Mesemondó blog

Címke: nevelés

  • A pedagógus szerepe az énhatékonyság pedagógiájának folyamatában

    Az énhatékonyság pedagógiájában a pedagógus facilitátorként, a cselekvés feltételeinek megteremtőjeként és a fokozatos önállósodás kísérőjeként van jelen.

    A facilitálás olyan folyamatvezetés, amely biztonságos kereteket teremt, segíti az együttműködést, mozgósítja a csoport erőforrásait, és támogatja a közös gondolkodást.

    Célja, hogy a résztvevők aktívan bekapcsolódjanak a tanulási folyamatba, és lehetőségük legyen saját felismerésekre, megoldásokra jutni.

    A facilitálás során a pedagógus:

    • biztonságos, elfogadó környezetet teremt;
    • világos kereteket és elvárásokat fogalmaz meg;
    • nyitott kérdésekkel és párbeszéddel segíti a gondolkodást;
    • támogatja az együttműködést és a közös problémamegoldást;
    • figyelembe veszi az egyéni sajátosságokat, és differenciál;
    • teret ad a próbálkozásnak, a döntésnek és az önálló megoldáskeresésnek.

    A pedagógus szerepe azonban nem merül ki a facilitálásban.

    Szükség szerint magyaráz, bemutat, szemléltet, közösen gyakorol, kérdez vagy éppen hátralép, hogy a gyermek maga próbálkozhasson. A segítség mértékét a gyermek szükségleteihez igazítja, és fokozatosan ad át neki egyre több döntési lehetőséget és felelősséget.

    Feladata, hogy valódi cselekvési helyzeteket teremtsen, amelyekben a gyermek megtapasztalhatja saját tevékenységének eredményét. A tapasztalatokat visszajelzés és önreflexió követi: mi sikerült, mi okozott nehézséget, mit tanult belőle, és mit próbálhat ki legközelebb másként?

    A pedagógus célja, hogy a gyermek a saját cselekvésén keresztül tapasztalja meg, mire képes, hogyan fejlődhet, és miként tud hatni a helyzetére. Ehhez hozzátartozik a reális önismeret, a kitartás, a felelősségvállalás és a segítségkérés képességének fejlődése is.

    A mesterséges intelligencia és a digitális eszközök egyre több információ elérését teszik lehetővé. Ezért különösen fontossá válik, hogy a gyermekek megtanulják az információkat értelmezni, rendszerezni, kritikusan ellenőrizni és a gyakorlatban alkalmazni. A pedagógus feladata nem csupán az ismeretek átadása, hanem az is, hogy azokat valódi tapasztalatokkal, önálló gondolkodással és cselekvéssel kapcsolja össze.

    Az énhatékonyság pedagógiájában a gyermek nem pusztán a tanulási folyamat résztvevője, hanem saját fejlődésének aktív alakítója. A pedagógus ehhez teremti meg a feltételeket: kereteket ad, támogat, példát mutat, majd teret enged az önálló cselekvésnek.

  • Az énhatékonyság módszertana

    Az énhatékonyság pedagógiája élmény- és tapasztalati alapú pedagógiai szemlélet, amely a diákok cselekvőképességét, önállóságát és a nehézségekkel való megküzdését fejleszti. Az ismeretátadást valódi cselekvéssel, gyakorlással és önreflexióval egészíti ki.

    A módszer eszközei:

    • differenciálás,
    • biztatás és konkrét visszajelzés,
    • megfelelő kihívások,
    • késleltetés,
    • választási lehetőségek és fokozatos felelősségátadás,
    • önreflexió,
    • példamutatás.

    A pedagógus szerepe:

    A pedagógus lehetőséget teremt a cselekvésre, és a diákokkal együtt tevékenykedik. Szemléltet, bemutat, kérdez, beszélgetést kezdeményez, és szükség szerint közösen gyakorol velük. Annyi segítséget ad, amennyire szükség van, majd fokozatosan teret enged az önálló próbálkozásnak.

    A tevékenység kialakításának szempontjai:

    • egyéni képességek és előzetes tapasztalatok,
    • életkori sajátosságok,
    • érdeklődés és érzelmi szükségletek,
    • megfelelő nehézségű, elérhető, de fejlődést kívánó feladatok.

    Tapasztalati alap:

    A módszertan a való életből indul ki. Hétköznapi helyzetekre, használati tárgyakra és az érzékszervek bevonására épít. Lehetőséget ad a kipróbálásra, a kézzel végzett munkára, az alkotásra és a kézzelfogható, hasznos eredmény megtapasztalására.

