“A gyermeki hit alapja, hogy a világban rend van, és ha az egyensúly meg is bomlik, a harmónia helyreáll.”
“A mesei világban minden rendben van, és a gyermek ugyanerre vágyik a saját életében is: egyértelmű és kiszámítható dolgokra.”
“A szeretet tárgyak és személyek védelmet nyújtanak, így a gyermek személyiségfejlődése szempontjából nagyon fontos az állandó személyek jelenléte és a tárgyi környezet állandósága is.”
“A játék és a mese segítségével a gyerek átalakíthatja a valóságot, és annyit épít be a világból a saját személyiségébe, amennyire pillanatnyilag szüksége van.”
“A belső képekkel való munka növeli az önbizalmunkat, énazonosság-érzésünket, és feszültségcsökkentő hatással bír – gyermekként és később is hatalmas erőforrást jelent az életünkben.”
“A gyermek a mesehallgatás során nemcsak a mesélő szülőre, hanem befelé is figyel, lelki szemei előtt megelevenedik a történet, és a saját vágyainak megfelelő fantáziaképet alkot. Ilyenkor nagyon intenzív belső munkát végez: elképzeli, amit hall, és egy belső illusztrációban megrajzolja saját történetét. Ez segíti őt a nap folyamán felgyűlt feszültségei, negatív érzései feldolgozásában, és azoknak a félelmeinek a megszelídítésében, amelyeket nem tudott vagy még nem mert megfogalmazni. A mesélővel való személyes kapcsolata teszi lehetővé azt, hogy érzelmi biztonságban érezze magát, ellazuljon, átadja magát annak a lebegő tudatállapotnak, amelyben a belső képvilágát megelevenítheti, és létrehozhatja a belső mozit.”
“A belső képek erős érzelmi töltettel rendelkeznek, összekötik a gondolatokat az érzelemmel. A tárgyállandóság kialakulása után jelennek meg, amikor a gyermek már megérti, hogy a tárgyak akkor is léteznek, amikor nem észleli őket. Ekkor a külső képet belsőleg is meg tudja alkotni – ez ad lehetőséget az érzelmi leválásra, mivel az anya belső képe is képes a stabil érzelmi biztonságot megteremteni.”
“A mese képekre és szimbólumokra fordítja le a világ jelenségeit, ezáltal lehetővé teszi a tudattalan feszültségek levezetését. A gyermek a belső képek teremtése által lehetőséget kap a mese cselekményén keresztül a szorongások feldolgozására is. Ez a képessége felnőttként is segíteni fogja a problémák feloldásában.”
“Minél ráérősebben, megváltoztatott tonalitással, dallamosabban mesél a szülő – úgy, hogy maga is egy belső képet készít a meséhez -, annál kidolgozottabb lesz a gyermek belső képe is.”
“A képzeleti működés a mesében és rajzban nyilvánul meg legintenzívebben. Ekkor jelenik meg a gyermekekre jellemző fantáziahazugság is, ami négyéves korban tetőződik. Ilyenkor a gyermekben összemosódnak a valóság és a fantázia elemei, emiatt nem célszerű hazugságnak nevezni a gyermek “füllentéseit”. (…) Ha a gyermek későbbi életkorban is szereti kiszínezni, “feltuningolni” a történeteket, akkor valójában a rejtett vágya az, hogy értékeljék, ismerjék el, irigyeljék őt.”
“A gyermekre a mágikus gondolkodásmód jellemző, emiatt még nem tudja a valóságot és a fantáziát biztonsággal elkülöníteni. Amikor a gyermek valami rosszat tesz, és azt mondja, hogy nem ő volt, akkor valójában szeretné meg nem történté tenni a dolgot. (…) Emiatt soha nem szabad egy gyermeket leszidni, megbüntetni, esetleg olyan általános következtetéseket levonni, hogy így nem lesz belőled semmi, vagy aki hazudik, az lop is.”
“A gyermek nem csak velünk szeretné elhitetni az általa kitalált történeteket, hanem ő maga is hisz bennük. Ha odafigyelünk, ezekből a fantáziahazugságokból nagyon sok mindent megtudhatunk az őt foglalkoztató problémákról. A gyermek ugyanis nem arról ad számot ilyenkor, hogy mi volt, hanem arról, hogy mi lehetne, vagy hogyan szeretné, hogy a dolgok alakuljanak. Ha egy ilyen helyzetben megszégyenítjük, nem csak a fantáziáját bénítjuk le, hanem érzelmi fejlődésében is akadályozzuk, megtörjük önbecsülését, mert úgy érzi, hogy érzései, vágyai nem elfogadhatóak.”
“A reproduktív, alkotó képzelet hat-hét éves kor után jellemző, amikor a gyermek már képes a valóságos tapasztalatokhoz alkalmazkodni. Ekkor már meg tudja különböztetni a valóságot a képzelettől, elkülönül a mesetudat és a valóságtudat.”
“Ha a gyereknek megfelelő gyakorlata van a belső kép készítésben, akkor válhat jó olvasóvá, mivel belső képek nélkül az olvasás végtelenül unalmas.”
Most, az érettségi időszakában talán több életkorra és helyzetre vetítve is érvényesek a következő gondolatok, melyekben leginkább arra szeretnék mindenkit biztatni, hogy ne azt nézze, mi az, ami a gyerekének nehezen vagy nem megy, hanem azt, hogy mi az, amit szeret, és amitől szárnyal! Amikor alkot, akkor pedig ne azt nézzük, hogy az máséhoz viszonyítva, vagy a mi szemünkkel mennyire jó vagy szép, hanem hogy milyen érzések kísérték az alkotás folyamatát. A kész alkotás szépsége ugyanis szubjektív. Gondoljunk csak Picassora és a kubizmusra. Na, hát van ott pár kép, ami számomra inkább érdekes, mint szép, de nekik tuti tetszett. És hogy miért? Mert jó érzés volt számukra elkészíteni. Az alkotás öröm! Alkotni magáért a tevékenységért kell, nem pedig a mindenki, a nagy általánosság, vagy a művészi irányelvek szerinti szép, és tökéletes porduktum létrehozásáért.
