Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Középső csoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

A kerek kő

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon innen, az Óperenciás tengeren túl, ahol a kurtafarkú malacka túr, volt egy szegény halászember. Ennek a szegény halászembernek nagyon sok gyereke volt. Bizony, amikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. Hiába kelt a szegény halász kakasszóval, hiába feküdt le késő éjjel, hiába hordozta a hálóját reggeltől estig folyóvízről folyóvízre, betelt rajta a mondás, hogy: halász, vadász, madarász, üres tarisznyában kotorász – kevés isten áldása volt a munkáján.

Hanem, amilyen ágrólszakadt szegény volt a halász, éppen olyan gazdag ember volt a bátyja. Ennek meg egy gyermeke sem volt. Mikor aztán a szegény halász házánál egy falat nem sok, annyi sem volt, mindig csak a bátyjához küldött: adjon egy vacsorára való puliszkalisztet. De ahhoz ugyan nem küldhetett, azt üzente vissza mindig: ád szívesen egy vékát is, ha cserében neki adja valamelyik fiát.

  • Azt már nem teszem – mondta a szegény halász – ahány gyermekem van, mind egyformán kedves énnekem, egytől sem tudnék megválni.

Egyszer, amikor már vagy egy hétig alig volt egy betevő falatjuk, elment a halász s azt mondta a feleségének, hogy addig vissza sem jön, amíg egy jó tarisznya halat nem fog. Leült jókor reggel a víz partjára, hol betette, hol kivette a hálóját, de csak akkora hal sem akadt belé, mint a kisujjam. Már be is esteledett s kerülte a szerencse, mintha csak félt volna tőle.

  • Látom – mondta magában a halász – hogy mégis hal nélkül kell hazamennem. Istenem, mit vacsoráznak ártatlan gyermekeim!

Megemelintette nagy búsan a hálót, s hát – olyan nehéz, mintha csak egy nagy kő akadt volna belé. Hiszen nem is volt egyéb. Kő volt az, egy kerek kő. Visszafordította nagy haraggal a követ, belenyomta ismét a hálót s hát, amikor kiemelintené, megint csak az a kerek kő van benne. Most már kivette a követ a hálóból s jó messzire bedobta a vízbe, hogy többet a lóba ne kerülhessen. De hiába dobta messzire, a kő harmadszor is a hálóba került.

Mérgelődött a szegény halász, de nem dobta vissza a követ a vízbe, hanem ledobta a víz partjára s aztán nagy búsan elindult hazafelé. Hanem alig lépett egyet-kettőt, meggondolta magát: ha már halat nem vihet, hazaviszi azt a kerek követ, hadd karikázzanak vele a gyermekek.

Fölvette a követ, betette a tarisznyájába s hazaballagott. Elébe szaladtak a gyerekek, közrefogták s kérdezték: mit hozott édesapám?

  • Egy kerek követ, fiaim, semmi egyebet. Nesztek, játsszatok vele, s felejtsétek a vacsorát.

A szegény halás már lefeküdt, a felesége is, de a gyerekek nem tudtak lefeküdni, úgy belemelegedtek a karikázásba. Gurították a kerek követ föl és le a szobában, s nagyokat sikoltoztak örömükben, mert a kő mind fényesebb, fényesebb lett. De ezt a halász nem látta, mert a falnak volt fordulva s úgy sóhajtozott. Egyszer mégiscsak megfordult s rászólt a gyermekekre: feküdjetek le, már elég volt a játékból. Hanem amint kifordult a szoba földje felé, hirtelen be is hunyta a szemét, mert olyan erősen fénylett, ragyogott a kerek kő, hogy majd megvakult a nagy ragyogástól. Aztán megint felnyitotta a szemét, nézte, nézte a követ, szólítja a feleségét is: nézd, asszony, valami csudakő, úgy ragyog, mint a gyémánt.

  • Jaj, lelkem uram – csapta össze a kezét az asszony – ez igazán gyémánt.

Mindjárt megegyeztek, hogy másnak az asszony elviszi a királyhoz magához a követ, hátha megvenné jó pénzen. Felkelt pitymallatkor az asszony, kendőbe takargatta a kerek követ s ment a király színe elé. Ott mindjárt, ahogy a palotába ért, vitték a király elé. Köszön a szegény asszony illendőképpen.

