Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Az okos kis nyúl és az oktondi pocok

A kis nyúl és a pocok szomszédok voltak. Mind a kettő takaros kis kuckót épített. A kuckóra erős ajtó került, nehogy ragadozó törhessen be a kis lakókhoz. A kis nyúl még egy szellőztető-nyílást is épített a kuckó bejárata fölé. nevetett is érte a pocok eleget.

  • Oktondi vagy, kis pocok! – oktatta őt a nyúl. – Ez a szellőztető-nyílás biztosítja számomra a jó levegőt még télen is. S ha valaki kopog, a nyíláson keresztül láthatom, ki az.
  • Mi szükség van erre? – legyintett az oktondi pocok. – Ha valaki kopog, kinyitom az ajtót, és megnézem, ki az.
  • És ha a róka vagy más ragadozó kopogna?
  • Ó, őket azonnal megismerem a járásukról és hangjukról.

Történt pedig, hogy a róka egy téli napon vadászatra indult. Bejárta az erdőt, a rétre is kimerészkedett, de egy árva bogarat sem talált. Hosszas szimatolás után rátalált a nyúlkuckóra. Bekopogott.

  • Ki van odakünn? – kérdezte a kis nyúl.

A ravasz róka vékony, nyúlfióka-hangon sírni kezdett:

  • Esik a hó, bőrig áztam, egész éjjel itt künn fáztam. Szegény vándor nyuszi vagyok, eressz be, mert majd megfagyok.
  • Ejnye, de furcsa hangod van! – gyanakodott a kis nyúl a szokatlanul hosszú sírás hallatán.

A róka azonban tovább sírt, tovább jajveszékelt:

  • Meghűltem, jaj, fáj a torkom, csipet mézem sincsen otthon. Kérlek, testvér, eressz be. Róka jár a sűrűben.
  • Csizmát húzok, várj egy csöppet! – válaszolta az okos kis nyúl, s óvatosan felkapaszkodott a szellőztető-nyíláshoz. Hát látja ám a ravasz rókát, amint ott táncol kuckója előtt.
  • Ne húzz csizmát, kis testvérem, siess értem, jó testvérem. Szegény, beteg nyuszi vagyok, ha nem sietsz, meg is halok.

Az okos kis nyúl jót nevetett a róka ravaszságán, és így kiáltott ki a kuckóból:

  • Ejnye, ejnye hazug róka! Kedved támadt jó nyúlhúsra? Hiába sírsz nyuszi módra, hiába sírsz, felismerlek, a kuckómba nem eresztlek.

A róka elkotródott a nyúlkuckó elől, s a pocoknál próbálkozott. Halkan, finoman kopogtatott, s mint egy valóságos mezei pocok, cincogni kezdett.

  • Cin, cin, cin, cin, bőrig áztam, esik a hó, jaj átfáztam. Szegény vándor pocok vagyok, eressz be, mert künn megfagyok.

A pocok kicsit furcsállta ezt a hangos cincogást, és kikiáltott:

  • Ejnye, de furcsa hangod van!

A róka tovább sírt, tovább cincogott.

  • Meghűltem, jaj, fáj a torkom. Csipet mézem sincsen otthon. Kérlek, testvér, eressz be! Megfagyok a hidegben!

A kis pocok azonban még mindig gyanakodott.

  • Csizmát húzok, várj egy csöppet! – húzta az időt.

A róka szelídebb pocok-hangon kérlelte:

  • Ne húzz csizmát, kis testvérem! Siess értem, jó testvérem. Róka van a sűrűben, tüstént megfog! Eressz be!

“No – gondolta az oktondi kis pocok -, ha ennyire fél a rókától, akkor csak igazat mondhat.”

Kinyitotta az ajtót. Ez kellett a rókának: nyakon csípte az oktondi pockot, és már vitte is.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

Gyuri kakas és a gyík

A gyík a napsütötte köveken sütkérezett.

Meglátta őt Gyuri kakas.

  • Különös állat! Hozzá hasonlót még sosem láttam.

Közelebb lopakodott, hogy jobban szemügyre vehesse.

  • Négy lába van, mint a lónak, a tehénnek, a cicának és az egérnek. De teljesen sima, szőre nem nőtt. Baromfi nem lehet, mert a baromfinak tolla van és két lába. Vajon mi lehet?