Művészetszerető és örök lázadó vagyok. Soha nem értettem diákkoromban, hogy bármilyen mű elemzésekor (legyen az irodalmi vagy képzőművészeti), miért arról kell beszélni, hogy mit szándékozott ezzel az alkotó közölni, és miért nem arról, hogy bennem, mint befogadóban mit mozgatott meg, nekem mit adott az éppen olvasott vagy látott mű?
Nagyon szerettem az irodalmat és a készségtantárgyakat. Ez utóbbiakból nem voltam kiugróan tehetséges, de szerettem rajzolni is és énekelni is. Talán ezért is lettem óvónő. Amikor leérettségiztem, valahogy nem voltam teljesen… nem is jó szó az, hogy biztos önmagamban vagy a tudásomban, inkább azt éreztem, hogy valami még hiányzik, hogy ez még nem az a tudás, amit én kerestem. Így a következő évtizedeket hatalmas tudásszomjjal övezett lázas kereséssel és tanulással töltöttem. Nyilván nagy divatja van most az élethosszig tartó tanulásnak és tudom, hogy mindig tudunk újat tanulni, de azért mégsem ülhettem nyugdíjig az iskolapadban, pedig a 20. tanulással töltött év után már kezdtem kételkedni abban, hogy valaha is meg tud telni bennem ez az üres edény. A módszertanok megszállottja voltam (és vagyok). Minden utamba akadó könyvet elolvastam és tanfolyamot elvégeztem, amire csak lehetőségem adódott: gyógypedagógia, drámapedagógia, sportpedagógia, mozgásfejlesztés, projektoktatás. De semmi. Mindegyik hasznos, érdekes, és csúcs szuper, de nem az igazi.
Negyedik gyermekemmel voltam otthon gyes-en, amikor épp ismételten tanfolyam után böngészve a neten ráakadtam egy személyközpontú művészetpedagógia nevet viselő szakképzésre. Első sorban rajztanároknak hirdették, de közművelődési szakemberek és más szakról érkező pedagógusok is belefértek a képbe. Már úgyis kezdtem becsavarodni a négy fal között a 0-24-es szoptatásba és pelenkázásba, úgyhogy jelentkeztem. Életem legjobb döntése volt. Megtaláltam azt az oktatási, pedagógiaterápiás eljárást, mely végre a gyerekek kreatív szabadságát hirdeti és alkotás végén nem azt kérdezi, hogy mit akarsz ezzel a nagyvilágnak mondani, hanem azt, hogy: Hogyan szól ez rólad?
Carl Rogers (1902-1987) amerikai pszichológus, a humanisztikus pszichológia alapítóinak egyik tagja és a pszichoterápiás kutatás egyik alapító atyja. Egyedi, személyközpontú megközelítése a személyiség és az emberi kapcsolatok megértéséhez számos területen alkalmazást nyert. Így az oktatás terén is. A személyközpontú oktatás alaptézise, hogy egy gyerek akkor tanul a legintenzívebben, ha a téma érdekli és kihívást jelent számára. Ezért olyan környezetet kell teremteni, ahol saját tempójában, saját érdeklődése mentén, változatos módszerekkel tanulhat, vagy épp alkothat fejlesztve kreativitását, problémamegoldó képességét, szociális kompetenciáját, érzelmi, szervezési képességét és önkifejezését.
Nekünk, otthon – és úgy gondolom, hogy így kellene kinéznie az oktatásunknak is – nem foglalkozásokat kell vezetnünk, órákat kell adnunk, nem valamilyen teljesítmény elérésére kell ösztökélnünk a gyereket, hanem teret és lehetőséget kell biztosítanunk arra, hogy szabadon választhasson és alkothasson. Motiválnunk kell, dicsérnünk, szeretnünk és fel kell tennünk a kérdést magunkban: vajon hogyan szól ez róla?
Ezek a valóban fontos értékek és alapok, melyeket sajnos majd a kocka fejű oktatásunk a kompetencia tesztekkel és a hozni kívánt osztályátlaggal, a nagy mennyiségű, a gyerekeken minden áron áttolt tananyaggal és az elvárás központú oktatással kb. 2 hét alatt képes ledózerolni gyermekünkben, de mi nem adhatjuk fel! Legyünk a gyerekek cinkosai (Vekerdy Tamás is ezt javasolta)! Állítsunk fel ésszerű kereteket, és arra építsünk! Végezzük el a kötelező feladatokat, hozza ki magából, amit még jó érzéssel ki tud, és abba fektessünk pluszt, azt támogassuk továbbra, ami érdekli, ami motiválja, amiben jó, és amit szeret. Még akkor is, ha ez a rajz vagy a tesi.
Amikor leülünk a gyerekkel alkotni, hagyjunk szabad teret a kreativitásának. Legyen egy bevezető élmény, amire építeni tud és tudunk (séta, beszélgetés, mese, mondóka, ének, dal, zene, vers). Nem is feltétlenül kell hívni, csak üljünk le és kezdjünk el mi készíteni valamit. A kíváncsiság hajtani fogja. Odajön, megnézi, megkérdezi, hogy kipróbálhatja-e ő is. Fontos, hogy készítsük elő a terepet! Legyen alkalmas mindkettőnk számára az önfeledt alkotásra! Minden legyen kéznél, ne törjük meg a tevékenységet keresgéléssel! Hagyjuk, hogy szabadon próbálja az eszközöket, a színeket! Ne mondjuk meg, hogy mit, és hogyan tegyen! Nem látunk bele a fejébe, neki a kép úgy lesz tökéletes, ahogy papírra viszi. Az alkotás legyen öröm, a kreativitás szabad!
