Mesemondó blog

Címke: szociális kompetenciák

  • Több, mint játék

    Több, mint játék

    A szabadtéri sportoknak, mozgástevékenységeknek nem csak helye, hanem fontos szerepe is van az oktatásban épp úgy, mint a családi életben, amennyiben elegendő időt hagyunk az élmények befogadására és feldolgozására. Minél több az idő, annál több a lehetőség is, hogy a résztvevők ki tudják venni részüket a folyamatból és bele tudják tenni személyes élményeiket is.

    Mindent biztonságossá, kiszámíthatóvá próbálunk tenni, a legtöbb helyzetnek előre ismerjük a kimenetelét. A közvetlen tapasztalat és kaland kiveszőben van az életünkből, melynek következménye egy szorongó, önálló döntéshozatalra képtelen vagy csak részben képes, a problémahelyzetekre félelemmel reagáló személyiség kialakulása.

    Ma már a fiatalok nem kerülnek kockázatos helyzetekbe, aminek az a veszélye, hogy nincs, ami felkészítse őket a felnőtt életre. Épp ezért a szülőknek és az oktatásnak lett feladata, hogy teret biztosítson a kockázatvállalásnak, az aktív cselekvésnek, a rácsodálkozás és a felfedezés élményének.

    A kalandos, kihívást jelentő helyzetek segítik megtalálni az embereknek önmagukat, a nehéz helyzetekkel való konfrontáció erősíti önbecsülésüket, a kalandos helyzetekben való részvétel felelősségteljesebb döntéshozatalra tanít. Mindez a személyes fejlődést, az értékek felfedezését segíti.

    Adjunk bátran teret a gyerekek szabadidejében ilyen, és ehhez hasonló játékoknak, kirándulásoknak, kihívásoknak. Mindezt hogyan? Az országban található számos kaland- és élménypark, valamint csodás túraútvonal mellett Lohász Cecília, Sőregi Viktória Több, mint játék című könyve számtalan ötlettel szolgál szülőknek és pedagógusoknak egyaránt. A kiadvány az egyes feladatokat korcsoport, helyszín, létszám és nehézségi fog alapján is osztályozza, így könnyedén ki tudjuk választani a saját céljainknak megfelelőt.

    (Forrás: Lohász Cecília, Sőregi Viktória: Több, mint játék)

  • A megfelelő szó

    A megfelelő szó

    Egyszer, még nagyon régen, egy uralkodó az élet nagy kérdéseiről elmélkedett. Mivel a Jó és a Rossz lényege foglalkoztatta, megparancsolta szolgájának, hogy hozza elé a legjobb, legszebb és legértékesebb szerveket. A szolgáló elhozta egy állat szívét és nyelvét. Az uralkodó megnézte a szerveket, elgondolkodott az értelmükről, majd újra elküldte a szolgát, de ezúttal azt kérte, hogy a legcsúnyább, legszörnyűbb szerveket hozza magával. A szolga elment, és újra egy szívet és egy nyelvet hozott az uralkodó elé. Az uralkodó csodálkozva kérdezte a szolgáját: – Amikor a legszebb szerveket kérem, szívet és nyelvet hozol, de akkor is ugyanezeket hozod, ha a legrosszabbakat kérem: hogy lehet ez? – A szolga szerényen így válaszolt: – Hogyha az, amit az ember érez és gondol, tisztán a szívéből jön, és a nyelve csak őszintén az igazat mondja, akkor a szív és a nyelv a legértékesebb szerv. Akihez tartoznak, az az ember egészségesnek és boldognak érzi magát. De ha a szív csak kirakattá válik, ami megtagadja a vágyakat, a nyelv pedig igaztalan és hamis dolgokat mond, akkor mindkét szerv büntetés annak az embernek, akihez tartozik. A kettősség, amit környezete felé mutat, a bensőjét is áthatja, és elfordul tőle a boldogság.

    Visszacsatolás

    • Te mit gondolsz a szolga kijelentéséről?
    • Mi a történet lényegi mondanivalója, tanulsága a saját szavaiddal összefoglalva?
    • Konkrétan mit tanulhatunk a másokkal való kommunikáció és érintkezés terén ebből a történetből?

