Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Külföldi népmesék Kiscsoport

A kecskegida és a farkas

Kecskemama megéhezett, alig várta már, hogy egy kis friss füvet haraphasson a réten. Azt mondta a kisgidának:

  • Jól figyelj rám, gidácska. Én most elmegyek egy kicsit legelni; minél zsengébb füvet harapok, annál ízesebb tejet kapsz tőlem. De nagyon vigyázz, be ne engedj senkit, amíg oda járok! Bezárom az ajtót; ki ne nyisd belülről senkinek!

Bezárta az ajtót, aztán még beszólt az ablakon a gidának:

  • Még egyszer mondom. ki ne nyisd, hacsak a jelszónkat nem hallod. Remélem, tudod a jelszót.
  • Hess, csúnya farkas! – mekegte az ablak mögött a gida. – Hess, csúnya farkas!

Éppen arra kullogott a farkas; meglapult egy bokorban, végighallgatta a párbeszédet, és jól megjegyezte magában a jelszót. Kecskemama nem vett észre semmit, szép csöndesen ballagott a rét felé. A farkas alig várta, hogy eltűnjék a kanyarodóban. Előlépett a bokorból, odaosont az ajtóhoz, elváltoztatta a hangját, és azt mondta:

  • Jaj, kedves gidácskám, vissza kellett jönnöm, itthon felejtettem valamit, engedj be gyorsan!

A gidácska jól emlékezett az anyja tanácsára.

  • Beengedlek, hogyne engednélek – mondta -, csak előbb hadd hallja a jelszót!
  • No, ha csak az kell! – dörzsölte odakint a kezét a farkas, és máris összefutott a szájában a nyál, mintha gidahúst enne. Aztán kivágta a jelszót: – Hess, csúnya farkas! Hess, csúnya farkas!

A kisgidának azonban gyanús volt ez a nagy hessegés. Mi ez az éhes lihegés hozzá? És mi ez a furcsa rekedtség?

Azt mondta:

  • Most már mindjárt beengedlek, csak még előbb a lábadat szeretném látni.
  • A lábamat? – kérdezte meglepve odakint a farkas. – Miért akarod te a lábamat látni?
  • Azért, mert az én anyácskámnak szép fehér lába van; a tiéd meg – mondta a gida, kikandikálva a résen -, a tiéd meg, úgy látom, barna. Hess, csúnya farkas! Hess csúnya farkas!

A farkas látta, hogy felsült: nem sikerült rászednie az okos kisgidát. Mi egyebet tehetett; szégyenkezve elkullogott.

(német népmese)

(Átdolgozta: Rónai György)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Külföldi népmesék Kiscsoport

Egérke piros szegélyes kék kabátja

Volt egyszer egy öregapó, annak volt egy fekete kutyája. Olyan kicsi volt ez a kutya, hogy öregapó elnevezte Egérkének. Egérke nagyon szeretett vadászni. Ha gazdájával kiment az erdőbe, folyton szimatolt, nyüszített, egyre kisnyulat keresett.

Egy téli napon ismét kiment öregapóval az erdőbe. Egyszerre valami nagyon érdekes szag csapta meg Egérke szimatoló orrocskáját. Izgatottan nyüszítve rohant a bokrok közé. Az egyik bokor alatt lyukat látott meg s belebújt. Ez a lyuk egy alagút nyílása volt, s a csöpp kutyus sietősen totyogott előre az alagútban. Hirtelen megtorpant. Egy nyúl állt előtte, hosszú fülét, mulatságos orrát mozgatva. Egérke éktelen ugatásba kezdett:

  • Vau… vau… ! – A nyúl meg csak nézte, s mozgatta fülét meg az orrát.
  • Miért nem szaladsz el? – kérdezte Egérke. – Hogyan fogjalak meg, ha nem szaladsz előlem?
  • Miért akarsz engem megfogni? – kérdezte a nyúl.
  • Nem is tudom pontosan – mondta Egérke. – De úgy tudom, hogy a nyulak szoktak elfutni a kutyák elől. Nem félsz tőlem?
  • Nem hiszem – mondta a nyúl. – Tudod, te olyan pici vagy, hogy nem félek tőled, akármilyen hangosan ugatsz is! Különben is jobban tennéd, ha abbahagynád ezt a csúf lármázást. Nézd meg inkább a fiaimat, olyan aranyos kis jószágok!