Mozgásjavító általános iskolában voltam gyakorlaton. Egy 9 éves kisfiú, öt végtagra görcsös bénulással, székbe kötve. A lábujjaival tudta valahogy megfogni a zsírkrétát. A talpa alatt táblán papír, melyre hatalmas lendülettel vitt fel két színt: a pirosat és a kéket. Amikor megkérdeztem, hogy mit rajzol (soha ne mondjuk ki, mi mit látunk, hatalmas kárt okozhatunk vele!), akkor elégedett mosollyal az arcán azt válaszolta, hogy: lángoló tengert!
És még egy. A gyermeki idegrendszer érésének alapfeltétele a mozgás. Engedjük, adjunk neki teret és lehetőséget a nagymozgásokra: kúszás, mászás, járás, futás, ugrálás. Ringassuk, gyömöszkéljük, dobáljuk! Hintázzon sokat! Enélkül nem fog menni!
Az első nagycsoportos óvodásaim készítettem fel az iskolára még a pályám elején. Az egyik kislánnyal az emberábrázolása miatt nagy gondban voltam (akkor még hittem a nagy könyvben). Egy gyógypedagógus tanáromtól kértem tanácsot: elküldjem szakértői bizottsághoz vagy sem? Azt tanácsolta, hogy várjam meg a tavaszt, a gyerekek olyanok, mint a természet: tavasszal ébrednek a képességeik. Így is lett. Áprilisra ugrásszerűen fejlődött a rajza (vele egyértelműen a vizuális percepciója is), és nyugodt szívvel engedhettem iskolába.
Ha egy gyerek fejlődésével gond van, az megjelenik a mozgásában, a viselkedésében, az érzelmi állapotában. Mindig komplex jelek utalnak arra, ha valami nincs rendben, és olyankor is első körben az érzékszervek épségében kell megbizonyosodnunk, hogy nem egy látászavar, nagyot- vagy túlhallás áll a dolgok háttérében. Egyetlen rajzból, szokásból, ne vonjunk le messzemenő következtetéseket, de főképp ne essünk kétségbe! Jó eséllyel nincs miért!
Minden gyerek jó valamiben. A miénk is. Ha épp nem a rajzban, akkor valami másban. Lehet, hogy magas az érzelmi intelligenciája és szociálisan nagyon érzékeny. Lehet, hogy iszonyat jó a memóriája és minden mondókát, verset első hallásra megtanul. Lehet, hogy jól kommunikál, vagy jó a zenei hallása, a mozgása, annyi terület és lehetőség van, ahová Teremtőnk elrejtette talentumait. Mindezt pedig egy élet áll előttünk, hogy kibontsuk és megtaláljuk.
A nagyfiam például pálcikaembereknél többet soha nem volt hajlandó rajzolni. Lehet, hogy tudott volna, de nem érdekelte. Viszont olyan vezetői (nem főnöki!) attitűdökkel, szociális érzékenységgel és kommunikációs képességekkel rendelkezik, hogy élete első állásinterjújáról azzal engedték el, hogy ő döntse el, akar-e a cégnél dolgozni. Nagyon szeretett kereskedőset játszani, adott, vett, gazdálkodott és a mai napig jól bánik a pénzzel. Alig egy év munkaviszony után összerakta a kis pénzét albérletre és a saját lábára állt minden különösebb hátszél nélkül. A kisebbik fiam eszes, de lusta. Tipikus művész gyerek. Csak amihez kedve van. Gyönyörűen rajzol és fest. Tetováló művésznek készül. Képes választani, szeretni fogja, és abban egész biztos vagyok, hogy jó is lesz. A nagyobbik lányom 7 évesen nyerte az első futóversenyét: 10 km – 45 perc. A legjobb körideje 8 évesen: 1 km – 2 perc 45 másodperc. Felnőtteket vert kenterbe a maga 130 centijével. Most kézilabdázik. Középiskola előtt állunk, önállóan nézegeti, olvasgatja a szakokat, kikéri a véleményem, beszélgetünk az érdeklődési köreiről, mire mit lehet felépíteni, de dönteni ő is önállóan fog. A kicsi már a pocakomban is táncolt, amikor zenét hallott. Sikerült is a köldökzsinórral a nyakától a bokájáig gúzsba kötnie saját magát. A zene a mai napig a lételeme, és ezt meg is fogalmazza. Kialakult ízlése van, válogat a zenei stílusok között, melyekre különböző koreográfiákat rak össze. Játékaiban mindig jelen van a zene, a tánc és a színpad. Mindegyik egy külön egyéniség és csoda. Ajándék. Az anyaság a hivatásom, és ők az én karrierem csúcsai.
Legyenek a gyerekeink olyanok, akik szeretik önmagukat, szeretnek élni, alkotni, képesek és mernek próbálkozni. Ha kell újra, és újra. Adjuk meg nekik az alkotás örömét (legyen az tánc, zene, mese, rajz, festés, játék), és a kreativitás szabadságát egy szebb jövőért!
„A szülőknek egy dolguk van: az elképzelhető legnagyobb pozitív elfogultsággal kell a saját gyerekükre tekinteniük. Az lát jól, aki szeret!”
2
„Ne legyünk tökéletes anyák, nem is tudunk azok lenni, ne szorongjunk, ne görcsöljünk ezen. Éljünk úgy, mintha többé-kevésbé normális emberek lennénk. Az élet nehéz, és együtt küzdjük magunkat végig ezen a gyerekeinkkel. Nem tökéletesnek, nem zseniálisnak kell lenni. Amikor lehet, jelen kell lenni. Kongruensnek, önmagammal azonosnak kell lenni.”
3
„Próbáld élvezni a gyerekedet, ez a legfontosabb. A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat, ezért meg kell tőle szabadulni néha. Régen ez nem volt probléma, óriási családok éltek együtt, és mindig volt kire bízni a gyereket. Manapság egy izolált anya próbál két-három gyereket nevelni, ami pokoli fárasztó. Élni kell néha, hogy utána egy jól szívható-rágható anyát kapjanak vissza. (…) Ha mindennek próbálunk megfelelni, abba beledöglünk, és a gyerekeinkkel is ingerültek leszünk. Próbáljunk felelőtlen szülők lenni, akik élvezik az életet és a gyerekkel való marháskodást, és akkor jó lesz mindenkinek.”
