Erdővári Manó a háza előtti padon ücsörgött, és élvezte a szép, napos őszi időt. Egy könyvet olvasott éppen, ám minduntalan elvonta a figyelmét egy-egy hang meg a lassan aláhulló sárguló, pirosló falevelek. Végül félretette a kötetet, és egyszerűen csak gyönyörködött az őszi erdőben.
Ahogy nézelődött, az égen szálló vadlibacsapatra lett figyelmes. Vonulnak délre – gondolta Manó, de aztán furcsa érzése támadt. Valami nem stimmelt…
– Hiszen ezek nem is dél, hanem kelet felé repülnek! – kiáltott fel döbbenten.
Csodálkozva figyelte a vadlibákat, majd újra a föld felé fordította a tekintetét.
– Talán még nem a tél elől utaznak – jegyezte meg félhangosan.
Pár perc múlva azonban ismét gágogást hallott. Felpillantott az égre, és újra vadlibákat látott – ezúttal az ellenkező irányba, nyugatra tartottak. Erdővári Manó megint elámult, és azt találgatta magában, vajon ez az előbbi csapat-e. Ilyen távolságból nem tudta megállapítani. Amikor azonban a vadlibák hamarosan megint feltűntek az égbolton, már biztos volt benne, hogy ez bizony ugyanaz a társaság. Ugyan miért röpködnek ide-oda? – csodálkozott Manó.
Nemsokára megtudta, ugyanis a libák megint felbukkantak, csak ezúttal már sokkal alacsonyabban, mint korábban, így Manó felkiálthatott hozzájuk.
– Kerestek valamit? Segíthetek?
– Tudnál segíteni? De jó lenne! – válaszolta a vezérlúd, és leereszkedett a földre, éppen Manó mellett landolt. A társai követték.
– Miért röpködtök ide-oda? – kérdezte Manó, miután bemutatkozott.
– Az utat keressük dél felé, de úgy tűnik, elromlott az iránytűnk, mert hol az egyik, hol a másik irányba vezet minket, miközben úgy tűnik, mintha csak itt köröznénk – magyarázta a vadludak vezetője.
– Már többször láttalak itt benneteket elrepülni, de egyszer sem dél, hanem időnként kelet, máskor meg nyugat felé – felelte Erdővári Manó.
A vadlibák bosszankodva csóválták a fejüket. Láthatóan fogalmuk sem volt, merre járnak.
– Útba tudnál igazítani minket? – kérdezték a ludak.
– Igen, dél arrafelé van – mutatta meg a helyes irányt Manó. – Meg tudjátok jegyezni?
– Reméljük – mondta a vezérlúd. – De azért csak jobb lenne, ha működne az iránytűnk… Nem tudsz a közelben olyan helyet, ahol megjavíttathatjuk? Vagy esetleg vehetünk egy újat?
Manó elgondolkodott, aztán megrázta a fejét.
– Sajnos nem, pedig jól ismerem a környéket – válaszolta Manó, miközben azon járt az agya, hogyan segíthetne a madaraknak. – De nektek adhatom a saját iránytűmet, úgyis nagyon ritkán használom – jutott eszébe a megoldás.
– Nem fogadhatjuk el, neked is szükséged lehet rá – szabadkoztak a libák.
– Tényleg tudom nélkülözni – jegyezte meg Manó. – Ha tavasszal visszafelé jöttök, majd visszaadjátok nekem. Addig útközben biztosan találtok valakit, aki meg tudja javítani a tiéteket, vagy esetleg valahol beszerezhettek egy újat.
A vadludak tekintete felderült.
– Nagyon köszönjük! – kiáltották kórusban. – Ha addig nem hiányzik neked, akkor tavaszig kölcsönvennénk…
– Persze, vigyétek nyugodtan – mosolygott Manó, és bement a házba megkeresni a műszert.
Miután megkapták Erdővári Manó iránytűjét, a vadludak elköszöntek, majd újra a levegőbe emelkedtek. Ezúttal már valóban dél felé indultak.
Hamarosan véget ért az ősz, eljött a hideg, havas tél. A zimankó után aztán ismét enyhülni kezdett az idő, rügyeztek a fák, a bokrok, kibújtak a virágok. Megérkezett a tavasz.
Erdővári Manó éppen a tulipánjaiban gyönyörködött, amikor gágogást hallott a feje fölött. Vadlibacsapat szállt le a háza mellé. Manó megismerte őket. Nekik adta kölcsön ősszel az iránytűjét!
Kedves ismerősként üdvözölték egymást, majd a vadludak visszaadták Manónak a kölcsönkapott eszközt.
– Találtunk útközben egy ezermestert, aki megjavította a miénket – újságolta a libák vezére. – De addig is sokat segített a te iránytűd, hálásan köszönjük a segítséged! Hoztunk neked ajándékot a messzi délről – tette hozzá.
A vadludak különleges, sosem látott gyümölccsel örvendeztették meg Erdővári Manót, aki kíváncsian harapott a zöldes színű termésbe. Nagyon finom volt!
A libák hamarosan elbúcsúztak, még hosszú út várt rájuk. Manó jókedvűen integetett utánuk, s arra gondolt, hogy ismét újabb barátokat szerzett.
(Üveges Szilvia)
Mesemondó blog 