Mesemondó blog
Minden gyermek életében eljön az a pillanat, amikor felfedezőként elindult saját hangjának birodalmába és sikítozni kezd. Pici babaként még élvezzük, édesnek tartjuk, és mulatságosnak. Ahogy gyermekünk nő, úgy nőnek a decibelek is, mellyel arányosan csökken tűrőképességünk határa is.
Mit tehetünk ilyenkor? 1. Kiakadunk és mi is sikítozni kezdünk. 2. Leszaladunk a sarki munkavédelmi boltba egy 3M-es extrahiperszuper hallásvédő eszközért. 3. Varrunk egy Sikító Sárkányt és olvasunk egy mesét:
Amikor gyermeket vállalunk, megszokott életünk megváltozik. Egyes szerepek háttérbe szorulnak, mások előtérbe kerülnek. Bizonyos tevékenységeink elmaradtak és újak jönnek helyettük. Egy időre. Mindez nem végleges, átmeneti. Az alap szocializáció az első 5-6 évben lezajlik. Kb. ez az az idő, ami valóban a miénk. Ebben az életkorban van szüksége teljes valónkban ránk, és csak ránk. Utána jönnek a társak, a bandák, a szerelmek. Persze utána is ott lesz, még egy darabig: ruházhatjuk, elé kell rakni az ételt, de már azt sem sokáig. Ha jól csináltuk az első 6 évet, akkor tudni fogjuk, hogy hol van, mit érez, felhív és hozzánk fordul, ha bánat éri.
6 év. Amikor kezd lötyögni az első fog, már tudhatod, hogy egy korszak lezárul. Új időszak következik. Visszatérhetnek a régi, szeretett szerepek, szokások és kapcsolatok. Több idő jut a társra, a család többi tagjára, barátokra, hivatásra, önmagunkra.
6 év belátható, kezelhető, tervezhető és szeretettel, törődéssel feledhetetlenné tehető!
Megtanultunk kétkerekűzni és az első fog már ki is potyogott. Nagy lány lett. Mindenkinek előre köszön, azóta nem szégyenlős, bátran kommunikál, csacsog és egyedül is elbringázik a park másik végére, ahol már nem hallja a hangom és látni is csak alig lát. Kihúzza magát, büszkén, peckesen jár. A bringa mellé elővettük az évek óta porosodó futócipőm, a megkopott ruhákat, a régi életem és énem egy darabját. Lassan, de biztosan, általa gyarapodva és megújulva lassan visszatérek. Hálás vagyok, hogy engem választott anyukájának, hogy ezt a 6 évet nekem adta, és hogy részese lehettem a csodájának. Még kicsit fogom. Ölelem, puszilgatom amíg lehet. Együtt játszunk, mesélünk, mert 1 év és már magának olvas. 1 év és már a tanító néni szava lesz a szent, 1 év és már mással játszik, 1 év és futni is egyedül mehetek. Valami véget ér és megint egy teljesen új korszak veszi kezdetét.
Akinek van gyereke, vagy vigyázott már gyerekre, az biztosan tudja, hogy a gyerekeket egyetlen dologra tudjuk rávenni: arra, amihez neki kedve van. Egész egyszerűen azért, mert az fog neki örömet okozni és bár ő nem tud róla, de az fog hozzájárulni a fejlődéséhez is. Ezért a mi feladatunk az, hogy kedvet varázsoljunk nekik a mesehallgatáshoz.
A jó mese igazodik a gyermek pillanatnyi pszichés szükségletéhez, így elősegíti a lelki harmónia megteremtését, valamint élményaktiválással hozzájárul a spontán szocializációhoz. Mind a szülő, mind a gyermek szempontjából a mesélés elsődleges szemontja az élménynyújtás, illetve az élményhez juttatás. Élmény nélkül a mese szocializációs hatása, a spontán tanulás elmarad.
A mesélés közvetett kontaktus a szülő és a gyermek között. Ennek a mesélés közben kialakuló összekapcsolódásnak a tartalmát pedig a mese fogja közvetíteni. Ennek a személyes viszonynak a milyensége a szülő mesélő képességétől és a gyermek ráhangoltságától a függ.
Összefoglalva: az élmény és a fejlődés lehetősége a tartalmilag jól kiválasztott mese, valamint a mesélő (szülő) és a mesehallgató (gyerek) közötti kontaktus függvénye.
Hogyan varázsoljunk kedvet a meséhez?
Az első és a legontosabb, hogy ne legyen más dolgunk! Ha a gyerek azt érzi rajtunk, hogy ez egy kötelező kör, vagy feszültek vagyunk, mert még ott a mosatlan, a befejezetlen munka (home office révén), még nem vittük le a kutyát sem és különben is annyira szeretnénk már csendben, nyugodtan eltölteni magunkban egy fél órát, akkor egy türelmetlen, icergő-ficergő és oda nem figyelő gyereket kapunk. Az élmény meg csak egy senkinek sem hiányzott egy nagy bádá bumm lesz!
Próbáljuk meg úgy beosztani az időnket, hogy mire pancsi, vacsi, fekvés, addigra már ne legyen más dolgunk, vagy ha ez nem jött össze, akkor nincs más hátra, minthogy az összes többi teendőt elengedjük. Tudatosítsuk magunkban, hogy ez az idő most egy szeánsz, egy ajándék nekünk és a gyerekünknek egyaránt. Várjuk együtt! Beszéljünk róla már fürdés vagy vacsora közben, hogy hú, de jó lesz összebunkizni és mesélni egy jót! Kérdezzük meg, ma melyik mesét szeretné és miért? Mi volt a legjobb a napjában, mi okozott neki nehézséget – még akkor is, hogy ha kényszer bezártságban gyakorlatilag egész nap a lábunk alatt volt és minden történést láttuk. Azonban azt, hogy mi zajlott le benne, legbelül, biztosan nem.
Ebben az időben olyan dolgokat tudhatunk meg, melyeket nem is sejtettünk. Ebben az időben olyan kötelék és kapcsolat alakulhat ki köztünk, mely egy megingathatatlan bizalmat adhat egy nehéz időszakban.
A mesélés legyen a mi időnk. Szeretettel, nyugalommal és békességgel átszőve. Pár nap és már nem a TV-t akarja majd bekapcsolni, nem a számítógépen vagy az egyéb IT kütyükön akar majd böngészni, már ő fogja felhozni a témát, kezdeményezni a beszélgetést és várni a napnak azt a részét, amikor anya vagy apa és az élmény, amit a mesélés ad, csak az övé!
Mesemondó blog 