Nyúlanyó az alagúton át a fészekhez vezette Egérkét, és megmutatta neki az öt aranyos nyulacskáját.

  • No, most már tudod a hozzánk vezető utat, gyere el máskor is – mondta Nyúlanyó Egérkének barátságosan.

Másnap reggel leesett az első hó. Öregapó azt mondta Egérkének, félti őt a nagy hidegben, ezért piros szegélyes kék kabátkát adott rá. Egérkét szorította, csiklandozta a piros szegélyes kék kabátka, próbált tőle szabadulni, de sehogy nem boldogult. Öregapó leült a kandallóhoz melegedni. Egérke meg fogata magát, és piros szegélyes kék kabátkájában nagy mérgesen csaholva az erdőbe vágtatott. Egyenest a nyúlcsalád fészkébe vezető alagút felé rohant.

  • Ó, egek! – kiáltott nyúlanyó, amikor meglátta Egérkét. – Milyen csinos a korcsolyaruhád!
  • Ez nem korcsolyaruha – vakkantott Egérke -, ez csak egy piros szegélyes kék kabát, ami szorít és csiklandoz. Kérlek, segíts leszedni rólam. Odaadnám takarónak a kisnyusziknak.

Nyúlanyó óvatosan leszedte Egérkéről a piros szegélyes kék kabátkát, gyöngéden ráterítette az alvó nyuszikra, s fölsóhajtott:

  • Nézd csak, milyen aranyosak! És gyere el, Egérke, kérlek, gyere el hozzánk máskor is!

Egérke hazaballagott, s mikor öregapó megkérdezte tőle, hogy hova lett az új kabátja, boldogan csaholta:

  • Vau… vau…

De öregapó nem értette, mit csahol Egérke, és még most is azon gondolkozik, ugyan hová tűnhetett a piros szegélyes kék kabátka.

(angol népmese)

(Átdolgozta: Bartócz Ilona)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Külföldi népmesék Kiscsoport

Az öt kismacska

Elment egyszer öt kismacska az erdőre fát vágni.

Elindultak reggel, megpihentek délben, este odaértek – de akkor már olyan sötét volt, hogy semmit sem láttak, sem fát, sem bokrot, de még a bajuszukat sem.

  • Ej, ej, korábban kellett volna indulnunk! – sóhajtozott az öt kismacska.

És üres kézzel baktattak haza.

Elindultak este, reggel megpihentek, délre hazaértek – akkorra meg éppen szörnyen megéheztek. Fájuk persze nem volt, így ezután nem tudtak ebédet főzni.

Mit tehettek mást? Megint csak kimentek az erdőre fát vágni. Elindultak délben, este megpihentek, s mire a nap kisütött, reggelre megérkeztek.

Bezzeg most már nem volt sötét! Most már látták a fákat, de a bajuszukat is! Gyorsan nyalogatták a talpukat, és nekifogtak a kopácsolásnak. Vágták, vágták, aprították, s mikor kimelegedtek, egymást fújogatták.

Egyszer aztán nagyot néztek: észrevették, hogy nincs is baltájuk, s úgy kínlódnak a fával…

Nosza, futottak haza mindjárt, vitték az erdőre az öt kicsi baltát, kivágták maguknak az öt kicsi fát. Mikor az is megvolt, mind az öten nagy vidáman fölemelték a farkincájukat, úgy vitték a fát hazáig.

Otthon pedig lerakták a konyhában. Tüzet gyújtottak, és megfőzték a kását.

Lett népmese

(Átdolgozta: Mészöly Miklós)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Külföldi népmesék Kiscsoport

A csökönyös kiselefánt

Élt messzi Afrikában egy kiselefánt. Olyan csökönyös volt, olyan makacs, hogy azóta is emlegetik. Egyszer sétálni indult az elefántcsalád.

  • Gyere velünk – hívta elefántapja.
  • Nem megyek! – rázta a fejét a csökönyös kiselefánt.
  • Gyere – hívta az anyja.
  • Nem megyek!
  • Gyere- hívták a testvérei.
  • Nem!

