Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Magyar Népmesék Mesegyűjtemény Nagycsoport

A csillagszemű juhász

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, volt egyszer egy király. Ez a király nagyon szeretett tüsszenteni. Ahogy reggel fölébredt, mindjárt tüsszentett egyet. De tüsszentett ebéd után is, vacsora után is, sőt még álmában is megesett vele, hogy eltüsszentette magát. Ilyenkor pedig mindenkinek azt kellett mondani:

  • Egészségére, felséges királyatyám.

Mondta is mindenki engedelmesen, mert a király nagyon hatalmas volt s az emberek féltek tőle.

Élt ennek a hatalmas királynak az országában egy juhász. Ennek a juhásznak a két szeme úgy ragyogott, mint az eleven csillag. Ezért csillagszemű juhásznak nevezték.

Egyszer a csillagszemű juhász behajtotta a nyáját a palota udvarára, mert a király birkapörköltet akart enni. Mikor a király meglátta a juhászt, nagyot tüsszentett. De a csillagszemű juhász nem kívánta egészségére. Hiába fenyegette a király, a juhász azt felelete, hogy ő ingyen nem kívánja egészségére a tüsszentést.

  • Hát mit kívánnál? – kérdezte a király.
  • Felséges királyatyám lányát kívánnám feleségül – válaszolt a juhász.
  • Hadd mehessek hozzá! – szólalt meg a királylány, mert nagyon tetszett neki a csillagszemű juhász.

De a király nem hallgatott a lányára, hanem parancsot adott a katonáknak, hogy a juhászt vessék a fehér medve tömlöcébe. Úgy is tettek. De a medve, mihelyt meglátta a csillagszeműt, mindjárt a lábához feküdt, a kezét nyalogatta. A juhász elővette a furulyáját, muzsikált rajta, a medve pedig táncolt hozzá. A nagy muzsikaszóra odaszaladt a király, hát látta, hogy a juhásznak semmi baja nem esett.

  • Mondod-e, hogy egészségemre? – kérdezte a király.
  • Én aztán nem, míg felséged a lányát nekem nem adja – válaszolta a juhász.

Megmérgesedett a király s megparancsolta, hogy a juhászt vessék a vadsündisznók börtönébe. Úgy is lett. Csakhát a vadsündisznók is megszelidültek, mihelyt a juhász rájuk nézett a csillagszemével. A juhász pedig elővette a furulyáját, a sündisznók meg reggelig táncoltak.

Megint odament a király a börtönhöz. Megint látta, hogy a juhásznak semmi baja.

  • Mondod-é, hogy egészségemre? – kérdezte tőle.
  • Nem én, míg felséged a lányát nekem nem adja?
  • Akkor vessétek a kaszás verembe! – parancsolta a király.

Megfogták a katonák a juhászt s bedobták egy gödörbe száz éles kasza közé. De most sem lett semmi baj, mert a szeme világított s maga a kaszákat mind elkerülte. Reggel ott ült a gödör szélén s vígan furulyázott.

Belátta a király, hogy így nem boldogul a juhásszal, mást gondolt ki hát. Befogatott a hintójába, a juhászt meg maga mellé ültette. Mikor az ezüst erdőhöz értek, megszólalt a király:

  • Neked adom ezt az ezüsterdőt, ha azt mondod: egészségemre!
  • Nem mondom én – felelt a juhász -, míg a lányát nekem nem adja.

Meghajtotta a király a lovakat. Nemsokára elértek az aranyvárhoz. Megszólalt a király:

  • Mondd, hogy egészségemre, s tiéd lesz ez a szép aranyvár.
  • Nem mondom én – felelt a juhász -, míg a lányát nekem nem adja.

Közibe vert a király a lovaknak, szinte repült a hintó. Elértek a gyémánt tóhoz.

  • Látod-e ezt a gyémánt tavat? – kérdezte a király.

A juhász intett, hogy látja.