4
„A nevelésnek két nagy lehetősége van: legyél, aki vagy, és én ebben támogatni foglak; vagy legyél, akivé én akarlak tenni.”
5
„Zseniális topmenedzser abból lesz, aki lehetett teljes értékű óvodás sok mozgással, sok játékkal, mindennapos mesével, és lehetett teljes értékű kamasz lustasággal, teljesítményromlással, merengéssel.”
6
„Tízéves korig sokkal jobb, ha a szülő limitálja a kütyük, így a televízió és számítógép használatát. Éppen azért, hogy a kisgyerekek megtanulják: felhasználói legyenek ezeknek a dolgoknak, ahelyett, hogy ezek a szerkezetek uralkodjanak felettük. Ehhez legjobb a közösen kiválasztott műsor, limitált időben és valamelyik szülővel együtt, hogy ha kérdése van, vagy megijed, legyen ott a felnőtt, aki segít és biztonságot jelent. Persze, mesélni még ennél is jobb, a hallott mesével indul ugyanis az olvasóvá nevelés, ami a gyerekek fantáziáját, kreativitását mindennél jobban fejleszti.”
7
„Ha azt gondoljuk, a titkolózással vagy a hazudozással valamitől is megkímélhetjük a gyerekünket: tévedünk. A velünk élő gyerek mindazt ’tudja’, amit mi tudunk, ha nem is fogalmilag, de érzésben, feszültségben, sőt: képzetáramlásban! Ráadásul, mivel fogalma sincs, mit érez, mitől feszült, miért jut eszébe mindaz, ami eszébe jut, ez az állapot egyértelműen a kárára van. Csakis a nyíltság, a valódi élethelyzet felvállalása tanácsolható a kezdet kezdetétől, annak minden nehézségével együtt.”
8
„Tévedni, hibázni jó! Abból tanulsz. Nem úgy van az, hogy tévedhetetlenül születek, jól bemagolok mindent és tökéletes vagyok. Ilyen nincs. Ha valamelyik gyerek hibázik, az jó. Ne csesszük le érte, hanem nyomozzuk ki együtt, hol tolta el! Ezekből lehet megszerezni az ismereteket.”
9
„Ki mondta, hogy a jó tanuló a tehetséges ember? Épp ellenkezőleg: a tehetséges és kreatív ember deviáns, egyenetlenül fejlődik, és utálja, amihez nincs kedve. El vagyunk tájolva, amikor a gyerekeinket a jó tanulásra űzzük.”
10
„A család formálja legjobban a gyereket. Ha egy család jó állapotban van, akkor ellensúlyként tud megjelenni a környezeti hatásokkal szemben.”
“Ha el merem képzelni azt, ahova el szeretnék jutni – akár fizikai, akár lelki értelemben -, az fél siker, mert csupán az valósulhat meg kívül, amit belül már képes voltam megteremteni.”
“…az érzelmi biztonság megalapozása gyerekkorban történik, és bár nem lehetetlen, de nagyon hosszú és kemény munka ezeknek a korai negatív mintáknak az átírása. A mese az ősbizalom élményét erősíti meg – azt, hogy jó a világ, jó volt ide megszületni. Ezzel az alapvető érzéssel sokkal könnyebb elviselni a nehézségeket, kudarcokat, tragédiákat is, és könnyebb derűsnek, vidámnak lenni.”
“…a félelem nem valami rossz dolog, hanem az erőforrásaim akitválásához szükséges érzelem.”
“A mese optimista életfilozófiája és a mesei varázslat olyan belső hitet, önbizalmat alapoz meg, amely segít abban, hogy a látszólag leküzdhetetlen akadállyal is szembeszálljunk, hogy a mindennapi nehézségek és problémák közepette a megoldás keresésében gondolkodjunk. Érdemes!”
“A mese egy biztonságos értékrendszer kialakítását segíti elő: tiszteletre, szeretetre, kitartásra, önmagunk iránti hűségre nevel. A józan valóságérzék és a kreatív fantázia kombinációja olyan erőt ad, ami felnőttként segít álmaink megvalósításában, az akadályok leküzdésében, céljaink elérésében – és olyan hitet, hogy bár az egész világot nem válthatjuk meg, a körülöttünk zajló eseményekbe, történésekbe igenis van beleszólási lehetőségünk.”
“A gyermek nem kicsinyített, tökéletlen, félig kész felnőtt, hanem életkorának megfelelően egy teljes és egész lény, akinek világlátása, gondolkodása és ítéletalkotása sajátos, és nem mérhető felnőtt mércével.”
“Az óvodás gyermek gondolkodását teljes mértékben az érzései vezérlik – még nem képes a tárgyilagosságra, könnyen becsapja a látszat, a felszín, emiatt ítéletei benyomásszerűek. még nem tud különbséget tenni lehetetlen és lehetséges között.”
“A sajátos gyermeki szemléletben a valóság, az álmok és a fantázia összekeverednek, a külső világ és a belső valóság közötti határ könnyen átjárható.”
“A mágikus gondolkodás jellemzője, hogy a gyermek azt hiszi, a dolgok és a jelenségek között varázslatos oksági viszony van, és úgy véli, hogy ezeknek a valóságban nem létező kapcsolatoknak a felhasználásával irányítani is tudja a világot. Például, ha párosával lép a járdaszegélyre, akkor teljesülni fognak a kívánságai. (…) Ezek a szabályok önkényesek, mindig a gyermek határozza meg, hogy mi az, amit neki teljesíteni kell ahhoz, hogy a varázslat működjön.”
