Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Középső csoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

A kerek kő

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon innen, az Óperenciás tengeren túl, ahol a kurtafarkú malacka túr, volt egy szegény halászember. Ennek a szegény halászembernek nagyon sok gyereke volt. Bizony, amikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. Hiába kelt a szegény halász kakasszóval, hiába feküdt le késő éjjel, hiába hordozta a hálóját reggeltől estig folyóvízről folyóvízre, betelt rajta a mondás, hogy: halász, vadász, madarász, üres tarisznyában kotorász – kevés isten áldása volt a munkáján.

Hanem, amilyen ágrólszakadt szegény volt a halász, éppen olyan gazdag ember volt a bátyja. Ennek meg egy gyermeke sem volt. Mikor aztán a szegény halász házánál egy falat nem sok, annyi sem volt, mindig csak a bátyjához küldött: adjon egy vacsorára való puliszkalisztet. De ahhoz ugyan nem küldhetett, azt üzente vissza mindig: ád szívesen egy vékát is, ha cserében neki adja valamelyik fiát.

  • Azt már nem teszem – mondta a szegény halász – ahány gyermekem van, mind egyformán kedves énnekem, egytől sem tudnék megválni.

Egyszer, amikor már vagy egy hétig alig volt egy betevő falatjuk, elment a halász s azt mondta a feleségének, hogy addig vissza sem jön, amíg egy jó tarisznya halat nem fog. Leült jókor reggel a víz partjára, hol betette, hol kivette a hálóját, de csak akkora hal sem akadt belé, mint a kisujjam. Már be is esteledett s kerülte a szerencse, mintha csak félt volna tőle.

  • Látom – mondta magában a halász – hogy mégis hal nélkül kell hazamennem. Istenem, mit vacsoráznak ártatlan gyermekeim!

Megemelintette nagy búsan a hálót, s hát – olyan nehéz, mintha csak egy nagy kő akadt volna belé. Hiszen nem is volt egyéb. Kő volt az, egy kerek kő. Visszafordította nagy haraggal a követ, belenyomta ismét a hálót s hát, amikor kiemelintené, megint csak az a kerek kő van benne. Most már kivette a követ a hálóból s jó messzire bedobta a vízbe, hogy többet a lóba ne kerülhessen. De hiába dobta messzire, a kő harmadszor is a hálóba került.

Mérgelődött a szegény halász, de nem dobta vissza a követ a vízbe, hanem ledobta a víz partjára s aztán nagy búsan elindult hazafelé. Hanem alig lépett egyet-kettőt, meggondolta magát: ha már halat nem vihet, hazaviszi azt a kerek követ, hadd karikázzanak vele a gyermekek.

Fölvette a követ, betette a tarisznyájába s hazaballagott. Elébe szaladtak a gyerekek, közrefogták s kérdezték: mit hozott édesapám?

  • Egy kerek követ, fiaim, semmi egyebet. Nesztek, játsszatok vele, s felejtsétek a vacsorát.

A szegény halás már lefeküdt, a felesége is, de a gyerekek nem tudtak lefeküdni, úgy belemelegedtek a karikázásba. Gurították a kerek követ föl és le a szobában, s nagyokat sikoltoztak örömükben, mert a kő mind fényesebb, fényesebb lett. De ezt a halász nem látta, mert a falnak volt fordulva s úgy sóhajtozott. Egyszer mégiscsak megfordult s rászólt a gyermekekre: feküdjetek le, már elég volt a játékból. Hanem amint kifordult a szoba földje felé, hirtelen be is hunyta a szemét, mert olyan erősen fénylett, ragyogott a kerek kő, hogy majd megvakult a nagy ragyogástól. Aztán megint felnyitotta a szemét, nézte, nézte a követ, szólítja a feleségét is: nézd, asszony, valami csudakő, úgy ragyog, mint a gyémánt.

  • Jaj, lelkem uram – csapta össze a kezét az asszony – ez igazán gyémánt.