  • Ez is a tiéd lesz, ha azt mondod: egészségemre.
  • Nem mondom én – felelt a juhász -, míg a lányát nekem nem adja.

Mit tehetett a király, odaadta a lányát a csillagszemű juhászhoz. Hét országra szóló lakodalmat tartottak. Az első tál étel tormás hús volt. A király a tormától akkorát tüsszentett, hogy lecsúszott az aranykorona a fejéről.

  • Egészségére királyatyám! – kiáltott a juhász, s attól kezdve egyre ezt ismételgette. Végtére a király kérlelni kezdte, hogy hagyja abba, inkább neki adja fele királyságát.

A csillagszemű juhász elfogadta a fele királyságot. Mindjárt megkoronázták őt is, feleségét is. Azóta is uralkodnak, ha még meg nem haltak.

(Kolozsvári Grandpierre Emil)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Magyar Népmesék Mesegyűjtemény Nagycsoport

Az aranyszőrű bárány

Volt egyszer egy szegény ember, s annak egy fia. Mikor a fiú fölnevelkedett, az apja elküldte szolgálni. Elindult a fiú, hogy helyet keressen magának. Egyszer aztán ráakadt egy emberre, akinek juhai voltak, de juhásza nem.

  • Fölfogadlak – mondta az ember -, de csak ha előbb próbát teszel.

Másnap a gazda egy furulyát meg egy botot adott a kezébe s mondta, hogy hajtsa ki a juhokat. A fiú buzgón pásztorkodott, le sem heveredett egész álló nap. Terelgette a juhokat s furulyázott nekik.

Volt a nyájban egy aranyszőrű bárányka. Ez a bárány olyan kedvesen táncolt a furulyaszóra, hogy a fiú megszerette. Föl is tette magában, hogy ezt a bárányt kéri a gazdától bér fejében.

Este a gazda már várta a kapuban. Megnézte a nyájat, amikor látta, hogy minden birka megvan s mindegyik jóllakott, biztatta a fiút, hogy szegődjék hozzá.

  • Szívesen – válaszolt az -, de csak akkor, ha bérül az aranyszőrű báránykát kapom.

A gazda is szerette az aranyszőrű báránykát. Nehezére esett volna megválni tőle. De azt is tudta, hogy ilyen derék juhászt nem egykönnyen találhat. Odaígérte hát a bárányt.

Így lett a fiúból juhász. Megérdemelte a juhászi rangot, mert jelesen buzgólkodott. Mikor az esztendő letelt, búcsút vett a gazdától s elindult hazafelé, az aranyszőrű báránykával.

Egy faluban ráesteledett. Egy gazdánál szállott meg. Ennek a gazdának volt egy leánya, aki nagyon megszerette az aranyszőrű báránykát. Föltette magában, hogy a bárányt ellopja.

Éjféltájban odasettenkedett a báránykához, de amikor megfogta, két keze odaragadt a gyapjához.

Reggel fölkelt a legény, hát látja, hogy a lány odaragadt a báránykához. Próbálta lefejteni róla, de hiába. A bárányt nem akarta otthagyni, nem tehetett mást, elhajtotta a bárányt, amaz meg vitte a gyapján a lányt.

Alig ért a harmadik szomszédig, a juhász furulyázni kezdett. A furulyaszóra a bárány táncnak eredt. Táncolt a bárány, bárány gyapján táncolt a lány.

Meglátta ezt egy asszony, aki éppen kenyeret vetett a kemencébe. Fogta a sütőlapátot, hogy megriassza a lányt:

  • Ne idétlenkedj, te, hallod-e, inkább menj haza.

De a lány csak táncolt. Erre hozzáütött a lapáttal. Mindjárt megbánta a cselekedetét, mert a lapát a lány derekára ragadt, ő maga meg a lapát végére.

Így mentek a templomig. Ott a legény megint furulyázni kezdett. Táncolt a bárány, bárány gyapján a leány, a leány derekán a lapát, a lapát végén a sütőasszony.