“A gyermeki képzelet nem fejlettebb a felnőtténél, de mivel a gyermek kevesebb ismerettel, tapasztalattal, élménnyel rendelkezik, a hiányzó űrt vakmerően a képzelete segítségével tölti be.”
“A gyermekek a tökéletességről álmodnak, ami felnőtt fejjel persze utópisztikus törekvés, de ahhoz, hogy bármit valóra válthassunk, először álmodozni kell róla, hiszen a megvalósítás útjában álló korlátokat sokszor az töri át, hogy bátrak vagyunk elképzelni a dolgokat.”
“Valójában a gyermek is kis “hályogkovács”, aki úgy tájékozódik magabiztosan a világban, hogy nincs meg hozzá a “szükséges” tudása. (…) Nem kételkedik saját tudásában, képességeiben, vakmerően “operál”, nem tudja – s jó, hogy nem tudja még – a mögöttes magyarázatokat, mert ha megtudná, akkor nem a keze reszketne, mint a hályogkovácsnak, hanem a lelke. A szülők részéről tehát nem tudományos ismeretekre van szüksége, hanem bizalomra, szeretetre, feltétel nélküli elfogadásra.”
“A gyermek magyarázatai akkor jelennek meg, amikor véget érnek az ismeretei. Mivel a nem tudás bizonytalanságát csökkenteni szeretné, számára minden megmagyarázhatóvá válik, így próbálja megérteni a saját élményeire, tapasztalataira építve a körülötte zajló dolgokat.”
“A gyermeknek csupán egy szempontja van: a sajátja – nem tudja más nézőpontjából megérteni, és nem tud több nézőpontot egyeztetni. Az egész világot a saját perspektívájából értelmezi, és azt feltételezi, hogy mindenki úgy látja a dolgokat, ahogy ő. Hosszú ideig tanulja, hogy mások másként látnak vagy gondolnak dolgokat, és hogy a látszat nem minden – amíg ezt nem érti meg, könnyen összekeveri a saját nézőpontját máséval, nem világos számára a különbség önmaga és mások között.”
“Nagy tévedés önzőnek vagy irigynek nevezni azt a gyermeket, aki nem adja oda játékát a társának, vagy nem érti meg, miért nem veheti el mások homokozóvödrét. Hiszen még nem érti azt sem, hogy ugyanaz a dolog, ami számára kellemes, hogyan lehet valaki más számára kellemetlen. Csak fokozatosan ismeri fel, hogy más emberek gondolatai és érzései nem azonosak az övével.”
“A gyermek nehezen tesz különbséget a belső és a külső valóság között. Bár tudja, hogy a bábszínházban a boszorkány csak báb, egy a sok meseszereplő közül, mégis fél, mert azt hiszi, hogy bántani akarja őt. Ebben az életkorban jelennek meg a fantáziahazugságok, melyek a valóság és a képzelet összeolvadásai, s melyeket a gyermek maga is elhisz.”
“A mese képi világa és valóságábrázolása teljes mértkében megfelel a gyermeki gondolkodásmódnak, emiatt a mese tulajdonképpen a gyermek szemével nézett világ, és mese minden, ami a gyermeki képzelőerőt megmozgatja.”
“A gyermek folyamatos kíváncsiságát, miértjeit nem lehet kielégíteni természettudományos ismeretekkel. Arra, hogy otthonosan érezhesse magát a számára rejtélyekkel teli világban, a mesék adnak lehetőséget.”
Van a szeparációs szorongásnak természetesen rendes, hivatalos pszichológiai magyarázata is, ugyanakkor anyai tapasztalatom azt mondatja velem, hogy amikor a gyerek többet fog fel a világból, mint amennyit megért és amennyire számára is elfogadható magyarázata van, és még ebből többet is vállal magára, mint amennyit kellene, akkor szorong. Már apró pici babának, majd kisebb-nagyobb gyereknek, ifjúnak és sajnos felnőttnek is.
Négy gyerekemből kettőre jellemző ez leginkább. És a kutyánkra, Megire. Egy bordercollie. Embernek hiszi magát, de tényleg. Úgy sétál, jár-kel (ha hagynám még intézkedne is), mint egy ember. Amikor pedig hirtelen rádöbben, hogy sokkal több dolgot tapasztal maga körül, mint amit ismerettel is tud párosítani, akkor még egy krumplis zsáktól is összerittyenti magát.
Persze olyan nincs, hogy valaki semmitől sem szorong. Lehet ezt kondícionálni, gyakorolni és kellő tudatossággal kezelni, de mindenkinek van legalább egy mumus az életében, amitől gombóc kerül a torkába, vagy összeszorul a gyomra. Hogy kire mennyire hat és kinek milyen megküzdési stratégiája van, az személyiségfüggő egyrészt. De nagyon sok múlik azon is, hogy milyen példa van a gyerek előtt, hogy kommunikáljuk le ezeket a helyzeteket és mit adunk neki, amivel ezt ő kezelni tudja. Fontos, hogy tudjunk beszélni az érzelmekről, megkapja a gyerek azt a mennyiségű és minőségű figyelmet, amire neki szüksége van és hogy mi úgy reagáljuk le a szorongás által kiváltott viselkedési reakcióit, hogy azzal ne tetőzzük tovább a bajt.
A nagyfiam, amikor 9 éves volt naphosszat tudta ecsetelni, hogy hogyan lehetne felszámolni a szegénységet és a társadalmi egyenlőtlenségeket a Földön. Egy világ súlyát cipelte a vállán. Pedig soha senki nem kérte rá. Biztosan látja ezt ma is, de tudja, hogy nincs arra kapacitása, hogy megoldja, így most a másik végleten él. A teljes nyitottságból a totális elzárkózásba menekült. Ez is egy megoldás. Ideig óráig működni is fog nála. Amikor pedig már ez sem használ, majd keres(ünk) egy másikat.