    A cselekvést a tapasztalatok áttekintése és a tanulságok megfogalmazása követi.

    Célja:

    • az énhatékonyság fejlődésének támogatása;
    • a saját cselekvőképességbe vetett, reális hit kialakítása;
    • a fejlődési lehetőségek és a személyes korlátok felismerése.

    Feladata:

    • a cselekvővé válás támogatása;
    • a teremtés és az eredményes cselekvés megtapasztaltatása;
    • az öngondoskodás és az önfenntartás képességének fejlesztése;
    • a felelősségvállalás és az önálló döntés gyakorlása;
    • a megküzdés és az önreflexió fejlesztése;
    • annak felismerése, hogy miben tudunk önállóan cselekedni, mikor van szükség segítségre, és hogyan járulhatunk hozzá a közösség életéhez.

  • Az énhatékonyság jelentősége

    Az énhatékonyság.

    Albert Bandura, amerikai-kanadai pszichológus meghatározása szerint:

    Az egyén hite arról, hogy képes megbirkózni a kihívásokkal és elérni célját.

    Alapvető szükséglet.

    Olyannyira, hogy már kisgyermekkorban az én-tudattal együtt cselekvés formájában megjelenik, beépül a játékba és átszövi a gyermek egész lényét és minden tevékenységét.

    Amikor épít.
    Amikor alkot.
    Amikor utánoz.
    Amikor próbálkozik.
    És amikor újra próbálkozik.

    A “képes vagyok rá” érzés, a “hatni tudok a világomra” igény motiválja.

    Majd minderre kap a külvilágtól egy visszajelzést. És elindul az interiorizáció.

    Belsővé válik.
    Megtanulja.
    Elsajátítja.

    Tapasztalatai és a környezete pozitív visszajelzése által megtanulja, hogy

    • hibázni nem jellemhiba,
    • hogy kitartással elérheti,
    • hogy mik az erősségei,
    • hol vannak a határai,
    • hogy együtt többek vagyunk,
    • és hogy képes rá.

    Vagy épp leszokik róla, mert szidták, büntették.
    Mert nem adtak neki teret.
    Nem kapott lehetőséget.
    Súlyt.
    Feladatot.
    Elvárást.
    Keretet.

    Énhatékonyságunkat kizárólag tapasztalati úton fejleszthetjük.

    Cselekvéssel.

    Aktivitással.

    Tevékenykedéssel.

    A fizikai aktivitást, cselekvést igénylő feladatok és tevékenységek beszűkülése, kihalása a hasznosság érzését, az életet és annak értelmét veszik el.

    A nem kell semmit csinálni, nem kell gondoskodni, nincs fenntartási felelősség olyan kalitkába zárja a társadalmat – felnőttet és gyereket egyaránt -, melynek ajtaja ugyan nyitva van, mégsem repül ki belőle senki.

    Az ajtót olyan láthatatlan torlaszok zárják el, mint

    • az alacsony önbecsülés,
    • az alulmotiváltság,
    • a dopamin függőség,
    • a kiégés,
    • a depresszió,
    • a fizikai gyengeség,
    • a nem vagyok rá képes érzése.

    A mindent készen megvehetek.

    És mindez közben szorongóvá tesz, mert nem tudjuk meddig.

    Elengedtük a kontrollt.
    A teremtés lehetőségét és képességét.

    Az énhatékonyság edukálása és tudatos fejlesztése egyéni és társadalmi felelősség.

    A szabadság kulcsa.

    A jövő.

    Az élet.

  • Személyközpontú szemlélet

    Annyiszor hangzik el mostanában és egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a személyközpontúságnak az oktatásban és a nevelésben legyen az családi vagy intézményi. De vajon tudjuk mit is takar ez valójában?

    Saját magam és gyerekeim példáján is látom, érzem a poroszos rendszer elavultságát, idejét múltságát és hiányosságait. Azokat a csapdákat, melyekbe belelépve épp intellektusú, kreatív gyermekekből szorongó, problémás, SNI-s kisdiák válik. De nem csak a gyerekeknek érdeke a szemléletváltás. Mennyivel több siker érné a pedagógust is munkája során, ha merne élmény alapú, személyiségközpontú módszereket választani, és így csupa csillogó szemű, érdeklődő gyerek ülne körülötte, és nem vele szembe az órán!

