Kategóriák
Külföldi népmesék Kiscsoport

A répa

Az apóka ültetett egy répát, és így bíztatgatta:

  • Nőj, nőj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szépre kövérre, óriási nagyra!

Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett.

Ment az apóka, hogy kihúzza. Húzta, húzta, tépte-cibálta, ráncigálta, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta az apóka az anyókát.

Anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát - 

húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta az anyóka az unokáját.

Unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát - 

húzták-húzták, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.

Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -

húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta Bogárka a tarka macskát.

Macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát - 

húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.

Hívta a macska az egérkét.

Egérke húzta a macskát,
macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát - 

húzták-húzták, jót rántottak rajta – erre aztán engedett a répa, kifordult a földből.

(orosz népmese)

(Forrás: Bauer Gabriella: Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Magyar Népmesék Mesegyűjtemény Nagycsoport

Az aranyszőrű bárány

Volt egyszer egy szegény ember, s annak egy fia. Mikor a fiú fölnevelkedett, az apja elküldte szolgálni. Elindult a fiú, hogy helyet keressen magának. Egyszer aztán ráakadt egy emberre, akinek juhai voltak, de juhásza nem.

  • Fölfogadlak – mondta az ember -, de csak ha előbb próbát teszel.

Másnap a gazda egy furulyát meg egy botot adott a kezébe s mondta, hogy hajtsa ki a juhokat. A fiú buzgón pásztorkodott, le sem heveredett egész álló nap. Terelgette a juhokat s furulyázott nekik.

Volt a nyájban egy aranyszőrű bárányka. Ez a bárány olyan kedvesen táncolt a furulyaszóra, hogy a fiú megszerette. Föl is tette magában, hogy ezt a bárányt kéri a gazdától bér fejében.

Este a gazda már várta a kapuban. Megnézte a nyájat, amikor látta, hogy minden birka megvan s mindegyik jóllakott, biztatta a fiút, hogy szegődjék hozzá.

  • Szívesen – válaszolt az -, de csak akkor, ha bérül az aranyszőrű báránykát kapom.

A gazda is szerette az aranyszőrű báránykát. Nehezére esett volna megválni tőle. De azt is tudta, hogy ilyen derék juhászt nem egykönnyen találhat. Odaígérte hát a bárányt.

Így lett a fiúból juhász. Megérdemelte a juhászi rangot, mert jelesen buzgólkodott. Mikor az esztendő letelt, búcsút vett a gazdától s elindult hazafelé, az aranyszőrű báránykával.

Egy faluban ráesteledett. Egy gazdánál szállott meg. Ennek a gazdának volt egy leánya, aki nagyon megszerette az aranyszőrű báránykát. Föltette magában, hogy a bárányt ellopja.

Éjféltájban odasettenkedett a báránykához, de amikor megfogta, két keze odaragadt a gyapjához.

Reggel fölkelt a legény, hát látja, hogy a lány odaragadt a báránykához. Próbálta lefejteni róla, de hiába. A bárányt nem akarta otthagyni, nem tehetett mást, elhajtotta a bárányt, amaz meg vitte a gyapján a lányt.

Alig ért a harmadik szomszédig, a juhász furulyázni kezdett. A furulyaszóra a bárány táncnak eredt. Táncolt a bárány, bárány gyapján táncolt a lány.

Meglátta ezt egy asszony, aki éppen kenyeret vetett a kemencébe. Fogta a sütőlapátot, hogy megriassza a lányt:

  • Ne idétlenkedj, te, hallod-e, inkább menj haza.

De a lány csak táncolt. Erre hozzáütött a lapáttal. Mindjárt megbánta a cselekedetét, mert a lapát a lány derekára ragadt, ő maga meg a lapát végére.

Így mentek a templomig. Ott a legény megint furulyázni kezdett. Táncolt a bárány, bárány gyapján a leány, a leány derekán a lapát, a lapát végén a sütőasszony.

Meglátta őket a pap:

  • Ne űzzétek az eszeteket – kiáltott rájuk -, menjetek dolgotokra.

A szó nem használt, megmérgesedett a pap s botjával odasózott a sütőasszony dereka végire. Azután úgy elcsodálkozott, leesett az álla. Mert hát a bot nyomban odaragadt a sütőasszonyhoz, ő meg a bothoz.

Mentek, ahányan voltak, a bárány, a lapát, a sütőasszony, a bot meg a pap, míg be nem értek a királyi városba. A város végén a juhász betért egy öregasszonyhoz, hogy megszálljon. Attól aztán megtudta, hogy beteg a király leánya, s nem segít rajta semminő orvosság. A doktorok azt beszélik, hogy egy jóízű kacagás mindjárt meggyógyítaná. De még eddig senki sem bírta megnevettetni.

Ahogy beszélgettek, megszólal a dob az utcában. Hát a király üzente a népének, hogy aki megkacagtatja a lányát, annak feleségül adja s vele a fele királyságát.

Elhatározta a juhász, hogy szerencsét próbál. Elment a királyhoz s bejelentette, hogy ő megkacagtatja a búbánatos királykisasszonyt. A király jónéven vette a szándékát s mindjárt leültette a lányát maga mellé a tornácra.

A juhász vette a furulyáját és megfúvintotta. Hát abban a szempillantásban táncolni kezdett a bárány, bárány gyapján a lány, a lány derekán a lapát, a lapát végén a sütőasszony, a sütőasszony derekán a bot, a bot végén a pap. Táncoltak, táncoltak, a királylány pedig akkora kacagásra fakadt, majd lefordult a tornácról.