    Felhasználási javaslatok

    Felolvashatjuk a történetet a “…majd újra elküldte a szolgát, de ezúttal azt kérte, hogy a legcsúnyább, legszörnyűbb szerveket hozza magával…” részig, és hagyjuk gondolkodni a résztvevőket, vajon mely szerveket fogja a szolga az uralkodó elé vinni. Ezt követően pedig végigolvashatjuk a történetet, majd utána gondoljuk át, és beszéljük meg.

    (Forrás: Detlev Blenk, Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet – Z-press)

  • Johnny és a kecskebak

    Johnny és a kecskebak

    Johnny erős, jókötésű hároméves fiúcska volt. Egy szép napon összebarátkozott a szomszédban lévő kecskebakkal, Billyvel. Minden reggel szedett egy kis füvet és salátalevelet, majd elvitte Billynek reggelire. Olyan szoros lett a barátságuk, hogy Johhny órákat töltött Billy kedélyes társaságában. Egy nap Johnny arra gondolt, hogy jót tenne Billynek, ha kicsit megváltozna a menüje, ezért salátalevél helyett rebarbarát vitt a barátjának. Billy rágcsálta kicsit a rebarbarát, de megállapította, hogy nem ízlik neki, így eltolta magától. Johhny megfogta Billy egyik szarvát és így próbálta megetetni Billyvel a rebarbarát. Ez alkalommal Billy a barátját lökte el, először csak finoman, de amikor látta, hogy Johhny csak nem engedi el, olyan erősen meglökte, hogy a kisfiú egy nagy huppanással a fenekére pottyant. Johnny annyira megsértődött, hogy letisztogatta magát, mérgesen ránézett Billyre, és soha többé nem jött vissza hozzá. Néhány nappal később, amikor az édesapja megkérdezte, miért nem megy már soha a szomszédba Billyvel csevegni, így válaszolt: – Azért, mert visszautasított.

    Visszacsatolás

    • Pontosan mi volt Johhny problémája?
    • Mennyiben hasonlítunk Johhnyra a gondolkodásunkban és tetteinkben?
    • Mennyire szeretnénk, hogy mások megfeleljenek az elvárásainknak?
    • Milyen hatással vannak az elvárásaink az emberi kapcsolatainkra?
    • Mire tanít minket ez a kis történet?

    Felhasználási javaslat

    A vizuális megjelenéshez bevihetünk egy kis rebarbarát és/vagy egy műanyag játékkecskét, hogy jobban rögzüljön a történet.

    (Forrás: Detlev Blenk, Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet – Z-press kiadó)

  • Mi történik, ha nemet mond?

    Mi történik, ha nemet mond?

    Egy napon Samuel teljesen maga alatt volt, mert a főbérlője felmondta az albérletét, s ő nem tudta, hova menjen. hirtelen támadt egy ötlete: tulajdonképpen lakhatna jó barátjánál, Moshénál. Ez a gondolat megnyugtatta Samuelt, míg csak egy másik gondolat át nem suhant a fején, mégpedig a következő: – Honnan vagyok én ilyen biztos, hogy Moshe befogad a lakásába? De miért ne tenné? – mondta Samuel kicsit mérgesen ettől a gondolattól. – Végtére is én találtam a lakást, amiben most él, sőt, még pénzt is adtam neki kölcsön, hogy ki tudja fizetni a lakbért az első hat hónapra. Igazán a legkevesebb, amit tehet értem, hogy befogad egy-két hétre, ha szükséges. – Ezzel el is volt intézve a dolog, míg újra eszébe nem jutott a dolog vacsora után. – Tegyük fel, hogy vonakodik… Vonakodik? – kérdezte magától Sámuel. – Az isten szerelmére, miért vonakodna? Mindent nekem köszönhet, amije van. Én szereztem neki az állását is. Én mutattam be annak a nőnek, aki végül a felesége lett, és három szép fiút szült neki, akikre Moshe olyan büszke! És ő akar megtagadni tőlem egy szobát egy hétre? Lehetetlen.