Megunták, otthagyták, egyedül maradt a kiselefánt. El is unta magát hamarosan. Akkor meg azért haragudott a világra. Azt mondta mérgében:

  • Nem is leszek én elefánt többé! Hanem mi legyek?

Arra szökdelt egy gazella. Nézte a kiselefánt, megirigyelte a szép karcsú termetét, sebes futását.

  • Tudom már, mi leszek! Gazella leszek!

Azzal nekiállt, és elkezdett gazella módra szökdelni. Addig szökdelt, míg vastag oszloplábai össze nem akadtak, és föl nem bukfencezett. Föltápászkodott, és azt mondta magában:

” Nem is olyan jó gazellának lenni. Inkább majom leszek!”

Tovább sétált, míg egy majomcsaládot nem talált. Odakiáltott nekik:

  • Én is majom akarok lenni! Játsszatok velem!

No, több sem kellett a haszontalan majmoknak! Körülvették a kiselefántot, ki a fülét cibálta meg, ki a farkát, dögönyözték, csiklandozták, kókuszdióval hajigálták. Elunta a kiselefánt, sértődötten odébb állt.

Egyszer csak egy szép, tarka tollú papagáj röppent fel előtte.

  • De most már aztán igazán tudom, hogy mi leszek! Papagáj akarok lenni! Taníts meg engem repülni, hallod-e!
  • Megtanítalak én szívesen! – állt rá a csínytevő papagáj. – Gyere csak utánam!

Elvezette a kiselefántot a folyóhoz, a meredek part szélére. Megállt a magas parton, elrugaszkodott és felröppent.

  • Így kell, ide nézz!
  • Hiszen ez semmi! – rikkantotta a kiselefánt, és ő is elrúgta magát a parttól. Belepottyant persze a folyóba.

Nagy nehezen kivergődött a partra, csupa víz volt, csupa hínár, csupa iszap. Azt dörmögte nagy mérgesen:

  • Mégis csak elefánt maradok inkább!

Aztán elcsörtetett az erdőbe, hogy megkeresse a családját, hátha még egyszer sétálni hívják.

Afrikai népmese

(Átdolgozta: Rab Zsuzsa)

((Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Külföldi népmesék Kiscsoport

A vityilló

Állt a mezőn egy kis vityilló. Odaszáll a fényeske-legyecske, s bekopogtat:

  • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?

Senki sem felel. Berepül fényeske-legyecske, s betelepszik. Odaszökik ugri-bugri bolha:

  • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
  • Én, fényeske-legyecske. Hát te ki vagy?
  • Én az ugri-bugri bolha.
  • Gyere, lakjál velem!

Beszökik az ugri-bugri bolha, s most már ketten laknak. Odarepül a dunnyog-szúnyog:

  • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
  • Én, fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha. Hát te ki vagy?
  • Én a dunnyog-szúnyog.
  • Gyere, lakjál velünk!

Most már hárman laknak. Odasurran serényke-egérke:

  • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
  • Én, fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha, meg a dunnyog-szúnyog. Hát te ki vagy?
  • Serényke-egérke.
  • Gyere, lakjál velünk!

Most már négyen laknak. Odaugrik breke-béka:

  • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
  • Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-szúnyog, serényke-egérke. Hát te ki vagy?
  • Én a breke-béka.
  • Gyere, lakjál velünk!

Most már öten laknak. Odajön az alamuszi-nyuszi:

  • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
  • Fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha, meg a dunnyog-szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka. Hát te ki vagy?
  • Alamuszi-nyuszi.
  • Gyere, lakjál velünk!

Most már hatan laknak. Odaszalad a csalóka-róka:

  • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
  • Fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha, meg a dunnyog-szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka, alamuszi-nyuszi. Hát te ki vagy?
  • Én? A csalóka-róka.
  • Gyere, lakjál velünk!

Most már heten laknak. Odasompolyog a vityillóhoz az ordas-farkas a bokros sűrűségből:

  • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
  • Fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha, meg a dunnyog-szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka, alamuszi-nyuszi, meg a csalóka-róka. Hát te ki vagy?
  • Én az ordas-farkas, bokros sűrűségből.
  • Gyere, lakjál velünk!