Ennek a kacagásnak úgy megörült az aranyszőrű bárányka, hogy lerázott magáról mindent, s magában folytatta a táncot. Táncolt a lány is, a sütőasszony is, a pap is, külön-külön. De a lapát meg a bot se állotta meg tánc nélkül. Mikor jól kitáncolták magukat, a király összeeskette a lányát a juhásszal, s neki adta fele királyságát is. Így lett a juhászból király. A papot felfogadták udvari papnak, a sütőasszonyt udvari sütőasszonynak, a leányt komornának a királylány mellé. Az aranyszőrű báránykát pedig megtették udvari báránynak. Tán még ma is bárány, ha azóta birka nem lett.

(Kolozsvári Grandpier Emil)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Magyar Népmesék Nagycsoport

A lóvá tett sárkány

Volt egyszer egy szegény ember. Úgy hívták, hogy Tóbiás. Olyan szegény volt, hogy már szegényebb nem is lehetett, mégis minden évben szegényebb lett. Szegényebb pedig azért lett évről évre, mert minden évben született egy gyermeke. Mikor már több gyereke volt, mint ahány lyuk a rostán, Tóbiás elindult világgá, hogy munkát keressen, m a munkáért pénzt kapjon, a pénzen meg kenyeret vegyen tömérdek gyerekének.

Ment, ment mendegélt, s elért egy széles legelőre. Azon a széles legelőn egy kunyhó állt. Tóbiás belépett a kunyhóba, hát ott lelte a juhászt. Éppen sajtot készített.

  • Munkát keresnék, nagyságos juhász úr – szólalt meg Tóbiás.

Mire a juhász azt felelte, hogy ami munka van, azt ő elvégzi, de egy darab sajtot jó szívvel ad. Tóbiás elfogadta a sajtot. A juhász meg sürgette, hogy siessen, mert a legelő a hétfejű sárkányé, s ha a sárkány itt találja, megeszi sajtostul vagy anélkül.

De bizony a juhász elkésett a sürgetéssel, mert alig lépett ki a kunyhóból Tóbiás, megjött a sárkány, elébe állott Tóbiásnak, és szórta a lángot, mind a hét szájából.

Megijedt Tóbiás, de azt is látta, hogy ijedtséggel nem sokra megy. Úgy tett tehát, mintha nem félne. Meg sem várta, hogy a sárkány mit mond, hanem rátámadt nagy merészen:

  • No, te koszos sárkány, te mit keresel itt?
  • Hogy én mit keresek itt? – kérdezte a sárkány. – Ez az én legelőm, ha nem tudnád. Az meg az én kunyhóm, s a kunyhóban a juhász az én juhászom.
  • Mérkőzzünk meg – mondta Tóbiás. – Amelyikünk erősebb, azé lesz a legelő, a kunyhó, meg a juhász. De jól vigyázz, rongyos sárkánya, mert én rettentő erős vagyok ám.
  • Jó – hagyta rá a sárkány -, legyen, ahogy mondtad. De hogy mérkőzzünk?

Körülnézett Tóbiás, s a szeme megakadt egy sziklán.

  • Hadd lám – mondta -, mit tudsz kifacsarni a sziklából.

A sárkány egy árva szót sem szólt, csak lehasított egy darabot a sziklából. Aztán a darab sziklát a két tenyere közé fogta, ahogy a hólabdát formáljuk. Mikor ez megvolt, szorítani kezdte. Nem sokáig kellett szorítania, lisztté porladt a kemény szikla a markában.

  • Szép, szép – hagyta rá Tóbiás -, de én ennél többet tudok. Én savót préselek a sziklából.

Vett ő is egy darab sziklát, hozzá vette a sajtot, amit a juhásztól kapott, aztán a kettőt összeszorította. A sárkány odament, s megkóstolta, mi csepeg. Csakugyan savó volt.

  • No, mondta a sárkány -, ha te ilyen erős vagy, legyünk jó barátok.
  • Nem bánom – egyezett bele Tóbiás -, de csak akkor, ha úgy tekintesz, mint bátyádat.

Beleegyezett a sárkány, s mindjárt elindultak barátságban a legelőn. Addig mentek, míg egy cseresznyefához nem értek. Roskadozott a fa, annyi gyümölcs termett rajta.

  • Együnk! – mondta a sárkány.

“Ennék én örömest – gondolta Tóbiás -, de soha nem tudnék arra a fára fölmászni.” De aztán eszébe jutott, hogy mit kell tenni. Mindjárt mondta is.

  • Megfogod a fa tetejét, lehúzod, s tartod, amíg én becseresznyézem. Amikor én már jóllaktam, akkor jössz sorra te. Elvégre a bátyád vagyok.

Úgy lett, ahogy mondta, s a sárkány lehúzta a cseresznyefa koronáját, és Tóbiás addig evett, amíg a hasa dobbá nem kerekedett.

  • No – mondta a sárkány -, addig én fogtam neked, most fogd te énnekem.

Fogni még tudta Tóbiás, de tartani már nem. Mert alighogy megfogta a cseresznyefát, a fa kiegyenesedett, Tóbiás pedig, ha addig nem is tudott, most megtanult repülni. Mikor már eleget repült, lehuppant egy bokor tövére, egyenest egy nyúlra, amelyik ott hűsölt. Megijedtek mind a ketten. A nyúl futott volna, de nem futhatott, mert Tóbiás ijedtében megfogta.