Mindjárt megegyeztek, hogy másnak az asszony elviszi a királyhoz magához a követ, hátha megvenné jó pénzen. Felkelt pitymallatkor az asszony, kendőbe takargatta a kerek követ s ment a király színe elé. Ott mindjárt, ahogy a palotába ért, vitték a király elé. Köszön a szegény asszony illendőképpen.

  • Adjon Isten jó napot, felséges királyom.
  • Adjon Isten, szegény asszony, mi szél vetett hozzám?

Előveszi az asszony a kerek követ, s mutatja a királynak.

  • Hát ezt te hol találtad, szegény asszony? – kérdi a király nagy álmélkodással.

Mondja az asszony, hogy az ura találta a vízben.

  • No, te szegény asszony, add nekem ezt a követ, adok érte ezer pengőforintot. Mert úgy tudd meg, hogy igazi gyémánt ez a kő.

A szegény asszony nem szólt semmit, csak köhintett. Azt hitte a király, hogy nem elég neki az ezer pengőforint. Szavát sem várta, mondta a király:

  • Ha nem elég ezer pengő, adok kétezret.

A szegény asszony megint csak köhintett, úgy meg volt zavarodva, hogy egy szót sem tudott szólni. Dehogy kevesellte az ezer pengőt! Hanem a király megint azt hitte, hogy keveselli, azt mondta hát a szegény asszonynak:

  • Hallod-e te, szegény asszony, nem sokallok én ezért a kőért három zsák aranyat sem. Adod-e annyiért?

Akkor már az asszony sem köhintett, hanem biccentett a fejével.

A király egyszeribe töltetett három zsák aranyat, még szekeret, lovat is adott az asszonynak, hogy hazavigye az aranyat.

Hazamegy az asszony nagy örömmel, de bezzeg volt öröm a háznál is! Most már gazdagok voltak, nem éheztek többet.

  • Hanem, hallod-e feleség – mondja a halász – meg kéne mérnünk az aranyat: hány véka lehet.
  • Igaza van kendnek, meg kellene mérnünk.

Az ám, de véka nem volt a háznál. Nosza, átszalasztanak egy fiút a gazdag bácsihoz vékáért.

  • Hát nektek ugyan mire kell a véka? – kérdi a gazdag ember csúfondárosan.
  • Az édesapám pénzt akar mérni – mondta a fiú.

Hej, de nagyot kacagott a gazdag ember.

  • Nesze, fiam, itt a véka, majd utánad megyek én is, hadd látom azt a pénzmérést.

Megy a gazdag ember az öccséhez, s hát csak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Ennyi pénzt ő sem látott egy csomóban. Kérdi az öccsét:

  • Hol kapta ezt a rengeteg aranyat, édes öcsém?

Bezzeg most édes öcsémnek szólította.

  • Megállj, gondolta magában a halász – most megtréfállak.
  • Hm – mondja a halász – ezt nekem a király adta három macskáért.
  • Hát ez hogy lehet, édes öcsém?
  • Bizony úgy, édes bátyám, hogy a király palotájában temérdek sok egér van, de annyi, hogy a király s felséges családja nem tud tőlük sem ebédelni, se vacsorálni. Meghallottam ezt én jártomban-keltemben, s három macskát elvittem a királynak ajándékba. Hej, ha látta volna kigyelmed, de megörült a király a három macskának! Mindjárt szólította a hopmestert, s megparancsolta, hogy ennek a derék embernek három zsák aranyat adjon a három macskáért.

Ahogy ezt hallotta a gazdag ember, nem volt maradása, ment haza s mondja a feleségének, hogy mit hallott.

  • No, bizony – mondta az asszony – ha az az ágrólszakadt három macskát vitt a királynak, viszünk mi három zsákkal.
  • Én is amondó vagyok, feleség.

Azzal uccu neki, végigjárták a falut, de még a szomszéd falukat is, s ami macskát találtak, mind megvették jó drága pénzen. Amikor három zsákra valót összeszedtek, befogatott a gazdag ember négy lovat, a három zsák macskát feltette a szekérre, s nagy ostorpattogtatással elindult a király városába.

