Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Külföldi népmesék Kiscsoport

A kecskegida és a farkas

Kecskemama megéhezett, alig várta már, hogy egy kis friss füvet haraphasson a réten. Azt mondta a kisgidának:

  • Jól figyelj rám, gidácska. Én most elmegyek egy kicsit legelni; minél zsengébb füvet harapok, annál ízesebb tejet kapsz tőlem. De nagyon vigyázz, be ne engedj senkit, amíg oda járok! Bezárom az ajtót; ki ne nyisd belülről senkinek!

Bezárta az ajtót, aztán még beszólt az ablakon a gidának:

  • Még egyszer mondom. ki ne nyisd, hacsak a jelszónkat nem hallod. Remélem, tudod a jelszót.
  • Hess, csúnya farkas! – mekegte az ablak mögött a gida. – Hess, csúnya farkas!

Éppen arra kullogott a farkas; meglapult egy bokorban, végighallgatta a párbeszédet, és jól megjegyezte magában a jelszót. Kecskemama nem vett észre semmit, szép csöndesen ballagott a rét felé. A farkas alig várta, hogy eltűnjék a kanyarodóban. Előlépett a bokorból, odaosont az ajtóhoz, elváltoztatta a hangját, és azt mondta:

  • Jaj, kedves gidácskám, vissza kellett jönnöm, itthon felejtettem valamit, engedj be gyorsan!

A gidácska jól emlékezett az anyja tanácsára.

  • Beengedlek, hogyne engednélek – mondta -, csak előbb hadd hallja a jelszót!
  • No, ha csak az kell! – dörzsölte odakint a kezét a farkas, és máris összefutott a szájában a nyál, mintha gidahúst enne. Aztán kivágta a jelszót: – Hess, csúnya farkas! Hess, csúnya farkas!

A kisgidának azonban gyanús volt ez a nagy hessegés. Mi ez az éhes lihegés hozzá? És mi ez a furcsa rekedtség?

Azt mondta:

  • Most már mindjárt beengedlek, csak még előbb a lábadat szeretném látni.
  • A lábamat? – kérdezte meglepve odakint a farkas. – Miért akarod te a lábamat látni?
  • Azért, mert az én anyácskámnak szép fehér lába van; a tiéd meg – mondta a gida, kikandikálva a résen -, a tiéd meg, úgy látom, barna. Hess, csúnya farkas! Hess csúnya farkas!

A farkas látta, hogy felsült: nem sikerült rászednie az okos kisgidát. Mi egyebet tehetett; szégyenkezve elkullogott.

(német népmese)

(Átdolgozta: Rónai György)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Külföldi népmesék Kiscsoport

Egérke piros szegélyes kék kabátja

Volt egyszer egy öregapó, annak volt egy fekete kutyája. Olyan kicsi volt ez a kutya, hogy öregapó elnevezte Egérkének. Egérke nagyon szeretett vadászni. Ha gazdájával kiment az erdőbe, folyton szimatolt, nyüszített, egyre kisnyulat keresett.

Egy téli napon ismét kiment öregapóval az erdőbe. Egyszerre valami nagyon érdekes szag csapta meg Egérke szimatoló orrocskáját. Izgatottan nyüszítve rohant a bokrok közé. Az egyik bokor alatt lyukat látott meg s belebújt. Ez a lyuk egy alagút nyílása volt, s a csöpp kutyus sietősen totyogott előre az alagútban. Hirtelen megtorpant. Egy nyúl állt előtte, hosszú fülét, mulatságos orrát mozgatva. Egérke éktelen ugatásba kezdett:

  • Vau… vau… ! – A nyúl meg csak nézte, s mozgatta fülét meg az orrát.
  • Miért nem szaladsz el? – kérdezte Egérke. – Hogyan fogjalak meg, ha nem szaladsz előlem?
  • Miért akarsz engem megfogni? – kérdezte a nyúl.
  • Nem is tudom pontosan – mondta Egérke. – De úgy tudom, hogy a nyulak szoktak elfutni a kutyák elől. Nem félsz tőlem?
  • Nem hiszem – mondta a nyúl. – Tudod, te olyan pici vagy, hogy nem félek tőled, akármilyen hangosan ugatsz is! Különben is jobban tennéd, ha abbahagynád ezt a csúf lármázást. Nézd meg inkább a fiaimat, olyan aranyos kis jószágok!

