Címke: belső kép

Kategóriák
Cikkek

Kádár Annamária: Mesepszichológia – idézetek (6.)

“A könyvekben önmagunkról olvasunk, hiszen saját emlékeink, tapasztalatink mentén értelmezzük a szöveget. Éppen ezért ugyanannak a szövegnek annyi olvasata, változata, belső filmje van, ahány olvasója.”

“Ha a gyermeket a televízió elé ültetjük, egyrészt megfosztjuk attól a lehetőségtől, hogy a mozgás segítségével dolgozza fel élményeit, másrészt a külső képek azonnal leállítják a belső képkészítés, képáramlás folyamatát, amit a gyermek mesehallgatás közben él át. Ilyenkor a fantázia nem működik, és a gyermek kreativitása sem fejlődik. (Külső képet jelent a leporellóval, bábbal illusztrált mese, valamint a rajzfilmes adaptáció is.) A tévénézés legfőbb veszélye, hogy a gyermek nem tud különbséget tenni a külső és a belső kép között, nem tudja függetleníteni magát attól, amit látott.”

“A tévé képernyőjén felfoghatatlanul gyors tempóban pergő képekkel szembesül a gyermek, ami nagyon megterhelő az idegrendszer számára. Ezeket a vibráló külső képeket jó esetben az álmai során dolgozhatja fel – amennyiben nem sikerül, megjelenik a szorongás.”

“A tévé nézés másik problémája, hogy az a meghitt intim kapcsolat is hiányzik belőle, ami a gyermek és a mesélő között létrejön. Éppen ezért jó, ha közösen ülünk a képernyő elé, hogy meglegyen a lehetőség a látottak megbeszélésére, feldolgozására.”

“Bár a diafilm is külső kép, és emiatt vannak, akik ellenzik, a televíziós mozgóképpel szemben lehetőséget ad a feldolgozásra, a kérdezésre. Mivel állóképekről van szó, hosszabban el lehet időzni a részleteknél, és bármennyit lehet beszélni róla a gyermek igényeinek megfelelően. A diafilmet szülő és gyermek együtt nézi, így a gyermek nem marad egyedül az élménnyel, a meghitt légkör pedig közelebb visz egymáshoz.”

“A felnőtt szerepe meghatározni, hogy a gyermek életkori sajátosságainak megfelelően mire használhatja a televíziót és az internetet, de az első néhány évben mindenképpen érdemes korlátozni az ezekhez való hozzáférést, mivel lényegesen fontosabb, hogy a kisgyermek a szabad levegőn minél többet mozogjon, mesét hallgasson és szabadon játsszon.”

“Iskoláskor előtt semmiképpen sem szabadna a napi maximum fél órát átlépni, mivel a gyermek megrekedhet az infantilis befogadási szinten, és megszokja, hogy feldolgozás nélkül habzsolja a sok külső képet. Amennyiben az érzelmileg érintett, de testileg passzív gyermek nem tudja levezetni a felfokozott izgalmi állapotot, akkor ennek súlyos következményei lehetnek a személyiségfejlődése szempontjából.”

“A probléma ott kezdődik, amikor a tévénézéssel a meséket szeretnénk helyettesíteni – hiszen a mesében a történet a gyermek elméjében kel életre, megmozgatva a fantáziáját, félelmeit, vágyait. A mesehallgatás olyan belső igény és tevékenység, ami semmivel sem helyettesíthető!”

“Az élettervünket nem ésszel, hanem a képzeletünkkel teremtjük meg, azokkal a képekkel, amelyeket magunkba fogadtunk, és amelyeket meg szeretnénk valósítani.”

“A belső képeinket senki sem veheti el tőlünk, az életképzeletünk bármilyen válsághelyzetben mentőcsónakként működik.”

„Aki nem tud belső képeket alkotni, fizikailag és lelkileg is összeomlik a krízishelyzetben.”

„…mindannyiunk életében vannak olyan helyzetek, amikor mégis igent kell mondanunk az életre. Ilyenkor nagyon sok múlik azon, hogy gyermekkorunktól kezdve milyen belső képeket dédelgettünk a szívünk mélyén.”

„Szülőként, pedagógusként meg kell adnunk a gyermeknek a lehetőséget arra, hogy belső képei segítségével saját világa varázslójává váljon. Így sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy felnőttkorában bátran, hittel fog küzdeni saját életében és környezetében kívánatos változtatásokért. Ő lesz majd az a változás, amit látni szeretne a világban.”

Kategóriák
Cikkek

Kádár Annamária: Mesepszichológia – idézetek (4.)

Négy gyermekem közül a legkisebb volt (és van) felvértezve hatalmas mennyiségű képzeletbeli baráttal. Egyikkel szorosabb a kapcsolata, másikkal kevésbé, de mindegyiknek neve van és számára mindegyik valódi. Egy alkalommal az óvó nénije megkérdezte tőlem, hogy: „ki az az Emi, van még egy testvére?” Emi a lányom képzeletbeli barátja, akiről olyan részletességgel, következetességgel és átélt érzelemmel mesélt az óvodában, hogy már az óvó néni képzeteiben is megelevenedett.

A képzeletbeli barát egy fontos társ a gyermek életében és ezt nem csak mint pedagógus, hanem mint anya is el tudom mondani. Teljesen más a legkisebb gyermekem megküzdési stratégiája, problémakezelése, másként dolgozza fel az eseményeket, a saját érzelmeit, mint az első három, akinek az életébe nem lépett be ilyen barát. Egészen biztos vagyok abban, hogy kicsi lánykámnak ez hatalmas előny lesz a későbbiekben, valamint hogy ez az élmény végig fogja kísérni és támogatni fogja hátralévő élete során.

„…a mese által kialakított belső kép egy életen át elkísérheti a gyermeket, és a képzeletbeli baráthoz hasonlóérzelmi biztonságot nyújthat.”

„A képzeletbeli barát a feltétel nélküli elfogadás megtestesítője.”

„A képzeletbeli barát tisztelete a gyermekvilág tiszteletének része.”

„Felmérések igazolják, hogy akinek van képzeletbeli barátjuk, jobban ki tudják fejezni magukat, ügyesebben kommunikálnak, nagyobb szókinccsel rendelkeznek, mint azok a társaik, akiknek nincs. A képzeletbeli barát segítségével biztonságos környezetben lehet gyakorolni az ismeretlen helyzeteket és a társas kapcsolatok működését.”

„Ha nem felejtünk el gyermekül gondolkodni, és értékelni tudjuk a nem látható és nem kézzelfogható dolgokat, akkor mi magunk is gazdagabbak leszünk gyermekünk képzeletbeli szereplői által. Fogadjuk el és szeressük őket!”

„Immunrendszerünk segítségével szervezetünk a betegségek 70%-át önerőből legyőzi. (…) talán lelkünknek is van „immunrendszere”. Ha kicsit is kibillenünk egyensúlyi állapotunkból, a rendszer működésbe lép, a természet törvényeinek megfelelően – akár olyan módon, hogy életre hív egy imaginatív társat, aki rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyekre abban a helyzetben szükségünk van. Kiegészít. Támogat. Meghallgat.” (Mátéfi Enikő)