Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Az okos kis nyúl és az oktondi pocok

A kis nyúl és a pocok szomszédok voltak. Mind a kettő takaros kis kuckót épített. A kuckóra erős ajtó került, nehogy ragadozó törhessen be a kis lakókhoz. A kis nyúl még egy szellőztető-nyílást is épített a kuckó bejárata fölé. nevetett is érte a pocok eleget.

  • Oktondi vagy, kis pocok! – oktatta őt a nyúl. – Ez a szellőztető-nyílás biztosítja számomra a jó levegőt még télen is. S ha valaki kopog, a nyíláson keresztül láthatom, ki az.
  • Mi szükség van erre? – legyintett az oktondi pocok. – Ha valaki kopog, kinyitom az ajtót, és megnézem, ki az.
  • És ha a róka vagy más ragadozó kopogna?
  • Ó, őket azonnal megismerem a járásukról és hangjukról.

Történt pedig, hogy a róka egy téli napon vadászatra indult. Bejárta az erdőt, a rétre is kimerészkedett, de egy árva bogarat sem talált. Hosszas szimatolás után rátalált a nyúlkuckóra. Bekopogott.

  • Ki van odakünn? – kérdezte a kis nyúl.

A ravasz róka vékony, nyúlfióka-hangon sírni kezdett:

  • Esik a hó, bőrig áztam, egész éjjel itt künn fáztam. Szegény vándor nyuszi vagyok, eressz be, mert majd megfagyok.
  • Ejnye, de furcsa hangod van! – gyanakodott a kis nyúl a szokatlanul hosszú sírás hallatán.

A róka azonban tovább sírt, tovább jajveszékelt:

  • Meghűltem, jaj, fáj a torkom, csipet mézem sincsen otthon. Kérlek, testvér, eressz be. Róka jár a sűrűben.
  • Csizmát húzok, várj egy csöppet! – válaszolta az okos kis nyúl, s óvatosan felkapaszkodott a szellőztető-nyíláshoz. Hát látja ám a ravasz rókát, amint ott táncol kuckója előtt.
  • Ne húzz csizmát, kis testvérem, siess értem, jó testvérem. Szegény, beteg nyuszi vagyok, ha nem sietsz, meg is halok.

Az okos kis nyúl jót nevetett a róka ravaszságán, és így kiáltott ki a kuckóból:

  • Ejnye, ejnye hazug róka! Kedved támadt jó nyúlhúsra? Hiába sírsz nyuszi módra, hiába sírsz, felismerlek, a kuckómba nem eresztlek.

A róka elkotródott a nyúlkuckó elől, s a pocoknál próbálkozott. Halkan, finoman kopogtatott, s mint egy valóságos mezei pocok, cincogni kezdett.

  • Cin, cin, cin, cin, bőrig áztam, esik a hó, jaj átfáztam. Szegény vándor pocok vagyok, eressz be, mert künn megfagyok.

A pocok kicsit furcsállta ezt a hangos cincogást, és kikiáltott:

  • Ejnye, de furcsa hangod van!

A róka tovább sírt, tovább cincogott.

  • Meghűltem, jaj, fáj a torkom. Csipet mézem sincsen otthon. Kérlek, testvér, eressz be! Megfagyok a hidegben!

A kis pocok azonban még mindig gyanakodott.

  • Csizmát húzok, várj egy csöppet! – húzta az időt.

A róka szelídebb pocok-hangon kérlelte:

  • Ne húzz csizmát, kis testvérem! Siess értem, jó testvérem. Róka van a sűrűben, tüstént megfog! Eressz be!

“No – gondolta az oktondi kis pocok -, ha ennyire fél a rókától, akkor csak igazat mondhat.”

Kinyitotta az ajtót. Ez kellett a rókának: nyakon csípte az oktondi pockot, és már vitte is.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Gyuri kakas és a gyík

A gyík a napsütötte köveken sütkérezett.

Meglátta őt Gyuri kakas.

  • Különös állat! Hozzá hasonlót még sosem láttam.

Közelebb lopakodott, hogy jobban szemügyre vehesse.

  • Négy lába van, mint a lónak, a tehénnek, a cicának és az egérnek. De teljesen sima, szőre nem nőtt. Baromfi nem lehet, mert a baromfinak tolla van és két lába. Vajon mi lehet?

Törte, törte a fejét Gyuri kakas, de nem tudta kitalálni, mit lát.