    Ezzel megint csak lezárta a dolgot, míg ágyba nem bújt, ahol nem tudott elaludni, mert a gondolat újra visszatért. – Tegyük fel, hogy visszautasít. Mi lesz akkor? – Ez már túl sok volt Samuel számára. – Hogy az ördögbe tagadhatná meg tőlem? – mondta, és egyre dühösebb lett. – Azt is nekem köszönheti, hogy még él. Fiatal korában egyszer én mentettem meg a megfulladástól. Ilyen hálátlan lenne, hogy a tél közepén kitaszítana az utcára? – De a gondolat csak nem hagyta nyugodni. – Tegyük fel, hogy… – Szegény Samuel addig hergelte magát, amíg csak bírta. Végül éjjel kettő körül felkelt, elment Moshéhoz, hosszasan nyomva a csengőt, míg Moshe félálomban ki nem nyitotta az ajtót, és csodálkozva kérdezte: – Samuel! Mi a baj? Miért jöttél ide az éjszaka közepén? – Samuel időközben olyan mérges lett, hogy már nem tudott magán uralkodni, és ráüvöltött: – Majd elmesélem én neked, miért is jöttem ide az éjszaka közepén. Ha azt gondolod, hogy könyörögni fogok, hogy akárcsak egy napra is befogadj, tévedsz! Nem akarom, hogy bármi közöm is legyen hozzád, a házadhoz, a feleségedhez vagy a családodhoz. Menjetek mindannyian a pokolba! – Ezekkel a szavakkal sarkon fordult, és elment.

    Visszacsatolás

    • Milyen reakciókat vált ki benned elsőre a fenti történet?
    • Neked milyen hasonló élményeid voltak már?
    • Miért van az, hogy néhány konfliktusba rövid idő alatt ennyire belelovaljuk magunkat?
    • Hogyan viselkedhetne ebben a helyzetben Moshe?

    Felhasználási javaslat

    A történet végén kínálkozik a lehetőség, hogy a résztvevőkkel közösen elgondolkodjunk a lehetséges folytatáson, s ennek alapján következtetéseket vonjunk le az emberek közötti kommunikációról.

    (Forrás: Detlev Blenk – Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőkenk – 125 történet – Z-perss kiadó)

  • Hallgatni egymásra

    Hallgatni egymásra

    Volt egyszer egy ember, akinek nem működött jól a házassága. Amikor tanácsot kért, így szólt a mester: – Meg kell tanulnod meghallgatni a feleségedet. – A férfi megfogadta a tanácsot, majd visszajött egy hónap múlva, és arról számolt be, hogy megtanulta meghallani a feleségének minden szavát, amit mond. Ekkor nevetve azt mondta a mester: – Akkor most menj haza, és halld meg minden szavát, amit nem mond ki!

    Visszacsatolás

    • Te mit gondolsz a mester két tanításáról?
    • Hogyan értékeled önmagad a másokra való odafigyelés terén?
    • Te mennyire hallod meg a ki nem mondott dolgokat, illetve mennyire tudsz a sorok között olvasni?
    • Konkrétan mit tanulhatunk ebből a kis történetből?

    Felhasználási javaslat

    Módszertanilag a következőképpen járhatunk el: felolvassuk a történetet a mester első tanácsáig, majd feljegyezzük és megbeszéljük a résztvevőkre tett hatását. Ezután végigolvassuk a történetet, és újfent megvizsgáljuk a hatásokat.

    (Forrás: Detlev Blenk, Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – Z-Press kiadó)

  • Az alma

    Az alma

    Késő őszre járt az idő. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlen alma. Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát. Hogyan lehetne megszerezni? Nagyon magasan van – nem tud odáig felugrani.

    • Kárr – kár!

    Körülnéz a Nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyőfán ott üldögél a Varjú, és jóízűen nevet rajta.

    • Hallod-e, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl. – Szakítsd le nekem az almát.

    Varjú átrepült a fenyőről a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.