Törte, törte a fejét Gyuri kakas, de nem tudta kitalálni, mit lát.

  • Nem vagy te béka? – kérdezte a gyíktól.
  • Szoha életemben nem láttam ennél osztobább kakaszt! – sziszegte a gyík.
  • Biztosan béka vagy. De miért beszélsz pöszén?
  • Osztoba, osztoba kakasz! – hangzott a felelet.
  • Persze, hogy béka vagy! – állapította meg Gyuri kakas. – A békának van zöldesbarna bőre és két kidülledt szeme. A lábaid is oldalt nőttek ki, nem alattad. Nini, neked hosszú farkad is van! Kitől kaptad?
  • Nem kaptam. Van.
  • Ha nem kaptad, akkor loptad. Békának nem lehet hosszú farka. Nem az egérkétől loptad?
  • Vigyázz az utamból! – mordult rá a gyík.

Gyuri kakas a gyík farka után kapott, és az letörött.

  • Látod, hogy loptad? Oda volt ragasztva! – diadalmaskodott.

A gyík mérges sziszegéssel eltűnt a kövek között. Gyuri kakas pedig a gyíkfarkot gondosan elrejtette.

Pár nap múlva a gyík ismét sütkérezett a köveken. Gyuri kakas ámulva látta, hogy ismét farkat visel.

  • Honnan van új farkad?
  • Kinőtt – felelte a gyík.
  • Ne beszélj szamárságot! Ennyi idő alatt még a toll se nőhet ki – mérgelődött Gyuri kakas.
  • Az én farkam kinőtt.

Nem hitte ezt Gyuri kakas. Egy óvatlan pillanatban ismét a gyík farka után kapott, és az ismét letörött.

Nem telt bele öt nap, s a gyík ott sütkérezett a köveken.

Vadonatúj farka zölden villogott a napfényben.

  • Bámulatos! – kiáltott fel Gyuri kakas. – Harmadszorra is lopott magának új farkat ez a furfangos béka!
  • Nem béka az, kisfiam – felelte édesapja -, hanem gyík.
  • Gyík? És a gyíknak van farka?
  • Van. És valahányszor letörik, mindig kinő.
  • Sosem hallottam ennél érdekesebbet – mondta Gyuri kakas, de attól kezdve nem bántotta a gyíkot.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

A kánya és a fürjek

  • Pity-palatty! Pity-palatty! Itt van már a pitymallat! – köszönti a fürjkakas a hajnalt, mint mindig.
  • Vár! Vár! Vár a róna, vár! – vágja rá a fürjtyúk, és hangos pity-pity-pityegéssel reggelizni hívja a kicsinyeit.

Fut a tíz pettyes fürjcsibe a tyúk után.

  • Kurta, furcsa, suta tyúk! – kiáltja a mátyásmadár. – Ne vidd ki csibéidet a fészekből. Erre jár a kánya.
  • Pinty! Pinty! Pettyes csibe nagy kincs! – szólítja a pintyőke is.

Alig hangzik el a figyelmeztetés, a fürjtyúk máris látja a kányát fent a magasban.

  • Sutty a fűbe kicsinyeim! – A pettyes apróságok fürgén lesuttyannak a fűbe, a pitypangok közé.

Hát a fürjtyúk mit csinál? Ő is elrejtőzik? Ó, nem. Szárnyát leeresztve kibiceg az útra.

  • Béna tyúk, megfoglak! Hi-hi-hitty! – füttyent a kánya. Lecsap. A fürj persze nem várja be. Huss! Odébb repül. Ismét bicegni kezd. – Hi-hi-hitty! – próbálkozik ismét a kánya. Most sem jár szerencsével. A tyúk ismét odébb repül. Közben megérkezik a kiscsibék atyja, a kakas. Ő is csalogatni kezdi a mohó kányát. – Hi-hi-hitty! – A kánya hol a tyúkra, hol a kakasra csapna, ám hiába: azok nagy ügyesen mindig megszöknek. Csalogatják, csalogatják egyre messzebb. Amikor a kiscsibéket már látni sem lehet, a fürjmama és fürjpapa berepül a sűrűbe. A kánya csalódottan továbbáll.
  • Kurutty! Kurutty! Ügyes munka! – vartyogja a béka elismerően a latyakos nádas széléről

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

A lókötő róka

A kis sünnek volt két lova. A két ló akkora volt, mint két makk, de erős, mint két táltos. Sebesen futottak picike lábaikon, és a legnehezebb terhet is elhúzták.