    A személyközpontú elmélet Carl Rogers, nagyhatású amerikai pszichológus, a humanisztikus pszichológia szülőatyjának nevéhez fűződik. Megkülönböztető vonása az emberek önmegvalósítási és önirányítási képességének állandó hangsúlyozása. Az elmélet legforradalmibb gondolata, amely elválasztja más rendszerek materialista determinizmusától, a személy hatalommal való felruházásának látszólag jelentéktelen ténye, a bizalom abban, hogy az egyén képes megtalálni saját önmegvalósítása legmegfelelőbb útját.

    Az önmegvalósítás önállósághoz, a korábbi élettapasztalatok gazdagodásához vezet. Feltételezi, hogy az ember rendelkezik egy ún. ösztönös értékelő folyamattal, ami értékeli tetteinket, tapasztalatainkat, hogy azok elősegítették-e az önmegvalósítást. Az ösztönös értékelő folyamat – vezérfonal az egyén életében, mely megfelelő viselkedéshez vezet. Ha az ösztönös értékelés rosszat jelez, a bizonytalanság „a valami nincsen rendben” zavarát éljük át.

    Ez a szemlélet megújult figyelemmel fordul az egyénben rejlő lehetőségek összességének megvalósítása felé, és olyan jelenségek felé, mint átélés, organizmikus értékelés és érzés, amelyeknek az elmélet szerint központi jelentőségük van e lehetőségek megvalósítása szempontjából. Korábban az átélést főképp úgy tekintették, mint a szubjektív érzések gazdagságának tudatosságát. Ha azonban az átélést csak mint az érzésekről és testi folyamatokról való tudatosságot értelmezzük, ez legjobb esetben is az emberi lehetőségek teljes skálájának csak egy oldalát jelenti. Az átélés több, mint egyszerűen testi és érzelmi állapotok megtapasztalása. Azt is magában foglalja, hogy az ember tudatában van annak, ahogyan megfigyeli, felfogja, feldolgozza és integrálja a belső szervi világból, és a külső személyközi és fizikai világból jövő információkat.

    “Rogers következetesen ellenállt azoknak a törekvéseknek, amelyek “gurut, eszményképet, egy mozgalom vezetőjét” akartak csinálni belőle. Képes volt arra, hogy “felvessen gondolatokat, megossza őket, ne hagyja, hogy dogmát csináljanak belőle, és egyedül neki tulajdonítsák” (Farson, 1974). Rogersnek ezek a jellemzői teljesen összhangban vannak a személyközpontú elmélettel. Magatartásával demonstrálja hitét, hogy minden embernek magának kell felfedeznie azokat az alapelveket, amelyek számára élményszerűen igazak. Így nincsenek kizárólagos társaságok, intézmények vagy folyóiratok, amelyek legjobban képviselik a személyközpontú szemléletet. Az elmélet természete maga, amely szemléletmód, életmód, attitűd, teszi lehetetlenné a kizárólagosságot és elkülönülést. Az elmélet érvényesül, amikor és ahol emberek elfogadják egymás eltérő valóságát egy olyan szellemben, amely különállás és ugyanakkor összetartozás. Az elméletnek bármilyen megközelítése, amely azt mint kizárólagosat kezeli, szemben áll az elméletben rejlő lehetőségekkel. Azonban – mint az élet minden területén – az elmélet annyit ér, amennyit alkalmaznak belőle, és az alkalmazás nem olyan könnyű, mint ahogy első pillantásra látszik. A személyközpontú elmélet tulajdonképpen megtévesztően egyszerű. Végső soron leegyszerűsíthető arra, hogy ez ember képes arra, hogy megvalósítsa a benne rejlő – önmagára és másokra vonatkozó – lehetőségeket; és ez a megvalósítás nem korlátozódik semmilyen csoportra, szervezetre vagy intézményre.” (Forrás: http://www.maszkpte.org/index.php/hu/irodalom/a-szemelykozpontu-elmelet)

  • Nevelj lassan!

    Hallottatok már a “slow” mozgalmakról?

    Az első mozgalom 1986-ban indult el Olaszországban, mely a gyorséttermek ellen tiltakozott és a helyi ízeket hirdette. 3 évvel később Párizsban megszületett a slow food alapdokumentum, mely a gyorséttermekkel és a műanyag ételekkel szemben az ízek és az étkezés élvezetét, a helyi termelőket támogatta. Azóta a kezdeményezés a világ több országára és az élet több területére is átterjedt.