    • Köszönöm szépen, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl, és fel akarta emelni az almát, de az – uramfia, mit látnak szemei?! – szusszant egyet, és elszaladt.
    • Hát ez meg miféle csoda?

    Megijedt a Nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.

    • Állj meg, állj meg! – kiáltotta a Nyúl. – Hová viszed az almámat?
    • Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam.

    Nyúl odaugrott Sündisznócskához.

    • Azonnal add vissza az almámat! Én találtam rá!

    Odarepült hozzájuk a Varjú.

    • Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak!

    Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta:

    • Ez az én almám, az enyém!

    Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: Varjú csőrével belecsípett Sündisznócska orrába, a Sündisznócska tüskéivel megszúrta a Nyulat, a Nyúl pedig oldalba rúgta a Varjút… Ekkor lépett oda hozzájuk a Medve. Rájuk bömbölt:

    • Mi történik itt?! Mi ez a lárma?!

    Azt felelik neki a veszekedők:

    • Mihail Ivanovics, te vagy itt az erdőn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.

    Ezzel elmesélték a Medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét, aztán megkérdezte:

    • Ki találta az almát?
    • Én! – felelte a Nyúl.
    • De ki tépte le a fáról?
    • Bizony, hogy én! – károgta a Varjú.
    • Jól van. De ki kapta el?
    • Én kaptam el! – kiáltotta Sündisznócska.
    • Nos, hát akkor – ítélte a Medve – mindhármótoknak joga van az almára.
    • De csak egy almánk van! – kiáltotta egyszerre a Sündisznócska, a Nyúl és a Varjú.
    • Osszátok el az almát szép egyforma darabkákra, és mindegyiktek vegye el a maga részét.

    Megint egyszerre kiáltották mind a hárman?

    • Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe?!

    Sündisznócska elvette az almát és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált.

    • Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsőnek.

    A másodikat a Varjúnak adta.

    • Ez a tiéd, mert te tépted le.

    A harmadik darabot ő nyelte le.

    • Ez az enyém, mert én kaptam el az almát.

    A negyedik darabkát pedig a medve mancsába nyomta.

    • Ez a tiéd, Mihail Ivanovics.
    • Ugyan miért? – ámuldozott a Medve.
    • Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket!

    És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt, mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

  • Okoska-botocska

    Okoska-botocska

    Hazafelé tartott a kis Sündisznó. Útközben találkozott a Nyúllal, és együtt ballagtak tovább. Kettesben feleannyinak tűnik az út. Hosszú az út hazáig, mennek, mendegélnek, beszélgetnek. Az út közepén egy bot hevert. A nagy beszélgetésben a Nyúl nem vette észre, megbotlott benne, és majdnem orra bukott.

    • Ó, te! – mérgelődött a Nyúl. Jól belerúgott a botba, és az messzire elrepült.

    De a Sündisznó felemelte a botot, vállára vetette, úgy futott, hogy utolérje a Nyulat. Meglátta a Nyúl, hogy a Sündisznó felemelte a botot.

    • Minek neked ez a bot? Mi hasznod belőle? – csodálkozott.
    • Ez nem valami egyszerű bot csupán – magyarázta Sündisznó. – Ez egy okoska-botocska.

    Nyúl csak megvetően kuncogott. Továbbmentek, mendegéltek, és elérkeztek egy kis patakhoz. Nyúl egyetlen ugrással átvetődött a patak túlsó oldalára, s onnan kiáltotta vissza:

    • Hé, Szórós Fej, dobd el a botodat! Nem tudsz vele átvergődni a patak innenső partjára!

    Sündisznó azonban nem válaszolt erre semmit, csak egy kicsit hátrahúzódott, aztán nekifutott. Futás közben a botot leszúrta a patakocska közepére, és egyetlen lendülettel átugrott a túlsó partra, s úgy állt meg a Nyúl mellett, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Nyúlnak tátva maradt a szája az álmélkodástól.

    • Hű, de nagyot tudsz te ugrani!
    • Egyáltalán nem tudok ugrani – válaszolt Sündisznó. – Csak az okoska-botocska-minden-átugrócska segített nekem.