Nyúlanyó az alagúton át a fészekhez vezette Egérkét, és megmutatta neki az öt aranyos nyulacskáját.

  • No, most már tudod a hozzánk vezető utat, gyere el máskor is – mondta Nyúlanyó Egérkének barátságosan.

Másnap reggel leesett az első hó. Öregapó azt mondta Egérkének, félti őt a nagy hidegben, ezért piros szegélyes kék kabátkát adott rá. Egérkét szorította, csiklandozta a piros szegélyes kék kabátka, próbált tőle szabadulni, de sehogy nem boldogult. Öregapó leült a kandallóhoz melegedni. Egérke meg fogata magát, és piros szegélyes kék kabátkájában nagy mérgesen csaholva az erdőbe vágtatott. Egyenest a nyúlcsalád fészkébe vezető alagút felé rohant.

  • Ó, egek! – kiáltott nyúlanyó, amikor meglátta Egérkét. – Milyen csinos a korcsolyaruhád!
  • Ez nem korcsolyaruha – vakkantott Egérke -, ez csak egy piros szegélyes kék kabát, ami szorít és csiklandoz. Kérlek, segíts leszedni rólam. Odaadnám takarónak a kisnyusziknak.

Nyúlanyó óvatosan leszedte Egérkéről a piros szegélyes kék kabátkát, gyöngéden ráterítette az alvó nyuszikra, s fölsóhajtott:

  • Nézd csak, milyen aranyosak! És gyere el, Egérke, kérlek, gyere el hozzánk máskor is!

Egérke hazaballagott, s mikor öregapó megkérdezte tőle, hogy hova lett az új kabátja, boldogan csaholta:

  • Vau… vau…

De öregapó nem értette, mit csahol Egérke, és még most is azon gondolkozik, ugyan hová tűnhetett a piros szegélyes kék kabátka.

(angol népmese)

(Átdolgozta: Bartócz Ilona)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Külföldi népmesék Kiscsoport

A vajaspánkó

Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Kéri az ember az asszonyt:

  • Süss nekem anyjuk vajaspánkót.
  • Ugyan, miből sütnék? Egy csepp lisztünk sincsen.
  • Eh, te anyjuk! Kapard le a kosár oldalát, seperd fel a magtárt, hátha kerül így egy kis liszt.

Úgy is tett az öregasszony: lekaparta a kosár oldalát, felseperte a magtárt, s került is liszt két marékkal. A tésztába tejfelt kevert, pánkót vágott belőle, kisütötte vajban, s kitette a pánkót az ablakra hülni.

Elunta magát a vajaspánkó, legurult a lócára, a lócáról a padlóra s a padlón elgurult az ajtó felé. Átugrott a küszöbön a tornácra, a tornácról a lépcsőre, a lépcsőről az udvarra, az udvarból túl a kapun – mindig messzebb, mindig messzebb.

Gurult, gurult az úton s szembe jött vele egy nyúl.

  • Megeszlek, te vajaspánkó!
  • Meg ne egyél, sandaszemű! Inkább hallgasd meg, milyen szépet énekelek neked.

A nyúl hegyezni kezdte a fülét, s a vajaspánkó rákezdte az éneket:

Vajaspánkó a nevem,
elmondom eredetem:
magtárban sepertek,
kosárról kapartak,
tajfellel kevertek,
kemencében sütöttek,
ablakon hűtöttek.
Megszöktem az otthonomtól, 
gazduramtól, asszonyomtól,
mért féljek nyúl tőled?
Megszököm előled!

