Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Középső csoport Mesegyűjtemény

Nyakigláb, Csupaháj meg Málészáj

Volt egy szegény ember, annak három fia. A legnagyobbikat Nyakiglábnak, a másodikat Csupahájnak, a legkisebbet Málészájnak hívták. Ezek annyit tudtak enni, hogy az apjuk még kenyérből sem tudott nekik eleget adni. Egyszer azt mondja nekik, hogy menjenek már szolgálni, keressék meg a maguk kenyerét.

Elindul a legnagyobbik, Nyakigláb. Találkozott egy öreg emberrel, az elfogadta szolgának egy esztendőre. Ahogy elmúlt az esztendő, az öreg azt mondja neki:

  • Adok neked egy asztalt, amiért jól szolgáltál. Ennek csak azt kell mondanod: – Teríts, teríts asztalkám – és lesz rajta mindenféle!

Nyakigláb alig várta, hogy kiérjen a faluból. Egy bokor mellett előveszi az asztalt s mondja tüstént neki:

  • Teríts, teríts asztalkám!

Hát, lett azon annyi minden ennivaló, innivaló, hogy Nyakigláb szeme-szája is elállt a csodálkozástól. Jól is lakott mindjárt, hogy majd kirepedt. Azzal indult hazafelé. Talált útjában egy kocsmát, oda is betért. Bement mindjárt egy szobába. Teríttetett asztallal. Jóllakott, aztán csinál. Látta, hogy milyen asztala van ennek a legénynek.

Ahogy este lett, lefeküdtek. Nyakigláb is jó mélyen elaludt. A kocsmáros meg csak belopózott és a csodaasztalt kicserélte egy másikkal, amelyik pontosan olyan volt, mint Nyakiglábé.

Másnap reggel Nyakigláb újra elindult. Addig ment, míg haza nem ért. Otthon eldicsekedett, hogy milyen asztala van őneki.

No, lássuk! – mondták.

Mondta ő az asztalnak, hogy – Teríts, teríts asztalkám! – de biz az nem terített. Az egész család meg várta már, hogy jóllakjanak. Hogy Nyakigláb így becsapta őket, éhesek maradtak. Kapták magukat, jól elverték Nyakiglábot.

Elindult most már a második gyerek is, a Csupaháj. Az is ahhoz az öreghez érkezett, akinél Nyakigláb szolgált. Őt is megfogadták egy esztendőre. Mikor kitelt az idő, az öreg őt is magához hívta.

  • Fiam, a szolgálatodért neked is adok valamit. Itt van egy szamár! Ennek csak azt kell mondani: – Tösszents, tüsszents, csacsikám! – s annyi aranyat tüsszent neked, amennyit csak akarsz!

Csupaháj nagyon megörült a szamárnak. El is indult vele hazafelé. Útközben ő is betért a kocsmába. Evett, ivott, amennyi a bőrébe fért, és azt mondta, hogy majd csak reggel fizet érte. De a szamarat magával vitte a szobájába. Ahogy este lett, odaállította maga elé és azt mondta neki:

  • Tüsszents, tüsszents, csacsikám!

A csacsi hegyezte a fülét, aztán elkezdett tüsszenteni. Tüsszentett is egyvégből olyan sokat, hogy Csupaháj már alig fért a sok aranytól. Felszedte az aranyat, és lefeküdt. De a kocsmáros a kulcslyukon ezt is megleste. Mikor észrevette, hogy Csupaháj már alszik, bement a szobába hozzá, és a szamarat is elcserélte egy másikkal.

Csupaháj vitte haza a csacsit, ő is nagyra volt vele, hogy mit szolgált. De mikor rászólt a szamárra, hogy tüsszentsen, az bizony egyetlen aranyat sem tüsszentett a padlóra, hiába várták. Csupaháj se vitte el szárazon, őt is jól elverték.

Szegény apjuk már kétségbe volt esve, hogy egyik gyereke sem tud rajta segíteni. Elindította a legkisebbik fiát is, Málészájt.

Ez is elvetődött az öregemberhez. Őt is felfogadták egy esztendőre szolgának. Mikor letelt a szolgálata, azt mondja neki az öreg:

  • Fiam, jutalom nélkül téged sem eresztelek el. Itt van egy zsák, ebben van egy furkó. Ennek csak azt kell mondani: – Ki a zsákból, furkócskám! – s akkor a furkó kiugrik, s azt verhetsz meg vele, akit akarsz.