A legkisebb lányom ugyan még csak 5 éves, de szintén nagyon magas érzelmi intelligenciával jött közénk, szociálisan érzékeny, tele van kíváncsisággal és nincs olyan, amit ne venne maga körül észre. Ráadásul szerintem ő már eleve szeparációs szorongással született. A szobaküszöböt sem léphettem át nélküle. Gyakorlatilag mióta megszületett, olyan, mint egy kis matrica. Rám tapadt és ha le akarnám szedni, megsérülne. Úgyhogy matricástul élem az életem.
Minden változás aktív katasztrófa élmény számára. Amíg első szülöttemnél az előre felkészítés az esetek 85 százalékában jól működött, addig a legkisebbnél még ez is csak a szorongást fokozta benne, és addig stresszelt, amíg el nem jött a pillanat. Úgyhogy erről gyorsan elszoktam és a kész tény mellett maradt nála a hit, a szeretet, a szerepjáték, a töménytelen mennyiségű mese és egy aranymondás: “ne félj, amíg engem látsz!” – ha pedig engem éppen nem látsz, akkor ott van Öcsi (aki amúgy a bátyja) és a többi tesó.
Nagyon szeretünk könyvesboltba járni. Nálunk ez egy külön program. Felülünk a vonatra, be a Nyugatiba és ott vár ránk három emeletnyi csoda. A nagyokat szabadon engedem, a kicsivel pedig elböngészek a gyerekirodalom birodalmában. Egy ilyen alkalommal akadt a kezembe Deligáda Éva és Lovász Hajnalka Mit kezdjünk a szorongással című könyve Várkonyi Éva rajzaival. A könyv már megjelenésében is olyan, hogy szívesen veszi kezébe anya és gyerek is. A rajzos mesefigurák (figurancsok) kedvesek, szép, esztétikus és vidám megjelenést kaptak kedves, vidám a gyerekek számára is értelmezhető, ismert és valós térben, valamint időben elhelyezett történetekkel.
A könyv első fejezetei pszichológiai útmutatók. Egyszerűen, érthetően, életcentrikusan, gyakorlati példákkal. nem kell visszalapozni, kétszer elolvasni vagy felütni a latin szótárt, hogy megértsük a leírtakat. Semmi fölösleges sallang, csak a mögöttes lényeg, egy használható útmutató gyermekünk és saját gyermeki lényünk megértéséhez, a szorongások oldásához és a mesék alkalmazásához.
Pár szóban a mesékről: fantasztikusak! Hat újra és újra elolvasható történet olyan félelmekről, amelyekkel jó eséllyel a gyerkeink is szembe találják magukat és olyan megoldásokkal, amit gyerekeink alkalmazni is tudnak. Az én kicsi lánykám imádja a történeteket. A kedvenc könyve. Sokszor ő kéri, hogy olvassak belőle. Amikor olvasunk, bekapcsolódik a történetbe. “Beszól” a mesébe, beszélget a szereplőkkel, tippeket ad nekik, vagy épp elmeséli a saját élményét.
Nemrég költöztünk egyet, és amikor kipakoltuk a dobozokat, sajnálattal vettük tudomásul, hogy Csíkfaló és barátai könyvestül eltüntek. Persze ez a könyv szerencsére még pótolható, lehet venni másikat, ugyanakkor a dobozolás, az új rendre átállás, a hétköznapok forgataga elterelte a figyelmünket és ez elmaradt. Ma átmentünk meglátogatni a dédink. A szobája olyan, mint egy kisebb könyvtár. Több száz könyv ABC sorrendben és témákra bontva a polcokon. Dédi épp tavaszi nagytakarításra adta a fejét, 85 évesen jó kihívásnak találta egyesével lepakolni és leporolni az összes könyvet. Ha már ott jártunk, segítettünk neki és mi akadt a kezünbe? A barátainkat rejtő könyv! Volt ám örömujjongás! Este pedig már ebből olvastunk.
Szóval ha valaki épp egy szuper kis könyvet keresne a témában (szorongás), ami nem csak elméleti, hanem gyakorlati segítséget is tud neki nyújtani, akkor én azt mondom, hogy ne keressen tovább! Szerintem megtalálta. Nekünk bevált és jó szívvel ajánlom nem csak szorogó gyerekek szüleinek. Úgy gondolom, hogy ez az a könyv, ami egy anyuka, vagy nagymama (apuka, nagypapa) polcáról sem hiányozhat. De senki ne higgyen nekem, inkább olvassa el és próbálja ki. Megéri!
“Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, hogy semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy minden varázslat.” (Einstein)
Einstein annak ellenére, hogy tudós volt – még pedig a realitások világának kutatója és megismertetője – mégis azt hirdette, hogy a képzelet sokkal fontosabb, mint a tudás. Ma már egyre többen vallják – és tudják -, hogy megvalósítani csak azt tudjuk, amit el is tudunk képzelni. Szkenneléses agyvizsgálatok pedig már bizonyították is, hogy az agynak ugyan az a része aktivizálódik, amikor végrehajtunk egy eseménysort, mint amikor csak elképzeljük annak végrehajtását! (Dr. Caroline Leaf) A képzelet ereje és értéke felbecsülhetetlen! Rohanó világunkban elfelejtettünk álmodni, elfelejtettük megélni a csodákat és hinni a meséket.
Ha valaki a terveiről mesélt nekünk, akkor azt sokszor a realitástól elrugaszkodottnak éreztük, gyerekesnek tituláltuk és felhoztunk egyből legalább 10 érvet neki arra, hogy miért ne. Földhöz ragasztottuk önmagunkat és a környezetünket is. Álljunk meg és nézzünk körül, hogy mindez hová vezetett.
Tegyük fel magunknak a kérdést: tényleg így szeretnénk élni? Tényleg egy ilyen világot akarunk megmutatni és átadni a gyerekünknek? Valóban egy álmok nélküli nemzedéket akarunk kinevelni?
Ugye nem?