Megérkezik a városba, ottan is a király palotája elé, megállítja a lovakat, a kocsist otthagyja, maga pedig felmegy a királyhoz. Bevezetik a király szne elé s köszön illendőséggel:

  • Adjon Isten jó napot, felséges királyom!
  • Adjon Isten, gazdag ember, hát téged mi szél vetett ide?

Mondja a gazdag ember:

  • Egy kevés ajándékot hoztam, felséges királyom. Hallottam, hogy az öcsémnek, a halásznak a felesége is hozott, s jó szívvel fogadta felséged.
  • Jól van, te gazdag ember, de hol van, amit hoztál?
  • Mindjárt felhozom, felséges királyom. Ott áll a szekér a kapu előtt.

Lemegy a gazdag ember, hátára veszi a három zsák macskát s viszi fel a palotába. Eközben a király is összegyűjtötte egész házanépét, hadd lássák a csudát.

No, jött is a gazdag ember, s ahogy belépett az ajtón, abban a szempillantásban kioldotta mind a három zsákot.

Hej, uram, istenem, mi lesz most! Az a tengersok macska ahány annyifelé szaladt, nekiugrottak a földig érő tükröknek, ablakoknak, fel az almáriomokra, onnan leverték a drága aranyos poharakat, tányérokat, összetörtek azok mindent; kiabálta a király, sikoltozott a királyné, de még jobban a királykisasszonykák s egy szempillantásra becsődültek a katonák, hogy lássák, mi történt.

  • Fogjátok meg! – kiáltott a király.

A katonák azt hitték, hogy a macskákat kell megfogni, pedig a király a gazdag embert értette. hanem a gazdag ember sem tátotta el a száját, kapott a jó alkalmon, futott le a palotából, szaladt világgá.

Ha meg nem állt, talán még most is szalad.

(Benedek Elek)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Jakab, az okos varjú (j-J)

Vermet ásott a róka. Neszét vette a műveletnek Jakab, az okos varjú.

  • Ez nem járja! Vermet ásni kár!
  • Miért volna kár? Elejtem a jávorszarvast.

“Abból nem eszel!” Jakab, az okos varjú, megvárta a munka végét. Amikor a róka a rókalikba tért, megkereste a jávorszarvast.

  • Ne menj ki a tisztásra! Vermet ásott a róka.
  • Köszönöm, barátom! – bőgött a jávorszarvas és jól elrejtőzött a sűrű bokrok alá.
  • No, ez megvan! – ugrált vígan a varjú. – Most jöjjön, aminek jönnie kell! – Azzal tollat kért a rigótól, a szarkától, a szajkótól és a búbos bankától. A tollakat saját tollai közé tűzte. Senki sem ismert rá. Még a róka sem. Nézte, nézte. Rettenetes, ijesztő rémnek látta. Kikiáltott:
  • Ki járkál kinn?
  • A rókaverő bórembukk!
  • Ó, jaj ne bánts! – bújt beljebb a róka.
  • Bújj ki róka!

A róka azonban nem kijjebb, beljebb bújt. Óvatosan elkúszott a rókalik másik kijáratáig. Ott aztán rémülten kiugrott és elinalt.

Azt beszélik, senki sem látta többé sem a tisztáson, sem a berek tájékán. A kis állatok a vermet betemették. Senki sem esett bele. Ott legelészik a jávorszarvas, ott sütkérezik Jakab, az okos varjú azóta is.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Középső csoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

A kis gömböc

hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ahol a kis kurtafarkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kis malacuk, no hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghízlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megpörzsölték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették s a télen át szépen, lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kisgömböc. Mondja egyszer a szegény asszony az idősebb leányának:

  • Eredj leányom, menj fel a padlásra s hozd le a kisgömböcöt.