Ott éltek, jól éltek. Odacammog a vityillóhoz a medve, s bekopogtat:

  • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
  • Fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha, meg a dunnyog-szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka, alamuszi-nyuszi, s a csalóka-róka, meg az ordas farkas, bokros sűrűségből. Hát te ugyan ki vagy?
  • Én a medve! Mind megeszlek! Ráfekszem a vityillóra, s összetörlek!

Megrémültek, s kirohantak a vityillóból. A medve pedig rácsapott talpával a kunyhóra, s pozdorjává zúzta.

Orosz népmese

(Átdolgozta: Rab Zsuzsa)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Külföldi népmesék Kiscsoport

A három csibe

Élt egyszer egy tyúkanyó. Ennek a tyúkanyónak volt három csibéje. Az egyik vörös, mint a róka, a másik fekete, mint a korom, a harmadik pedig fehér, mint a frissen esett hó. S mert rosszak voltak és engedetlenek, tyúkanyó egy napon elkergette őket.

Ment, ment a három kiscsibe, addig mendegélt, míg egy irdatlan nagy erdőbe nem ért. Ott egy kis tisztás szélén állt egy kicsi kis kunyhó.

A fekete csibe ajánlkozott, hogy majd megvizsgálja: jól zár-e a kilincs. Azzal már be is röppent a kunyhóba, és úgy magára csapta az ajtót, hogy azon egy lélek se juthatott be.

Csúfondárosan kiáltott ki az ablakon:

  • Künn tágas, benn szoros! Építsetek magatoknak mások kunyhót!

Sírva bandukolt tovább a két kis testvér. Mentek, mendegéltek, míg egy másik szép kis tisztásra nem értek. Nekiálltak tüstént a kunyhóépítésnek. Amint a kunyhó elkészült, a vörös csibe ajánlkozott, hogy megnézi: jól zár-e a kilincs. Azzal máris beröppent a kunyhóba, és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy azon egy lélek sem juthatott be. Aztán kiszólt az ablakon:

  • Most aztán eredj, építs te is kunyhót magadnak!

A szegény kis fehér csibe ott maradt árván, egyes egyedül, nem segített rajta senki, nem volt se anyja, se testvére.

Egyszer csak csudálatos fényesség támadt! Amikor felpillantott, egy tündér állt előtte. Olyan szép, oly kedves volt, hogy aki csak rátekintett, tüstént elfelejtette minden búját-baját.

A kis fehér csibe elmosolyodott, és valami köszöntésfélét pityegett a maga csibenyelvén. A tündér puha tenyerébe vette a pelyhes kis jószágot, és így szólt hozzá:

  • Ne búsulj, kiscsibém, tudom én, mi bánt téged. Indulj el bátran, és ha megint tisztásra érsz, építs ott házat magadnak. Meglátod, erős lesz, mint egy vár.

S azzal, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. A fehér csibe csak ámult-bámult egy darabig, aztán tovább tipegett az úton. Nem kellett messze mennie, hamarosan egy szép, nagy tisztásra bukkant, s nyomban nekilátott a munkának. Ahogy elkészült a kunyhó, megcsodálta kívülről, megbámulta belülről, aztán beköltözött, és vacsorát főzött magának.

Alig telt el néhány nap, a róka megorrontotta a csibeszomszédságot. Odalopakodott a fekete csibe házához, és se szó, se beszéd, bedöntötte a falat. A kiscsibének épp csak annyi ideje maradt, hogy elszaladjon. Addig futott, míg a vörös csibe házához nem ért. De azt hiába kérlelte, hiába könyörgött neki, nem nyitotta ki az ajtót.

Eközben odaért a róka is. Míg a fekete csibe remegve lapult a ház egyik falához, a róka beszakasztotta a másikat. Most már együtt futott a két ostoba jószág.

Éppen csak hogy elérték a fehér csibe házát, már jött is utánuk száját nyalogatva, nagyokat cuppogtatva a ravaszdi róka. A fehér csibe gyorsan kinyitotta az ajtót, a vörös meg a fekete – hess! – beröppent.

  • Nyissátok ki, de tüstént! – morogta vészjóslóan a róka.
  • Hát csak gyere, ha tudsz! – ingerkedett a fehér csibe.