  • Nem vagy te béka? – kérdezte a gyíktól.
  • Szoha életemben nem láttam ennél osztobább kakaszt! – sziszegte a gyík.
  • Biztosan béka vagy. De miért beszélsz pöszén?
  • Osztoba, osztoba kakasz! – hangzott a felelet.
  • Persze, hogy béka vagy! – állapította meg Gyuri kakas. – A békának van zöldesbarna bőre és két kidülledt szeme. A lábaid is oldalt nőttek ki, nem alattad. Nini, neked hosszú farkad is van! Kitől kaptad?
  • Nem kaptam. Van.
  • Ha nem kaptad, akkor loptad. Békának nem lehet hosszú farka. Nem az egérkétől loptad?
  • Vigyázz az utamból! – mordult rá a gyík.

Gyuri kakas a gyík farka után kapott, és az letörött.

  • Látod, hogy loptad? Oda volt ragasztva! – diadalmaskodott.

A gyík mérges sziszegéssel eltűnt a kövek között. Gyuri kakas pedig a gyíkfarkot gondosan elrejtette.

Pár nap múlva a gyík ismét sütkérezett a köveken. Gyuri kakas ámulva látta, hogy ismét farkat visel.

  • Honnan van új farkad?
  • Kinőtt – felelte a gyík.
  • Ne beszélj szamárságot! Ennyi idő alatt még a toll se nőhet ki – mérgelődött Gyuri kakas.
  • Az én farkam kinőtt.

Nem hitte ezt Gyuri kakas. Egy óvatlan pillanatban ismét a gyík farka után kapott, és az ismét letörött.

Nem telt bele öt nap, s a gyík ott sütkérezett a köveken.

Vadonatúj farka zölden villogott a napfényben.

  • Bámulatos! – kiáltott fel Gyuri kakas. – Harmadszorra is lopott magának új farkat ez a furfangos béka!
  • Nem béka az, kisfiam – felelte édesapja -, hanem gyík.
  • Gyík? És a gyíknak van farka?
  • Van. És valahányszor letörik, mindig kinő.
  • Sosem hallottam ennél érdekesebbet – mondta Gyuri kakas, de attól kezdve nem bántotta a gyíkot.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

A kánya és a fürjek

  • Pity-palatty! Pity-palatty! Itt van már a pitymallat! – köszönti a fürjkakas a hajnalt, mint mindig.
  • Vár! Vár! Vár a róna, vár! – vágja rá a fürjtyúk, és hangos pity-pity-pityegéssel reggelizni hívja a kicsinyeit.

Fut a tíz pettyes fürjcsibe a tyúk után.

  • Kurta, furcsa, suta tyúk! – kiáltja a mátyásmadár. – Ne vidd ki csibéidet a fészekből. Erre jár a kánya.
  • Pinty! Pinty! Pettyes csibe nagy kincs! – szólítja a pintyőke is.

Alig hangzik el a figyelmeztetés, a fürjtyúk máris látja a kányát fent a magasban.

  • Sutty a fűbe kicsinyeim! – A pettyes apróságok fürgén lesuttyannak a fűbe, a pitypangok közé.

Hát a fürjtyúk mit csinál? Ő is elrejtőzik? Ó, nem. Szárnyát leeresztve kibiceg az útra.

  • Béna tyúk, megfoglak! Hi-hi-hitty! – füttyent a kánya. Lecsap. A fürj persze nem várja be. Huss! Odébb repül. Ismét bicegni kezd. – Hi-hi-hitty! – próbálkozik ismét a kánya. Most sem jár szerencsével. A tyúk ismét odébb repül. Közben megérkezik a kiscsibék atyja, a kakas. Ő is csalogatni kezdi a mohó kányát. – Hi-hi-hitty! – A kánya hol a tyúkra, hol a kakasra csapna, ám hiába: azok nagy ügyesen mindig megszöknek. Csalogatják, csalogatják egyre messzebb. Amikor a kiscsibéket már látni sem lehet, a fürjmama és fürjpapa berepül a sűrűbe. A kánya csalódottan továbbáll.
  • Kurutty! Kurutty! Ügyes munka! – vartyogja a béka elismerően a latyakos nádas széléről

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Víg lakoma, víg muzsika

Az egyszeri szarka mit gondolt magában? El kellene menni a messzi erdőre! A messzi erdőben pompás szarvast fogni! Azt a pompás szarvast meg kellene sütni! A jó barátokkal meg kellene enni!

  • Gyere, jó pajtásom! – szólt a szalmafickónak. – Mire vársz itt, kedves? Menjünk az erdőre!