A kis sün tökből épített nekik icike-picike istállót.

A kis sünnek valami dolga akadt az erdő túlsó végén. A két apró lovat bekötötte az istállóba, és az istálló ajtaját lezárta.

Ment, ment vígan a kis sün.

Erre várt a róka! Az icike-picike istállót lovastul a hátára vette és hazavitte.

  • Ki vitte el icike-picike istállómat és két apró lovamat? – kérdezte a kis sün.
  • Én nem – felelte a kis borz.
  • Én nem – felelte a kis nyúl.
  • Én nem – felelte a mókus.
  • Ki tudja, ki vitte el icike-picike istállómat és két apró lovamat? – kérdezte a kis sün.
  • Én nem – felelte a kis borz.
  • Én nem – felelte a kis nyúl.
  • De én tudom! – kiáltotta a mókus. – A róka vitte el. Láttam őt az odúm alatt elhaladni.

A kis sün leült, és keservesen sírdogált.

Nemsokára arra jött a medve.

  • Mi történt, kis sün?
  • Ó, kedves medvém, a róka ellopta icike-picike istállómat és két apró lovamat!
  • Miért nem kéred tőle?
  • Mert félek – sírta a kis sün.
  • No, majd én segítek neked – felelte a medve.

A medve és a kis sün sietett a rókához.

A róka az úton közlekedő két barát láttára sebesen beosont a rókalukba. A bejáratot lezárta.

  • Róka, róka, hova bújtál? Előlünk el mért futottál? – dörömbölt a medve a rókaluk ajtaján.

A róka sírni kezdett:

- Ó, jaj nekem! Áztam-fáztam,
vörös bőrömig eláztam.
Most a tűznél melegedek,
mert kivert a láz s a hideg.

A medve azonban tovább dörömbölt az ajtón.

- Róka, róka, mitől fáztál?
Künn az erdőn miért áztál?
Eső nem esett,
harmat sem esett.
Róka, róka, hova bújtál?
Előlünk el mért futottál?

A róka lelkendezve kiáltozott:

- Nem bújtam el. Láttam, jöttök,
s gondoltam: jó levest főzök.
Azzal várlak benneteket,
biztosan megéheztetek.
Várjatok hát keveset!
  • Nem várhatunk, vörös róka! Engedj be a rókalukba! Hadd nézzem meg: ott mit őrzöl? – sürgette őt a medve.
  • Mit őriznék, kedves medve? – siránkozott a róka.
  • Talán az icikie-picike istállót és a két apró lovat.
  • Én nem őrzöm.
  • De te őrzöd! – kiáltott a kis sün. – A mókus látta, mikor erre hoztad.

Erre a lókötő róka már nem tudott mit felelni. Ki is adta az icike-picike istállót a két apró lóval a medvének és a kis sünnek.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Egyéb kategória

A kis egér hídja

A kis egér látogatóba ment rokonaihoz. Közben az eső megeredt.

Mikor a kis egér hazaindult, rémülten látta: az árok megtelt vízzel.

  • Ó, ó, miként kerülök a túlsó partra? – sírdogált.

Odarepült a kis cinke. Odarepült a kis veréb. Odafutott a kis béka.

  • Ne sírj, egérke! Segítünk! – mondták.

Vastag faágat kerestek. A cinke és a veréb megfogta a faág két végét, a béka megfogta a közepét. Az árok fölé fektették.

  • Itt a pompás híd! – kiáltották.

A kis egér boldogan futott át a faágból rögtönzött hídon. A túlsó partról sokáig integetett kis barátaink. Azután hazament.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Középső csoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

Három kívánság

Hol volt, hol nem volt, elég az, hogy volt egyszer egy szegény ember, meg annak a felesége. Fiatalok voltak, gyerekük se volt még, szerették egymást, megértették egymást, de a nagy szegénység miatt egyszer-egyszer azért összezördültek.