S tovább gurult. Úgy eltűnt a nyúl szeme elől, mintha ott sem lett volna.

Begurult a vajaspánkó az ösvényen az erdőbe s találkozott az ordas farkassal.

  • Megeszlek, te vajaspánkó!
  • Meg ne egyél, ordas farkas! Szépet énekelek neked. – És fújni kezdte:
Vajaspánkó a nevem,
elmondom eredetem:
magtárban sepertek,
kosárról kapartak,
tajfellel kevertek,
kemencében sütöttek,
ablakon hűtöttek.
Megszöktem az otthonomtól, 
gazduramtól, asszonyomtól,
megszöktem a nyúltól.
Miért féljek farkas tőled?
Mindjárt megszököm előled!

S tovább gurult. Úgy eltűnt a farkas szeme elől, mintha ott sem lett volna.

Gurult, gurult az erdőben s szembe jött vele a medve. Csörtetett, töri a lombot, rontja a bokrot.

  • Megeszlek, te vajaspánkó!
  • Ugyan miért ennél meg, te tányértalpú?

S a vajaspánkó már rá is kezdett a mondókára. Miska bá’ pedig a fülét hegyezte.

Vajaspánkó a nevem,
elmondom eredetem:
magtárban sepertek,
kosárról kapartak,
tajfellel kevertek,
kemencében sütöttek,
ablakon hűtöttek.
Megszöktem az otthonomtól, 
gazduramtól, asszonyomtól,
megszöktem a nyúltól,
s ordas farkas úrtól.
Miért féljek medve tőled?
Mindjárt megszököm előled!

S tovább gurult a vajaspánkó. Úgy eltűnt a medve szeme elől, mintha ott sem lett volna.

Gurult, gurult a vajaspánkó s szembe jött vele a róka.

  • Jó napot, vajaspánkó. Ej, milyen jóképű, milyen pirospozsgás vagy!

De a vajaspánkó már rá is kezdte:

Vajaspánkó a nevem,
elmondom eredetem:
magtárban sepertek,
kosárról kapartak,
tajfellel kevertek,
kemencében sütöttek,
ablakon hűtöttek.
Megszöktem az otthonomtól, 
gazduramtól, asszonyomtól,
megszöktem a nyúltól,
s ordas farkas úrtól,
Mackó Miska úrtól,
miért féljek medve tőled?
Megszököm könnyen előled!
  • Fenséges ének! – szólt a róka. – Csak az a baj, hogy megöregedtem, kedvesem, rosszul hallok. Ülj csak ide az orrocskámra, s fújd el még egyszer.

Nagyon jól esett a vajaspánkónak, hogy így megdicsérték az énekét. Felugrott a róka orrára, s újrakezdte:

Vajaspánkó a nevem...

Abban a pillanatban a róka – hamm! – bekapta.

orosz népmese

(Fordította: Áprily Lajos)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Külföldi népmesék Kiscsoport

Az öt kismacska

Elment egyszer öt kismacska az erdőre fát vágni.

Elindultak reggel, megpihentek délben, este odaértek – de akkor már olyan sötét volt, hogy semmit sem láttak, sem fát, sem bokrot, de még a bajuszukat sem.

  • Ej, ej, korábban kellett volna indulnunk! – sóhajtozott az öt kismacska.

És üres kézzel baktattak haza.

Elindultak este, reggel megpihentek, délre hazaértek – akkorra meg éppen szörnyen megéheztek. Fájuk persze nem volt, így ezután nem tudtak ebédet főzni.

Mit tehettek mást? Megint csak kimentek az erdőre fát vágni. Elindultak délben, este megpihentek, s mire a nap kisütött, reggelre megérkeztek.

Bezzeg most már nem volt sötét! Most már látták a fákat, de a bajuszukat is! Gyorsan nyalogatták a talpukat, és nekifogtak a kopácsolásnak. Vágták, vágták, aprították, s mikor kimelegedtek, egymást fújogatták.