Meglátta őket a pap:

  • Ne űzzétek az eszeteket – kiáltott rájuk -, menjetek dolgotokra.

A szó nem használt, megmérgesedett a pap s botjával odasózott a sütőasszony dereka végire. Azután úgy elcsodálkozott, leesett az álla. Mert hát a bot nyomban odaragadt a sütőasszonyhoz, ő meg a bothoz.

Mentek, ahányan voltak, a bárány, a lapát, a sütőasszony, a bot meg a pap, míg be nem értek a királyi városba. A város végén a juhász betért egy öregasszonyhoz, hogy megszálljon. Attól aztán megtudta, hogy beteg a király leánya, s nem segít rajta semminő orvosság. A doktorok azt beszélik, hogy egy jóízű kacagás mindjárt meggyógyítaná. De még eddig senki sem bírta megnevettetni.

Ahogy beszélgettek, megszólal a dob az utcában. Hát a király üzente a népének, hogy aki megkacagtatja a lányát, annak feleségül adja s vele a fele királyságát.

Elhatározta a juhász, hogy szerencsét próbál. Elment a királyhoz s bejelentette, hogy ő megkacagtatja a búbánatos királykisasszonyt. A király jónéven vette a szándékát s mindjárt leültette a lányát maga mellé a tornácra.

A juhász vette a furulyáját és megfúvintotta. Hát abban a szempillantásban táncolni kezdett a bárány, bárány gyapján a lány, a lány derekán a lapát, a lapát végén a sütőasszony, a sütőasszony derekán a bot, a bot végén a pap. Táncoltak, táncoltak, a királylány pedig akkora kacagásra fakadt, majd lefordult a tornácról.

Ennek a kacagásnak úgy megörült az aranyszőrű bárányka, hogy lerázott magáról mindent, s magában folytatta a táncot. Táncolt a lány is, a sütőasszony is, a pap is, külön-külön. De a lapát meg a bot se állotta meg tánc nélkül. Mikor jól kitáncolták magukat, a király összeeskette a lányát a juhásszal, s neki adta fele királyságát is. Így lett a juhászból király. A papot felfogadták udvari papnak, a sütőasszonyt udvari sütőasszonynak, a leányt komornának a királylány mellé. Az aranyszőrű báránykát pedig megtették udvari báránynak. Tán még ma is bárány, ha azóta birka nem lett.

(Kolozsvári Grandpier Emil)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Dinnyeházikó

Dél volt, mikor a bátor kis veréb, no meg a félénk kis egér batyut kötött, s elindult vándorolni.

  • Hová, hová ilyen korán? – rikoltozott a körtefán a telhetetlen cinke.
  • Túl árkon, bokron, dombokon, sárga rét áll a homokon. Elmegyünk hát, és felkeressük mert kincset őriznek ott a tücskök.
  • Kincset? Miféle kincset? Nem hiszem!
  • Elhiheted, cinke, hiszen hallhattad te is. A nyári éjben cirpelte mind vagy reggelig:
Cirr-cürr, cirr-cürr,
csörren a kincs, a kincs!
Cirr-cürr, cirr-cürr,
a kincs, a kincs!

Ment, ment tehát a bátor kis veréb, no meg a félénk kis egér végig a kerten, kert mögött, a kert mögötti fák között. Éjfélre már oda is értek.

Éppen akkor bújt elő a hold. Aranyos fénye mind lefolyt az éji tájra. Arany csillant a dombokon, a domb előtti homokon. Arany csurrant a fákra.

  • De szép! Ó, milyen csodás! Egérkém, drága, jer, no lásd, itt kell a kincset megkeresni!

Kéz a kézben osontak bokron át, lapuleveses sűrűn át. A tücskök énekeltek:

Cirr-cürr, cirr-cürr,
csörren a kincs, a kincs!
Cirr-cürr, cirr-cürr,
a kincs, a kincs!