A hétfejű sárkány meg csodálkozott, egyre csodálkozott, nem értette mi lelte Tóbiást.

  • Engem az lelt – felelte Tóbiás -, hogy megláttam ezt a nyulat a bokorban, átszökkentem hát a cseresznyefán, hogy el ne szalasszam. De meg is fogtam, ide nézz!

A nyúlfogás úgy megtetszett a sárkánynak, hogy Tóbiást meghívta a falujába. Estére megérkeztek a sárkányfaluba, a sárkánytanyára. A sárkányok éppen vacsoráztak. Négyen ültek az asztalnál, az apa, az anya, meg a két sárkánytestvér, mindegyik előtt hét-hét tányér. Mert hétfejű sárkányok voltak mind. Mindegyik tányérban birkatokány. A négy sárkány olyan iszonyú jó étvággyal csámcsogott, mintha égiháború készülődne.

Mikor beléptek, fölnézett a négy sárkány. Egyszerre huszonnyolc pár szem szegeződött Tóbiásra. Egy darabig csak nézték a jövevényt, aztán a sárkány apa megtudakolta:

  • Ezt az embermiszliket mi végre hoztad ide?
  • Tisztelettel beszélj az én barátomról, apám – mondta a sárkány -, mert amilyen hitvány, olyan rettentő az ereje, s ha megharagszik, mindnyájunkat felfal mérgében.
  • Ha barátod, szívesen látjuk – felelt a sárkány apa, s mindjárt meg is mutatta Tóbiásnak, hová üljön. A sárkány asszony tányért rakott elébe. Tóbiás pedig hozzálátott a birkatokánynak. Egy feje volt szegénynek, nem hét, mint a sárkányoknak, de olyan éhes volt, hogy egy fejjel is többet evett, mint amazok a héttel-héttel.

Nem is művelt egyebet a sárkányokkal, mint evett meg aludt. Mikor reggel fölébredt, egy kicsikét megmosdott, aztán leült reggelizni, szép lassan reggelizett – reggelizett, míg meg nem szólalt a déli harangszó. Akkor már föl sem kelt az asztaltól, ugyanis hozták az ebédet. Nem sietett az ebéddel sem, hanem addig-addig eszegetett, míg leszállott az este, megszólalt a harang, s tálalták a vacsorát. Vacsorázni csak addig vacsorázott, míg elálmosodott. Mikor elálmosodott, el is aludt, s mikor aludt, egy falatot sem evett. De csak addig aludt, amíg föl nem ébredt. Mert mihelyt fölébredt, tüstént előröl kezdte az evést.

A sárkányoknál az a szokás járta, hogy egyik nap egyik, másik nap másik hozta a vizet a kútról. A vízhordáshoz tömlőt használtak, tizenkét bivaly bőréből varrott óriási tömlőt. Egy darabig udvariaskodtak a sárkányok a vendéggel, de hogy telt-múlt az idő, a sárkány anya egyszer csak így szólt Tóbiáshoz:

  • Ma te vagy a soros, eredj vízért.

Tóbiás odasompolygott a tömlőhöz, de úgy megijedt tőle, hozzányúlni sem mert. Hiszen mozdítani sem bírta volna. Töprenkedett, mit tegyen, hogy tegye, hogy szégyenbe ne maradjon. Rászólt hát a sárkányra:

  • Gyere, mutasd meg, hol a kút, hadd hozzak vizet.

Mire a sárkány így válaszolt:

  • Vesd a válladra a tömlőt, megmutatom.
  • Vetném, vetném – ravaszkodott Tóbiás -, de ha a vállamra vetem a tömlőt, nem látom az utat, és soha nem találok haza a kút mellől.

A sárkány megfogta a tömlőt, s elvezette Tóbiást a kúthoz. Szép nagy kút volt, hét falu sárkánya hordta belőle a vizet.

Hogy oda értek a kúthoz, Tóbiás fogott egy ásót, s kezdte körülárkolni a kutat. A sárkány nézte, nézte egy darabig, aztán megkérdezte:

  • Hát te mit akarsz?
  • Hazaviszem az egész kutat – felelte Tóbiás -, legalább nem kell napról napra fáradoznunk vízhordással.

Elkezdett a sárkány jajgatni, sivákolni, hogy ne bántsa a kutat Tóbiás, hét falu sárkánya hordja onnan a vizet, s ha Tóbiás elviszi, kitör a rettentő háborúság.

Tóbiás úgy tett, mintha habozna, aztán félrehordta az ásót, s rászólt a sárkányra:

  • Hát ha nem akarod, hogy a kutat hazavigyem, hozz te vizet!
  • Szívesen – felet a sárkány, a tömlőt megtöltötte, vállára vetette.
  • Várj csak, sárkány koma – azzal fölugrott a tömlő tetejébe. A sárkány meg hazavitte a teli tömlőt, a tömlőn Tóbiást.

Másnap a sárkány anya az erdőbe küldte őket fáért.

A sárkány ősi sárkány szokás szerint hozzálátott, és egyik fát a másik után tépte ki tövestül. Tóbiás meg töprengett, töprengett, mit süssön ki, hogy szégyenben ne maradjon.

