetedhétország ellen, az óperenciás tengeren túl, ahol a kis kúrtafarkú malac túr, s ért egy nagy városba. Abban a városban lakott a király. Ennek a királynak volt egy gyönyörűséges leánya, de ennek a leánynak nagy betegsége volt. Olyan bánat nehezedett a szívére, hogy senki meg nem tudta nevettetni, s nem jött álom a szemére sem éjjel, sem nappal.

A király éppen akkor hirdettette ki az egész országban, hogy annak adja a leányát és egész országát, aki a leányát megnevetteti, s olyan orvosságot ad neki, hogy mikor elkövetkezik a rendes ideje, tudjon aludni. Bezzeg jöttek a mindenféle hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánylegények, mind szerencsét próbáltak. De a királykisasszonyt sem megnevettetni, sem elaltatni nem tudták.

Megy Palkó is a király udvarába, s jelenti, hogy ő is szerencsét próbál. Csak üljön a királykisasszony a palota tornácára, s majd az udvaron mutat valamit.

Kiül a királykisasszony a tornácba, kiül a király is, a felesége is, összegyűltek mind az udvarbéliek is, hadd lássák, mit tud ez a szegény legény. Akkor Palkó kivette a tarisznyájából az egeret s a futóbogarat, szépen letette a földre. Aztán fújni kezdte szépen szóló furulyáját, s hát halljatok csudát, az egér derékon kapta a futóbogarat, s járták a táncot, hogy csak úgy porzott az udvar. De uram, istenem, akkorát kacagott a királykisasszony, hogy a kacagástól csengett a palota. Kacagott a király is, a felesége is, kacagott az udvar népe is.

  • No, fiam – mondta a király – megkacagtattad a leányomat, most még csak altasd el.

Azt mondta Palkó:

  • Csak vigyék be, felséges királyom, a királykisasszonyt a szobájába, fektessék le az ágyába s majd meglátják, hogy mindjárt elalszik.

Mikor a királykisasszonyt lefektették, Palkó bedugta fejét a tarisznyába, s szólt a zacskónak:

  • Aludjék a királykisasszony holnap reggel nyolc óráig.

Abban a pillanatban bekoppant a királykisasszony szeme s aludott édesen másnap reggel nyolc óráig.

Aközben felöltöztették Palkót drága szép bíborvörös gúnyába, s amint a királykisasszony fölébredett, mindjárt nagy lakodalmat csaptak, s az öreg király átaladta a leánya kezével Palkónak az országot is.

Hét nap s hét éjjel húzták a cigányok, járták a legények és leányok.

Lakodalom után Palkó elment az édesanyja után, s hatlovas hintón a palotába hozta. Sóra, fára nem volt többet gondja.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Benedek Elek)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.)