Na elég, egyszer az asszony előbb került haza a mezőről, mint a férje, és azon főtt nagyon a feje, mit készítsen vacsorára. Megcsinálta a tüzet, mást nem tudott, egy kis leveshez tett föl vizet. Arra gondolt közben, hogy miért is olyan szegények, hogy miért nem tudja egyszer meglepni az urát egy jó vacsorával.

Amint ezt gondolta, hallott valami suhanást maga mellett, hát egy tündér száll eléje. Meg volt bizony illetődve a szegény kis asszony, most látott először tündért. Az pedig meg is szólalt, azt mondta:

  • Na, nem bánom, te szegény asszony, legyen három kívánságod, majd meglátom, mennyi eszed lesz magadhoz. – Azzal el is tűnt, ahogy jött a tündér.

Hát, az asszony hitt is meg nem is a szemének és a fülének, de azért az első kívánság már meg is született a fejében. Egy szál kolbászt kívánt azzal, hogy úgyse lesz belőle semmi. De abban a pillanatban már szállt is le a kéményből egy lábas, benne a szép szál kolbász. Oda kellett csak tenni a tűz fölé a lábast, volt abban zsír is bőven.

Mikor beállított az ember, volt szájtátás, mert már tele volt a konyha jó szagokkal. Amikor az asszony elmondta, mi történt, hát mindjárt elkezdett tanakodni, mi legyen még a két kívánság. Az ember lovat, tinót, malacot akart, az asszony meg mást, nem tudtak megegyezni. Csak vitáztak, mintha éhesek se lettek volna. Az ember képes lett volna éhgyomorral is rágyújtani; tömködte a pipáját, nyúlt a parázsért, de olyan ügyetlenül csinálta, hogy feldöntötte a lábast a kolbászostul.

Persze, hogy megijedt az asszony, kapkodott mindjárt, hogy kirántsa a kolbászt a tűz közül, és szidta az urát:

  • Nőtt volna inkább az orrodra, mint a tűzbe fordítod ezt a kolábászt!

Na hiszen, ez kellett csak! A kolbász már ott is lógott az ember orrán, le egészen a térdéig.

Először meg is ijedt az asszony, próbálta, hogy leszakítja a kolbászt a férje orráról, de az úgy odanőtt, hogy azt onnan le nem lehetett szakítani. Most már megijedt a szegény kis asszony, el is sírta magát. Tudták már mind a ketten, ha valami vagyon kívánnak harmadikra, az meglesz, de hát mi lesz akkor a kolbásszal?

  • Majd levágjuk – mondta az asszony.
  • De én nem engedem – feleselt az ember -, most már ha így van, kívánjuk vissza a lábosba, aztán kész!
  • De hát a tinó, a ló, meg a malac! – így az asszony.

Az ember erre azt felelte:

  • De hát ilyen bajusszal csak nem járhatok, te se csókolsz meg, ha kolbász lóg le az orromról!

Na, végül csakugyan az lett, az volt a harmadik kívánság, hogy a kolbász menjen vissza a lábasba.

Most láthattak a vacsorához, de nem nagyon ízlett szegényeknek a jó falat, még mindig azon zsörtölődtek, ki volt az oka, hogy ezután is már csak olyan szegények lesznek, mint voltak.

(Illyés Gyula)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gőgös Gúnár Gedeon Mesegyűjtemény

A nyúl meg a káposzta (ny-Ny)

A szorgos kis sün káposztát termesztett. Éppen négyet. Napkeltétől napnyugtáig kapálgatta, öntözgette. Estére nagyon elfáradt. Nyikkani sem tudott.

  • Ki őrzi éjjel a káposztáimat?
  • Én megőrzöm! – ajánlkozott a nyúl.

A sün felfogadta a nyulat káposzta-csősznek. Őrizte, őrizte a nyúl a káposztát. Éjfél felé azonban egyre nyugtalanabbul szaglászta. – Minek a sünnek ennyi káposzta? Különben is a felét nekem ígérte. – Azzal leült az első káposztafej mellé. Ette, ette, addig ette, amíg elfogyott.