Felmegy a leány, le akarja venni a kisgömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a gömböc:

  • Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én! – S azzal – hamm! – bekapta. A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a leánya, küldi a középsőt, menjen a nénje után, de az is éppen úgy járt, mint a nénje: a kisgömböc – hamm! – bekapta. Hej, mérgelődött a szegény asszony! Hogy ő még ilyet nem látott, hogy olyan soká oda maradjanak amiatt a haszontalan kisgömböc miatt.
  • Eredj, leányom – mondja a legkisebb leányának – szólj a nénéidnek, hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátra fordítom.

Felmegy a kislány nagy sebesen, no de ha felment, nem is jött vissza: a kisgömböc őt is – hamm – bekapta. Várja, várja a szegény asszony a leányait, de hiába várja.

  • No hiszen, megálljatok, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül. – Felszaladt a létrán nagy haraggal, no de ha felszaladt, ott is maradott, a kisgömböc őt is – hamm! – bekapta, hogy az orra hegye sem látszott ki.

Jön haza a szegény ember, hát nincs asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja: hé, asszony, hé hol vagy, merre lettél? Kiabálja a leányait, hírük, poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, felkajtatott minden zeg-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak? Ott meglátja a kisgömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja a kisgömböcöt s majd lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony. De ahogy odament, a kisgömböc mérgesen rákiáltott:

  • Mit, te is meg akarsz enni? Abból nem lesz semmi, – s – hamm! – bekapta a szegény embert is.

No hát az isten csodája volt eddig is, hogy a kisgömböc le nem szakadott; négyet csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta, puff, leszakadt, s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ottan utolért egy sereg kapás embert s asszonyt s azokat is bekapta; gurult ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta. Gurult tovább s az út szélén bekapott egy kondásfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondásfiúval megjárt. Egy jó hegyes fanyelű bicska volt a kondásfiúnál s amikor éppen bekapta, a kés megakadt a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapásemberek, a szegény ember s a felesége, meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Otthagyták az árok szélén a kirepedt kisgömböcöt.

Ha a kisgömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

A kismalac és a farkasok

Volt a világon egy kismalac, ennek volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magának, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:

  • Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van már idekint, fázom.
  • Nem eresztelek biz én, mert megeszel.
  • Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.

A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzre. Kicsi idő múlva megint megszólal a farkas:

  • Ugyan, kedves kismalackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.

A malac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott:

  • Kedves kismalackám, ereszd be a két első lábam is.

A kismalac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak ez se volt elég, megint megszólalt:

  • Édes-kedves kismalackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád.

Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas bejön hátal befelé, egyenesen abba menjen bele. Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be.

A kismalac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, aztán hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kioldozódott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek? Mi módon fogják meg a kismalacot? Mert ugye egyik se tudott a fára felmászni.

Nemsokára azután elhatározták, hogy egymás hátára állnak mindnyájan, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára mászni. A kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni. Így hát a több, mind az ő hátán volt.

Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlen egy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát:

  • Forró vizet a kopasznak!

A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek a lába, kinek a nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sose látták többet.

A kismalac szépen leszállott a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.

(Arany László)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény, Budapest, Tankönyvkiadó 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék

A kis kakas gyémánt félkrajcárja

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kiskakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapirgál a kiskakas a szeméten, egyszerre talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár. Meglátja a kiskakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:

  • Kiskakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat!
  • Nem adom biz’ én, kell a gazdasszonyomnak. – De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincses kamrájába. A kiskakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni:
  • Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

A török császár csakhogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kakas az ablakába repült. Onnan kiabálta:

  • Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megharagudott erre a török császár.

  • Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba!

A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kiskakas csak elkezdi a kútban:

  • Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! – Arra a begye mind felszítta a sok vizet a kútból.

A kiskakas megint felszállott a török császár ablakába:

  • Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megint azt mondja erre a török császár a szolgálónak:

  • Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele az égő kemencébe!

A szolgáló megint megfogta a kiskakast, s az égő kemencébe vetette. De a kiskakas megint csak elkezdi:

  • Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! – Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakra:
  • Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.

  • Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele a méhek közé, hadd csipjék agyon a darazsak!