    A slow travel mozgalom arra buzdít, hogy utazásain során hagyjunk időt a barangolásra, az országgal való ismerkedésre, arra, hogy elvegyüljünk a helyiek között. A mozgalom szlogenje: “fékezz, és élj tartalmas életet!”

    Léteznek slow city-k, lassú városok, melyekben időt teremtenek a helyi hagyományok ápolására, a zöld övezetek karbantartására, padokat raknak ki, könyveket olvasnak a közterületeken, vásárolni pedig a picacra, valamint a sarki boltba járnak.

    Élő kezdeményezés a lassú munkahely, a lassú pénz, a lassú formatervezés, a lassú sport, olvasás (kikapcsolódás mellett a szövegben való elmélyedés), iskola és nevelés is.

    A slow parenting (Nevelj lassan!) célja a minőségi szülő-gyerek kapcsolat kialakítása, melyben mindig van idő meghallgatni a gyermek élménybeszámolóit, gondolatait, mesélni neki, foglalkozni az őt érdeklő dolgokkal, vagy épp számára bántó, félelmetes, szorongást keltő helyzetekkel. A szabad játék elsőbbségét hirdeti a különórák és a túlfoglalkoztatottság helyett, akár csak Vekerdy Tamás tette. Kifejezetten tiltakozik a korai versenyeztetés ellen. A mozgalom célja csökkenteni a szülők túlhajszoltságát, és felébreszteni a gyermekben lakozó kalandort. Azt vallják, hogy a gyermeknek önállóan is fel kell fedeznie a világot és benne önmagát. Ehhez pedig szabad játékra, édes semmittevésre, és sok mesére van szüksége!

    Itt a nyár, a kalandok, a világ felfedezésének nagy lehetősége. Feküdjetek ki a mezőre, nézzétek az égen úszó bárányfelhőket, melyikben milyen alakot véltek felfedezni? Képzeletben üljetek rá egy-egy pöffetegre, lógassátok le róla a lábatokat, vegyétek le a cipőtöket, táncoljatok a fűben, a napsütésben, élvezzétek a pillanatot és mondjatok egy mesét ma is!

  • Mit kezdjünk a szorongással?

    “Aki törekszik arra, hogy “elég jó szülő” legyen, és érzékenyen reagál gyermeke szükségleteire és igényeire, az biztos lehet benne, hogy nem rontotta el nagyon. A gyermeki szorongás egy része evolúciósan kódolt, élekori sajátosság, egy másik része öröklött, és csak egy része az, amibe a szülőknek beleszólása van.” (Deligáda Éva)

    8+1 módszer a szorongás enyhítésére

    1. Empatikus, megnyugtató jelenlét
    2. Példamutatás
    3. Fokozatos terhelés
    4. Belső erő mobilizálása
    5. A helyzet strukturálása
    6. Helyzetbe hozás
    7. Pozitív megerősítés
    8. Relaxáció

    + 1 Változtasson a környezeten

    4+1 lépés a megelőzésre

    1. A gyermek életkorának megfelelő elvárások
    2. Biztonságot nyújtó érzelmi kapcsolat
    3. Biztonságot sugárzó világnézet
    4. Önbizalom-építés

    + 1 A gyermek negatív érzelmeinek tartalmazása, elbírása

    Amit ne tegyen a szülő

    Az “övön aluli” módszerek:

    • Meg nem értés
    • Elkerülés
    • Kioktatás
    • “Bezzegezés”
    • Kigúnyolás
    • Érzelmi zsarolás
    • Elbagatelizálás
    • Faggatózás
    • Kényszerítés
    • Ingerelárasztás
    • Megszégyenítés
    • Megalázás
    • Elhanyagolás (meddig hagyjuk benne)
    • Siettetés
    • Félelemkeltés
    • Magára hagyás
    • Elutasítás, lepattintás.

    Forrás: Deligáda Éva – Lovász Hajnalka: Mit kezdjünk a szorongással? – Pszichológiai útmutató + félelemoldó mesék.

  • Kádár Annamária: Mesepszichológia – idézetek (8.)

    “Ahhoz, hogy lelkileg egészséges felnőttek legyünk, jó kapcsolatokat alakítsunk ki, képesek legyünk együttműködni másokkal, önmagunkat érvényesíteni, kezelni a konfliktusainkat és jó döntéseket hozni, tárgyi tudásunk mellett kétségtelenül szükségünk van “érzelmi ügyességre”, pallérozottságra is, saját és mások érzelmeinek felismerésére, kezelésére és hatékony szabályozására.”

