Kategória: Kiscsoport

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

A kismalac és a farkasok

Volt a világon egy kismalac, ennek volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magának, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:

  • Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van már idekint, fázom.
  • Nem eresztelek biz én, mert megeszel.
  • Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.

A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzre. Kicsi idő múlva megint megszólal a farkas:

  • Ugyan, kedves kismalackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.

A malac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott:

  • Kedves kismalackám, ereszd be a két első lábam is.

A kismalac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak ez se volt elég, megint megszólalt:

  • Édes-kedves kismalackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád.

Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas bejön hátal befelé, egyenesen abba menjen bele. Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be.

A kismalac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, aztán hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kioldozódott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek? Mi módon fogják meg a kismalacot? Mert ugye egyik se tudott a fára felmászni.

Nemsokára azután elhatározták, hogy egymás hátára állnak mindnyájan, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára mászni. A kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni. Így hát a több, mind az ő hátán volt.

Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlen egy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát:

  • Forró vizet a kopasznak!

A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek a lába, kinek a nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sose látták többet.

A kismalac szépen leszállott a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.

(Arany László)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény, Budapest, Tankönyvkiadó 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék

A kis kakas gyémánt félkrajcárja

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kiskakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapirgál a kiskakas a szeméten, egyszerre talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár. Meglátja a kiskakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:

  • Kiskakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat!
  • Nem adom biz’ én, kell a gazdasszonyomnak. – De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincses kamrájába. A kiskakas megharagudott, felszállott a kerítés tetejére, elkezdett kiabálni:
  • Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

A török császár csakhogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kakas az ablakába repült. Onnan kiabálta:

  • Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megharagudott erre a török császár.

  • Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba!

A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kiskakas csak elkezdi a kútban:

  • Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! – Arra a begye mind felszítta a sok vizet a kútból.

A kiskakas megint felszállott a török császár ablakába:

  • Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Megint azt mondja erre a török császár a szolgálónak:

  • Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele az égő kemencébe!

A szolgáló megint megfogta a kiskakast, s az égő kemencébe vetette. De a kiskakas megint csak elkezdi:

  • Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! – Erre a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakra:
  • Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.

  • Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele a méhek közé, hadd csipjék agyon a darazsak!

A szolgáló belevetette a kiskakast a méhek közé. Ott megint elkezdi a kiskakas:

  • Szídd fel begyem a darázst, szídd fel begyem a darázst!

Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a császár ablakába:

  • Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!

Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.

  • Eredj, te szolgál, hozd ide azt a kiskakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe!

Megfogja a szolgáló a kiskakast, a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe. Akkor a kiskakas megint csak elkezdi:

  • Ereszd ki begyem a drázst, hadd csípje meg a farát, ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát!

A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár fenekét. Felugrik a török császár:

  • Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kiskakast, vigyétek már a kincses kamrába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját!

Bevitték a kiskakast a kincses kamrába, ott megint elkezdi a maga nótáját:

  • Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt!

Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kiskakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának, gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.

(Arany László)

(Forrás: Bauer Gabriella: Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény, Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék

A farkas-tanya

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt, volt egy tojás. Ez a tojás megindult világra. Görgött, görgött, egyszer előtalált egy rucát. Azt kérdi tőle a ruca:

  • Hová mégy, tojás koma?
  • Megyek világra.
  • Én is megyek, menjünk együtt.

Mennek mendegélnek, előtalálnak egy kakast.

  • Hová mentek, ruca koma?
  • Megyünk világra.
  • Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy varrótűt.

  • Hová mentek, kakas koma?
  • Megyünk világra.
  • Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy rákot.

  • Hová mentek, tű koma?
  • Megyünk világra.
  • Én is megyek, menjünk együtt.

Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy lovat, végre pedig egy ökröt.

Mentek aztán mendegéltek, egyszer rájok esteledett. Ott volt egy kis ház, abba bementek. Ki-ki lefeküdt a maga helyére. A tojás befeküdt a tüzes hamuba. A ruca meg a kakas felültek a kandalló tetejére. A rák bemászott a dézsa vízbe. A tű a törülközőbe szúródott belé. A ló lefeküdt a ház közepére, az ökör meg a pitvarba.

Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, akié a kis ház volt.

A legöregebb még messziről elkezdett kiabálni.