A szolgáló belevetette a kiskakast a méhek közé. Ott megint elkezdi a kiskakas:

  • Szídd fel begyem a darázst, szídd fel begyem a darázst!

Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a császár ablakába:

  • Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.

  • Eredj, te szolgál, hozd ide azt a kiskakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe!

Megfogja a szolgáló a kiskakast, a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe. Akkor a kiskakas megint csak elkezdi:

  • Ereszd ki begyem a drázst, hadd csípje meg a farát, ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát!

A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár fenekét. Felugrik a török császár:

  • Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kiskakast, vigyétek már a kincses kamrába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját!

Bevitték a kiskakast a kincses kamrába, ott megint elkezdi a maga nótáját:

  • Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt!

Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kiskakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának, gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.

(Arany László)

(Forrás: Bauer Gabriella: Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény, Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék

A farkas-tanya

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt, volt egy tojás. Ez a tojás megindult világra. Görgött, görgött, egyszer előtalált egy rucát. Azt kérdi tőle a ruca:

  • Hová mégy, tojás koma?
  • Megyek világra.
  • Én is megyek, menjünk együtt.

Mennek mendegélnek, előtalálnak egy kakast.

  • Hová mentek, ruca koma?
  • Megyünk világra.
  • Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy varrótűt.

  • Hová mentek, kakas koma?
  • Megyünk világra.
  • Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy rákot.

  • Hová mentek, tű koma?
  • Megyünk világra.
  • Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy lovat, végre pedig egy ökröt.

Mentek aztán mendegéltek, egyszer rájok esteledett. Ott volt egy kis ház, abba bementek. Ki-ki lefeküdt a maga helyére. A tojás befeküdt a tüzes hamuba. A ruca meg a kakas felültek a kandalló tetejére. A rák bemászott a dézsa vízbe. A tű a törülközőbe szúródott belé. A ló lefeküdt a ház közepére, az ökör meg a pitvarba.

Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, akié a kis ház volt.

A legöregebb még messziről elkezdett kiabálni.

  • Phü, phü, de idegen szagot érzek, ki mer bemenni?

Volt köztük egy hányaveti, az azt mondta, hogy ő bemegy, ha ezer ördög is van odabent, nem fél semmitől. Be is ment. Hogy az övék volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol áll. Legelőször a kandalló tetején kereste a gyújtófát, hogy majd mécsest gyújt, de a kakas meg a ruca elkezdtek lármázni, akkor belenyúlt a hamuba, hogy majd parazsat keres, de a tojás elpukkadt, szalad a dézsához mosakodni, ott meg a rák csípte meg ollójával, azután szaladt a törülközőhöz, ott meg a tű szúrta meg, nagy ijedten a ház közepére ugrik, ott a ló rúgja oldalba, amint szaladt kifelé, az ökör is nekiesett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte. Erre elkezdett ordítani, mint a fába esett féreg, szaladt, a többi farkashoz.

  • Jaj, fussunk, fussunk! Égszakadás! Földindulás! Valamennyi ördög mind odabenn van. Nyúlok a hamuba, meglőnek puskával. Szaladok dézsához, megvágnak ollóval. Kapkodok kendőhöz, banya szúr tűjével. Futok ajtó mellé, kilöknek lapáttal. Szaladok pitvarba, vesznek vasvillára! Egy kiált: hep-hep-hep! Más ordít: add feljebb! Akkor nagyot estem, bezzeg jaj volt nekem.

Akkor nekiindultak, még most is szaladnak, ha meg nem álltak.

(Arany László)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény, Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék

Miért haragszik a disznó a kutyára, a kutya a macskára, a macska az egérre?

A disznó egyszer kapott valami kutyabőrös írást, szabadságlevelet. Őrizte, mint a szeme fényét, éjjel-nappal magával hordta; egyszer azonban el kellett neki mennie messze útra, nem vihette el a szabadságlevelet. Gondolkozott rajta, mit csináljon vele, utoljára is azt határozta, hogy odaadja legjobb komájának, a kutyának, majd megőrzi az, míg ő odajár. Őrizte is a kutya hűségesen jó ideig, de egyszer neki is dolga akadt, neki is el kellett menni. Az írással mit volt mit tenni? Nem volt más ismerőse a macskánál, annak adta oda őrizni. Egy ideig őrizte is a macska, de biz ő hamar megunta, szeretett volna egy kicsit átmenni beszélgetni a szomszédba.