A róka nekirugaszkodott az ajtónak, megpróbálta betörni. De láss csodát! Az ajtó meg se mozdult, hiába döngette, feszegette. Nekifutott a róka a ház oldalának. De bárhogy erőlködött, a fal állta az ostromot. A kiscsibe meg annál bátrabban kiabált:

  • No, te híres, gyere, ha tudsz! Hadd lássuk, megbírsz-e velünk!

A róka tehetetlen mérgében fejjel szaladt neki a falnak, és összezúzta rajta a fejét.

A három pelyhes, a fekete, a vörös, meg a fehér csibe azóta boldog egyetértésben éldegél. Álló nap sütnek-főznek, vigadoznak.

Legyetek ti is a vendégeik!

Francia népmese

(Átdolgozta: Tímár Éva)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
A Nyugat nemzedéke és kortársaik Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Nagycsoport

Egy kutyus meg a cica

Volt ott egy kis kutya, pincsi-féle, s azzal ez a Janika-fiú nagyon jól érezte magát. Nagyon jól megvoltak együtt. Janika-fiú bukfenceket vetett neki, s ha előre vetette, Samuka mindég rémülten hátra hőkölt. S ezen jókat lehetett nevetni. Ha meg hátra vetette, akkor Samuka előre ugrott és még ugatott is hozzá. Ezt ugatta:

  • Paff, paff, vitéz vagy te, vitéz vagy te, kluk, kluk.
  • Ugye, hogy vitéz vagyok – felelte Janika -, no lám.

S így éltek együtt.

Mikor is az a csoda történt, hogy apuka egy délután egy szép kis macskát hozott haza valahonnan. Képzeljétek. Egy tarka kis cicát, akinek csillagos, fekete folt volt a szeme fölött. Képzelhetitek, micsoda ribillió lett ebből!

  • Nem kell nekem, nem kell nekem – ugatta Samuka, mikor meglátta a cicát. (Bugyika volt ennek a neve.)
  • Csúf vagy, csúf vagy – kaffogta rendületlenül, miközben nézegette, s egyet ugrott előre, egyet hátra, annyira dühös volt.

Bugyika pedig púposra görbítette a hátát, sötéten nézett maga elé, s a szőrét borzolva még fújt is egy párat, s folyton csak ezt nyivákolta:

  • Utálim, utálim, uái, uái.
  • Még azt se tudod kimondani, hogy: utálom? Akkora csacsi vagy? – gondolta magában Samuka. – Ha-ha-ha! – És egy kicsit előreugrott, de nyomban utána rémülten menekült el mellőle. Úgy elszaladt, mint a golyó.
  • A mindenit neki – káromkodott magában -, hiszen ennek macska szaga van – gondolta magában és elbújt a sarokba. – Hát eddig így vagyunk.

Történt ezután, hogy Janika kíváncsi volt, mit fognak egymással csinálni, letett tehát egy tányérban sajthéjat a szőnyegre. Aztán megfogta őket a bőrüknél fogva: Samukát egyik kezével, Bugyikát a másikkal. Ezek pedig a levegőben így szóltak egymáshoz epésen:

  • Utálim, utálim – nyafogta megint Bugyika. És még fújt is egyet.
  • Csúf vagy, csúf vagy – kaffogta megint Samuka.
  • Na, egyetek hát együtt – mondta Jani-gyerek, és odatette őket egymással szemben a tányérhoz. Bugyika megint púposra görbítette hátát, és kilökte farkát az ég felé. Samu viszont éppen ugrani akart ellene, de megállott, mert azt mondotta magának:
  • Milyen szép kis piros orra van ennek a nyavalyásnak. Tetszik nekem. És íme, már nem is fél, sőt, hempergőzik a földön, miközben kényesen nyafog, nem különös? – Ezért hát ezt ugatta feléje: – Ejnye, ejnye! Fura, fura, fura, vau, vau.

De Bugyika is feltápászkodott, és ős megnézte végre Samukát. Hosszan nézte.

