Címke: műmese

  • A vadludak és az iránytű

    A vadludak és az iránytű

    Erdővári Manó a háza előtti padon ücsörgött, és élvezte a szép, napos őszi időt. Egy könyvet olvasott éppen, ám minduntalan elvonta a figyelmét egy-egy hang meg a lassan aláhulló sárguló, pirosló falevelek. Végül félretette a kötetet, és egyszerűen csak gyönyörködött az őszi erdőben.

    Ahogy nézelődött, az égen szálló vadlibacsapatra lett figyelmes. Vonulnak délre – gondolta Manó, de aztán furcsa érzése támadt. Valami nem stimmelt…

    – Hiszen ezek nem is dél, hanem kelet felé repülnek! – kiáltott fel döbbenten.

    Csodálkozva figyelte a vadlibákat, majd újra a föld felé fordította a tekintetét.

    – Talán még nem a tél elől utaznak – jegyezte meg félhangosan.

    Pár perc múlva azonban ismét gágogást hallott. Felpillantott az égre, és újra vadlibákat látott – ezúttal az ellenkező irányba, nyugatra tartottak. Erdővári Manó megint elámult, és azt találgatta magában, vajon ez az előbbi csapat-e. Ilyen távolságból nem tudta megállapítani. Amikor azonban a vadlibák hamarosan megint feltűntek az égbolton, már biztos volt benne, hogy ez bizony ugyanaz a társaság. Ugyan miért röpködnek ide-oda? – csodálkozott Manó.

    Nemsokára megtudta, ugyanis a libák megint felbukkantak, csak ezúttal már sokkal alacsonyabban, mint korábban, így Manó felkiálthatott hozzájuk.

    – Kerestek valamit? Segíthetek?

    – Tudnál segíteni? De jó lenne! – válaszolta a vezérlúd, és leereszkedett a földre, éppen Manó mellett landolt. A társai követték.

    – Miért röpködtök ide-oda? – kérdezte Manó, miután bemutatkozott.

    – Az utat keressük dél felé, de úgy tűnik, elromlott az iránytűnk, mert hol az egyik, hol a másik irányba vezet minket, miközben úgy tűnik, mintha csak itt köröznénk – magyarázta a vadludak vezetője.

    – Már többször láttalak itt benneteket elrepülni, de egyszer sem dél, hanem időnként kelet, máskor meg nyugat felé – felelte Erdővári Manó.

    A vadlibák bosszankodva csóválták a fejüket. Láthatóan fogalmuk sem volt, merre járnak.

    – Útba tudnál igazítani minket? – kérdezték a ludak.

    – Igen, dél arrafelé van – mutatta meg a helyes irányt Manó. – Meg tudjátok jegyezni?

    – Reméljük – mondta a vezérlúd. – De azért csak jobb lenne, ha működne az iránytűnk… Nem tudsz a közelben olyan helyet, ahol megjavíttathatjuk? Vagy esetleg vehetünk egy újat?

    Manó elgondolkodott, aztán megrázta a fejét.

    – Sajnos nem, pedig jól ismerem a környéket – válaszolta Manó, miközben azon járt az agya, hogyan segíthetne a madaraknak. – De nektek adhatom a saját iránytűmet, úgyis nagyon ritkán használom – jutott eszébe a megoldás.

    – Nem fogadhatjuk el, neked is szükséged lehet rá – szabadkoztak a libák.

    – Tényleg tudom nélkülözni – jegyezte meg Manó. – Ha tavasszal visszafelé jöttök, majd visszaadjátok nekem. Addig útközben biztosan találtok valakit, aki meg tudja javítani a tiéteket, vagy esetleg valahol beszerezhettek egy újat.

    A vadludak tekintete felderült.

    – Nagyon köszönjük! – kiáltották kórusban. – Ha addig nem hiányzik neked, akkor tavaszig kölcsönvennénk…

    – Persze, vigyétek nyugodtan – mosolygott Manó, és bement a házba megkeresni a műszert.

    Miután megkapták Erdővári Manó iránytűjét, a vadludak elköszöntek, majd újra a levegőbe emelkedtek. Ezúttal már valóban dél felé indultak.

    Hamarosan véget ért az ősz, eljött a hideg, havas tél. A zimankó után aztán ismét enyhülni kezdett az idő, rügyeztek a fák, a bokrok, kibújtak a virágok. Megérkezett a tavasz.

    Erdővári Manó éppen a tulipánjaiban gyönyörködött, amikor gágogást hallott a feje fölött. Vadlibacsapat szállt le a háza mellé. Manó megismerte őket. Nekik adta kölcsön ősszel az iránytűjét!

    Kedves ismerősként üdvözölték egymást, majd a vadludak visszaadták Manónak a kölcsönkapott eszközt.

    – Találtunk útközben egy ezermestert, aki megjavította a miénket – újságolta a libák vezére. – De addig is sokat segített a te iránytűd, hálásan köszönjük a segítséged! Hoztunk neked ajándékot a messzi délről – tette hozzá.

    A vadludak különleges, sosem látott gyümölccsel örvendeztették meg Erdővári Manót, aki kíváncsian harapott a zöldes színű termésbe. Nagyon finom volt!

    A libák hamarosan elbúcsúztak, még hosszú út várt rájuk. Manó jókedvűen integetett utánuk, s arra gondolt, hogy ismét újabb barátokat szerzett.

    (Üveges Szilvia)

  • A holló meg a róka

    A holló meg a róka

    Holló úr ült a fatetőn
    Csőrébe sajt volt, jókora,
    S kit a jóillat csalt oda,
    A róka szólt hízelkedőn:
    “Á, jónapot, te drága holló!
    Mi szép vagy! nincsen is hozzád hasonló!
    Nem tódítok, de hogyha hangod
    Olyan, mint rajtad ez a toll, ó
    Akkor a madarak között első a rangod.”
    A holló erre rendkívül örül,
    Torkán egy hangot köszörül,
    Kitátja csőrét, földre hull a sajtja
    A róka felveszi és egyre hajtja.
    “A hizelgő, akármi fajta,
    Azokból él, akiknek hízeleg:
    Felér a sajttal ez a lecke – vedd.”
    A holló ámul, pironkodva, végre
    Megesküszik, hogy nem megy soha jégre.

    (La Fontaine meséje Kosztolányi Dezső fordításában)