Gondolkozott rajta, hova tegye az írást? Már nem volt senki, akire bízhatta volna, kapta magát, felvitet a padlásra, eldugta a gerinc-gerenda mellé; azzal, mint akinek rendben van a szénája, átment a szomszédba.

Estefelé hazament, kereste az írást, de biz’ azt egészen összerágták az egerek. Mikor a kutya hazament, nem tudott vele beszámolni, se azután a kutya a disznónak.

Ettől az időtől sohase tudott a disznó jó szemmel nézni a kutyára, se a kutya a macskára, se a macska az egérre.

(Arany János)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi Szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék

A két kicsi bocs meg a róka

Medve apó, medve anyó dolga után járt az erdőben. Volt nekik két kicsi bocsuk. Azok otthon heverésztek. Mikor ráuntak a heverészésre, elindultak sétálni. Ahogy sétáltak, egyszer csak meglátták az országutat. Az országúton emberek jártak, szekerek döcögtek. A két kicsi bocs egy bokor hűséből nézelődött. Az országút göröngyös volt. Egyik-másik szekér akkorát zökkent, hogy a kocsis majd ledőlt a bakról.

A két kicsi bocsnak a könnye is kicsordult, olyan jól mulatott.

Egyszer aztán keserves nyikorgást hallottak. Hát, egy hosszú szekér közeledett az úton, egy roskadásig megrakott hosszú szekér. A két kicsi bocs csendben kuksolt a bokorban s nézte, mi történik. Az történt, hogy az egyik kerék gödörbe szaladt, a szekér tetejéről pedig a földre gurult egy nagy fehér malomkő. Gurult, gurult, aztán elterült az árokban. A két kicsi bocs odaszaladt. Látták, hogy nem malomkő az, hanem egy szép, kerek, zsíros sajt.

  • No, ezt megesszük – mondták.

Azzal megfogták a sajtot kétfelől, s bevitték a sűrűbe, hogy megosztozzanak rajta. Csak hát egyik bocs sem bízott a másikban. Veszekedni kezdtek, a sajtot pedig ide-oda rángatták. S kiabáltak, ahogy a torkukon kifért. A róka éppen arra kószált. Gondolta, megnézi, min torzsalkodik a két bocs. Mikor látta, hogy a sajton kaptak össze, ajánlkozott, hogy majd igazságot tesz közöttük, elosztja a sajtot.

  • Elfogadunk bírónak, róka koma – mondta a két kicsi bocs.
  • Akkor menjetek oda a bokor mögé – szólott rájuk a róka. – Fordítsatok hátat, s addig ide ne nézzetek, míg hármat nem vakkantok.

A két kicsi bocs engedelmesen elbújt egy bokor mögött. A róka megnyalta a szája szélét s jóízűen hozzálátott a lakomához. Mikor a sajtot az utolsó harapásig felfalta, megint megnyalta a száját, s nesztelenül odébb állott.

A két kicsi bocs pedig várta, várta, hogy a róka hármat vakkantson. Telt az idő, múlt az idő, de nem vakkantott senki. Erre kukucskálni kezdtek a bokor mögül. S nagyon elcsodálkoztak, mivel a rókának színét sem látták. Mikor pedig kiderült, hogy a rókával együtt a szép kövér sajtnak is nyoma veszett, akkor a két kicsi bocs rettentően elszomorodott.

  • Ha jó testvérek lettünk volna, sajtot is ehettünk volna – mondták.

Azzal nagy búsan megindultak hazafelé.