    “Az érzelmi intelligencia pontosan azt ígéri nekünk, hogy az emberi problémák közül legalább az értelem-érzelem konfliktusát meg tudjuk oldani.”

    “Az érzelmileg intelligens személy meg tudja fogalmazni önmagának, hogy milyen érzelmet élt át adott helyzetben, ezt ki tudja fejezni szavakkal is, és nem várja el környezetétől, hogy ők találják ki, mi zajlik benne éppen.”

    “Ha vállaljuk valódi önmagunk felfedésének kockázatát, meg merjük mutatni szomorúságunkat, dühünket, fájdalmunkat, akkor hitelessé válunk, s ezáltal követhető példává gyermekünk számára is.”

    “A derű, a jókedv a kreatív problémamegoldásnak kedvez, amikor újszerű, szokatlan kapcsolatokat kell létrehozni, a szomorúság pedig a megfontoltabb stratégiáknak. Ebben az értelmezésben a szomorúságnak is számos előnye lehet, mert “messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna. A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben. Egyszerre emberebbnek érzed magad” – fogalmazta meg Márai Sádnor.”

    Négy feladat, melyet az oktatásnak meg kell valósítani ahhoz, hogy a gyermek (és már a felnőtt ember) megfeleljen a jövő kihívásainak: “minden embernek meg kell tanulnia ismereteket szerezni, vagyis tudni; meg kell tanulnia cselekedni, vagyis dolgozni; meg kell tanulnia másokkal együtt élni; és meg kell tanulnia élni.”

    “A nevelő nem a tudás abszolút birtokosa, hanem a tanulás támogatója, aki a gyermek tevékenységét megfigyelve egyénre szabott segítséget nyújt neki. Az így nevelt diák gyermekkora derűs, mert érzi a szeretetet, azt, hogy tiszteletben tartják személyiségét és biztosítják szabadságát.”

    “Egy szülő, amennyiben gyermeke érzelmi intelligenciáját szeretné fejleszteni, elsősorban maga kell hogy tanulóvá váljon ebben a folyamatban.”

    “A gyermekünkkel való szoros érzelmi kapcsolat megteremtése, az érzelmi intelligencia fejlesztése csak úgy lehetséges, ha azon folyamatosan dolgozunk: a gyermek méhen belüli életétől kezdve egészen serdülőkoráig. Ha egy szakasz “időhiány” miatt kimarad, az nehezen behozható hátrányt jelent, mert minden korszaknak megvan a maga jelentősége, szerepe ebben a folyamatban, melynek egyik kulcstényezője a szülő jelenléte, ideje, rendelkezésre állása és elköteleződése. A legértékesebb ajándék, amit gyermekünknek adhatunk, a vele töltött minőségi idő!”

    “Az érzelmi intelligencia kialakulása elsősorban a megfelelő érzelmi visszajelzések függvénye.”

    “Amennyiben az anya rá tud hangolódni a kisbabájára, és helyesen értelmezi annak megnyilvánulásait, megteremti a gyermek érzelmi öntudatra ébredésének és az önkontroll kialakulásának alapjait.”

    “Az anya-gyermek kapcsolat minden más emberi viszonynak ősmintájává válik, ebben tanuljuk meg, hogy mennyire lehet bízni a másik személyben, mennyire vagyunk szerethetőek és értékesek.”

    “A szülő arcáról olvassa le, hogy merjen-e közelíteni a számára ismeretlen, de érdekes dolog felé, vagy jobban teszi, ha anyja és apja közelében marad. Ezt a jelenséget nevezzük szociális referenciahelyzetnek: mivel a gyermek bízik a számára fontos személy véleményében, erre alapozza viselkedését. Ez a jelenség magyarázza azt, hogy miért félhet a kutyától, más állatoktól vagy szokatlan ingerektől még akkor is, ha ezekről nincs közvetlen rossz tapasztalata. Többek között emiatt fontos szülőként szembenézni a saját félelmeinkkel, hogy ezeket ne adjuk tovább gyermekeinknek.”

    “Hogyan is várhatnánk el tőle, hogy önálló és kreatív legyen, ha megakadályozzuk ezeknek a képességeknek a kibontakoztatását?”

    “Ha bármi megengedett, az érzelmi bizonytalansághoz és szorongáshoz vezet. Így – egyes téves vélekedésekkel ellentétben – nem a szabad lelkületet alapozzuk meg, hanem az indulatait kezelni képtelen, függésre hajlamos személyiséget.”