  • Phü, phü, de idegen szagot érzek, ki mer bemenni?

Volt köztük egy hányaveti, az azt mondta, hogy ő bemegy, ha ezer ördög is van odabent, nem fél semmitől. Be is ment. Hogy az övék volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol áll. Legelőször a kandalló tetején kereste a gyújtófát, hogy majd mécsest gyújt, de a kakas meg a ruca elkezdtek lármázni, akkor belenyúlt a hamuba, hogy majd parazsat keres, de a tojás elpukkadt, szalad a dézsához mosakodni, ott meg a rák csípte meg ollójával, azután szaladt a törülközőhöz, ott meg a tű szúrta meg, nagy ijedten a ház közepére ugrik, ott a ló rúgja oldalba, amint szaladt kifelé, az ökör is nekiesett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte. Erre elkezdett ordítani, mint a fába esett féreg, szaladt, a többi farkashoz.

  • Jaj, fussunk, fussunk! Égszakadás! Földindulás! Valamennyi ördög mind odabenn van. Nyúlok a hamuba, meglőnek puskával. Szaladok dézsához, megvágnak ollóval. Kapkodok kendőhöz, banya szúr tűjével. Futok ajtó mellé, kilöknek lapáttal. Szaladok pitvarba, vesznek vasvillára! Egy kiált: hep-hep-hep! Más ordít: add feljebb! Akkor nagyot estem, bezzeg jaj volt nekem.

Akkor nekiindultak, még most is szaladnak, ha meg nem álltak.

(Arany László)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény, Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék

Miért haragszik a disznó a kutyára, a kutya a macskára, a macska az egérre?

A disznó egyszer kapott valami kutyabőrös írást, szabadságlevelet. Őrizte, mint a szeme fényét, éjjel-nappal magával hordta; egyszer azonban el kellett neki mennie messze útra, nem vihette el a szabadságlevelet. Gondolkozott rajta, mit csináljon vele, utoljára is azt határozta, hogy odaadja legjobb komájának, a kutyának, majd megőrzi az, míg ő odajár. Őrizte is a kutya hűségesen jó ideig, de egyszer neki is dolga akadt, neki is el kellett menni. Az írással mit volt mit tenni? Nem volt más ismerőse a macskánál, annak adta oda őrizni. Egy ideig őrizte is a macska, de biz ő hamar megunta, szeretett volna egy kicsit átmenni beszélgetni a szomszédba.

Gondolkozott rajta, hova tegye az írást? Már nem volt senki, akire bízhatta volna, kapta magát, felvitet a padlásra, eldugta a gerinc-gerenda mellé; azzal, mint akinek rendben van a szénája, átment a szomszédba.

Estefelé hazament, kereste az írást, de biz’ azt egészen összerágták az egerek. Mikor a kutya hazament, nem tudott vele beszámolni, se azután a kutya a disznónak.

Ettől az időtől sohase tudott a disznó jó szemmel nézni a kutyára, se a kutya a macskára, se a macska az egérre.

(Arany János)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi Szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék

A kis nyúl

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy kisnyúl. Ez a kisnyúl jó étvággyal legelészett a réten, s hogy még jobban legelészhessen, felakasztotta a csengettyűjét egy fiatal fára.

Mire a kisnyúl jóllakott, megnőtt a fa. Olyan magasra nyúlott, hogy a kisnyúl hasztalan ágaskodott, a csengettyűjét nem érte el. Kérte tőle, adja vissza.

  • Nem adom én, eleget adtam már! – válaszolt a fa.

Megharagudott a kisnyúl s elment a fejszéhez:

  • Kérlek, fejsze, döntsd le a fát, nem akarja visszaadni kis csengettyűmet.

A fejsze a fejét rázta:

  • Nem döntöm én, eleget döntöttem már!

Elment a nyúl a kőhöz:

  • Kérlek, kő barátom, csorbítsd ki a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.
  • Nem csorbítom, eleget csorbítottam már!

Nem boldogult itt sem a kisnyúl, a patakhoz járult hát:

  • Kérlek, patak, mosd el a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja eldönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.

De a patak csak ennyit mondott:

  • Nem mosom én, eleget mostam már!

Az ökör csak megsegít, gondolta a kisnyúl:

  • Kérlek, ökör komám, idd ki a patakot, a patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja eldönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.