Ez az időszak teret enged a változásnak. Eddig csak arról beszéltünk, hogy mi hogyan fejlesszük a gyerekeket. Mit tehetünk mi azért, hogy ők okosabbak, ügyesebbek legyenek. Álljunk meg egy kicsit és guggoljunk le hozzájuk, nézzünk körül az ő kis világukban, a mesék világában, amiben ők olyan bátran élnek és feltétel nélkül hisznek. Játsszunk velük, legyünk részesei képzeletük szüleményeinek és tanuljunk meg tőlük újra álmodni, egy elképzelt jelenben élni, ahol a csodák a hétköznapok részei. Tanuljunk meg tőlük újra hinni a varázslatban!
Vekerdy Tamás pszichológus, író. Az anyák nagy támogatója és a gyermekek lelkét kiszipolyozó iskolarendszer nyílt kritikusa. Számomra az egyik leghitelesebb szakember a témában. A földi létet 84 évesen hagyta itt, nem nyomtalanul. Munkássága, gondolatai élő hagyatékok, melyeket számtalan könyvben és interjúban olvashatunk, ha kell újra és újra.
Ma a mesélésre számtalan eszköz áll rendelkezésünkre. Ott vannak a könyvek, ott van a telefon, laptop, a TV és ott van a mi képzeletünk. Szívesen halad az emberiség a technikával. Kényelmesebb a gyereket beültetni a trubadúr láda elé, de nem jobb. A mai napig emlékszem nagymamám meséire a macitestvérekről (mely rólam és a húgomról szólt). Nemrég a költözésnél kezembe akadt egy régi naplóm, melyben a legnagyobb fiamnak írt mesék vannak, a legkisebb lányommal pedig Lencsi-meséket írunk. Imádja. Épp tegnap este mondta Dougnak, az óriás plüss medvéjének, hogy „lájkoljátok anyukám oldalát, mert nagyon szuper meséket ír!”. Létezik ennél nagyobb elismerés és meggyőzőbb visszajelzés? Nem hiszem. Vekerdy Tamás számára a legkedvesebb mese a Hüvelyk Matyi volt. No, nem a klasszikus mese, hanem az édesapja által tovább szőtt történetek. Vekerdy Tamás úgy véli, hogy a gyerekek a “fej” mesét szeretik a legjobban. Azt, amit a szülő maga talál ki.
A mesélésben az a legjobb, hogy olyankor együtt lehetünk. Ha
a tv-t vagy az egyéb audiovizuális csatornákat választjuk, a gyerek sokszor
marad magára a mesével, már ha ezeket lehet a szó valódi tartalmát tekintve mesének
nevezni. Vekerdy Tamás szerint a mese legfontosabb eleme ugyanis a belső kép
készítés, ami abban a pillanatban leáll, amikor az élőszót felváltják az audiovizuális
csatornák. A gyerek hirtelen túl sok információt kap. A kívülről érkező képek
mellett nagyon sok belső feldolgoznivalója is akad, ráadásul egy óvodás korú
vagy kisebb gyerek még nem tud különbséget tenni a két kép között. Gondoljuk
el, milyen veszélye van ennek a téma megválasztásánál! Egy televízióban látott
mese, film, vagy számítógépes játék megélt történésként raktározódik el a kis agyában.
Nincs külön tár az agyban a valóságban látott képnek és a televízióban látott
képnek. Ugyan oda raktározzuk! A tévé előtt a gyerekben megnő a feszültség is,
amit a képernyő elől felállva kényszeresen vezet le ugrálva, hangosan kiabálva,
kis rakoncátlan ördögfiókaként őrjöngve.
Vannak persze jó mesék. Főként azok, melyek nem filmszerűek,
hanem amelyekben egy mesélő kíséri, narrálja a szépen illusztrált mesét, mint
pl. a Magyar Népmesékben. Ugyanakkor nincs az a filmesített verzió, ami
felválthatná az élőszóval felolvasott vagy elmondott mesét! Vekerdy Tamás
szerint a nem nevelő célzatú (bár hozzá teszem, hogy minden mese tanít, átad
valamit és így nevel is), a szabad örömből született – a művészi mesék a jók. A
másfél-két-három éves kisgyerekek az olyan meséket szeretik igazán, amik olyan
történeteket mesélnek el, amik velük is megtörténnek. A gyerekek – minél
kisebbek, annál inkább – imádják, ha a környezetük jelenségei elevenednek meg a
mesékben. Például lemegyünk anyával az utcára vásárolni, a bácsik ásnak, nyitva
van a telefonkábel fedele, építkeznek, van ott markológép, vásárolunk tejet,
kenyeret – és így tovább.
Vekerdy Tamás nem csak hitte, hanem tudta is, hogy a mesék
oldják, vigasztalják, megnyugtatják a gyereket: “A belső kép ugyanis
feldolgozás, indulatok, vágyak, szorongások, ismeretek feldolgozása, ezért kell
mesélni este, vagy ha beteg a gyerek. Ettől lemegy a láza, testileg-lelkileg
ellazul, megnyugszik, gyorsabban gyógyul.” – vallotta.
A közös meséléssel töltött idő, a felidézett pillanatok, emlékek mind ajándékok. Testnek és léleknek egyaránt. Kihatnak a gyermekünk önbecsülésére, énképére, problémamegoldó képességére, lelki békéjére, nyugalmára és világról alkotott nézeteire. Fantasztikus erő és lehetőség forrása. Ismerjük fel, használjuk ki és mondjunk egy mesét ma is!
A mesék, mesemondások ideje soha nem jár le. A mesékre mindig szükség volt, van és lesz. Túlterhelt világunkban mi magunk is vágyunk a varázslatra, a kalandokra, és van, hogy úgy érezzük, hogy itt már csak a csoda segíthet. Reményeink éltetője a mese.