(Kolozsvári Grandpierre Emil)

Kategóriák
Mesegyűjtemény Vidám mesék

A szeszélyes cica

Panni az asztalnál ült, rajzolgatott; különféle színekkel festette ki a képeket. Egyszer csak a szék támlájára ugrott a zöld szemű cirmos Cica, és figyelmesen nézegette a rajzokat.

  • Mit csinálsz Panni? – kérdezte kíváncsian, és puha, fehér mancsát rátette a kislány vállára.
  • Házacskát rajzolok neked – felelte Panni. – Nézd csak, Cicuskám, pirosra festettem a tetejét, az ajtaját meg sárgára.
  • Csak azt nem tudom: mit is csinálok majd ebben a házikóban?
  • Tüzet raksz, és felforralod a tejecskédet.

És már oda is rajzolta Panni a bodros füstgomolyagot; az vidáman szállt felfelé a kis házacska kéményéből.

  • Hát az ablaka hol van? – kérdezte a Cica. – Igazán tudhatnád, hogy a cicák mindig az ablakon ugrálnak be. Szép kis ház ez, mondhatom! Még ablaka sincsen.
  • Ne türelmetlenkedjél, már itt is vannak az ablakok – szólt szelíden Panni. – Egy, kettő, három a ház oldalára, egy meg a padlásra.

Szép egyenes vonalakkal rajzolta meg a kislány a négy kicsi ablakot. De a Cirmos csak tovább kérdezgette.

  • Hát sétálni hol fogok? Vagy mindig csak itthon unatkozzam?

Panni szép deszkakerítést rajzolt a ház köré.

  • Itt sétálhatsz majd, Cicuskám, ez lesz a kert; kaput is rajzolok rá.

Nézte, nézte a Cirmos a képet, azután gúnyosan megszólalt:

  • Ezt nevezed kertnek? Hisz ez csak egy üres udvar!
  • Várjál! Mindjárt rajzolok neked egy gyönyörű szép kertet is. Látod, itt van egy virágágy, mellette egy almafa, sok-sok piros alma terem rajta. Ezt a két kerek ágyást meg zöldséggel ültetjük tele; az egyikbe sárgarépát ültetünk, a másikba káposztát.
  • Káposztát? – nyávogta a Cica. – Nem vagyok én tapsifüles, hogy káposztával éljek. Ha kedvem szottyan egy kis horgászásra, hol fogok majd aranyhalacskát?

Panni már rajzolta is a kis, kék vizű, kerek tavat, és bele három aranyhalacskát.

  • No jól van, ezzel meg vagyok elégedve – dorombolta Cirmos. – De, Pannikám, ugye lesz baromfi is a kertben?
  • Persze hogy lesz, Cirmoskám. Nézd, már itt is van ez a nagy tarajos, tarka farkú kis kakas, mellette meg a bóbitás, kendermagos tyúkanyó. Kapsz még három pelyhes csibét is, meg egy sárga csőrű libát a tó partjára.

A Cica megnyalogatta a szája szélét, elégedetten dorombolt.

  • Miau, miau, ezt már szeretem! Hát a kis egerek? Ugye lesznek egerek is a házikómban?
  • Szó sincs róla, egér nem kerülhet a házba.
  • És ki őrzi majd a házacskámat, ha elmegyek hazulról?
  • Ne félj, lesz házőrző is.

Panni rajzolt is egy kis takaros kutyaólat, eléje meg egy rövid szőrű, kurta lábú, cipőgombszemű kis kutyát.

  • Látod, Cicuskám, ez itt Fickó kutya, ő vigyáz majd a házadra.

Ebben a pillanatban a Cica villámgyorsan leugrott a padlóra, felkunkorította a farkát, felborzolta a bundáját; zöld szemecskéje csak úgy villogott, mikor megszólalt:

  • Tulajdonképpen nem is tetszik nekem a házad, sem a kert, sem az aranyhalacskák… Nem akarok benne lakni!

És elrohant a Cirmos, sértődötten, haragosan; úgy elszaladt, vissza sem nézett Pannira.

Ugye tudod, hogy miért gondolta meg magát oly hirtelen ez a szeszélyes Cica?