  • Adjon Isten jó napot, felséges királyom.
  • Adjon Isten, szegény asszony, mi szél vetett hozzám?

Előveszi az asszony a kerek követ, s mutatja a királynak.

  • Hát ezt te hol találtad, szegény asszony? – kérdi a király nagy álmélkodással.

Mondja az asszony, hogy az ura találta a vízben.

  • No, te szegény asszony, add nekem ezt a követ, adok érte ezer pengőforintot. Mert úgy tudd meg, hogy igazi gyémánt ez a kő.

A szegény asszony nem szólt semmit, csak köhintett. Azt hitte a király, hogy nem elég neki az ezer pengőforint. Szavát sem várta, mondta a király:

  • Ha nem elég ezer pengő, adok kétezret.

A szegény asszony megint csak köhintett, úgy meg volt zavarodva, hogy egy szót sem tudott szólni. Dehogy kevesellte az ezer pengőt! Hanem a király megint azt hitte, hogy keveselli, azt mondta hát a szegény asszonynak:

  • Hallod-e te, szegény asszony, nem sokallok én ezért a kőért három zsák aranyat sem. Adod-e annyiért?

Akkor már az asszony sem köhintett, hanem biccentett a fejével.

A király egyszeribe töltetett három zsák aranyat, még szekeret, lovat is adott az asszonynak, hogy hazavigye az aranyat.

Hazamegy az asszony nagy örömmel, de bezzeg volt öröm a háznál is! Most már gazdagok voltak, nem éheztek többet.

  • Hanem, hallod-e feleség – mondja a halász – meg kéne mérnünk az aranyat: hány véka lehet.
  • Igaza van kendnek, meg kellene mérnünk.

Az ám, de véka nem volt a háznál. Nosza, átszalasztanak egy fiút a gazdag bácsihoz vékáért.

  • Hát nektek ugyan mire kell a véka? – kérdi a gazdag ember csúfondárosan.
  • Az édesapám pénzt akar mérni – mondta a fiú.

Hej, de nagyot kacagott a gazdag ember.

  • Nesze, fiam, itt a véka, majd utánad megyek én is, hadd látom azt a pénzmérést.

Megy a gazdag ember az öccséhez, s hát csak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Ennyi pénzt ő sem látott egy csomóban. Kérdi az öccsét:

  • Hol kapta ezt a rengeteg aranyat, édes öcsém?

Bezzeg most édes öcsémnek szólította.

  • Megállj, gondolta magában a halász – most megtréfállak.
  • Hm – mondja a halász – ezt nekem a király adta három macskáért.
  • Hát ez hogy lehet, édes öcsém?
  • Bizony úgy, édes bátyám, hogy a király palotájában temérdek sok egér van, de annyi, hogy a király s felséges családja nem tud tőlük sem ebédelni, se vacsorálni. Meghallottam ezt én jártomban-keltemben, s három macskát elvittem a királynak ajándékba. Hej, ha látta volna kigyelmed, de megörült a király a három macskának! Mindjárt szólította a hopmestert, s megparancsolta, hogy ennek a derék embernek három zsák aranyat adjon a három macskáért.

Ahogy ezt hallotta a gazdag ember, nem volt maradása, ment haza s mondja a feleségének, hogy mit hallott.

  • No, bizony – mondta az asszony – ha az az ágrólszakadt három macskát vitt a királynak, viszünk mi három zsákkal.
  • Én is amondó vagyok, feleség.

Azzal uccu neki, végigjárták a falut, de még a szomszéd falukat is, s ami macskát találtak, mind megvették jó drága pénzen. Amikor három zsákra valót összeszedtek, befogatott a gazdag ember négy lovat, a három zsák macskát feltette a szekérre, s nagy ostorpattogtatással elindult a király városába.

Megérkezik a városba, ottan is a király palotája elé, megállítja a lovakat, a kocsist otthagyja, maga pedig felmegy a királyhoz. Bevezetik a király szne elé s köszön illendőséggel:

  • Adjon Isten jó napot, felséges királyom!
  • Adjon Isten, gazdag ember, hát téged mi szél vetett ide?