A mesék eleinte szájról szájra terjedtek, nem voltak még mesekönyvek, de később sem tudott még mindenki írni és olvasni. De már ekkor is a mesék fontos tudást adtak át, gyógyítottak és átsegíetettek a nehéz időszakokon. A mesékből erőt meríthett kortól függetlenül bárki, aki hallgatja. Mindig akad egy hős, akinek története kicsit hasonlít a miénkhez, akivel azonosulhatunk. Fantáziánk segítségével kimenekülhetünk egy másik világba, ahol a dolgok mindig jóra fordulnak.
A meséket − eredetűk szerint − alapvetően két nagy csoportra oszthatjuk: népmesékre: szájhagyomány útján terjed, szerzője ismeretlen; valamint műmesékre, melyek szerzőjét ismerjük.
A mesék jellemzően csodás, fantasztikus elemekkel átszőtt kitalált történetek, melyeknek központjában a mese hőse áll, aki kitalált személy, ahogy a tér-idő vonatkozás is a mesében. A hőst csodás lények, állatok, varázserejű tárgyak segítik át a próbatételeken. Végül pedig a jó győz a gonosz felett.
A kalandos történetek szórakoztató jellegén túl a mese egy adott közösség morális ítéletét is kifejezi a történet kapcsán felmerülő kérdésekben. Ezek alapján a mese a közösség vágyának megtestesülése az irodalomban, a kollektív tudat győzelme a nehézségek felett. Ebben rejlik tanító szándéka.
A mesék visszatérő mesemotívumok szerepelnek: próbatételek, különleges tulajdonságokkal rendelkező szereplők, varázstárgyak és varázsszámok. A leggyakoribb, visszatérő varázsszámok a három, a hét, a tizenkettő, valamint ezek többszörösei.
Előfordult már mással is, hogy hiába hívta gyermekét
játszani, egy határozott nem-et kapott válaszul? A gyereket spontán nem
feltétlenül fogja érdekelni egyik játék sem. Az óvodában sem az óvó néni két
szép szeméért ülnek le a gyerekek a foglalkozáshoz. Fontos, hogy a gyereket
motiváljuk, keltsük fel az érdeklődését. Hangoljuk rá az adott tevékenységre. Vegyük
figyelembe egy játék kiválasztásakor az életkori sajátosságokat. Ha túl
“gyerekes” neki, nem fogja érdekelni és akkor sem, ha meghaladja az ő kis
vevőkéjét. A játékot is úgy kell megterveznünk, hogy életkortól függően a
figyelmük 10-15 percnél tovább nem leköthető, tehát legalább 10 percenként, de
3-4 éves gyereknél ez még rövidebb idő és 20 percnél tovább nem is várható el
tőle, hogy egy helyben üljön. A kis foglalkozásunknak gyakorlatilag úgy kell
kinéznie, hogy van egy rávezetés, van egy “fő foglalkozás” és van egy
levezetés.
A másik, ami megkönnyítheti a dolgunkat, ha kiiktatjuk, de
legalábbis minimalizáljuk a TV előtt töltött időszakot. Az audiovizuális
ingerek sokasága túlterheli a gyerek idegrendszerét, ráadásul úgy hat rájuk,
mint amikor felhúzunk egy lendkerekes kisautót. Amíg ül a TV előtt, addig a lendkereket
felhúzzuk, és amikor feláll a TV elől, akkor a kerék kipörög, a gyerek meg fel.
Szóval ne csodálkozzunk, ha egy mesefilm után nem tudjuk sem elaltatni, sem
asztalhoz ültetni.
Nem kell túlfoglalkoztatni sem a gyerekeket. Hagyjuk
nyugodtan kicsit unatkozni is őket, hadd nézzen körül, hadd találja fel magát.
Idő kell neki is, mire megszokja ezt az új helyzetet és a jóval ingerszegényebb
környezetet, mint amit az óvoda alapból nyújt neki. Vegyük elő többször ugyan
azt a játékot vagy mesét, főleg ha valamelyikről azt látjuk, hogy tetszik neki.
Az ismétlés egy nagyon fontos tanulási elem.
Ha túl sok játék van a gyerek körül, az sem jó. Dobozoljunk
be pár játékot, tegyük el pár hétre, majd pár hét múlva vegyük elő. Úgy fog
neki örülni, mintha új játékot kapott volna. Közben pedig másik pár játékot
tegyünk el. Nálunk mondjuk nincs sok játék és inkább a kreatív tevékenységet
segítő eszköztárunk a nagy, de játékot csak akkor tudok elrakni, amikor a
lányom alszik. Ha látja, egyből minden kell.
Dicsérjük sokat! Az alkotásait tegyük kitüntetett helyre,
mutassuk meg neki, hogy megosztottuk mindenkivel, küldjük el a nagyszülőknek.
Sikerélményt ad neki és ez is növelni fogja a motivációját.
Tudom, hogy főleg amikor egyik pici, másik kicsi és nincs egy nagymama sem a közelben, akkor nyugodtan leülni játszani, felkészülni és motiválni nehezebb, illetve minden gyereknek más a személyisége, az aktivitás igénye, és figyelmének terjedelme. Ne ragaszkodjunk az elképzeléseinkhez, ne kössük az ebet a karóhoz, legyünk rugalmasak, a gyermekeinkkel töltött idő legyen öröm, a boldogság forrása. Csak figyeljük a lényükből kibontakozó csodát, és ahogy Vekerdy Tamás is javasolja: ne vasaljunk, hogy jusson elég idő és energia önmagunkra és gyermekünkre egyaránt!
„Könyörögve kérem az
anyákat, hogy ne vasaljanak, mert a vasalás egy pokol. Nem lehet úgy háztartást
vezetni, mint régen, amikor nagycsaládok éltek együtt, és amikor háztartási
alkalmazottak voltak. Legyen rendetlenség a lakásban, legyen kedély az
otthonban, lustálkodjon, pihenjen az anya. Ne adja át magát ezeknek a
hajszolásoknak, amit a külvilág és nem egyszer, mi férfiak szeretnénk
kipréselni a nőkből.” (Vekerdy Tamás)
Mesemondó blog 