De a két barát nem talált mást, csak egy sereg jánosbogárkát.

  • Ne menjünk tovább, kis veréb! – kérlelte társát az egér. – Jaj, félek, nagyon félek!
  • Mitől félsz, mondd, ó, kis bohó? Nincs erre héja, macska, se mohó bagoly vagy mérges kánya. Csak a bogarak élnek itt s a kincset rejtő tücskök.

Futottak hát tovább, tovább, de kincset egyik sem talált a tücsökzenés réten.

  • Ó, miből veszünk kalapot? Napernyőt meg gombos botot? Nyakkendőt néked és nekem szép, nyloncsipkés inget? – sírt, sírt a kedves kis egér, de jókedvű kis veréb ismét csak megnyugtatta:
  • Ne félj, míg engem látsz, szívem! E csodás réten nem hiszem, hogy ne akadna egy rézgaras se.

Futottak hát tovább, tovább, és egyszerre csak egy óriási görögdinnyére leltek.

  • Mit mondtam? – szólt a kis veréb. – Itt van a tündérvárunk! Kívül fénylő zöld, belül piros, egyszóval modern és csinos, bár ki kell tatarozni.

A két jó barát azonmód szorgos munkába kezdett. Ajtót fúrt, három ablakot, kéményt is rakott, jó nagyot, és belül a dinnyét kirágta kényelmesre.

Beköltözött a két barát, bezárták a ház ajtaját, s a tücskök énekeltek.

Pufók szellő a dombokon felébredt. Szállt a homokon át egyenesen a dinnyeházhoz. Megtetszett néki, ott maradt, és lágyan ringatni kezdte.

  • Érzed, egérkém? Mily csodás! Mint a legpuhább hintaágy, oly kellemes a fészkünk! – örült a bátor kis veréb a szellő játékának.

Majd eső jött. A zöld tetőt öklözte, egyre mosta.

  • Hallod, aranyos egerem? Eső kopog az ereszen! A legjobb dob sem verne ki ennél vidámabb ritmust. Jer, táncoljunk egy kopogóst, vagy járjunk el egy topogóst, ahogy a szél is járja.

Szélvész rikoltott mérgesen. Jégeső vert az ereszen. A két barát csak táncolt.

Dühöngő orkán jött. Ó, rettenet! Kicsavarta a tölgyeket a szemközti erdőben! Majd a tündöklő házikót, a kedves dinnyeházikót száráról – hopp! – letörte, sebes patakba lökte.

  • Mit búsultok a partokon? Fityiszt se félünk! Nem bizony! – kiáltott ki a kis veréb a rémült tücsköknek. – Leúszunk mi a tengerig, hajókázunk ott reggelig, és meghívjuk a cápát vacsorázni.

Becsukta a két ablakot, és víg matróznótába fogott:

Liccs-loccs, liccs-loccs,
úszik a kincs, a kincs!
Liccs-loccs, liccs-loccs,
miénk a kincs!

Úszott, úszott a házikó, a kedves dinnyeházikó, vele a bátor kis veréb s a félénk kis egérke.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Egy furcsa kirándulás

Légy uram és Méhe néne kirándulni ment.

Kikocsizott a sziklacsúcshoz, és hozzáfogott a hegymászáshoz.

két hátsó lábával a sziklafokra állott, kettővel botot fogott, kettővel pedig kapaszkodott. A sziklacsúcsra már-már mind a kettő feljutott, amikor Méhe néne meglátott az egyik kiszögellésben egy pompás virágot.

  • Ó, miért is nincs hetedik lábam, amivel a virágot letépném?! – sírt Méhe néne – Légy uram, e szép virágnak sűrű mézét de megenném, de szeretném!

Ám Légy uram nem szerette a mézet. Így szólt tehát Méhe nénéhez:

  • Ó, Méhe, Méhe! Láthatod, hogy nekem is csak hat láb jutott! kettővel a sziklaperemen állok, kettővel botot fogok, kettővel pedig kapaszkodom. ne kívánd hát, hogy nyúlja érte, és miatta leessek a mélybe.