Mondja a gazdag ember:

  • Egy kevés ajándékot hoztam, felséges királyom. Hallottam, hogy az öcsémnek, a halásznak a felesége is hozott, s jó szívvel fogadta felséged.
  • Jól van, te gazdag ember, de hol van, amit hoztál?
  • Mindjárt felhozom, felséges királyom. Ott áll a szekér a kapu előtt.

Lemegy a gazdag ember, hátára veszi a három zsák macskát s viszi fel a palotába. Eközben a király is összegyűjtötte egész házanépét, hadd lássák a csudát.

No, jött is a gazdag ember, s ahogy belépett az ajtón, abban a szempillantásban kioldotta mind a három zsákot.

Hej, uram, istenem, mi lesz most! Az a tengersok macska ahány annyifelé szaladt, nekiugrottak a földig érő tükröknek, ablakoknak, fel az almáriomokra, onnan leverték a drága aranyos poharakat, tányérokat, összetörtek azok mindent; kiabálta a király, sikoltozott a királyné, de még jobban a királykisasszonykák s egy szempillantásra becsődültek a katonák, hogy lássák, mi történt.

  • Fogjátok meg! – kiáltott a király.

A katonák azt hitték, hogy a macskákat kell megfogni, pedig a király a gazdag embert értette. hanem a gazdag ember sem tátotta el a száját, kapott a jó alkalmon, futott le a palotából, szaladt világgá.

Ha meg nem állt, talán még most is szalad.

(Benedek Elek)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Középső csoport Mesegyűjtemény

Nyakigláb, Csupaháj meg Málészáj

Volt egy szegény ember, annak három fia. A legnagyobbikat Nyakiglábnak, a másodikat Csupahájnak, a legkisebbet Málészájnak hívták. Ezek annyit tudtak enni, hogy az apjuk még kenyérből sem tudott nekik eleget adni. Egyszer azt mondja nekik, hogy menjenek már szolgálni, keressék meg a maguk kenyerét.

Elindul a legnagyobbik, Nyakigláb. Találkozott egy öreg emberrel, az elfogadta szolgának egy esztendőre. Ahogy elmúlt az esztendő, az öreg azt mondja neki:

  • Adok neked egy asztalt, amiért jól szolgáltál. Ennek csak azt kell mondanod: – Teríts, teríts asztalkám – és lesz rajta mindenféle!

Nyakigláb alig várta, hogy kiérjen a faluból. Egy bokor mellett előveszi az asztalt s mondja tüstént neki:

  • Teríts, teríts asztalkám!

Hát, lett azon annyi minden ennivaló, innivaló, hogy Nyakigláb szeme-szája is elállt a csodálkozástól. Jól is lakott mindjárt, hogy majd kirepedt. Azzal indult hazafelé. Talált útjában egy kocsmát, oda is betért. Bement mindjárt egy szobába. Teríttetett asztallal. Jóllakott, aztán csinál. Látta, hogy milyen asztala van ennek a legénynek.

Ahogy este lett, lefeküdtek. Nyakigláb is jó mélyen elaludt. A kocsmáros meg csak belopózott és a csodaasztalt kicserélte egy másikkal, amelyik pontosan olyan volt, mint Nyakiglábé.

Másnap reggel Nyakigláb újra elindult. Addig ment, míg haza nem ért. Otthon eldicsekedett, hogy milyen asztala van őneki.

No, lássuk! – mondták.

Mondta ő az asztalnak, hogy – Teríts, teríts asztalkám! – de biz az nem terített. Az egész család meg várta már, hogy jóllakjanak. Hogy Nyakigláb így becsapta őket, éhesek maradtak. Kapták magukat, jól elverték Nyakiglábot.

Elindult most már a második gyerek is, a Csupaháj. Az is ahhoz az öreghez érkezett, akinél Nyakigláb szolgált. Őt is megfogadták egy esztendőre. Mikor kitelt az idő, az öreg őt is magához hívta.

  • Fiam, a szolgálatodért neked is adok valamit. Itt van egy szamár! Ennek csak azt kell mondani: – Tösszents, tüsszents, csacsikám! – s annyi aranyat tüsszent neked, amennyit csak akarsz!