  • Milyen csinos kis farkincája van ennek – gondolta magában. Ezért ezt nyávogta feléje:
  • Csinus, csinus!
  • Nem tudod azt mondani: csinos, te buta – gondolta magában Samuka, de azért odament és átugrotta őt. Amire Bugyi pofonvágta Samukát. S így aztán nagyon jól összebarátkoztak.

Nagyon is jól. Ha Janika sajthéjat, vagy egyebet tett a tányérba, akkor Samu ugyan odaszaladt, de aztán hamar visszaugrott. “Egyél, te girhes” – gondolta magában.

Bugyika pedig nyafogott ugyan, de azért megette a sajthéjat mind.

  • Nem hagytál nekem? – ugatott Samu.
  • Nem hagytam, nem hagytam – siránkozta Bugyika. Amire Samu odaugrott és pofonvágta őt, de mondhatom, nagyon barátságosan. Így éltek ezek együtt, és mondhatom, nagyon jól megvoltak egymással.

Mikor is egy nap, nagyonis nagy baj történt. Bugyika eltűnt. Senki se tudta, hová lett. Tűvé tették érte a házat. Nem volt sehol. Valaki ellophatta nyilván. Janika-gyerek sírt, apa a kulcsait csörgette mérgében, Samu meg folyton ugatott, s mikor Jani-gyerek pofonverte, bebújt a kályha mögé és nyüszített.

  • Hol van Bugyika? – ezt nyüszítette.

És íme, egyszer csak azt veszik észre, hogy Samu nagyon ugatja az ajtót. Azt ugatja:

  • Macskaszaga van, macskaszaga van.

Kiengedik tehát, kiszalad. Utána lám, szalad előre, mint a bolond.

Szalad és szalad, s Janika utána. (Hallottatok már ilyet? Hogy egy kutya kezdi keresni édes barátját, a macskát? Hát nem csodálatos ez?) Apa, anya pedig ott álltak, és nézték a dolgot.

Egyszer csak ott van egy ember Janika előtt, s a zsebéből siralmasan, nagyon siralmasan kikandikál Bugyika feje. S azt nyávogja:

  • A-u-a, a-u-a, ei – ami annyit jelent: – Samuk, Samuka, segíts, segíts.

Samuka nagyon csahol, az ember meg arra fordítja nyakát és hangosan nevet. Persze ő lopta el szegény kis Bugyikát, de azt nem gondolta volna, hogy a kutya-macska barátság akkora, hogy még neki, a híres macskatolvajnak is a nyomára akad.

Attól fogva megvoltak, békében.

(Füst Milán)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi Szöveggyűjtemény, Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Dinnyeházikó

Dél volt, mikor a bátor kis veréb, no meg a félénk kis egér batyut kötött, s elindult vándorolni.

  • Hová, hová ilyen korán? – rikoltozott a körtefán a telhetetlen cinke.
  • Túl árkon, bokron, dombokon, sárga rét áll a homokon. Elmegyünk hát, és felkeressük mert kincset őriznek ott a tücskök.
  • Kincset? Miféle kincset? Nem hiszem!
  • Elhiheted, cinke, hiszen hallhattad te is. A nyári éjben cirpelte mind vagy reggelig:
Cirr-cürr, cirr-cürr,
csörren a kincs, a kincs!
Cirr-cürr, cirr-cürr,
a kincs, a kincs!

Ment, ment tehát a bátor kis veréb, no meg a félénk kis egér végig a kerten, kert mögött, a kert mögötti fák között. Éjfélre már oda is értek.

Éppen akkor bújt elő a hold. Aranyos fénye mind lefolyt az éji tájra. Arany csillant a dombokon, a domb előtti homokon. Arany csurrant a fákra.

  • De szép! Ó, milyen csodás! Egérkém, drága, jer, no lásd, itt kell a kincset megkeresni!

Kéz a kézben osontak bokron át, lapuleveses sűrűn át. A tücskök énekeltek:

Cirr-cürr, cirr-cürr,
csörren a kincs, a kincs!
Cirr-cürr, cirr-cürr,
a kincs, a kincs!

De a két barát nem talált mást, csak egy sereg jánosbogárkát.

  • Ne menjünk tovább, kis veréb! – kérlelte társát az egér. – Jaj, félek, nagyon félek!
  • Mitől félsz, mondd, ó, kis bohó? Nincs erre héja, macska, se mohó bagoly vagy mérges kánya. Csak a bogarak élnek itt s a kincset rejtő tücskök.