Mivel az, hogy szárnyuk is van, eszükbe sem jutott, és hetedik lábuk sajnos nem volt nekik, a sziklafalon civakodtak egészen estelig. Idejük így is letellett. Jött a kocsi, és menni kellett.

Így történt, hogy a síró Méhe néne és zsémbes Légy uram a sziklacsúcsra fel nem jutott, és a csodás tájból semmit sem láthatott.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Erdei bál

Erdő mélyén nagy a lárma.
Fut, siet az Anna-bálba
Minden állat. Aki van,
Ma még táncolni akar.
Itt a bál! Itt a bál!
Ez lesz ám a csuda bál!

Ötven dongó nagybőgője
Brummog, drummog: drum-drum-drum,
Ötven szöcske cimbalomja
Peng, zeng, dzummog: dzum-dzum-dzum.
Béka a víg klarinétos,
Fújja, fújja: tá-ri-ró!
Ezer tücsök hegedűje
Cincog, cirpel: ó, mi jó!
Ez a bál Anna-bál!
Ez lesz ám a csuda bál!

Nézd a karcsú Róka Bercit,
Hogy forgatja Bagoly Tercsit!
Mint csónakban ringatóznak,
Szellő szárnyán úgy suhannak.
Bagolyszoknya fodra lebben:
Tündérek se járják szebben!
Ez a bál csuda bál!
Ez ám az igazi bál!

Itt a szajkó nyakkendőben,
Mókus Dorka fejkendőben,
Vércse Janka félcipőben,
Nyúl Viktor meg nyúlcipőben.
Eljött, itt van Medve Pál.
Ez a bál Anna-bál!
Ez lesz még a csuda bál!

Tippen-toppan, dirmeg-dörmög,
Kurjongat, mint ötszáz ördög,
Hujujuju! Guggol s ugrik,
Térdét veri, forgolódik -
Így mulat jó Medve Pál!
ez a bál csuda bál!
Ez ám az igazi bál!

Fácán Anna ott középen
Szárnyát tárja-csukja szépen,
S pipiskedve körbejár.
Dobbant, koppant mind előtte
Nagybajszú Borz Aladár.
Ez a bál Anna-bál!
Ez ám az igazi bál!

Ez itten a Varjú Anka,
Ez meg itt a Holló Panka.
Itt a kényes Szarka Ancsi
Meg a girhes Gólya Pancsi.
mennyi Anna, mennyi lány!
Ez a bál csuda bál!
Ez ám az igazi bál!

Eljöttek a víg legények, 
Csizmás, fokosos legények:
Vadkan Dávid és Sün Ábris,
Farkas Béni, Nyuszt Jónás is.
Itt van Szarvas Éliás,
Meg a vén Őz Tóbiás.
Ez a bál, ez a bál!
Ez ám az igazi bál!

Csizmasarkuk tippen-toppan,
Csizmatalpuk dibben-dobban,
Mind egyszerre jobbra s balra
Cifra fokosát lerakja,
majd felkapja, megforgatja,
Hujuju! Csizmáját csapja,
Csapja véle szaporán!
Ez a bál csuda bál!
Ez ám az igazi bál!

Járja Berci, járja Tercsi,
Mókus Dorka, Szajkó Fercsi.
Totyog, táncol egérszüle
meg a pöttöm fülemüle.
Ide ugrik, oda ugrik 
a sok béka. Majd felugrik
hegytetőre Medve Pál.
Hujujuju! - jókedvében
tótágast áll már a nyár.
Ez a bál, ez a bál,
ez ám az erdei bál!

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Szellő és a bárányfelhők

Szellő kihajtotta a bárányfelhőket legelni. Fütyörészve követte őket mindenüvé.

Szellő csakhamar megunta a munkát. A nádasban vadkacsát látott. Odarepült hozzájuk. Szaladgált, fogócskázott velük egész nap.