Gyűltek a vendégek. Gyűltek, gyülekeztek. Ám a szarka nem jött, szalmafickó sem jött.

Az egyszeri szarka meg a szalmafickó nem fogták meg aznap azt a pompás szarvast. mert a szarvas így szólt:

  • Adok neked, szarka, egy marcipán szarvast! Jobb lesz lakomád is, vígabb muzsikád is.

Így történt. Azt ették. Mégis jól mulattak, vígan zsivajogtak.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

A lókötő róka

A kis sünnek volt két lova. A két ló akkora volt, mint két makk, de erős, mint két táltos. Sebesen futottak picike lábaikon, és a legnehezebb terhet is elhúzták.

A kis sün tökből épített nekik icike-picike istállót.

A kis sünnek valami dolga akadt az erdő túlsó végén. A két apró lovat bekötötte az istállóba, és az istálló ajtaját lezárta.

Ment, ment vígan a kis sün.

Erre várt a róka! Az icike-picike istállót lovastul a hátára vette és hazavitte.

  • Ki vitte el icike-picike istállómat és két apró lovamat? – kérdezte a kis sün.
  • Én nem – felelte a kis borz.
  • Én nem – felelte a kis nyúl.
  • Én nem – felelte a mókus.
  • Ki tudja, ki vitte el icike-picike istállómat és két apró lovamat? – kérdezte a kis sün.
  • Én nem – felelte a kis borz.
  • Én nem – felelte a kis nyúl.
  • De én tudom! – kiáltotta a mókus. – A róka vitte el. Láttam őt az odúm alatt elhaladni.

A kis sün leült, és keservesen sírdogált.

Nemsokára arra jött a medve.

  • Mi történt, kis sün?
  • Ó, kedves medvém, a róka ellopta icike-picike istállómat és két apró lovamat!
  • Miért nem kéred tőle?
  • Mert félek – sírta a kis sün.
  • No, majd én segítek neked – felelte a medve.

A medve és a kis sün sietett a rókához.

A róka az úton közlekedő két barát láttára sebesen beosont a rókalukba. A bejáratot lezárta.

  • Róka, róka, hova bújtál? Előlünk el mért futottál? – dörömbölt a medve a rókaluk ajtaján.

A róka sírni kezdett:

- Ó, jaj nekem! Áztam-fáztam,
vörös bőrömig eláztam.
Most a tűznél melegedek,
mert kivert a láz s a hideg.

A medve azonban tovább dörömbölt az ajtón.

- Róka, róka, mitől fáztál?
Künn az erdőn miért áztál?
Eső nem esett,
harmat sem esett.
Róka, róka, hova bújtál?
Előlünk el mért futottál?

A róka lelkendezve kiáltozott:

- Nem bújtam el. Láttam, jöttök,
s gondoltam: jó levest főzök.
Azzal várlak benneteket,
biztosan megéheztetek.
Várjatok hát keveset!
  • Nem várhatunk, vörös róka! Engedj be a rókalukba! Hadd nézzem meg: ott mit őrzöl? – sürgette őt a medve.
  • Mit őriznék, kedves medve? – siránkozott a róka.
  • Talán az icikie-picike istállót és a két apró lovat.
  • Én nem őrzöm.
  • De te őrzöd! – kiáltott a kis sün. – A mókus látta, mikor erre hoztad.

Erre a lókötő róka már nem tudott mit felelni. Ki is adta az icike-picike istállót a két apró lóval a medvének és a kis sünnek.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Magyar Népmesék Mesegyűjtemény Nagycsoport

Tündér Ilona és Árgyélus

Volt egyszer egy király, és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is érett rajta az alma minden éjjel. Így a király gazdagsága napról napra annyira szaporodott, hogy olyan gazdag király nem volt az egész világon.

Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűséges kertjébe, az aranyalmáknak csak a hűlt helyét lelte. Így történt ez másnap is, harmadnap is.

Összehívta a király erre az egész udvart, s kihirdette, hogy ha olyan emberrel találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát neki adja.

Az őröknek sem kellett egyéb, odaállottak az almafához. De hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájuk, és alig múlt el negyedóra, mire felébredtek, az aranyalmák mind eltűntek. Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három királyfiú, és megjelentették, hogy majd ők fogják őrizni az almafát.

Legelőször a legidősebb ment őrködni. De vele is csak ugyanaz történt, mint a többivel.

A középső sem járt jobban.