Egyszer aztán nagyot néztek: észrevették, hogy nincs is baltájuk, s úgy kínlódnak a fával…

Nosza, futottak haza mindjárt, vitték az erdőre az öt kicsi baltát, kivágták maguknak az öt kicsi fát. Mikor az is megvolt, mind az öten nagy vidáman fölemelték a farkincájukat, úgy vitték a fát hazáig.

Otthon pedig lerakták a konyhában. Tüzet gyújtottak, és megfőzték a kását.

Lett népmese

(Átdolgozta: Mészöly Miklós)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Külföldi népmesék Kiscsoport

A csökönyös kiselefánt

Élt messzi Afrikában egy kiselefánt. Olyan csökönyös volt, olyan makacs, hogy azóta is emlegetik. Egyszer sétálni indult az elefántcsalád.

  • Gyere velünk – hívta elefántapja.
  • Nem megyek! – rázta a fejét a csökönyös kiselefánt.
  • Gyere – hívta az anyja.
  • Nem megyek!
  • Gyere- hívták a testvérei.
  • Nem!

Megunták, otthagyták, egyedül maradt a kiselefánt. El is unta magát hamarosan. Akkor meg azért haragudott a világra. Azt mondta mérgében:

  • Nem is leszek én elefánt többé! Hanem mi legyek?

Arra szökdelt egy gazella. Nézte a kiselefánt, megirigyelte a szép karcsú termetét, sebes futását.

  • Tudom már, mi leszek! Gazella leszek!

Azzal nekiállt, és elkezdett gazella módra szökdelni. Addig szökdelt, míg vastag oszloplábai össze nem akadtak, és föl nem bukfencezett. Föltápászkodott, és azt mondta magában:

” Nem is olyan jó gazellának lenni. Inkább majom leszek!”

Tovább sétált, míg egy majomcsaládot nem talált. Odakiáltott nekik:

  • Én is majom akarok lenni! Játsszatok velem!

No, több sem kellett a haszontalan majmoknak! Körülvették a kiselefántot, ki a fülét cibálta meg, ki a farkát, dögönyözték, csiklandozták, kókuszdióval hajigálták. Elunta a kiselefánt, sértődötten odébb állt.

Egyszer csak egy szép, tarka tollú papagáj röppent fel előtte.

  • De most már aztán igazán tudom, hogy mi leszek! Papagáj akarok lenni! Taníts meg engem repülni, hallod-e!
  • Megtanítalak én szívesen! – állt rá a csínytevő papagáj. – Gyere csak utánam!

Elvezette a kiselefántot a folyóhoz, a meredek part szélére. Megállt a magas parton, elrugaszkodott és felröppent.

  • Így kell, ide nézz!
  • Hiszen ez semmi! – rikkantotta a kiselefánt, és ő is elrúgta magát a parttól. Belepottyant persze a folyóba.

Nagy nehezen kivergődött a partra, csupa víz volt, csupa hínár, csupa iszap. Azt dörmögte nagy mérgesen:

  • Mégis csak elefánt maradok inkább!

Aztán elcsörtetett az erdőbe, hogy megkeresse a családját, hátha még egyszer sétálni hívják.

Afrikai népmese

(Átdolgozta: Rab Zsuzsa)

((Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Külföldi népmesék Kiscsoport

A vityilló

Állt a mezőn egy kis vityilló. Odaszáll a fényeske-legyecske, s bekopogtat:

  • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?

Senki sem felel. Berepül fényeske-legyecske, s betelepszik. Odaszökik ugri-bugri bolha:

  • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
  • Én, fényeske-legyecske. Hát te ki vagy?
  • Én az ugri-bugri bolha.
  • Gyere, lakjál velem!

Beszökik az ugri-bugri bolha, s most már ketten laknak. Odarepül a dunnyog-szúnyog:

  • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
  • Én, fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha. Hát te ki vagy?
  • Én a dunnyog-szúnyog.
  • Gyere, lakjál velünk!