Mi történt ezalatt a bárányfelhőkkel?

Kettő összeverekedett. A verekedésnek sírás lett a vége.

Három lefutott a hegyi patakhoz fürödni.

Négy talált egy szép hófelhőt, és belebújt.

Öt kis felhő elcsavargott egészen az örök hómezőkig. Ott rátelepedett egy kicsi kunyhó tetejére.

Hat pedig elment a fényes nap után.

Szellő abbahagyta a vadkacsa-kergetést. Szaladt a bárányfelhőket hazaterelni. Csupán egyetlen kis jószágot talált.

Szellő elindult az elveszett bárányfelhők után.

Ment, ment Szellő. Kocogott utána az árva bárányfelhő.

Szép kerek kertet láttak. A kert közepén két sárga tulipán ringatózott. A sárga tulipánból ének hallatszott:

Felhők voltunk,
sírni kezdtünk,
s zápor lettünk.
Mi lettünk a két tulipán étele,
mi lettünk a két tulipán itala.
Kipp-kopp-kopp! Eső-kopp!

Ment, ment tovább Szellő. Vele ment az árva bárányfelhő.

Odaért a csordogáló kis patakhoz, a patakparton zakatoló víg malomhoz. Zúgott a malom, susogott a patak:

Felhők voltunk,
patak lettünk.
Csordogálunk,
s malmot hajtunk.
Forgatjuk a kereket.
Dolgozhatunk eleget.
Liccs-loccs-loccs! Patak-loccs!

Ment, ment tovább Szellő. Vele a megmaradt bárányfelő.

Hóesésbe jutottak. Szállt, énekelt sok hópihe:

Felhők voltunk,
hópihe lettünk.
Csupasz földre leesünk.
Hipp-hopp-halihó!
Mi védjük meg a vetést,
mint a meleg takaró.
Hipp-hopp-hopp! Hópihe-hopp!

Ment, ment Szellő. Vele ment az árva bárányfelhő. Odaértek az örökös hómezőkhöz. A kicsi kunyhón jégcsapok csüngtek és csilingeltek:

Felhők voltunk,
jégcsap lettünk.
Csengünk-bongunk, mint a csengő,
üvegcsengő: csing-csöng,
csöng-csing; kacagunk.
Csing-csöng-csöng! Jégcsap csöng!

Ment, ment tovább Szellő. Vele ment a megmaradt bárányfelhő. Odaértek a fényes naphoz. S ott valami láthatatlan énekesek énekeltek:

Felhők voltunk,
láthatatlan
pára lettünk.
Jön az éj és
harmat leszünk.
Fűre, fára, szép virágra
leesünk.
Mi leszünk a kicsi madár itala.
mi leszünk a gyenge levél étele.
Csepp-csepp-csepp! Harmat-csepp!
  • Csak te maradtál velem! – fordult szellő az egyetlen megmaradt bárányfelhőhöz. – A többiek hasznos munkába álltak. Búcsúzzunk el tőlük!

Hazament Szellő s vele az árva bárányfelhő. Megvacsoráztak. Összebújtak és elaludtak. Kicsi felhő álmot látott.

Azt álmodta:

eső lett,
csordogáló patak lett,
hópihe lett,
csilingelő jégcsap lett,
s láthatatlan pára lett.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Ment a szappan…

Ment a szappan vándorútra.
Kiszökött a kocsiútra.

Rálépett a kerek kőre:
a kő meg is tisztult tőle.

Rálépett az öreg hídra:
hadd legyen a híd is tiszta.

Ment a szappan vándorútra.
Rátalálta a mohos kútra.

Kút káváját megmosdatta,
vödrét fényesre súrolta.

Nyakon csípett három varjút
meg egy mocskos vándorkandúrt.

Mind a négyet megmosdatta,
hátát végigcsutakolta.

Kicsurgatott három felhőt,
míg megmosott három erdőt.