Csupaháj nagyon megörült a szamárnak. El is indult vele hazafelé. Útközben ő is betért a kocsmába. Evett, ivott, amennyi a bőrébe fért, és azt mondta, hogy majd csak reggel fizet érte. De a szamarat magával vitte a szobájába. Ahogy este lett, odaállította maga elé és azt mondta neki:

  • Tüsszents, tüsszents, csacsikám!

A csacsi hegyezte a fülét, aztán elkezdett tüsszenteni. Tüsszentett is egyvégből olyan sokat, hogy Csupaháj már alig fért a sok aranytól. Felszedte az aranyat, és lefeküdt. De a kocsmáros a kulcslyukon ezt is megleste. Mikor észrevette, hogy Csupaháj már alszik, bement a szobába hozzá, és a szamarat is elcserélte egy másikkal.

Csupaháj vitte haza a csacsit, ő is nagyra volt vele, hogy mit szolgált. De mikor rászólt a szamárra, hogy tüsszentsen, az bizony egyetlen aranyat sem tüsszentett a padlóra, hiába várták. Csupaháj se vitte el szárazon, őt is jól elverték.

Szegény apjuk már kétségbe volt esve, hogy egyik gyereke sem tud rajta segíteni. Elindította a legkisebbik fiát is, Málészájt.

Ez is elvetődött az öregemberhez. Őt is felfogadták egy esztendőre szolgának. Mikor letelt a szolgálata, azt mondja neki az öreg:

  • Fiam, jutalom nélkül téged sem eresztelek el. Itt van egy zsák, ebben van egy furkó. Ennek csak azt kell mondani: – Ki a zsákból, furkócskám! – s akkor a furkó kiugrik, s azt verhetsz meg vele, akit akarsz.

Málészáj hóna alá vette a furkót és elindult vele hazafelé. Neki is útjába esett a kocsma. Már nagyon éhes és szomjas volt. Bement. Evett, ivott, amennyi jólesett. A kocsmáros kérte tőle az árát, de Málészáj nem tudott fizetni, mert egy fillérje sem volt. A kocsmáros elkezdett lármázni, hogy ő bizony elveszi Málészáj gúnyáját, ha nem fizet, vagy pedig becsukatja. Erre már Málészájt is elfutotta a méreg, és elővette a zsákot.

  • Ki a zsákból frukócskám! Verd meg a kocsmárost!

A furkó csak kiugrott a zsákból, neki a kocsmárosnak és csihi-puhi, elkezdte elkezdte porolni. A kocsmárosnak hamar elege lett a verésből, elkezdett jajgatni:

  • Jaj, jaj! Hagyd abba a versét, barátom, visszaadok mindent, amit a bátyáidtól elloptam!

Málészáj csak nagyot nézett.

  • Mit lopott el kend az én bátyáimtól?
  • Hát a teríts-asztalt, meg az aranytüsszentő szamarat! – De a furkó még folyvást ütötte a kocsmárost ez alatt is. Azt mondta Málészáj:
  • Jó, ha visszaadod az asztalt, meg a szamarat, akkor nem bántalak! Vissza, vissza, furkócskám a zsákba!

A furkó visszament, a kocsmáros meg behozta az asztalt meg a szamarat, és odaadta Málészájnak.

Málészáj hazament. Otthon elmondta a testvéreinek, hogyan szerezte vissza az asztalt is, meg a szamarat is. Volt már mit enni, meg inni, volt pénz is, amennyit akartak. A szegény ember családja így aztán nagyon boldog lett.

(Illyés Gyula)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Középső csoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

A kis gömböc

hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, ahol a kis kurtafarkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember, annak felesége és három leánya. Egyebük sem volt a világon, mint egy kis malacuk, no hanem azt dajkálták is ám! Jó kövérre meghízlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megpörzsölték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették s a télen át szépen, lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kisgömböc. Mondja egyszer a szegény asszony az idősebb leányának:

  • Eredj leányom, menj fel a padlásra s hozd le a kisgömböcöt.