Végre a legkisebb vállalkozott. Árgyélus királyfi. Legelőször is dohánnyal jól megtömött aranyszelencét dugott a zsebébe, így ült le az almafa alá.

A holdvilág szépen világított, Árgyélus királyfi arcára, már érzeni kezdte, hogy az álom össze akarja a szemét húzni, szippantott hát egy kis dohányt, jól megdörzsölte a szemét, nagyokat prüsszentett. Aztán másodszor is nagyot szippantott a dohányból, még egyszer megdörzsölte a szemét. Egyszer csak halk suttogást hallott. Feltekintett, hát a feje felett tizenkét hollót látott elrepülni. Egyenest az almafához tartottak; a tizenharmadik holló, mint vezér, elől repült. Árgyélus megkapta a tizenharmadik hollónak a lábát, s felkiáltott:

  • Megvagy, tolvaj!

De midőn rátekintett, hát látja, hogy karja közt gyönyörű szép lány fekszik, aranyfürtjei eltakarják szép fehér vállát.

  • Ki vagy te, szép tolvaj? – kérdezi a királyfi. – Soha többé el nem eresztelek!
  • Én Tündérszép Ilona vagyok – mondta a szép leány – , ezek a hollók pedig a leánypajtásaim. Mulatságból minden este iderepülünk, hogy az aranyalmát leszedjük. De nálad nem maradhatok, pedig megvallom, hogy te vagy, akit soha felejtenem nem lehet, mert csak téged szeretlek!
  • Maradj nálam – kérte Árgyélus.
  • Nem maradhatok – felelte Tündérszép Ilona -, de megígérem, hogy ezentúl mindennap el fogok jönni, de az almákat többé el nem viszem. Légy mindig itt, ha látni akarsz!

Ezzel nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló.

Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák mind megvoltak. A király homlokon csókolta a fiát. Árgyélus csak azt kérte az apjától, engedje meg, hogy tovább is őrizhesse az almafát.

Ki is ment minden éjjel Árgyélus királyfi őrködni, hogy láthassa Tündérszép Ilonát.

De volt a király udvarában egy Vénbanya, aki Árgyélus királyfit nagyon szemmel tartotta. A király is kezdett kíváncsi lenni, hogy mi lehet az oka, hogy Árgyélus annyira szeret az almafánál őrködni. Magához szólította hát a Vénbanyát, és így szólt hozzá:

  • Látom, hogy Árgyélus királyfit te szemmel tartod. Vigyázd meg egyszer, mikor az almafánál őrködik!

A Vénbanya úgy tett. Mikor Árgyélus az almafához ment őrködni, a Vénbanya a bokrok mögé bújt. Másnap korán reggel már jelentette a királynak:

  • Meglestem Árgyélus királyfit. Gyönyörűséges aranyhajú lánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú lány.

Hazudsz, Vénbanya! – mondta a király. Nem igaz!

  • De úgy van az, felséges uram. Ha kell, holnap jelet is hozok arról, hogy igazam van.

Másnap este Árgyélus és Tündérszép Ilona megint egymással mulattak. Maguk sem tudták, hogy történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor előcsúszott a Vénbanya, és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona hajából, azután lassan elment.

Felébredt Tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett; felébredt erre Árgyélus is.

  • Mi bajod van, kedvesem?
  • Jaj, Árgyélus, élj boldogul, én téged soha többé nem láthatlak, nálad nem maradhatok; a házadban tolvajok laknak, nézd, aranyfürtjeimből egyet levágtak.

Ezzel megölelte Árgyélust, ujjáról egy gyűrűt vett le, és Árgyéluséra húzta.

  • Neked adom – mondta -, erről akárhol megismerlek.

Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott, és elrepült.

Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak. Nagyon csodálkozott a király, és tüstént magához hivatta Árgyélus királyfit.

  • Édes fiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, megjött az idő, hogy téged is megházasítsalak; gazdag királylányt kerestem számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed.
  • Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én választhatok magamnak feleséget: már találtam is. Tündérszép Ilona lesz a feleségem!

A királynak nem tetszett a felelet, de bármint akarta is lebeszélni Árgyélust a kívánságáról, az nem engedett. Kardot kötött az oldalára, és elment, hogy Tündérszép Ilonát megkeresse. Az egész udvar gyászba borult utána.