Nem sokáig töprenkedett, mert eszébe jutott, hogy mit kell tenni. Hozott volt magával kötelet, hogy megkösse a fát, amit majd hazavisz. No, hát ezzel a kötéllel kezdte körülkeríteni az erdőt. Meglátta a sárkány, megkédezte:

  • Hát te mit akarsz?
  • Hazaviszem az egész erdőt – felelt Tóbiás -, legalább nem kell napról napra fáradoznunk a fahordással.
  • Jaj, jaj, jaj – sivalkodott a sárkány -, eszedbe ne jusson megtenni. Hét falu sárkánya jár ide fáért, ha az erdőt hazaviszed, kitör a rettentő háborúság.

Tóbiás úgy tett, mintha habozna, aztán félrehajtotta a kötelet, s így szólt a sárkányhoz:

  • Hát ha nem akarod, hogy az erdőt hazavigyem, hozz fát énhelyettem is.
  • Szívesen – felelt a sárkány, de most már nagyon mérges volt. Miközben hol egy bükköt, hol egy tölgyet tépett ki gyökerestül a földből, egyre azon tanakodott magában, miként végezhetne Tóbiással. Addig-addig tanakodott magában, hogy beesteledett.

Gondolták, nem mennek haza, hanem ott éjszakáznak az erdőben. Tüzet raknak a tóparton, s lefeküdnek a tűz mellé aludni. A sárkánynak bundája volt, magára terítette, Tóbiásnak szűre volt, ő meg azt terítette magára.

Mikor Tóbiás elaludt, a sárkány lehúzta róla a szűrt, s bedobta a tóba. Úgy számított, hogy ha Tóbiás megfázik éjjel, a teste meggémberedik, akkor könnyebben elbánik vele.

Aludt, aludt Tóbiás, amíg a fázás föl nem ébresztette. Ahogy a szemét kinyitotta, látja ám, hogy a szűr úszkál a tóban. Mindjárt megértette a sárkány számítását. Nem szólt egy szót sem, hanem vette a sárkány bundáját és rádobta a parázsra. Azzal visszafeküdt a helyére, s aludt reggelig. Reggel így szól a sárkányhoz:

  • Mit vétett neked a szűröm, hogy a tóba dobtad?

Azzal Tóbiás fogta a botját, és rácsapott a bundára. A bunda elhamvadt a parázson, s most egyszerre hamuvá lett.

  • Így jársz magad is, ha ki nem hozod a szűröm a vízből – mondta Tóbiás, s a fogát is megcsikorgatta, hadd ijedjen meg az a beste sárkány.

Ugrott is a sárkány, mintha nem sárkány, hanem kis kutya volna, s kihozta a szűrt a tóból.

Aztán a sárkány összekötözte a fát, Tóbiás ráült a facsomóra, a sárkány a vállára vetette, s hazavitte a fát Tóbiással együtt.

Délre értek haza. A sárkány anya már várta őket a kapuban. Elfogta a méreg szörnyű módon, mikor látta, hogy a fia a hátán cipeli Tóbiást. Szólt neki, hogy beszélni akar vele. Ezt mondta neki:

  • Eltakarítsd innen a barátodat, különben le is út, fel is út, nem tűrlek meg a háznál. Hát micsoda sárkány vagy te, hogy így szolgálsz egy nyomorult embermiszliket? Egy hónapja itt él a nyakunkon, s még két szalmaszálat sem tett keresztbe.

Vakarta a sárkány a fejét, vakarta, hogy most mitévő legyen. Az anyjával nem szállhatott szembe, akármennyire félt Tóbiástól.

Végül mégis úgy határozott, hogy megverekszik Tóbiással, lesz, ami lesz.

  • No – mondta neki -, gyere, verekedjünk meg.
  • Nem bánom – hagyta rá Tóbiás -, de mit adsz, ha én győzök?
  • Egy véka aranyat – ígérte a sárkány -, ha meg én győzök, akkor fogod magad, s hazamégy.

Most meg Tóbiás kezdte vakarni a fejét. Vakarta, vakarta, hogy mitévő legyen. Végre kisütötte, mit kell tennie. Így szólt a sárkányhoz:

  • Legyen, ahogy akarod. De van egy kikötésem. Te mondd meg, hogy mivel verekszünk, én mondom meg, hogy hol verekszünk.
  • Jó – hagyta rá a sárkány -, verekedjünk bottal.
  • No, ha bottal verekszünk – mondta Tóbiás -, akkor menjünk, s ki-ki válasszon botot magának. Ha választottunk, megmondom, hol verekedjünk.

A sárkány kirántott egy szálfát az árok mellől, letördelte az ágait s bejelentette, hogy ő azzal verekszik. Tóbiás egy fejszenyelet választott.

  • Hol verekszünk? – kérdezte a sárkány vérszomjasan.
  • A disznóólban – mondta Tóbiás.

Már mentek is be a disznóólba. Elől a sárkány, mögötte Tóbiás. A szűk disznóólban a sárkány a hét fejével, a négy lábával, a két szárnyával moccanni sem bírt, nemhogy verekedni tudott volna. Tóbiás a fejszenyéllel kedvére elcsépelte.

Mikor a sárkánynak mind a hét feje zúgott már, jajgatni kezdett, hogy hagyják abba, megfizeti a véka aranyat, mert Tóbiás győzött.

Azután töprenkedni kezdett, hogy tegye ki Tóbiás szűrét. Addig-addig, hogy egyszerre csak így szólt:

  • Tüsszentsünk versenyt, bátya. Ha te tüsszentesz nagyobbat, egy véka aranyat kapsz, ha én tüsszentek nagyobbat, szeded a sátorfádat, s hazamégy.
  • Nem bánom – mondta Tóbiás.