Felmegy a leány, le akarja venni a kisgömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a gömböc:

  • Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én! – S azzal – hamm! – bekapta. A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a leánya, küldi a középsőt, menjen a nénje után, de az is éppen úgy járt, mint a nénje: a kisgömböc – hamm! – bekapta. Hej, mérgelődött a szegény asszony! Hogy ő még ilyet nem látott, hogy olyan soká oda maradjanak amiatt a haszontalan kisgömböc miatt.
  • Eredj, leányom – mondja a legkisebb leányának – szólj a nénéidnek, hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátra fordítom.

Felmegy a kislány nagy sebesen, no de ha felment, nem is jött vissza: a kisgömböc őt is – hamm – bekapta. Várja, várja a szegény asszony a leányait, de hiába várja.

  • No hiszen, megálljatok, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül. – Felszaladt a létrán nagy haraggal, no de ha felszaladt, ott is maradott, a kisgömböc őt is – hamm! – bekapta, hogy az orra hegye sem látszott ki.

Jön haza a szegény ember, hát nincs asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja: hé, asszony, hé hol vagy, merre lettél? Kiabálja a leányait, hírük, poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, felkajtatott minden zeg-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak? Ott meglátja a kisgömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja a kisgömböcöt s majd lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony. De ahogy odament, a kisgömböc mérgesen rákiáltott:

  • Mit, te is meg akarsz enni? Abból nem lesz semmi, – s – hamm! – bekapta a szegény embert is.

No hát az isten csodája volt eddig is, hogy a kisgömböc le nem szakadott; négyet csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta, puff, leszakadt, s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ottan utolért egy sereg kapás embert s asszonyt s azokat is bekapta; gurult ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is bekapta. Gurult tovább s az út szélén bekapott egy kondásfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondásfiúval megjárt. Egy jó hegyes fanyelű bicska volt a kondásfiúnál s amikor éppen bekapta, a kés megakadt a szájában, végighasította. Egymás után ömlöttek ki a katonák, a kapásemberek, a szegény ember s a felesége, meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Otthagyták az árok szélén a kirepedt kisgömböcöt.

Ha a kisgömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

A kismalac és a farkasok

Volt a világon egy kismalac, ennek volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magának, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:

  • Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van már idekint, fázom.
  • Nem eresztelek biz én, mert megeszel.
  • Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.

A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzre. Kicsi idő múlva megint megszólal a farkas:

  • Ugyan, kedves kismalackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.

A malac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott:

  • Kedves kismalackám, ereszd be a két első lábam is.

A kismalac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak ez se volt elég, megint megszólalt:

  • Édes-kedves kismalackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád.

Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas bejön hátal befelé, egyenesen abba menjen bele. Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be.

A kismalac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, aztán hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kioldozódott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek? Mi módon fogják meg a kismalacot? Mert ugye egyik se tudott a fára felmászni.

Nemsokára azután elhatározták, hogy egymás hátára állnak mindnyájan, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára mászni. A kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni. Így hát a több, mind az ő hátán volt.

Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlen egy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát:

  • Forró vizet a kopasznak!

A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek a lába, kinek a nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sose látták többet.

A kismalac szépen leszállott a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.

(Arany László)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény, Budapest, Tankönyvkiadó 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék

A kis kakas gyémánt félkrajcárja

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kiskakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapirgál a kiskakas a szeméten, egyszerre talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár. Meglátja a kiskakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:

  • Kiskakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat!
  • Nem adom biz’ én, kell a gazdasszonyomnak. – De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincses kamrájába. A kiskakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni:
  • Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

A török császár csakhogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kakas az ablakába repült. Onnan kiabálta:

  • Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megharagudott erre a török császár.

  • Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba!

A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kiskakas csak elkezdi a kútban:

  • Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! – Arra a begye mind felszítta a sok vizet a kútból.

A kiskakas megint felszállott a török császár ablakába:

  • Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megint azt mondja erre a török császár a szolgálónak:

  • Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele az égő kemencébe!

A szolgáló megint megfogta a kiskakast, s az égő kemencébe vetette. De a kiskakas megint csak elkezdi:

  • Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! – Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakra:
  • Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.

  • Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele a méhek közé, hadd csipjék agyon a darazsak!

A szolgáló belevetette a kiskakast a méhek közé. Ott megint elkezdi a kiskakas:

  • Szídd fel begyem a darázst, szídd fel begyem a darázst!

Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a császár ablakába:

  • Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.

  • Eredj, te szolgál, hozd ide azt a kiskakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe!

Megfogja a szolgáló a kiskakast, a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe. Akkor a kiskakas megint csak elkezdi:

  • Ereszd ki begyem a drázst, hadd csípje meg a farát, ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát!

A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár fenekét. Felugrik a török császár:

  • Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kiskakast, vigyétek már a kincses kamrába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját!

Bevitték a kiskakast a kincses kamrába, ott megint elkezdi a maga nótáját:

  • Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt!

Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kiskakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának, gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.

(Arany László)

(Forrás: Bauer Gabriella: Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény, Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék

A farkas-tanya

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt, volt egy tojás. Ez a tojás megindult világra. Görgött, görgött, egyszer előtalált egy rucát. Azt kérdi tőle a ruca:

  • Hová mégy, tojás koma?
  • Megyek világra.
  • Én is megyek, menjünk együtt.

Mennek mendegélnek, előtalálnak egy kakast.

  • Hová mentek, ruca koma?
  • Megyünk világra.
  • Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy varrótűt.

  • Hová mentek, kakas koma?
  • Megyünk világra.
  • Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy rákot.

  • Hová mentek, tű koma?
  • Megyünk világra.
  • Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy lovat, végre pedig egy ökröt.

Mentek aztán mendegéltek, egyszer rájok esteledett. Ott volt egy kis ház, abba bementek. Ki-ki lefeküdt a maga helyére. A tojás befeküdt a tüzes hamuba. A ruca meg a kakas felültek a kandalló tetejére. A rák bemászott a dézsa vízbe. A tű a törülközőbe szúródott belé. A ló lefeküdt a ház közepére, az ökör meg a pitvarba.

Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, akié a kis ház volt.

A legöregebb még messziről elkezdett kiabálni.

  • Phü, phü, de idegen szagot érzek, ki mer bemenni?

Volt köztük egy hányaveti, az azt mondta, hogy ő bemegy, ha ezer ördög is van odabent, nem fél semmitől. Be is ment. Hogy az övék volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol áll. Legelőször a kandalló tetején kereste a gyújtófát, hogy majd mécsest gyújt, de a kakas meg a ruca elkezdtek lármázni, akkor belenyúlt a hamuba, hogy majd parazsat keres, de a tojás elpukkadt, szalad a dézsához mosakodni, ott meg a rák csípte meg ollójával, azután szaladt a törülközőhöz, ott meg a tű szúrta meg, nagy ijedten a ház közepére ugrik, ott a ló rúgja oldalba, amint szaladt kifelé, az ökör is nekiesett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte. Erre elkezdett ordítani, mint a fába esett féreg, szaladt, a többi farkashoz.

  • Jaj, fussunk, fussunk! Égszakadás! Földindulás! Valamennyi ördög mind odabenn van. Nyúlok a hamuba, meglőnek puskával. Szaladok dézsához, megvágnak ollóval. Kapkodok kendőhöz, banya szúr tűjével. Futok ajtó mellé, kilöknek lapáttal. Szaladok pitvarba, vesznek vasvillára! Egy kiált: hep-hep-hep! Más ordít: add feljebb! Akkor nagyot estem, bezzeg jaj volt nekem.

Akkor nekiindultak, még most is szaladnak, ha meg nem álltak.

(Arany László)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény, Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék

Miért haragszik a disznó a kutyára, a kutya a macskára, a macska az egérre?

A disznó egyszer kapott valami kutyabőrös írást, szabadságlevelet. Őrizte, mint a szeme fényét, éjjel-nappal magával hordta; egyszer azonban el kellett neki mennie messze útra, nem vihette el a szabadságlevelet. Gondolkozott rajta, mit csináljon vele, utoljára is azt határozta, hogy odaadja legjobb komájának, a kutyának, majd megőrzi az, míg ő odajár. Őrizte is a kutya hűségesen jó ideig, de egyszer neki is dolga akadt, neki is el kellett menni. Az írással mit volt mit tenni? Nem volt más ismerőse a macskánál, annak adta oda őrizni. Egy ideig őrizte is a macska, de biz ő hamar megunta, szeretett volna egy kicsit átmenni beszélgetni a szomszédba.