    Továbbmentek, mendegéltek, s egy mocsaras részhez érkeztek. Nyúl egyik zsombékról a másikra ugrott. Sündisznó mögötte haladt, és a bottal vizsgálgatta maga előtt az utat.

    • Hé, te Szúrós Fej! Mit vánszorogsz ilyen lassan? Bizonyára a te botod…

    Nem tudta azonban befejezni a mondatot Nyúl, mert megcsúszott a zsombékon, és füle hegyéig merült a mocsárba. Jaj, mindjárt lemerül, és megfullad! Átcammogott Sündisznó egy másik zsombékra, amelyik közelebb esett a Nyúlhoz, s odakiáltott neki:

    • Kapd el a botot! De jól markold meg!

    Elkapta Nyúl a bot végét, Sündisznó pedig teljes erejéből megrántotta a botot, és kihúzta barátját a mocsárból. Amikor nagy nehezen kijutottak a biztonságos talajra, azt mondta a Nyúl a Sündisznónak.

    • Köszönöm, Sündisznó barátom, hogy megmentettél.
    • Ugyan, hogy mondhatsz ilyet! Nem én mentettelek meg, hanem az okoska-botocska-minden-bajból-kihúzócska!

    Megint mentek, mendegéltek, és egy nagy, sűrű, sötét erdő szélén megláttak a földön egy kis madárfiókát. Kiesett a fészekből, panaszosan csipogott, a szülei ott röpködtek fölötte, nem tudták, mit tegyenek.

    • Segítsetek, segítsetek! – csiripelték.

    A fészek magasan volt, sehogy sem lehetett elérni. Se a Sündisznó, se a Nyúl nem tudott fára mászni. Pedig valahogy segíteni kell a kismadáron. Törte a fejét a Sündisznó, s addig törte, amíg csak ki nem találta, mit kell tenni.

    • Állj arccal a fa törzse felé! – parancsolt rá a Nyúlra.

    Nyúl oda is állt a fához, két mellső lábát feltette a fa törzsére. Sündisznó rátette a madárkát botjának hegyére, s a bottal felkapaszkodott a Nyúl vállára, s magasba emelte a kismadarat. Majdnem elérték a fészek szélét. A kismadárka ijedten csipogott egyet, aztán nagy bátran elrugaszkodott, beugrott a fészekbe. Hogy örvendeztek a madárszülők! Ujjongva röpködtek a Sündisznó és a Nyúl feje körül, s egyre csak azt csiripelték:

    • Köszönjük, köszönjük, köszönjük!
    • Remek fickó vagy te, Sündisznó! Nagyszerűen kitaláltad, mit kell tennünk.
    • Ugyan, dehogyis én találtam ki! Mindent ez az okoska-botocska-magasba-emelőcske csinált.

    Elindultak befelé az erdőbe. Minél messzebbre jutottak, annál sűrűbb, annál sötétebb lett az erdő. Nyúlnak bizony elszorult a szíve. De Sündisznón nem látszik, hogy félne. Bátran halad előtte, s a bottal félrehajtja útjukból az ágakat. S ekkor az egyik fa mögül hirtelen kiugrott elébük egy hatalmas farkas, elállta az útjukat, rájuk kiáltott:

    • Állj!

    Megtorpant a Nyúl meg a Sündisznó. Farkas megnyalta a szája szélét, fogait csattogtatva mondta nekik:

    • Téged nem bántalak, te Sündisznó, mert te nagyon szúrós falat lennél. De téged, Tapsifüles, bizony bekaplak szőröstül-bőröstül!

    Szegény Nyúl egész testében reszketett a félelemtől, fehér lett, mintha téli bundát öltött volna, lába szinte a földbe gyökerezett. Behunyta a szemét – maja, most mindjárt bekapja a Farkas! De a Sündisznó nem vesztette el a fejét, meglendítette a botját, és nagyot vágott vele a Farkas hátára. Farkas felvonított a fájdalomtól, nagyot ugrott, és elszaladt… Bizony úgy eliramodott, hogy még vissza se nézett.