Elpocsékolt három tengert,
s megfürdetett egy szál embert.

Felmászott a hegytetőre:
le is mosta egykettőre.

Elkapta a teliholdat:
- Öreg lavór! kisúrollak! - 

Gurult tovább az égboltra.
Most is látszik fényes csíkja.

Ment a szappan vándorútra,
gurult, gurult a Tejútra.

Nekifogott, felsikálta;
vége legyen, alig várta.

Mire a munkával kész lett,
elkopott a kefekészlet.

- Elvégeztem, valahára!
Kirándulok messzi tájra!

Felült a Göncölszekérre,
s elment a világ végére.

Világ végén semmi ágon
semmi csíz ült, éppen három.

Semmi macska őket csalva,
semmi száját meg-megnyalta.

Semmi réten semmi hóban
egerészett semmi róka.

- Ennyi semmit még ki látott?
Bejárhatok öt világot,

s ennyi semmit nem találok!
- szólt a szappan. - Hopp! Megállok! -

Semmi szalmaszálat kért ott,
s fújt egy szappanbuborékot.

Beleült és hazahajtott. 
Vándorútja eddig tartott.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

A hold ruhája

A tó mellékén élt Rák Aranka, a híres varrónő. Meghallotta hírét a hold is. Gondolta, varrat nála új ruhát.

  • Unom már ezt a kifakult ezüstruhát. nem varrnál nekem egyet aranyból? – kérdezte a rákot, amikor felkereste.
  • Örömmel megvarrom. Ám előbb méretet kell rólad vennem – szólt Rák Aranka a kövér holdhoz.

Így is lett.

Rák Aranka elővette aranyollóját, és kiszabta a ruhát. Utána elővette aranytűjét, aranycérnáját, s a ruhát megvarrta. Várta a holdat ruhát próbálni. A hold meg is érkezett.

  • Furcsa dolog – szemlélte munkáját a rák. – Pontos mértéket vettem rólad, a ruha mégis bő.
  • Úgy látszik, fogytam – válaszolt a hold.
  • Majd beveszek a ruha bőségéből – mondta Rák Aranka.

Felfejtette és újra varrta az aranyruhát.

A következő próbán a ruha még mindig bő volt. A türelmes rák a ruhát ismét átvarrta. Várta, várta a holdat. A hold megérkezett. Olyan vékony, olyan karcsú volt, mint egy kifli.

  • Beteg vagy? Mi történt veled, hogy ennyire fogysz? – aggódott Aranka.
  • Nincs semmi bajom. Kitűnően érzem magam – felelte a hold.

Aranka a ruhát ismét felfejtette, átszabta és megvarrta. Várta, várta a holdat, de az nem jött. Kitekintett az égre. A hold ott sem volt.

Mikor a hold ismét megérkezett, Aranka csodálkozva látta, hogy meghízott.

  • Ki kell a ruhádból engednem, mert most meg szűk – sóhajtotta a rák.
  • Nem bánom, de igyekezz megvarrni – felelte a hold ingerülten. – Unom már ezt az örökös próbát! Még sohasem láttam ilyen ügyetlen varrónőt!

A szegény kis rák ismét hozzáfogott a varráshoz. Varrt, varrt szorgalmasan. Csillagokat is varrt a ruhára, hogy minél szebb legyen. Csillogott-villogott az aranyruha, mint egy csodálatos tündérköntös.

  • Ó, de gyönyörű! Igazi, tökéletes munka! Tündér Ilonának sincs szebb ruhája! – ámuldoztak a kis állatok.

A hold megérkezett. Gömbölyű, kövér volt, mint egy jókora labda.

  • Ó, jaj nekem! – sírt Aranka. – Ilyen csodát még sohasem láttam. Hol sovány vagy, hol meg kövér. Mi történt már ismét veled?

A ruha persze teljesen használhatatlan volt. A kövér teliholdra rá sem ment.