Gondolkozott rajta, hova tegye az írást? Már nem volt senki, akire bízhatta volna, kapta magát, felvitet a padlásra, eldugta a gerinc-gerenda mellé; azzal, mint akinek rendben van a szénája, átment a szomszédba.

Estefelé hazament, kereste az írást, de biz’ azt egészen összerágták az egerek. Mikor a kutya hazament, nem tudott vele beszámolni, se azután a kutya a disznónak.

Ettől az időtől sohase tudott a disznó jó szemmel nézni a kutyára, se a kutya a macskára, se a macska az egérre.

(Arany János)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi Szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék

A kis nyúl

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy kisnyúl. Ez a kisnyúl jó étvággyal legelészett a réten, s hogy még jobban legelészhessen, felakasztotta a csengettyűjét egy fiatal fára.

Mire a kisnyúl jóllakott, megnőtt a fa. Olyan magasra nyúlott, hogy a kisnyúl hasztalan ágaskodott, a csengettyűjét nem érte el. Kérte tőle, adja vissza.

  • Nem adom én, eleget adtam már! – válaszolt a fa.

Megharagudott a kisnyúl s elment a fejszéhez:

  • Kérlek, fejsze, döntsd le a fát, nem akarja visszaadni kis csengettyűmet.

A fejsze a fejét rázta:

  • Nem döntöm én, eleget döntöttem már!

Elment a nyúl a kőhöz:

  • Kérlek, kő barátom, csorbítsd ki a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.
  • Nem csorbítom, eleget csorbítottam már!

Nem boldogult itt sem a kisnyúl, a patakhoz járult hát:

  • Kérlek, patak, mosd el a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja eldönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.

De a patak csak ennyit mondott:

  • Nem mosom én, eleget mostam már!

Az ökör csak megsegít, gondolta a kisnyúl:

  • Kérlek, ökör komám, idd ki a patakot, a patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja eldönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.

Az ökör bődült egyet:

  • Nem iszom én, eleget ittam már!
  • Majd a mészáros! – reménykedett a kisnyúl.
  • Kérlek, mészáros, vágd le az ökröt, az ökör nem akarja kiinni a patak vizét, a patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.
  • Nem vágom én, eleget vágtam már!

Erre úgy megharagudott a kisnyúl, hogy meg sem állott a bolháig:

  • Édes-kedves bolha komám, csípd meg a mészárost, a mészáros nem akarja levágni az ökröt, az ökör nem akarja kiinni a patakot, a patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.
  • No, majd meglátjuk!

A bolha megcsípte a mészárost, a mészáros levágta az ökröt, az ökör kiitta a patakot, a patak kimosta a követ, a kő kicsorbította a fejsze élét, a fejsze kivágta a fát, a fa visszaadta a kis csengettyűt. A kisnyúl csilingelni kezdett a csengettyűvel, s még most is csilingel, ha azóta el nem vesztette.

(Kolozsvári Grandpierre Emil)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék

A kóró és a kismadár

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kismadár. Ez a kismadár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra.

  • Kis kóró, ringass engemet!
  • Nem ringatom biz én senki kismadarát!

A kismadár megharagudott, elrepült. Amint ment, mendegélt, talált egy kecskét.

  • Kecske, rágd el a kórót!

Kecske nem ment kóró-rágni, a kóró mégse ringatta a kismadarat. Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy farkast.

  • Farkas, edd meg a kecskét!

Farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

Megint ment, mendegélt, a kismadár, talált egy falut.

  • Falu, kergesd el a farkast!

Falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy tüzet.

  • Tűz, égesd meg a falut!

Tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy vizet.

  • Víz, oltsd el a tüzet!

Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy bikát.

  • Bika, idd fel a vizet!

Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy furkót.

  • Furkó, üsd agyon a bikát!

Furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró mégse ringatta kismadarat.

Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy férget.

  • Féreg, fúrd ki a furkót!

Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy kakast.

  • Kakas, kapd fel a férget!

Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót; szalad a furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a víz, oltja a tüzet; szalad a tűz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti a farkast; szalad a farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a kórót; a kóró bezzeg ringatta a kismadarat.

Ha még akkor se ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Arany László)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)