Futottak hát tovább, tovább, de kincset egyik sem talált a tücsökzenés réten.

  • Ó, miből veszünk kalapot? Napernyőt meg gombos botot? Nyakkendőt néked és nekem szép, nyloncsipkés inget? – sírt, sírt a kedves kis egér, de jókedvű kis veréb ismét csak megnyugtatta:
  • Ne félj, míg engem látsz, szívem! E csodás réten nem hiszem, hogy ne akadna egy rézgaras se.

Futottak hát tovább, tovább, és egyszerre csak egy óriási görögdinnyére leltek.

  • Mit mondtam? – szólt a kis veréb. – Itt van a tündérvárunk! Kívül fénylő zöld, belül piros, egyszóval modern és csinos, bár ki kell tatarozni.

A két jó barát azonmód szorgos munkába kezdett. Ajtót fúrt, három ablakot, kéményt is rakott, jó nagyot, és belül a dinnyét kirágta kényelmesre.

Beköltözött a két barát, bezárták a ház ajtaját, s a tücskök énekeltek.

Pufók szellő a dombokon felébredt. Szállt a homokon át egyenesen a dinnyeházhoz. Megtetszett néki, ott maradt, és lágyan ringatni kezdte.

  • Érzed, egérkém? Mily csodás! Mint a legpuhább hintaágy, oly kellemes a fészkünk! – örült a bátor kis veréb a szellő játékának.

Majd eső jött. A zöld tetőt öklözte, egyre mosta.

  • Hallod, aranyos egerem? Eső kopog az ereszen! A legjobb dob sem verne ki ennél vidámabb ritmust. Jer, táncoljunk egy kopogóst, vagy járjunk el egy topogóst, ahogy a szél is járja.

Szélvész rikoltott mérgesen. Jégeső vert az ereszen. A két barát csak táncolt.

Dühöngő orkán jött. Ó, rettenet! Kicsavarta a tölgyeket a szemközti erdőben! Majd a tündöklő házikót, a kedves dinnyeházikót száráról – hopp! – letörte, sebes patakba lökte.

  • Mit búsultok a partokon? Fityiszt se félünk! Nem bizony! – kiáltott ki a kis veréb a rémült tücsköknek. – Leúszunk mi a tengerig, hajókázunk ott reggelig, és meghívjuk a cápát vacsorázni.

Becsukta a két ablakot, és víg matróznótába fogott:

Liccs-loccs, liccs-loccs,
úszik a kincs, a kincs!
Liccs-loccs, liccs-loccs,
miénk a kincs!

Úszott, úszott a házikó, a kedves dinnyeházikó, vele a bátor kis veréb s a félénk kis egérke.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Egy furcsa kirándulás

Légy uram és Méhe néne kirándulni ment.

Kikocsizott a sziklacsúcshoz, és hozzáfogott a hegymászáshoz.

két hátsó lábával a sziklafokra állott, kettővel botot fogott, kettővel pedig kapaszkodott. A sziklacsúcsra már-már mind a kettő feljutott, amikor Méhe néne meglátott az egyik kiszögellésben egy pompás virágot.

  • Ó, miért is nincs hetedik lábam, amivel a virágot letépném?! – sírt Méhe néne – Légy uram, e szép virágnak sűrű mézét de megenném, de szeretném!

Ám Légy uram nem szerette a mézet. Így szólt tehát Méhe nénéhez:

  • Ó, Méhe, Méhe! Láthatod, hogy nekem is csak hat láb jutott! kettővel a sziklaperemen állok, kettővel botot fogok, kettővel pedig kapaszkodom. ne kívánd hát, hogy nyúlja érte, és miatta leessek a mélybe.

Mivel az, hogy szárnyuk is van, eszükbe sem jutott, és hetedik lábuk sajnos nem volt nekik, a sziklafalon civakodtak egészen estelig. Idejük így is letellett. Jött a kocsi, és menni kellett.

Így történt, hogy a síró Méhe néne és zsémbes Légy uram a sziklacsúcsra fel nem jutott, és a csodás tájból semmit sem láthatott.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)