Már majdnem az egész világot összejárta Árgyélus, de Tündérszép Ilonának még a nyomára sem talált. Egyszer egy kis házhoz jutott, a házban egy vén anyóra talált. Illendően köszöntötte. A vén anyó széken ült, csodálkozva kérdezte Árgyélust:

  • Hol jársz erre, ahol a madár sem jár?
  • Öreganyám – mondta Árgyélus -, nem tudná nekem megmondani, merre lakik Tündérszép Ilona?
  • Nem biz én, édes fiam, de talán ha hazajön az uram, a Nap, az mindenüvé odasüt, az talán meg tudja mondani. De bújj el, mert ha meglát, felfal!

Erre elbújt Árgyélus. Hazajött a Nap, belép a szobába, mindjárt elkezdte:

  • Pfü, pfü, anyó, emberhús, büdös!

Erre kimászott az ágy alól Árgyélus, s köszöntötte a Napot.

  • Szerencséd, hogy köszöntöttél – mondta a Nap -, másként felfaltalak volna! Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán a Hold bátyám tud felőle valamit.

Elment Árgyélus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. A Hold a Szélhez utasította.

Oda is eljutott, szépen beköszönt, és a Széltől is megkérdezte, hogy nem tud-e valamit Tündérszép Ilona felől.

  • Én – mondta a Szél – nem tudok semmit, de nem messze tőlem, abban az erdőben lakik az Állatkirály, az talán tud valamit.

Ment, mendegélt újra Árgyélus, már egészen beesteledett, úgyhogy majdnem semmit sem látott, felmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot. Csakugyan messze távolban észrevette egy kis világocskát, egy szép kastélyból szüremlett. Bekopogott, kinyílott az ajtó, és egy óriás jött elébe, akinek a szeme a homlokán volt.

  • Jó estét, felséges király – köszönt Árgyélus -, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani, hol lakhat?
  • Szerencséd, hogy úgy köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél volna. Én az Állatkirály vagyok. Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán az állataim közül valamelyik tud felőle valamit.

Ezzel egyet füttyentett, és az egész palota azonnal tele lett mindenféle állattal. Megtette a király a kérdést, de az állatok közül sem tudott senki semmit. Végre is előkullogott egy sánta farkas:

  • Én – mondta a sánta farkas – tudok Tündérszép Ilona felől valamit. A Fekete-tengeren túl lakik, ott törték el a lábamat.
  • Nahát, akkor vezesd oda ezt a szegény királyfit – mondta a király.

A sánta farkas azonnal odaállt, hogy Árgyélus üljön rá. Így mentek, mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer csak letette a farkas Árgyélust.

  • Már én tovább nem vihetlek, oda most már magad is eltalálsz, hiszen nincsen már messze, csak száz esztendőt kell menni! – ezzel elbúcsúzott tőle, és elsántikált.

Ment, mendegélt Árgyélus tovább, egyszer csak egy völgyet látott, mely három heggyel volt körülvéve. A völgyben épp három ördög verekedett. Odament hozzájuk, és kérdezte tőlük, miért verekednek.

  • Az atyánk meghalt, s maga után ezt a köpönyeget, ostort és ezt a bocskort hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogyha magadra veszed, és aztán a bocskort a lábadra húzod, és ezzel az ostorral egyet csattantasz, és azt mondod: “Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok.” – ott vagy azonnal; ezen nem tudunk mi megegyezni. Nem tudjuk, kinek mi jusson.
  • No – mondta Árgyélus -, ha csak az a baj, majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik meg amarra!

Az ördögök felmentek a hegyre. Árgyélus pedig felvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet csattintott, és azt mondta: “Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok, legyek azonnal Tündérszép Ilonánál!”

Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett.

Éppen kitekintett az ablakon Tündérszép Ilona egyik játszótársa, megismerte Árgyélust, beszólt hangosan Tündérszép Ilonához:

  • Itt jön Árgyélus!

Tündérszép Ilona azt hitte, hogy csak játszanak vele, pofon vágta a lánypajtását.

De jött a másik, a harmadik, a negyedik, a tizenegyedik, de úgy jártak mind a tizenegyen, mint az első.

Árgyélus bekopogott az ajtón. Egy öregasszony jött ajtót nyitni. Nagy csodálkozással nézett Árgyélusra. Aztán a csodálkozás nagy örömre változott.

  • Jaj, de jó, hogy itt vagy, Árgyélus, legalább megszabadítod a mi királykisasszonyunkat! Most nem mehetsz be hozzá a gonosz Varázslótól, most nem lehetsz vele, csak éjféltájban, mert csak akkor járhat szabadon. Akkor, ha te háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz többé hatalma rajta. Most éppen jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halál fia lennél.
  • Nem félek én tőle sem – mondta Árgyélus -, megvívok én vele!