Most már hárman laknak. Odasurran serényke-egérke:

  • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
  • Én, fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha, meg a dunnyog-szúnyog. Hát te ki vagy?
  • Serényke-egérke.
  • Gyere, lakjál velünk!

Most már négyen laknak. Odaugrik breke-béka:

  • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
  • Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-szúnyog, serényke-egérke. Hát te ki vagy?
  • Én a breke-béka.
  • Gyere, lakjál velünk!

Most már öten laknak. Odajön az alamuszi-nyuszi:

  • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
  • Fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha, meg a dunnyog-szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka. Hát te ki vagy?
  • Alamuszi-nyuszi.
  • Gyere, lakjál velünk!

Most már hatan laknak. Odaszalad a csalóka-róka:

  • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
  • Fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha, meg a dunnyog-szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka, alamuszi-nyuszi. Hát te ki vagy?
  • Én? A csalóka-róka.
  • Gyere, lakjál velünk!

Most már heten laknak. Odasompolyog a vityillóhoz az ordas-farkas a bokros sűrűségből:

  • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
  • Fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha, meg a dunnyog-szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka, alamuszi-nyuszi, meg a csalóka-róka. Hát te ki vagy?
  • Én az ordas-farkas, bokros sűrűségből.
  • Gyere, lakjál velünk!

Ott éltek, jól éltek. Odacammog a vityillóhoz a medve, s bekopogtat:

  • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
  • Fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha, meg a dunnyog-szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka, alamuszi-nyuszi, s a csalóka-róka, meg az ordas farkas, bokros sűrűségből. Hát te ugyan ki vagy?
  • Én a medve! Mind megeszlek! Ráfekszem a vityillóra, s összetörlek!

Megrémültek, s kirohantak a vityillóból. A medve pedig rácsapott talpával a kunyhóra, s pozdorjává zúzta.

Orosz népmese

(Átdolgozta: Rab Zsuzsa)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Külföldi népmesék Kiscsoport

A három csibe

Élt egyszer egy tyúkanyó. Ennek a tyúkanyónak volt három csibéje. Az egyik vörös, mint a róka, a másik fekete, mint a korom, a harmadik pedig fehér, mint a frissen esett hó. S mert rosszak voltak és engedetlenek, tyúkanyó egy napon elkergette őket.

Ment, ment a három kiscsibe, addig mendegélt, míg egy irdatlan nagy erdőbe nem ért. Ott egy kis tisztás szélén állt egy kicsi kis kunyhó.

A fekete csibe ajánlkozott, hogy majd megvizsgálja: jól zár-e a kilincs. Azzal már be is röppent a kunyhóba, és úgy magára csapta az ajtót, hogy azon egy lélek se juthatott be.

Csúfondárosan kiáltott ki az ablakon:

  • Künn tágas, benn szoros! Építsetek magatoknak mások kunyhót!

Sírva bandukolt tovább a két kis testvér. Mentek, mendegéltek, míg egy másik szép kis tisztásra nem értek. Nekiálltak tüstént a kunyhóépítésnek. Amint a kunyhó elkészült, a vörös csibe ajánlkozott, hogy megnézi: jól zár-e a kilincs. Azzal máris beröppent a kunyhóba, és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy azon egy lélek sem juthatott be. Aztán kiszólt az ablakon:

  • Most aztán eredj, építs te is kunyhót magadnak!

A szegény kis fehér csibe ott maradt árván, egyes egyedül, nem segített rajta senki, nem volt se anyja, se testvére.

Egyszer csak csudálatos fényesség támadt! Amikor felpillantott, egy tündér állt előtte. Olyan szép, oly kedves volt, hogy aki csak rátekintett, tüstént elfelejtette minden búját-baját.

A kis fehér csibe elmosolyodott, és valami köszöntésfélét pityegett a maga csibenyelvén. A tündér puha tenyerébe vette a pelyhes kis jószágot, és így szólt hozzá:

  • Ne búsulj, kiscsibém, tudom én, mi bánt téged. Indulj el bátran, és ha megint tisztásra érsz, építs ott házat magadnak. Meglátod, erős lesz, mint egy vár.