Azzal bement a házba, a sárkány teleszívta magát levegővel, s akkorát tüsszentett, hogy Tóbiás kis híján a mennyezethez ragadt, úgy odacsapta a szél. Mikor megint lábra állt, megindult a szobában köre a fal mentén, ide is nyomott valami rongyot, oda is nyomott valami rongyot, amoda is nyomott valami rongyot.

A sárkány nézte, nézte, aztán megtudakolta:

  • Ugyan bizony mit csinálsz?
  • Én csak azt, hogy minden lyukat bedugaszolok – felelte Tóbiás.
  • Aztán miért dugaszolod be a lyukakat?
  • Hát hogy a tüsszentést ki ne eresszék, mert ha kieresztik, nem megy szét a ház a tüsszentéstől. S ha a ház nem megy szét, miből tudod meg, hogy én tüsszentettem nagyobbat?

Térdre borult a sárkány Tóbiás előtt, úgy könyörgött, hogy ne tüsszentse el a fedelet a fejük felől, szegény sárkányok felől.

  • Ha nem akarod, nem tüsszentek – mondta Tóbiás -, de akkor ide a véka arannyal.

A sárkány lemérte a második véka aranyat is, aztán így szólt Tóbiáshoz:

  • Verekedésben, tüsszentésben te vagy az erősebb. De hadd lám, ki erősebb a kiáltásban. Ha te kiáltasz nagyobbat, kapsz egy véka aranyat, ha én kiáltok nagyobbat, eltakarodsz a házunktól.
  • Kiálthatunk – egyezett bele Tóbiás -, de előbb menjünk a kovácshoz.
  • Menjünk, menjünk, de mi végből? – kérdezte a sárkány.
  • Hát, csak azért, hogy körülabroncsozza a fejedet. Mert ha körül nem abroncsozza ügyesen, úgy szétreped a fejed az én kiáltásomtól, mint a földhöz csapott tojás.

Féltette a fejét a sárkány, féltette mind a hetet, lemérte hát a harmadik véka aranyat is. Azután így szólt:

  • Verekedésből, tüsszentésből, kiáltásból te vagy az erősebb. De hadd lám, ki erősebb a csattintásban. Ha te csattintasz nagyobbat, kapsz egy véka aranyat, ha én csattintok nagyobbat, elhordod innen az irhádat.
  • Megpróbálhatjuk – mondta Tóbiás.

A sárkány vette az ostort, s akkorát csattintott, hogy Tóbiás azt hitte, lecsapott a villám.

  • Add csak ide azt az ostort – mondta aztán Tóbiás -, most én csattintok. De a szemed hunyd be, ki ne ugorjon valamiképpen. Nem venném a lelkemre.

Behunyta a szemét a sárkány engedelmesen. Tóbiás pedig megsuhogtatta az ostort, s olyat húzott a sárkányra, hogy az ostornak is fájt. Azt hitte a jámbor sárkány, hogy a csattintás csípte meg olyan cudarul, elismerte hát, hogy vereséget szenvedett.

  • Most már tudom, hogy mindenképpen erősebb vagy nálam.
  • Előbb is tudhattad volna – felelt Tóbiás. – De látom, terhetekre vagyok, vedd a hátadra a négy véka aranyat, én a tetejébe ülök, vigyél haza békességben.

Örült a sárkány, hogy végre megszabadul Tóbiástól, hátára kapta a zsákot a négy véka arannyal, Tóbiás a nyakába ült, azzal a sárkány ügetni kezdett Tóbiás faluja felé. Ahogy ügettek, Tóbiás egyre biztatta a sárkányt. Így biztatta:

  • Gyí, lovam, gyí.

Hét erdőn haladtak által, hét falun haladtak által hazafelé menet. Hét erdő népe, hét falu népe látta, hogy Tóbiás sárkányháton lovagol. Hét erdő népe, hét falu népe suttogta:

  • Nézzétek csak, ott üget a lóvá tett sárkány.

Hangosan mondani nem merték, mert volt, aki a sárkánytól félt, volt aki Tóbiástól félt. Megmaradtak hát a suttogásnál.

A sárkány hazavitte Tóbiást a falujába. A kapu előtt kezet ráztak, s elbúcsúztak barátságosan. A sárkány még sírt is egy kicsit, mert érzékeny lelkű volt.

Hazafelé menet a sárkány elgondolkozott. Arra gondolt, hogy soha olyan kellemesen nem telt az ideje, mint Tóbiással. Előre félt tőle, hogy odahaza a sárkányházban mennyire fog unatkozni.

Ahogy így füstölgött magában, egyszer csak kuncogást hall a bokorból. Odanéz a sárkány a bokorba. Hát látja, hogy egy róka kacag ott, csurom könny a szeme, még a farka is lobog, olyan jól mulat. Gondolta a sárkány, megkérdi, min mulat, hadd mulasson ő is, ráfér, amilyen bús.

  • Ugyan bizony min kacagsz? – kérdezte a rókát.
  • Rajtad kacagok, sárkány koma. Ki máson kacagnék?
  • Rajtam? – ámuldozott a sárkány – Miért kacagsz rajtam?
  • Csak azért – felelt a róka -, mert te vagy az első lóvá tett sárkány, akit életemben láttam.
  • Már hogy tettek volna engem lóvá – méltatlankodott a sárkány – sárkány vagyok én, mégpedig a javából.