    • Köszönöm Sündisznó, most még a Farkastól is megmentettél.
    • Nem én, hanem ez az okoska-botocska-az ellenségre-lecsapócska – válaszolta Sündisznó.

    Megint mentek, mendegéltek. Elhagyták az erdőt, és kiértek az útra. Bizony nem volt könnyű a felfelé vezető úton felkaptatni. Sündisznó elöl haladt, botjára támaszkodott, de a szegény Nyúl hamarosan lemaradt, majd összerogyott a fáradtságtól. Közel jártak már az otthonukhoz, de a Nyúl nem bírta tovább.

    • Semmi baj – mondta neki a Sündisznó -, kapaszkodj a bot végége.

    Nyúl megmarkolta a botot, és Sündisznó a botnál fogva szépen felcipelte az emelkedő tetejére. És a Nyúl rögtön megérezte, mennyivel könnyebb így haladni felfelé.

    • Nézd csak – mondta -, a te okoska-botocskád most is segített rajtam.

    Így vezette haza a Sündisznó a Nyulat az otthonába, ahol már olyan régóta várt rá Nyúlné asszonyság meg a gyerekek. Örvendeztek Nyúlék, hogy megint együtt vannak, és Nyúl azt mondja Sündisznónak:

    • Ha nem lett volna ez a te csodatévő okoska-botocskád, bizony sohasem láttam volna viszont az otthonomat.

    Elmosolyodott ezen Sündisznó, s azt mondta neki:

    • Fogadd el ajándékba ezt a botot. Talán szükséged lesz rá.

    Nyúlnak szinte a szava is elakadt a csodálkozástól.

    • S veled mi lesz a csodálatos okoska-botocska nélkül?
    • Sebaj! – válaszolta a Sündisznó. – Botot mindig lehet találni. Az okosságot pedig – és megkocogtatta ujjával a homlokát -, az okosságot pedig innen veszem hozzá!

    Mindent megértett most már a Nyúl.

    • Milyen igazad van: nem a bot a fontos, hanem az okos fej, no meg a jó szív!

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

  • Sikító Sárkány készítése

    Sikító Sárkány készítése

    Minden gyermek életében eljön az a pillanat, amikor felfedezőként elindult saját hangjának birodalmába és sikítozni kezd. Pici babaként még élvezzük, édesnek tartjuk, és mulatságosnak. Ahogy gyermekünk nő, úgy nőnek a decibelek is, mellyel arányosan csökken tűrőképességünk határa is.

    Mit tehetünk ilyenkor? 1. Kiakadunk és mi is sikítozni kezdünk. 2. Leszaladunk a sarki munkavédelmi boltba egy 3M-es extrahiperszuper hallásvédő eszközért. 3. Varrunk egy Sikító Sárkányt és olvasunk egy mesét:

    A Sikító Sárkány meséje

  • A kis hajó

    A kis hajó

    Sétálni indult Brekus, Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka. Elérkeztek egy patakhoz.

    • Fürödjünk meg! – brekegte Brekus, és beugrott a vízbe.
    • Nem tudunk úszni – mondta Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka.
    • Brehehehe! – nevetett rajtuk Brekus. – No hiszen, nem sokra megyek én veletek! – És úgy kacagott, majdnem vízbe fúlt.

    Nagyon megbántódott ezen Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka. Törték a fejüket, mitévők legyenek. Addig-addig törték a fejüket, míg végre kitaláltak valamit. Kispipi elment, és hozott egy falevelet. Egérke egy fél dióhéjat. Hangyácska egy szalmaszálat vonszolt oda valahonnan. Katicabogárka pedig egy cérnaszálat. És nagy buzgón munkához láttak: a szalmaszálat bedöfték a dióhéjba, a falevelet cérnával hozzákötötték, és máris készen állt a kis hajó. A hajót vízre lökték. Beültek és elhajókáztak!

    Brekus kidugta a fejét a vízből, hogy tovább nevessen rajtuk, de a kis hajó már messze járt… utol se érheted!

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)