    “A gyermek érzelmi fejlődése szempontjából kiemelten fontos annak megélése, hogy szülei nem egy eszményképhez próbálják őt igazítani, hanem olyannak szeretik, amilyen – ez alapozza meg önbizalmát, biztonságérzetét, és hatalmas erőforrást biztosít számára a későbbi krízishelyzetek kezelésében. A feltétel nélküli elfogadás az érzelmi fejlődés egyik fontos katalizátora.”

  • Az első közös futás

    Júlia 3 éves volt, amikor először eljött velem futni. Úgy tolta le a 3.5 km-t, hogy végig csacsogta és a sarkokon bevárt. 7 évesen 45 perc alatt futott le 10 km-t, egy évvel később 2’45” alatt futott 1 km-t! Azóta a futást (részben) abbahagyta, kézilabdázik.

    Ma Éva a bringa helyett úgy döntött, hogy “be van rozsdásodva egy kicsit, ráférne egy kis futás”, úgyhogy magunkhoz vettük a kutyát, az erdő felé vettük az irányt és tettünk egy próbát. Háromszor beiktattunk egy kis sétát, az utolsó km-en fogtam a kezét, de megcsináltuk, megcsinálta!

    A helyes önértékelés, a döntés képessége a próbálkozás mentén alakul ki. Adjunk teret annak, hogy kipróbálja mit is tud, hol vannak a határai. Hagyjuk tapasztalni! Ha elkezdte, támogassuk abban, hogy véghez is vigye. Beszéljük meg az élményeit, a tapasztalatait. Segítsük levonni a következtetéseket, de soha ne ítéljük meg termete és kora alapján, ne döntsünk nélküle, helyette és ne mondjuk meg, mire képes!

    Rejtett kincsekkel, meglepetésekkel és csodákkal teli egy gyermek képességvilága, és a mi dolgunk az, hogy ezt szerető odafigyeléssel feltárjuk, felfedezzük, majd neki, és általa a világnak adjuk egy sokkal szebb és békésebb jövő reményében!

  • 6 év

    Amikor gyermeket vállalunk, megszokott életünk megváltozik. Egyes szerepek háttérbe szorulnak, mások előtérbe kerülnek. Bizonyos tevékenységeink elmaradtak és újak jönnek helyettük. Egy időre. Mindez nem végleges, átmeneti. Az alap szocializáció az első 5-6 évben lezajlik. Kb. ez az az idő, ami valóban a miénk. Ebben az életkorban van szüksége teljes valónkban ránk, és csak ránk. Utána jönnek a társak, a bandák, a szerelmek. Persze utána is ott lesz, még egy darabig: ruházhatjuk, elé kell rakni az ételt, de már azt sem sokáig. Ha jól csináltuk az első 6 évet, akkor tudni fogjuk, hogy hol van, mit érez, felhív és hozzánk fordul, ha bánat éri.

    6 év. Amikor kezd lötyögni az első fog, már tudhatod, hogy egy korszak lezárul. Új időszak következik. Visszatérhetnek a régi, szeretett szerepek, szokások és kapcsolatok. Több idő jut a társra, a család többi tagjára, barátokra, hivatásra, önmagunkra.

    6 év belátható, kezelhető, tervezhető és szeretettel, törődéssel feledhetetlenné tehető!

    Megtanultunk kétkerekűzni és az első fog már ki is potyogott. Nagy lány lett. Mindenkinek előre köszön, azóta nem szégyenlős, bátran kommunikál, csacsog és egyedül is elbringázik a park másik végére, ahol már nem hallja a hangom és látni is csak alig lát. Kihúzza magát, büszkén, peckesen jár. A bringa mellé elővettük az évek óta porosodó futócipőm, a megkopott ruhákat, a régi életem és énem egy darabját. Lassan, de biztosan, általa gyarapodva és megújulva lassan visszatérek. Hálás vagyok, hogy engem választott anyukájának, hogy ezt a 6 évet nekem adta, és hogy részese lehettem a csodájának. Még kicsit fogom. Ölelem, puszilgatom amíg lehet. Együtt játszunk, mesélünk, mert 1 év és már magának olvas. 1 év és már a tanító néni szava lesz a szent, 1 év és már mással játszik, 1 év és futni is egyedül mehetek. Valami véget ér és megint egy teljesen új korszak veszi kezdetét.