Mire a róka elmondta, hogy Tóbiás tette lóvá a sárkányt. Mégpedig azzal, hogy kicsalt tőle négy véka aranyat, pedig senki semmi ember, aki nemhogy egy sárkánnyal szembe merne szállni, de még az ugatós kutyától is fél. De ez még semmi, mert ráadásul a nyakába ült, és úgy hajtotta végig az országon, mint a lovat.

Gondolta a sárkány, ha már oda a becsülete, legalább a négy véka aranyat szerezze vissza. Tanácsot kért a rókától, hogy mit csináljon.

  • Gyere vissza – mondta a róka -, kilenc tyúkért, meg egy kakasért visszaszerzem az aranyadat.

Mindjárt megindultak a falu felé. Amikor a kerítéshez értek, Tóbiás meglátta őket. Tudta, hogy most vagy eszébe jut valami nagyon okos, vagy többé semmi nem jut eszébe, mert a sárkány elpusztítja. Erre mindjárt eszébe jutott, ami kellett.

Rákiáltott a rókára:

  • Hát nem kilenc sárkánybőrt ígértél? Most meg ezzel az eggyel akarod kiszúrni a szememet?

Erre a sárkány úgy megijedt, hogy ijedtében agyoncsapta a rókát, s hazáig meg sem állt.

Tóbiás pedig palotát épített a rengeteg aranyból. Ma is ott él kilencvenkilenc gyermekével. S a sárkányok úgy félnek tőle, mintha mindennap sárkányt reggelizne.

(Kolozsvári Grandpierre Emil)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Egy furcsa kirándulás

Légy uram és Méhe néne kirándulni ment.

Kikocsizott a sziklacsúcshoz, és hozzáfogott a hegymászáshoz.

két hátsó lábával a sziklafokra állott, kettővel botot fogott, kettővel pedig kapaszkodott. A sziklacsúcsra már-már mind a kettő feljutott, amikor Méhe néne meglátott az egyik kiszögellésben egy pompás virágot.

  • Ó, miért is nincs hetedik lábam, amivel a virágot letépném?! – sírt Méhe néne – Légy uram, e szép virágnak sűrű mézét de megenném, de szeretném!

Ám Légy uram nem szerette a mézet. Így szólt tehát Méhe nénéhez:

  • Ó, Méhe, Méhe! Láthatod, hogy nekem is csak hat láb jutott! kettővel a sziklaperemen állok, kettővel botot fogok, kettővel pedig kapaszkodom. ne kívánd hát, hogy nyúlja érte, és miatta leessek a mélybe.

Mivel az, hogy szárnyuk is van, eszükbe sem jutott, és hetedik lábuk sajnos nem volt nekik, a sziklafalon civakodtak egészen estelig. Idejük így is letellett. Jött a kocsi, és menni kellett.

Így történt, hogy a síró Méhe néne és zsémbes Légy uram a sziklacsúcsra fel nem jutott, és a csodás tájból semmit sem láthatott.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Cserebere

Regina, Pongrác, Bonifác, a három testvérmacska fogta Riska tehenet, a kedves öreg tehenet, és egy kocsira felpakolta.

Riskával elindult tehát: Regina, Pongrác, Bonifác.

Regina, Pongrác, Bonifác kocogott a tehénnel. Találkozott a farkassal, a loncsos-lompos ordassal, ki szemközt jött a bakkecskével.

Farkas szólt:

  • Tunya Bonifác! Riska tehenet cseréld el! Vagy elviszed a vásárra? Három nap múlva jutsz oda. Cseréld el a kecskémmel!

Tehenét kecskére cserélte tehát Regina, Pongrác, Bonifác.

Regina, Pongrác, Bonifác kocogott, ment a kecskebakkal. Találkozott a rókával, ravasz rókaanyóval, ki arra jött a kövér lúddal.

  • Tündéri húgom! Reginám! Kis macskák közt legszebb te vagy! Bizony csúf ez a kecskebak. Okos cserémen kapva kapj, itt van, tied szép fehér ludam!

Kecskéjét lúdra cserélte tehát Regina, Pongrác, Bonifác.

Regina, Pongrác, Bonifác kocogott, ment a kövér lúddal. Találkozott a mókussal, tarisznyás, rongyos koldussal, ki arra jött egy girhes tyúkkal.

  • Ó, jótét lélek! Kedves macskafi! – szólt kapzsi Pongrácnak, aki bizony a tyúkot megkívánta. – Cseréld el tyúkommal a ludad. Tudom, nem bánod meg. Tyúkomnak naponta lesz tojása.

Lúdját tyúkra cserélte tehát Regina, Pongrác, Bonifác.

Regina, Pongrác, Bonifác kocogott, ment a girhes tyúkkal. Találkozott egy víg sünnel, egy furfangos, kópé sünnel, ki arra ment egy fényes tűvel.

Fényes tű fényére megállt Regina, Pongrác, Bonifác.

  • Ó, milyen fényes, gyönyörű! Talán aranyból van e tű? Te sün, e kincs nem eladó?
  • Fényes tűm bizony eladó! Girhes tyúkért megkapható!

Tyúkját tűre cserélte tehát Regina, Pongrác, Bonifác.

Regina, Pongrác, Bonifác kocogott, ment a tűvel, a fényes, kedves gyönyörűvel. Hol Regina, hol meg Bonifác vitte. Hol kocsira tette, hol kezibe vette.

Óvta, vigyázta – el ne ejtse – Regina, Pongrác, Bonifác.

Váratlanul leszállt az est. Regina továbbmenni rest. Keresnek hát egy szalmakazlat, hol mindhárman lenyugodhatnak.