Nemsokára a másodikat kezdte körbeszimatolni. – Ennek még a szaga is pompásabb! – Befalta azt is.

  • Ó, szegény kis sün! – nyaldosta a szája szélét jóllakottan. – Fele káposztája odalett! Most már igazán feleslegesen őrzöm a többit. – Azzal megette a következő káposztafejet is.

Végül nagy búsan leült a negyedik mellé. – Mennyire sajnállak! Itt árválkodsz magányosan. – S miközben siratta a megárvult utolsó fej káposztát, nagy bánatában azt is befalatozta.

Reggelre kelve a szegény kis sün csak az üres, letarolt kertet találta. – Micsoda ocsmány csőszt állítottam az én gyönyörű káposztásom őrzésére! – nyöszörögte szomorúan.

Későn jött rá az igazságra. A nyúl már túl volt árkon-bokron. Feléje sem nézett a megcsúfolt kertnek. Igaz, a kis sün sem fogadott fel többé nyulat káposzta-csősznek.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Középső csoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

A só

Volt egyszer egy öreg király s ennek három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti.

Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:

  • Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
  • Mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány.
  • Hát te, édes leányom? – kérdezte a középsőt.
  • Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a hűs szellőt.
  • No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez – mondjad, hogy szeretsz?
  • Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony.
  • Mit beszélsz, te haszontalan lélek! – förmedt rá a király – kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak annyira szeretsz!

Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót – nem volt kegyelem: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony.

Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában s kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.

Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.

Utána megy a királyfi s beszól:

  • Ki van itt?

A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél s egy szós sem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:

  • Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember, jöjjön ki, ha ördög, menjen a pokol fenekére!

A királykisasszony most sem mert szólni. Harmadszor is kérdi a királyfi:

  • H! Ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt belövök!

De már erre megijedt a királykisasszony s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngéden megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos-gyémántos ruhába s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküdtek s csaptak akkora lakodalmat, hogy no.

Telt, múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Azt mondta egyszer a király:

  • No, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igazán firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.
  • Lelkem uram – mondja a királyné – én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.
  • Jól van – mondta a király – majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.

Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta ebédre. Hát, el is ment a levél másnap, s harmadnap jött a király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotájának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomabbnál finomabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek s abba sót ne tegyenek.

No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótlan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóbafőttben majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjába, de vissza is vihették, mert a vénkirály csak megnyalintotta s bele sem harapott, olyan cudar sótlan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.

De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király.

  • Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-főz?
  • Sóval süt-főz ez máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
  • No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
  • Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondta a fiatal király.

Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belépett a királyné, az öreg király kisebbik leánya.

Hej, istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Benedek Elek)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Középső csoport Magyar Népmesék Mesegyűjtemény

A kerek kő

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon innen, az Óperenciás tengeren túl, ahol a kurtafarkú malacka túr, volt egy szegény halászember. Ennek a szegény halászembernek nagyon sok gyereke volt. Bizony, amikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. Hiába kelt a szegény halász kakasszóval, hiába feküdt le késő éjjel, hiába hordozta a hálóját reggeltől estig folyóvízről folyóvízre, betelt rajta a mondás, hogy: halász, vadász, madarász, üres tarisznyában kotorász – kevés isten áldása volt a munkáján.

Hanem, amilyen ágrólszakadt szegény volt a halász, éppen olyan gazdag ember volt a bátyja. Ennek meg egy gyermeke sem volt. Mikor aztán a szegény halász házánál egy falat nem sok, annyi sem volt, mindig csak a bátyjához küldött: adjon egy vacsorára való puliszkalisztet. De ahhoz ugyan nem küldhetett, azt üzente vissza mindig: ád szívesen egy vékát is, ha cserében neki adja valamelyik fiát.

  • Azt már nem teszem – mondta a szegény halász – ahány gyermekem van, mind egyformán kedves énnekem, egytől sem tudnék megválni.

Egyszer, amikor már vagy egy hétig alig volt egy betevő falatjuk, elment a halász s azt mondta a feleségének, hogy addig vissza sem jön, amíg egy jó tarisznya halat nem fog. Leült jókor reggel a víz partjára, hol betette, hol kivette a hálóját, de csak akkora hal sem akadt belé, mint a kisujjam. Már be is esteledett s kerülte a szerencse, mintha csak félt volna tőle.