  • Mit tettél a gyönyörű aranyszövetemmel? – toporzékolt a hold. – Összeszabdaltad, szétnyirbáltad. most miben megyek a csillagok báljára?

A ruhán már nem lehetett javítani. A hold mérgesen hazaballagott.

Aranka, a rák pedig szégyenben leköltözött a tó fenekére.

Fel sem jött többé.

Ott lakik még ma is.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Cserebere

Regina, Pongrác, Bonifác, a három testvérmacska fogta Riska tehenet, a kedves öreg tehenet, és egy kocsira felpakolta.

Riskával elindult tehát: Regina, Pongrác, Bonifác.

Regina, Pongrác, Bonifác kocogott a tehénnel. Találkozott a farkassal, a loncsos-lompos ordassal, ki szemközt jött a bakkecskével.

Farkas szólt:

  • Tunya Bonifác! Riska tehenet cseréld el! Vagy elviszed a vásárra? Három nap múlva jutsz oda. Cseréld el a kecskémmel!

Tehenét kecskére cserélte tehát Regina, Pongrác, Bonifác.

Regina, Pongrác, Bonifác kocogott, ment a kecskebakkal. Találkozott a rókával, ravasz rókaanyóval, ki arra jött a kövér lúddal.

  • Tündéri húgom! Reginám! Kis macskák közt legszebb te vagy! Bizony csúf ez a kecskebak. Okos cserémen kapva kapj, itt van, tied szép fehér ludam!

Kecskéjét lúdra cserélte tehát Regina, Pongrác, Bonifác.

Regina, Pongrác, Bonifác kocogott, ment a kövér lúddal. Találkozott a mókussal, tarisznyás, rongyos koldussal, ki arra jött egy girhes tyúkkal.

  • Ó, jótét lélek! Kedves macskafi! – szólt kapzsi Pongrácnak, aki bizony a tyúkot megkívánta. – Cseréld el tyúkommal a ludad. Tudom, nem bánod meg. Tyúkomnak naponta lesz tojása.

Lúdját tyúkra cserélte tehát Regina, Pongrác, Bonifác.

Regina, Pongrác, Bonifác kocogott, ment a girhes tyúkkal. Találkozott egy víg sünnel, egy furfangos, kópé sünnel, ki arra ment egy fényes tűvel.

Fényes tű fényére megállt Regina, Pongrác, Bonifác.

  • Ó, milyen fényes, gyönyörű! Talán aranyból van e tű? Te sün, e kincs nem eladó?
  • Fényes tűm bizony eladó! Girhes tyúkért megkapható!

Tyúkját tűre cserélte tehát Regina, Pongrác, Bonifác.

Regina, Pongrác, Bonifác kocogott, ment a tűvel, a fényes, kedves gyönyörűvel. Hol Regina, hol meg Bonifác vitte. Hol kocsira tette, hol kezibe vette.

Óvta, vigyázta – el ne ejtse – Regina, Pongrác, Bonifác.

Váratlanul leszállt az est. Regina továbbmenni rest. Keresnek hát egy szalmakazlat, hol mindhárman lenyugodhatnak.

Regina, Pongrác lefeküdt, s Bonifácra bízta a tűt:

  • Vigyázz rá éjszaka, vigyázz te, testvér, Bonifác!

Bonifác őrizte a tűt. Fél éjszaka mellette ült. Úgy éjféltájban csak megunta. Fogta, a kazalba szúrta.

  • Jó helye lesz itt nagyon. Tudom, nyugodtan alhatom. Rabló rá nem találhat – szólt. S nyomban elaludt a mindig lusta Bonifác.

Regina, Pongrác, Bonifác reggel a tűt sehol sem találta. Turkált, turkált a szalma közt, turkált a réti fű között, de fényes tűjét nem találta.

Regina, Pongrác, Bonifác csereberéje véget ért. Üres kocsival hazatért, üres zsebével hazaért nagy búsan s ostobán tehát: Regina, Pongrác, Bonifác.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)