S azzal, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. A fehér csibe csak ámult-bámult egy darabig, aztán tovább tipegett az úton. Nem kellett messze mennie, hamarosan egy szép, nagy tisztásra bukkant, s nyomban nekilátott a munkának. Ahogy elkészült a kunyhó, megcsodálta kívülről, megbámulta belülről, aztán beköltözött, és vacsorát főzött magának.

Alig telt el néhány nap, a róka megorrontotta a csibeszomszédságot. Odalopakodott a fekete csibe házához, és se szó, se beszéd, bedöntötte a falat. A kiscsibének épp csak annyi ideje maradt, hogy elszaladjon. Addig futott, míg a vörös csibe házához nem ért. De azt hiába kérlelte, hiába könyörgött neki, nem nyitotta ki az ajtót.

Eközben odaért a róka is. Míg a fekete csibe remegve lapult a ház egyik falához, a róka beszakasztotta a másikat. Most már együtt futott a két ostoba jószág.

Éppen csak hogy elérték a fehér csibe házát, már jött is utánuk száját nyalogatva, nagyokat cuppogtatva a ravaszdi róka. A fehér csibe gyorsan kinyitotta az ajtót, a vörös meg a fekete – hess! – beröppent.

  • Nyissátok ki, de tüstént! – morogta vészjóslóan a róka.
  • Hát csak gyere, ha tudsz! – ingerkedett a fehér csibe.

A róka nekirugaszkodott az ajtónak, megpróbálta betörni. De láss csodát! Az ajtó meg se mozdult, hiába döngette, feszegette. Nekifutott a róka a ház oldalának. De bárhogy erőlködött, a fal állta az ostromot. A kiscsibe meg annál bátrabban kiabált:

  • No, te híres, gyere, ha tudsz! Hadd lássuk, megbírsz-e velünk!

A róka tehetetlen mérgében fejjel szaladt neki a falnak, és összezúzta rajta a fejét.

A három pelyhes, a fekete, a vörös, meg a fehér csibe azóta boldog egyetértésben éldegél. Álló nap sütnek-főznek, vigadoznak.

Legyetek ti is a vendégeik!

Francia népmese

(Átdolgozta: Tímár Éva)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Külföldi népmesék Kiscsoport

A répa

Az apóka ültetett egy répát, és így bíztatgatta:

  • Nőj, nőj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szépre kövérre, óriási nagyra!

Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett.

Ment az apóka, hogy kihúzza. Húzta, húzta, tépte-cibálta, ráncigálta, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta az apóka az anyókát.

Anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát - 

húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta az anyóka az unokáját.

Unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát - 

húzták-húzták, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.

Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -

húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta Bogárka a tarka macskát.

Macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát - 

húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta a macska az egérkét.

Egérke húzta a macskát,
macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát - 

húzták-húzták, jót rántottak rajta – erre aztán engedett a répa, kifordult a földből.

(orosz népmese)

(Forrás: Bauer Gabriella: Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Magyar Népmesék Mesegyűjtemény Nagycsoport

A csillagszemű juhász

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, volt egyszer egy király. Ez a király nagyon szeretett tüsszenteni. Ahogy reggel fölébredt, mindjárt tüsszentett egyet. De tüsszentett ebéd után is, vacsora után is, sőt még álmában is megesett vele, hogy eltüsszentette magát. Ilyenkor pedig mindenkinek azt kellett mondani:

  • Egészségére, felséges királyatyám.

Mondta is mindenki engedelmesen, mert a király nagyon hatalmas volt s az emberek féltek tőle.

Élt ennek a hatalmas királynak az országában egy juhász. Ennek a juhásznak a két szeme úgy ragyogott, mint az eleven csillag. Ezért csillagszemű juhásznak nevezték.