  • Látom – mondta magában a halász – hogy mégis hal nélkül kell hazamennem. Istenem, mit vacsoráznak ártatlan gyermekeim!

Megemelintette nagy búsan a hálót, s hát – olyan nehéz, mintha csak egy nagy kő akadt volna belé. Hiszen nem is volt egyéb. Kő volt az, egy kerek kő. Visszafordította nagy haraggal a követ, belenyomta ismét a hálót s hát, amikor kiemelintené, megint csak az a kerek kő van benne. Most már kivette a követ a hálóból s jó messzire bedobta a vízbe, hogy többet a lóba ne kerülhessen. De hiába dobta messzire, a kő harmadszor is a hálóba került.

Mérgelődött a szegény halász, de nem dobta vissza a követ a vízbe, hanem ledobta a víz partjára s aztán nagy búsan elindult hazafelé. Hanem alig lépett egyet-kettőt, meggondolta magát: ha már halat nem vihet, hazaviszi azt a kerek követ, hadd karikázzanak vele a gyermekek.

Fölvette a követ, betette a tarisznyájába s hazaballagott. Elébe szaladtak a gyerekek, közrefogták s kérdezték: mit hozott édesapám?

  • Egy kerek követ, fiaim, semmi egyebet. Nesztek, játsszatok vele, s felejtsétek a vacsorát.

A szegény halás már lefeküdt, a felesége is, de a gyerekek nem tudtak lefeküdni, úgy belemelegedtek a karikázásba. Gurították a kerek követ föl és le a szobában, s nagyokat sikoltoztak örömükben, mert a kő mind fényesebb, fényesebb lett. De ezt a halász nem látta, mert a falnak volt fordulva s úgy sóhajtozott. Egyszer mégiscsak megfordult s rászólt a gyermekekre: feküdjetek le, már elég volt a játékból. Hanem amint kifordult a szoba földje felé, hirtelen be is hunyta a szemét, mert olyan erősen fénylett, ragyogott a kerek kő, hogy majd megvakult a nagy ragyogástól. Aztán megint felnyitotta a szemét, nézte, nézte a követ, szólítja a feleségét is: nézd, asszony, valami csudakő, úgy ragyog, mint a gyémánt.

  • Jaj, lelkem uram – csapta össze a kezét az asszony – ez igazán gyémánt.

Mindjárt megegyeztek, hogy másnak az asszony elviszi a királyhoz magához a követ, hátha megvenné jó pénzen. Felkelt pitymallatkor az asszony, kendőbe takargatta a kerek követ s ment a király színe elé. Ott mindjárt, ahogy a palotába ért, vitték a király elé. Köszön a szegény asszony illendőképpen.

  • Adjon Isten jó napot, felséges királyom.
  • Adjon Isten, szegény asszony, mi szél vetett hozzám?

Előveszi az asszony a kerek követ, s mutatja a királynak.

  • Hát ezt te hol találtad, szegény asszony? – kérdi a király nagy álmélkodással.

Mondja az asszony, hogy az ura találta a vízben.

  • No, te szegény asszony, add nekem ezt a követ, adok érte ezer pengőforintot. Mert úgy tudd meg, hogy igazi gyémánt ez a kő.

A szegény asszony nem szólt semmit, csak köhintett. Azt hitte a király, hogy nem elég neki az ezer pengőforint. Szavát sem várta, mondta a király:

  • Ha nem elég ezer pengő, adok kétezret.

A szegény asszony megint csak köhintett, úgy meg volt zavarodva, hogy egy szót sem tudott szólni. Dehogy kevesellte az ezer pengőt! Hanem a király megint azt hitte, hogy keveselli, azt mondta hát a szegény asszonynak:

  • Hallod-e te, szegény asszony, nem sokallok én ezért a kőért három zsák aranyat sem. Adod-e annyiért?

Akkor már az asszony sem köhintett, hanem biccentett a fejével.

A király egyszeribe töltetett három zsák aranyat, még szekeret, lovat is adott az asszonynak, hogy hazavigye az aranyat.