Regina, Pongrác lefeküdt, s Bonifácra bízta a tűt:

  • Vigyázz rá éjszaka, vigyázz te, testvér, Bonifác!

Bonifác őrizte a tűt. Fél éjszaka mellette ült. Úgy éjféltájban csak megunta. Fogta, a kazalba szúrta.

  • Jó helye lesz itt nagyon. Tudom, nyugodtan alhatom. Rabló rá nem találhat – szólt. S nyomban elaludt a mindig lusta Bonifác.

Regina, Pongrác, Bonifác reggel a tűt sehol sem találta. Turkált, turkált a szalma közt, turkált a réti fű között, de fényes tűjét nem találta.

Regina, Pongrác, Bonifác csereberéje véget ért. Üres kocsival hazatért, üres zsebével hazaért nagy búsan s ostobán tehát: Regina, Pongrác, Bonifác.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Vadmalacok

Öt csíkos hátú vadmalac hancúrozott az erdőben. Ügyesen kergetőztek, bújócskáztak a bokrok között. Csak hát minden jó játéknak vége szakad egyszer. Ők is elunták a szaladgálást, és új játék után néztek.

  • Ugorjunk árkot? Űzzünk lepkét? – tanakodtak.
  • Csináljunk kis kuckót – javasolta az egyik.
  • Úgy van! Úgy van! Csináljunk kis kuckót! – örültek a többiek a nagyszerű ötletnek.

Csakhamar neki is láttak. Orrukkal jókora mélyedést túrtak az árok oldalába. Oly ügyesen, hogy felülről nem is lehetett látni. Utána telehordták puha mohával, száraz fűvel, falevéllel.

Úgy két óra múltán készen állt a bélelt, illatos kuckó. Vidám röfögéssel belebújtak, és kis idő múlva már hangjukat sem lehetett hallani.

Úgy elfáradtak a nagy munkában, hogy elaludtak.

Csalafinta Csiga Oszkár ott ült az árokparton. Onnan figyelte a vadmalacok jóízű szuszogását.

Vaddisznó mama elindult megkeresni kisfiait. Csörtetett a bokrokon át, ki a tisztásra. Ó, de a vadmalacok nem voltak ott! Odaért az árokhoz, bele is nézett, de a kis kuckót nem vette észre.

  • Csemetéim, kisfiaim, hova bújtatok? – kiáltozott vaddisznó mama, de a vadmalacok semmit sem feleltek neki. Valamennyien békésen aludtak.

Csalafinta Csiga Oszkár pedig ült, ült az árok parton, és hallgatott.

Zorgó, a borz éppen arra járt.

  • Ugyan, kedves szomszédasszony, nem látta véletlenül a kisfiaimat? – kérdezte tőle vaddisznó mama.

Zorgó sem tudta, hogy a vadmalacok hova tűnhettek.

  • Csak nem az a zsivány farkas csalta el őket? – fontoskodott a szajkó, az erdő minden-lében-kanál madara.
  • Zsivány farkas? – ijedt meg vaddisznó mama. – Csemetéimet elvitte volna?
  • Ugyan már! Csak nem hisz el ilyen ostobaságot szomszédasszony?! Van is erre farkas! – vigasztalta a borz.

Csalafinta Csiga Oszkár ült, ült az árokparton és hallgatott.

Csakhamar híre kelt az erdőben a vadmalacok eltűnésének. Zúgtak, zsivajogtak az állatok:

  • Vajon hova lettek a vadmalacok? Vajon merre keressük őket?

Zörgött a bokor alja, hajlott a fű, koppant a fa a nagy keresésében, de a vadmalacokat nem találták.

Csalafinta Csiga Oszkár pedig ült, ült az árokparton, és hallgatott.

Cinke Cili bekukkantott minden odúba. Ott sem voltak a vadmalacok. Cammogi uram, a medve bejárta az összes barlangot. Ő sem találta meg a vadmalacokat. Zirregve indultak a méhek és a darazsak is a vadmalacok után. Ők sem jártak szerencsével.

  • Ó, jaj nekem! – sírt a vaddisznó mama. – Csemetéimet talán már sohasem látom többé.

Csalafinta Csiga Oszkár végre megunta a hallgatást:

  • Ott alszanak a csemetéid az árokban.

Volt öröm, volt kacagás, mikor álmosan, morcosan előkerült az öt, elveszettnek hitt kis lurkó.

  • Oszkár, Oszkár! – dohogott a borz. – Csak most jutott eszedbe szólni?
  • Csigavér, Zorgó! – felelte csalafinta csiga. – Várt öröm kétszeres öröm. Úgy ám!

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Úti kaland

Úton ment a piszkafa. Utána a sodrófa. Utána a vaslapát. Utána a nagykabát.

  • Olyan bús az életünk, hogy világ végére megyünk – mondták. – Ott házat rakunk, s abban négyen ellakunk.

Csakhamar egy árokhoz értek. Ott megtorpantak.

  • Ó, de széles szakadék! Olyan nagy, át se lépjük.
  • Ugorjunk! – szólt a lapát.
  • Ugorjunk! – szólt a kabát.
  • Úgy ám! Ugorjuk hát át! – helyeselt a piszkafa, helyeselt a sodrófa.

Ugrottak, és az árokba lepottyantak mind a négyen. Ott sírtak, ott kiáltoztak lenn a mélyben.

Odament a lompos farkas. Odament a morcos medve. Odament az okos róka.