Az öregasszony behívta Árgyélust, selyemágyat vetett neki, pompás vacsorát készített számára, aztán azt mondta:

  • Minden éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, ne aludj el!

De az öregasszony gonosz boszorkány volt. Volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordult és sípolt, és attól Árgyélus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy a világon volt-e valaha. Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátta a kedvesét, és felkiáltott:

  • Ébredj fel, kedvesem! Ha háromszor megcsókolsz, megszabadulok a varázslattól.

De Árgyélus nem ébredt fel. Reggel azt mondja a Vénbanya:

  • Itt volt Tündérszép Ilona, de te elaludtál, mint a bunda.

Másnap is ugyan úgy történt, harmadnap is.

De egyszer, amint a Vénboszorkány elbóbiskolt, Árgyélus meglátta a nyakán a sípot. Leoldotta, és kíváncsiságból belefújt. Hát, látja ám, hogy az egész cselédség elaludt tőle.

Ekkor tért észre, hogy azért aludt ő is olyan mélyen, mikor a Vénbanya sípolt. Most a maga nyakára akasztotta a sípot, és valahányszor a Boszorkány fel akart ébredni, ő mindannyiszor sípolt egyet. Így volt éjfélig.

Ekkor jött Tündérszép Ilona. Árgyélus háromszor megcsókolta, és azonnal az egész vár kivilágosodott, minden ajtó felnyílt, a Vénboszorkány elsüllyedt.

De hogy másodszor megcsókolta volna Árgyélus Tündérszép Ilonát, előbb tizenegyszer pofon vágta.

  • Ez azért van, mivel te tizenegy játszótársadat pofonvágtad, mikor igazat mondtak.
  • Megérdemlem – rebegte Tündérszép Ilona.

Ekkor Árgyélus karjába vette Tündérszép Ilonát, felhúzta a köpönyegét és bocskorát, ostorával egyet csattintott:

  • Hipp-hopp! Ott legyek, ahol én akarok, legyek az apám várában!

Azonnal odarepültek, egy szempillantás alatt.

Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most is élnek.

(Illyés Gyula)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, 1989)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Cérna és cirmos

(Elnézést a cellux csíkért, ez még az én gyermekkori mesekönyvem, itt-ott már viseltes. 🙂 – a szerkesztő)

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Téli lakoma

Tél lett. Vastag hótakaró borította a földet. Az erdei állatok éheztek és fáztak.

Mit tett a kis sün? Tüzet rakott. Sütni való tököt vette elő. A tököt felvágta, magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta. A tökdarabokat megsütötte. A tökmagot megpörkölte.

Mit tett ezután a kis sün? Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte kockás sáljával. Az illatozó sülttök-darabokat tálcára rakta, és kült az odúja elé.

  • Itt a finom, forró mézízű eledel! – rikkantotta.

A vidám kínálgatásra odasereglettek az állatok:

a róka,

a farkas,

a vadkan és a kit fia,

az őz, a borz és a nyúl.

A hangos sürgés-forgásra felébredt barlangjában Medve Pál.

  • Brumm, brumma! Mi lehet ez? – indult a lakomázók felé.

Hű, de megörült a jó ételnek! Hat darabot falt fel belőle. Mikor vége lett a lakomának, örömében meghívta magához a kis sünt téli vendégnek.

A kis sün beköltözött Medve Pálhoz.

Pipázgattak, dominóztak, és hozzá pörkölt tökmagot rágtak.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon, Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon

Kiugrott a gombóc…

Kiugrott a gombóc a fazékbul,
utána a molnár fazekastul.
Stul-stul-stul, fazekastul.

Elfutott a molnár fazekastul,
követte őt Böske néni sodrófástul,
Stul-stul-stul, sodrófástul.

Futott Böske néni sodrófástul,
utána meg Miska apó unokástul,
Stul-stul-stul, unokástul.

Futott Miska apó unokástul,
követte őt a kis házuk ablakostul.
Stul-stul-stul, ablakostul.

Sietett a kis ház ablakostul, 
utánuk a kis kert eperfástul.
Stul-stul-stul, eperfástul.

Futott, loholt a kert eperfástul,
utána meg cirmos cica kiscicástul.
Stul-stul-stul, kiscicástul.

Ráugrott a cirmos a gombócra,
s megetette kisfiával lekvárostul.
Stul-stul-stul, lekvárostul.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)