Az ökör bődült egyet:

  • Nem iszom én, eleget ittam már!
  • Majd a mészáros! – reménykedett a kisnyúl.
  • Kérlek, mészáros, vágd le az ökröt, az ökör nem akarja kiinni a patak vizét, a patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.
  • Nem vágom én, eleget vágtam már!

Erre úgy megharagudott a kisnyúl, hogy meg sem állott a bolháig:

  • Édes-kedves bolha komám, csípd meg a mészárost, a mészáros nem akarja levágni az ökröt, az ökör nem akarja kiinni a patakot, a patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.
  • No, majd meglátjuk!

A bolha megcsípte a mészárost, a mészáros levágta az ökröt, az ökör kiitta a patakot, a patak kimosta a követ, a kő kicsorbította a fejsze élét, a fejsze kivágta a fát, a fa visszaadta a kis csengettyűt. A kisnyúl csilingelni kezdett a csengettyűvel, s még most is csilingel, ha azóta el nem vesztette.

(Kolozsvári Grandpierre Emil)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék

A kóró és a kismadár

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kismadár. Ez a kismadár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra.

  • Kis kóró, ringass engemet!
  • Nem ringatom biz én senki kismadarát!

A kismadár megharagudott, elrepült. Amint ment, mendegélt, talált egy kecskét.

  • Kecske, rágd el a kórót!

Kecske nem ment kóró-rágni, a kóró mégse ringatta a kismadarat. Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy farkast.

  • Farkas, edd meg a kecskét!

Farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

Megint ment, mendegélt, a kismadár, talált egy falut.

  • Falu, kergesd el a farkast!

Falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy tüzet.

  • Tűz, égesd meg a falut!

Tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy vizet.

  • Víz, oltsd el a tüzet!

Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy bikát.

  • Bika, idd fel a vizet!

Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy furkót.

  • Furkó, üsd agyon a bikát!

Furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró mégse ringatta kismadarat.

Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy férget.

  • Féreg, fúrd ki a furkót!

Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy kakast.

  • Kakas, kapd fel a férget!

Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót; szalad a furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a víz, oltja a tüzet; szalad a tűz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti a farkast; szalad a farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a kórót; a kóró bezzeg ringatta a kismadarat.

Ha még akkor se ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

(Arany László)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék

A két kicsi bocs meg a róka

Medve apó, medve anyó dolga után járt az erdőben. Volt nekik két kicsi bocsuk. Azok otthon heverésztek. Mikor ráuntak a heverészésre, elindultak sétálni. Ahogy sétáltak, egyszer csak meglátták az országutat. Az országúton emberek jártak, szekerek döcögtek. A két kicsi bocs egy bokor hűséből nézelődött. Az országút göröngyös volt. Egyik-másik szekér akkorát zökkent, hogy a kocsis majd ledőlt a bakról.

A két kicsi bocsnak a könnye is kicsordult, olyan jól mulatott.

Egyszer aztán keserves nyikorgást hallottak. Hát, egy hosszú szekér közeledett az úton, egy roskadásig megrakott hosszú szekér. A két kicsi bocs csendben kuksolt a bokorban s nézte, mi történik. Az történt, hogy az egyik kerék gödörbe szaladt, a szekér tetejéről pedig a földre gurult egy nagy fehér malomkő. Gurult, gurult, aztán elterült az árokban. A két kicsi bocs odaszaladt. Látták, hogy nem malomkő az, hanem egy szép, kerek, zsíros sajt.

  • No, ezt megesszük – mondták.

Azzal megfogták a sajtot kétfelől, s bevitték a sűrűbe, hogy megosztozzanak rajta. Csak hát egyik bocs sem bízott a másikban. Veszekedni kezdtek, a sajtot pedig ide-oda rángatták. S kiabáltak, ahogy a torkukon kifért. A róka éppen arra kószált. Gondolta, megnézi, min torzsalkodik a két bocs. Mikor látta, hogy a sajton kaptak össze, ajánlkozott, hogy majd igazságot tesz közöttük, elosztja a sajtot.

  • Elfogadunk bírónak, róka koma – mondta a két kicsi bocs.
  • Akkor menjetek oda a bokor mögé – szólott rájuk a róka. – Fordítsatok hátat, s addig ide ne nézzetek, míg hármat nem vakkantok.