Hazamegy az asszony nagy örömmel, de bezzeg volt öröm a háznál is! Most már gazdagok voltak, nem éheztek többet.

  • Hanem, hallod-e feleség – mondja a halász – meg kéne mérnünk az aranyat: hány véka lehet.
  • Igaza van kendnek, meg kellene mérnünk.

Az ám, de véka nem volt a háznál. Nosza, átszalasztanak egy fiút a gazdag bácsihoz vékáért.

  • Hát nektek ugyan mire kell a véka? – kérdi a gazdag ember csúfondárosan.
  • Az édesapám pénzt akar mérni – mondta a fiú.

Hej, de nagyot kacagott a gazdag ember.

  • Nesze, fiam, itt a véka, majd utánad megyek én is, hadd látom azt a pénzmérést.

Megy a gazdag ember az öccséhez, s hát csak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Ennyi pénzt ő sem látott egy csomóban. Kérdi az öccsét:

  • Hol kapta ezt a rengeteg aranyat, édes öcsém?

Bezzeg most édes öcsémnek szólította.

  • Megállj, gondolta magában a halász – most megtréfállak.
  • Hm – mondja a halász – ezt nekem a király adta három macskáért.
  • Hát ez hogy lehet, édes öcsém?
  • Bizony úgy, édes bátyám, hogy a király palotájában temérdek sok egér van, de annyi, hogy a király s felséges családja nem tud tőlük sem ebédelni, se vacsorálni. Meghallottam ezt én jártomban-keltemben, s három macskát elvittem a királynak ajándékba. Hej, ha látta volna kigyelmed, de megörült a király a három macskának! Mindjárt szólította a hopmestert, s megparancsolta, hogy ennek a derék embernek három zsák aranyat adjon a három macskáért.

Ahogy ezt hallotta a gazdag ember, nem volt maradása, ment haza s mondja a feleségének, hogy mit hallott.

  • No, bizony – mondta az asszony – ha az az ágrólszakadt három macskát vitt a királynak, viszünk mi három zsákkal.
  • Én is amondó vagyok, feleség.

Azzal uccu neki, végigjárták a falut, de még a szomszéd falukat is, s ami macskát találtak, mind megvették jó drága pénzen. Amikor három zsákra valót összeszedtek, befogatott a gazdag ember négy lovat, a három zsák macskát feltette a szekérre, s nagy ostorpattogtatással elindult a király városába.

Megérkezik a városba, ottan is a király palotája elé, megállítja a lovakat, a kocsist otthagyja, maga pedig felmegy a királyhoz. Bevezetik a király szne elé s köszön illendőséggel:

  • Adjon Isten jó napot, felséges királyom!
  • Adjon Isten, gazdag ember, hát téged mi szél vetett ide?

Mondja a gazdag ember:

  • Egy kevés ajándékot hoztam, felséges királyom. Hallottam, hogy az öcsémnek, a halásznak a felesége is hozott, s jó szívvel fogadta felséged.
  • Jól van, te gazdag ember, de hol van, amit hoztál?
  • Mindjárt felhozom, felséges királyom. Ott áll a szekér a kapu előtt.

Lemegy a gazdag ember, hátára veszi a három zsák macskát s viszi fel a palotába. Eközben a király is összegyűjtötte egész házanépét, hadd lássák a csudát.

No, jött is a gazdag ember, s ahogy belépett az ajtón, abban a szempillantásban kioldotta mind a három zsákot.

Hej, uram, istenem, mi lesz most! Az a tengersok macska ahány annyifelé szaladt, nekiugrottak a földig érő tükröknek, ablakoknak, fel az almáriomokra, onnan leverték a drága aranyos poharakat, tányérokat, összetörtek azok mindent; kiabálta a király, sikoltozott a királyné, de még jobban a királykisasszonykák s egy szempillantásra becsődültek a katonák, hogy lássák, mi történt.

  • Fogjátok meg! – kiáltott a király.

A katonák azt hitték, hogy a macskákat kell megfogni, pedig a király a gazdag embert értette. hanem a gazdag ember sem tátotta el a száját, kapott a jó alkalmon, futott le a palotából, szaladt világgá.

Ha meg nem állt, talán még most is szalad.

(Benedek Elek)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)