Egyszer a csillagszemű juhász behajtotta a nyáját a palota udvarára, mert a király birkapörköltet akart enni. Mikor a király meglátta a juhászt, nagyot tüsszentett. De a csillagszemű juhász nem kívánta egészségére. Hiába fenyegette a király, a juhász azt felelete, hogy ő ingyen nem kívánja egészségére a tüsszentést.

  • Hát mit kívánnál? – kérdezte a király.
  • Felséges királyatyám lányát kívánnám feleségül – válaszolt a juhász.
  • Hadd mehessek hozzá! – szólalt meg a királylány, mert nagyon tetszett neki a csillagszemű juhász.

De a király nem hallgatott a lányára, hanem parancsot adott a katonáknak, hogy a juhászt vessék a fehér medve tömlöcébe. Úgy is tettek. De a medve, mihelyt meglátta a csillagszeműt, mindjárt a lábához feküdt, a kezét nyalogatta. A juhász elővette a furulyáját, muzsikált rajta, a medve pedig táncolt hozzá. A nagy muzsikaszóra odaszaladt a király, hát látta, hogy a juhásznak semmi baja nem esett.

  • Mondod-e, hogy egészségemre? – kérdezte a király.
  • Én aztán nem, míg felséged a lányát nekem nem adja – válaszolta a juhász.

Megmérgesedett a király s megparancsolta, hogy a juhászt vessék a vadsündisznók börtönébe. Úgy is lett. Csakhát a vadsündisznók is megszelidültek, mihelyt a juhász rájuk nézett a csillagszemével. A juhász pedig elővette a furulyáját, a sündisznók meg reggelig táncoltak.

Megint odament a király a börtönhöz. Megint látta, hogy a juhásznak semmi baja.

  • Mondod-é, hogy egészségemre? – kérdezte tőle.
  • Nem én, míg felséged a lányát nekem nem adja?
  • Akkor vessétek a kaszás verembe! – parancsolta a király.

Megfogták a katonák a juhászt s bedobták egy gödörbe száz éles kasza közé. De most sem lett semmi baj, mert a szeme világított s maga a kaszákat mind elkerülte. Reggel ott ült a gödör szélén s vígan furulyázott.

Belátta a király, hogy így nem boldogul a juhásszal, mást gondolt ki hát. Befogatott a hintójába, a juhászt meg maga mellé ültette. Mikor az ezüst erdőhöz értek, megszólalt a király:

  • Neked adom ezt az ezüsterdőt, ha azt mondod: egészségemre!
  • Nem mondom én – felelt a juhász -, míg a lányát nekem nem adja.

Meghajtotta a király a lovakat. Nemsokára elértek az aranyvárhoz. Megszólalt a király:

  • Mondd, hogy egészségemre, s tiéd lesz ez a szép aranyvár.
  • Nem mondom én – felelt a juhász -, míg a lányát nekem nem adja.

Közibe vert a király a lovaknak, szinte repült a hintó. Elértek a gyémánt tóhoz.

  • Látod-e ezt a gyémánt tavat? – kérdezte a király.

A juhász intett, hogy látja.

  • Ez is a tiéd lesz, ha azt mondod: egészségemre.
  • Nem mondom én – felelt a juhász -, míg a lányát nekem nem adja.

Mit tehetett a király, odaadta a lányát a csillagszemű juhászhoz. Hét országra szóló lakodalmat tartottak. Az első tál étel tormás hús volt. A király a tormától akkorát tüsszentett, hogy lecsúszott az aranykorona a fejéről.

  • Egészségére királyatyám! – kiáltott a juhász, s attól kezdve egyre ezt ismételgette. Végtére a király kérlelni kezdte, hogy hagyja abba, inkább neki adja fele királyságát.

A csillagszemű juhász elfogadta a fele királyságot. Mindjárt megkoronázták őt is, feleségét is. Azóta is uralkodnak, ha még meg nem haltak.

(Kolozsvári Grandpierre Emil)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)