A két kicsi bocs engedelmesen elbújt egy bokor mögött. A róka megnyalta a szája szélét s jóízűen hozzálátott a lakomához. Mikor a sajtot az utolsó harapásig felfalta, megint megnyalta a száját, s nesztelenül odébb állott.

A két kicsi bocs pedig várta, várta, hogy a róka hármat vakkantson. Telt az idő, múlt az idő, de nem vakkantott senki. Erre kukucskálni kezdtek a bokor mögül. S nagyon elcsodálkoztak, mivel a rókának színét sem látták. Mikor pedig kiderült, hogy a rókával együtt a szép kövér sajtnak is nyoma veszett, akkor a két kicsi bocs rettentően elszomorodott.

  • Ha jó testvérek lettünk volna, sajtot is ehettünk volna – mondták.

Azzal nagy búsan megindultak hazafelé.

(Kolozsvári Grandpierre Emil)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

Icinke-picinke

Volt a világon egy icinke-picinke kis asszony, annak az icinke-picinke kis asszonynak volt egy icinke-picinke kis tehene, azt az icinke-picinke kis tehenet megfejte egy icinke-picinke kis zsajtárba; abból az icinke-picinke kis zsajtárból azt az icinke-picinke kis tejet beleszűrte egy icinke-picinke kis szűrőn egy icinke-picinke kis fazékba, azt az icinke-picinke kis fazekat rátette egy icinke-picinke kis padra, befedte egy icinke-picinke kis fedővel. Volt annak az icinke-picinke kis asszonynak egy icinke-picinke kis macskája, az az icinke-picinke kis macska odament az icinke-picinke kis fazékhoz, felborította az icinke-picinke kis tejet; ezért nagyon megharagudott az icinke-picinke kis asszony, felkapott egy icinke-picinke kis nyújtófát, úgy megütötte vele az icinke-picinke kis macskát, hogy mindjárt megdöglött bele. Ha az icinke-picinke kis macska meg nem döglött volna, talán az én icinke-picinke kis mesém is tovább tartott volna.

(Arany László)

(Forrás: Bauer Gabriella – Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Kiscsoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

A három pillangó

Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben.

De hirtelen beborult az ég.  Közeledett a vihar.

– Repüljünk haza!- mondta a sárga pillangó, ijedten pergette a szárnyát.

– Minél gyorsabban!- mondta a piros is, a fehér is, és elindultak gyors szárnyalással.

Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt s egyre vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban és jobban szakadt.

– Menjünk a sárga tulipánhoz!- mondta a sárga pillangó,- az majd bebocsát.

És a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, könyörögni kezdtek neki:

– Sárga tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

 De a tulipán így felelt:

– A sárgának szívesen kinyitom, de a pirosnak és a fehérnek nem.

Erre a sárga így felelt a szívtelen tulipánnak;

– Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!

A tulipán csak ingatta a fejét, de a kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig mind sűrűbben szakadt.

– Menjünk a fehér tulipánhoz!- mondta a fehér pillangó.

Ázva- fázva elvergődtek a tulipánhoz, s szépen kérlelni kezdték:

– Kis tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

De a tulipán így felelt:

– A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem.

Erre a fehér pillangó így felelt:

– Ha testvérkéimet nem fogadod be, inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsemhogy elhagyjuk egymást.

A szívtelen tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig már zuhogott. A pillangók szárnya már teljesen átázott.

– Menjünk a piros tulipánhoz!- mondta a piros pillangó. A szakadó esőben elvergődtek a piros tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki:

– Kis tuli nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől!

De a szívtelen tulipán így felelt.

– A pirosat szívesen beengedem, de a fehéret és sárgát nem.

– Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!- mondta a piros pillangó is.

Tovább vergődtek hárman csurom vizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze- összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek- botlottak fűszálról- fűszálra és egy- egy lapulevél alatt húzták meg magukat. De a szél oda is besüvöltött és becsapott az eső.

– Süss fel nap, süss fel nap, szárogasd meg szárnyamat, nyisd ki a virágokat! – könyörgött a három didergő pillangó. A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő beszédét, és annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egy- kettőre megszárította. S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, mígcsak le nem nyugodott a nap.

(Jékely Zoltán)