Ó, de segíteni rajtuk nem tudott a lompos farkas. Úgy ám!

Ó, de segíteni rajtuk nem tudott a morcos medve. Úgy ám!

Okos róka segített. Okos róka hosszú farkát lenyújtotta az árokba. Úgy ám!

Csakhamar felmászott rajta mind a négy pórul járt vándor.

Örültek a szerencsének. Úgy ám!

Örömükben még azt is elfelejtették, hogy miért is indultak útnak. Okos róka segítségét megköszönték. Utána hazafutottak.

Úgy szaladt a piszkafa, úgy szaladt a sodrófa, úgy szaladt a vaslapát, úgy szaladt a nagykabát, hogy a lába se érte a földet.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Cirmos és Csóri

Cirmos cica s Csóri csóka
csütörtökön este,
csendben osont a pincénkbe;
egy kis egérlesre.
Csóri mondta: - Csak csendben!
Cirmos mondta: - Cikcakkban!

Csörrent a kulcs, nyílt a pince,
s a két barát ámult.
Csodálatos, jó lakoma
volt, mi elé tárult.
Csóri mondta: - Csak csendben!
Cirmos mondta: - Cikcakkban!

- Cirmos nézd, egy csupor tejfel!
súgta Csóri csóka.
- Csurrantott méz az üvegben
s jó bor a hordóban!
Csóri mondta: - Csak csendben!
Cirmos mondta: - Cikcakkban!

- Csórikám, e kerek sajtot - 
súgta a kis macska -
kóstoljuk meg. Csípj belőle,
ne hagyd itt, te csacska!
Csóri mondta: - Csak csendben!
Cirmos mondta: - Cikcakkban!

Csupor tejfelt mind kinyalták,
a mézet befalták,
s nagyapó kis bicskájával
a sajtot felvágták.
Csóri mondta: - Csak csendben!
Cirmos mondta: - Cikcakkban!

Csakhamar a hordók mellett
csücsült Csóri csóka.
- Csapoljuk meg, kedves macskám,
ez lesz ám a móka!
Csóri mondta: - Csak csapra!
Cirmos mondta: - Csurrantva!

Csapra verték, kicsurgatták
bizony mind a hármat,
mind megitták, táncra keltek,
csűrdöngölőt jártak.
Csóri mondta: - Csak csendben!
Cirmos mondta: - Cikcakkban!

Csattant a zár, s Cili néném
futott le a zajra,
csihi-puhi a seprűvel
mindkettőt elrakta.
Csórit verte csak csendben,
Cirmost verte cikcakkban!

Csend lett végre a pincénkben,
nem szólt már a nóta.
Csapzott hátát nyalogatta
cica s szegény csóka.
Csóri súgta: - Csak csendben!
Cirmos mondta: - Cikcakkban!

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

A rossz-csont felhő és a nap

Jött a felhő, s hopp felkapta,
hopp, felkapta a napot.
Vitte is már más vidékre,
azt se mondta: jó napot!

Meglátta a mérges pulyka:
- Rút, rút rossz-csont! A napot
visszaadjad! - Ám a felhő
nyelvet öltött s elfutott.

Ment a pulyka, ment utána,
követte a kis kacsa.
- Háp, háp, háp! Várj, kedves szomszéd,
ketten hozzuk őt haza!

Ment a pulyka, ment a kácsa
visszahozni a napot.
Kakas harsant: - Majd segítek!
Csizmát húzok! Várjatok!

- Kvák, kvák! - ugrott fel a béka.
- Itthon ülni nem fogok!
Megyek, és viszek az útra 
egy tarisznya szúnyogot.

Átugrottak három árkot,
két barázdát, egy mezőt.
Mezőn, a nagy hangyabolynál,
találtak egy hangya-őrt.

- Hová, hová? - kérdi tőlük.
Köszöntötték: - Jó napot!
Haszontalan rossz-csont elhő
elrabolta a napot!

Ment a pulyka s három társa.
Futottak fél délelőtt.
Szépen kérte, elvitték hát
magukkal a hangya-őrt.

Kerek tóban rossz-csont felhő
lábat mosott, és a nap
ott lapult a zsenge fűben
egy rozsdás vödör alatt.

Hopp, elérték: - Rossz csont felhő,
jószágunkat visszaadd! -
Rossz-csont felhő fára mászott,
s onnan szólt le: - Majd, ha fagy!

Fogta, sűrű levelek közt
bújtatta el a napot,
mint erős ól sötétjébe
sivalkodó malacot.

Csalafinta béka-gyerek
jegenyére felkúszott,
s kioldozta, kiengedte
a tarisznya szúnyogot.

- Zirr-zürr! - szállt az éhes falka,
ám a felhő könynedén
átrepült a másik fára.
- Érj utol itt, kis legény!

Köd előttem, köd utánam!
Rossz-csont felhő elszaladt.
Jegenyefa sűrűjében
a síró nap ott maradt.

Jött a szél, a nagy bajuszos,
Köszöntötték: - Jó napot!
Jó szél bácsi, szépen kérünk,
add le nekünk a napot!

- Szívesen - szólt, görbe botját
felnyújtotta, és a nap
lepottyant a zsenge fűbe
mint a kövér kismalac.

Béka tarisznyába tette,
hazavitte s elengedte.
Pulyka, kacsa megmosdatta,
kakas, hangya elaltatta,
elaltatta a napot.
Itt a vége, fuss el véle,
s köszönj szépen: - Jó napot!

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)