Pipát lopott egy tolvaj, és nyakon csípték, rács mögé dugták. A börtönben ülve törte a fejét, hogyan szökhetne meg, de nagyon vigyáztak rá az őrök, szemmel tartották. Egy szép napon megkérte az őrt, hogy vezesse a király elé.
- Tán csak nem kihallgatást akarsz kérni? – csodálkozott a börtönőr.
- De igen. Van egy becses holmim, és szeretném a királynak ajándékozni.
Mikor a király elé vezették, az is meglepetten nézett rá.
- Mit kívánsz?
A tolvaj egy papirosba takart apró csomagot vett ki a zsebéből, és odanyújtotta neki.
A felséges úr kibontotta, és bosszúsan kérdezte:
- Mit csináljak vele? Hiszen ez közönséges körtemag!
- Körtemag, az igaz, de a világért sem közönséges – felelte a tolvaj. – Aki elülteti, aranykörtét szedhet a fájáról.
No, erre a király még nagyobbat nézett.
- Miért nem ültetted el te magad?
- Annak is megvan az oka, felséges uram. Csak tisztaszívű embernek terem aranykörtét, olyannak, aki soha életében nem lopott, nem csalt, nem hazudott. Én meg tolvaj vagyok, hát csak közönséges körtét szedhetnék a fámról. Gondoltam, elhozom neked, te már csak igazán nem csaltál, nem loptál soha.
- Nem, hagyd csak, nem fogadhatom el tőled – szabadkozott a király, mert eszébe jutott, hogy kisfiú korában egyszer pénzt lopott az anyjától.
A tolvaj most a kancellárhoz fordult. De annak sem kellett a drága körtemag. Enyveskezű volt ugyanis, azt ültette hivatali székbe, aki jól megkente a markát. Aki meg nem adott neki pénzt, az holta napjáig sem jutott hivatalhoz, ha mégoly érdemes volt is rá.
Éppen így járt a tolvaj a generálissal – az is hevesen tiltakozott.
- Nem, nem, add inkább másnak!
Mivel a tisztelt generális úr maga vágta zsebre a katonák zsoldjának jó felét, valahányszor háborúba vonult. Ráadásul olyan hőstettekkel szeretett dicsekedni, amelyeket más vitt végbe, nem ő.
A helytartó sem merte elfogadni az ajándékot. Mert sohasem az igazságot nézte. Akinek pénze volt, és az ő zsebébe is csúsztatott valamennyit, annak adott igazgat.
Próbálkozott a tolvaj a börtönőrrel is, de azzal is hasonlóképpen járt. Ijedten emelte fel a kezét őkelme, mert rossz volt az ő lelkiismerete is. Ha egy új rabot hoztak be, első dolga volt megkérdezni tőle, hogy “Pénzed van-e?” A pénzes bűnössel jól bánt, de a szegénynek ugyancsak keserves sora volt a börtönben.
Kínálgatta a tolvaj ennek is, annak is a körtemagját, de senki sem mert elfogadni. Végtére is hangosan hahotára fakadt:
- Hát így vagyunk? Ti mindannyian loptok, csaltok, de egyikőtök sem kerül börtönbe. Én meg csak egy pipát loptam, és hűvösre tettetek!
A király erre nem tudott mit szólni, megparancsolta hát, hogy bocsássák szabadon az embert.
(Forrás: Távol-keleti mesék, Naphegy kiadó)
Mesemondó blog 