Málészáj hóna alá vette a furkót és elindult vele hazafelé. Neki is útjába esett a kocsma. Már nagyon éhes és szomjas volt. Bement. Evett, ivott, amennyi jólesett. A kocsmáros kérte tőle az árát, de Málészáj nem tudott fizetni, mert egy fillérje sem volt. A kocsmáros elkezdett lármázni, hogy ő bizony elveszi Málészáj gúnyáját, ha nem fizet, vagy pedig becsukatja. Erre már Málészájt is elfutotta a méreg, és elővette a zsákot.

  • Ki a zsákból frukócskám! Verd meg a kocsmárost!

A furkó csak kiugrott a zsákból, neki a kocsmárosnak és csihi-puhi, elkezdte elkezdte porolni. A kocsmárosnak hamar elege lett a verésből, elkezdett jajgatni:

  • Jaj, jaj! Hagyd abba a versét, barátom, visszaadok mindent, amit a bátyáidtól elloptam!

Málészáj csak nagyot nézett.

  • Mit lopott el kend az én bátyáimtól?
  • Hát a teríts-asztalt, meg az aranytüsszentő szamarat! – De a furkó még folyvást ütötte a kocsmárost ez alatt is. Azt mondta Málészáj:
  • Jó, ha visszaadod az asztalt, meg a szamarat, akkor nem bántalak! Vissza, vissza, furkócskám a zsákba!

A furkó visszament, a kocsmáros meg behozta az asztalt meg a szamarat, és odaadta Málészájnak.

Málészáj hazament. Otthon elmondta a testvéreinek, hogyan szerezte vissza az asztalt is, meg a szamarat is. Volt már mit enni, meg inni, volt pénz is, amennyit akartak. A szegény ember családja így aztán nagyon boldog lett.

(Illyés Gyula)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Középső csoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

A kis gömböc

hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ahol a kis kurtafarkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kis malacuk, no hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghízlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megpörzsölték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették s a télen át szépen, lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kisgömböc. Mondja egyszer a szegény asszony az idősebb leányának:

  • Eredj leányom, menj fel a padlásra s hozd le a kisgömböcöt.

Felmegy a leány, le akarja venni a kisgömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a gömböc:

  • Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én! – S azzal – hamm! – bekapta. A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a leánya, küldi a középsőt, menjen a nénje után, de az is éppen úgy járt, mint a nénje: a kisgömböc – hamm! – bekapta. Hej, mérgelődött a szegény asszony! Hogy ő még ilyet nem látott, hogy olyan soká oda maradjanak amiatt a haszontalan kisgömböc miatt.
  • Eredj, leányom – mondja a legkisebb leányának – szólj a nénéidnek, hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátra fordítom.

Felmegy a kislány nagy sebesen, no de ha felment, nem is jött vissza: a kisgömböc őt is – hamm – bekapta. Várja, várja a szegény asszony a leányait, de hiába várja.

  • No hiszen, megálljatok, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül. – Felszaladt a létrán nagy haraggal, no de ha felszaladt, ott is maradott, a kisgömböc őt is – hamm! – bekapta, hogy az orra hegye sem látszott ki.

Jön haza a szegény ember, hát nincs asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja: hé, asszony, hé hol vagy, merre lettél? Kiabálja a leányait, hírük, poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, felkajtatott minden zeg-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak? Ott meglátja a kisgömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja a kisgömböcöt s majd lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony. De ahogy odament, a kisgömböc mérgesen rákiáltott:

  • Mit, te is meg akarsz enni? Abból nem lesz semmi, – s – hamm! – bekapta a szegény embert is.

No hát az isten csodája volt eddig is, hogy a kisgömböc le nem szakadott; négyet csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta, puff, leszakadt, s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ottan utolért egy sereg kapás embert s asszonyt s azokat is bekapta; gurult ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta. Gurult tovább s az út szélén bekapott egy kondásfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondásfiúval megjárt. Egy jó hegyes fanyelű bicska volt a kondásfiúnál s amikor éppen bekapta, a kés megakadt a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapásemberek, a szegény ember s a felesége, meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Otthagyták az árok szélén a kirepedt kisgömböcöt.

Ha a kisgömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)