Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Nagycsoport Népköltészeti hagyományok a mai gyereklírában

Megy a vonat

Megy a vonat
zakatol, zakatol:
- Várnak reád
valahol, valahol.

Fut a kerék,
dübörög, dübörög:
- Lesz még máma
örömöd, örömöd.

Futó felhő
elmarad, elmarad.
Elhagytuk a 
madarat, madarat.

Meg sem állunk
hazáig, hazáig,
kicsi falunk
tornyáig, tornyáig.

(Gazdag Erzsi)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi Szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Nagycsoport Népköltészeti hagyományok a mai gyereklírában

Vendégvárás

Jöjj el hozzám, hétfőn,
de ne gyere későn!

Jöjj el hozzám kedden!
Hadd nőjön a kedvem!

Jöjj el hozzám szerdán,
kopogtass a meggyfán!

Csütörtökön jönnél,
tán még itthon lelnél.

Pénteken a kedvem
szétgurul a kertben.

Szombaton, barátom,
a világot járom.

Vasárnap, vasárnap
engemet is várnak.

(Gazdag Erzsi)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi Szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Magyar Népmesék Mesegyűjtemény Nagycsoport

Tündér Ilona és Árgyélus

Volt egyszer egy király, és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is érett rajta az alma minden éjjel. Így a király gazdagsága napról napra annyira szaporodott, hogy olyan gazdag király nem volt az egész világon.

Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűséges kertjébe, az aranyalmáknak csak a hűlt helyét lelte. Így történt ez másnap is, harmadnap is.

Összehívta a király erre az egész udvart, s kihirdette, hogy ha olyan emberrel találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát neki adja.

Az őröknek sem kellett egyéb, odaállottak az almafához. De hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájuk, és alig múlt el negyedóra, mire felébredtek, az aranyalmák mind eltűntek. Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három királyfiú, és megjelentették, hogy majd ők fogják őrizni az almafát.

Legelőször a legidősebb ment őrködni. De vele is csak ugyanaz történt, mint a többivel.

A középső sem járt jobban.

Végre a legkisebb vállalkozott. Árgyélus királyfi. Legelőször is dohánnyal jól megtömött aranyszelencét dugott a zsebébe, így ült le az almafa alá.

A holdvilág szépen világított, Árgyélus királyfi arcára, már érzeni kezdte, hogy az álom össze akarja a szemét húzni, szippantott hát egy kis dohányt, jól megdörzsölte a szemét, nagyokat prüsszentett. Aztán másodszor is nagyot szippantott a dohányból, még egyszer megdörzsölte a szemét. Egyszer csak halk suttogást hallott. Feltekintett, hát a feje felett tizenkét hollót látott elrepülni. Egyenest az almafához tartottak; a tizenharmadik holló, mint vezér, elől repült. Árgyélus megkapta a tizenharmadik hollónak a lábát, s felkiáltott:

  • Megvagy, tolvaj!

De midőn rátekintett, hát látja, hogy karja közt gyönyörű szép lány fekszik, aranyfürtjei eltakarják szép fehér vállát.

  • Ki vagy te, szép tolvaj? – kérdezi a királyfi. – Soha többé el nem eresztelek!
  • Én Tündérszép Ilona vagyok – mondta a szép leány – , ezek a hollók pedig a leánypajtásaim. Mulatságból minden este iderepülünk, hogy az aranyalmát leszedjük. De nálad nem maradhatok, pedig megvallom, hogy te vagy, akit soha felejtenem nem lehet, mert csak téged szeretlek!
  • Maradj nálam – kérte Árgyélus.
  • Nem maradhatok – felelte Tündérszép Ilona -, de megígérem, hogy ezentúl mindennap el fogok jönni, de az almákat többé el nem viszem. Légy mindig itt, ha látni akarsz!

Ezzel nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló.

Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák mind megvoltak. A király homlokon csókolta a fiát. Árgyélus csak azt kérte az apjától, engedje meg, hogy tovább is őrizhesse az almafát.

Ki is ment minden éjjel Árgyélus királyfi őrködni, hogy láthassa Tündérszép Ilonát.

De volt a király udvarában egy Vénbanya, aki Árgyélus királyfit nagyon szemmel tartotta. A király is kezdett kíváncsi lenni, hogy mi lehet az oka, hogy Árgyélus annyira szeret az almafánál őrködni. Magához szólította hát a Vénbanyát, és így szólt hozzá:

  • Látom, hogy Árgyélus királyfit te szemmel tartod. Vigyázd meg egyszer, mikor az almafánál őrködik!

A Vénbanya úgy tett. Mikor Árgyélus az almafához ment őrködni, a Vénbanya a bokrok mögé bújt. Másnap korán reggel már jelentette a királynak:

  • Meglestem Árgyélus királyfit. Gyönyörűséges aranyhajú lánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú lány.

Hazudsz, Vénbanya! – mondta a király. Nem igaz!

  • De úgy van az, felséges uram. Ha kell, holnap jelet is hozok arról, hogy igazam van.

Másnap este Árgyélus és Tündérszép Ilona megint egymással mulattak. Maguk sem tudták, hogy történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor előcsúszott a Vénbanya, és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona hajából, azután lassan elment.

Felébredt Tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett; felébredt erre Árgyélus is.

  • Mi bajod van, kedvesem?
  • Jaj, Árgyélus, élj boldogul, én téged soha többé nem láthatlak, nálad nem maradhatok; a házadban tolvajok laknak, nézd, aranyfürtjeimből egyet levágtak.

Ezzel megölelte Árgyélust, ujjáról egy gyűrűt vett le, és Árgyéluséra húzta.

  • Neked adom – mondta -, erről akárhol megismerlek.

Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott, és elrepült.

Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak. Nagyon csodálkozott a király, és tüstént magához hivatta Árgyélus királyfit.

  • Édes fiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, megjött az idő, hogy téged is megházasítsalak; gazdag királylányt kerestem számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed.
  • Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én választhatok magamnak feleséget: már találtam is. Tündérszép Ilona lesz a feleségem!

A királynak nem tetszett a felelet, de bármint akarta is lebeszélni Árgyélust a kívánságáról, az nem engedett. Kardot kötött az oldalára, és elment, hogy Tündérszép Ilonát megkeresse. Az egész udvar gyászba borult utána.

Már majdnem az egész világot összejárta Árgyélus, de Tündérszép Ilonának még a nyomára sem talált. Egyszer egy kis házhoz jutott, a házban egy vén anyóra talált. Illendően köszöntötte. A vén anyó széken ült, csodálkozva kérdezte Árgyélust:

  • Hol jársz erre, ahol a madár sem jár?
  • Öreganyám – mondta Árgyélus -, nem tudná nekem megmondani, merre lakik Tündérszép Ilona?
  • Nem biz én, édes fiam, de talán ha hazajön az uram, a Nap, az mindenüvé odasüt, az talán meg tudja mondani. De bújj el, mert ha meglát, felfal!

Erre elbújt Árgyélus. Hazajött a Nap, belép a szobába, mindjárt elkezdte:

  • Pfü, pfü, anyó, emberhús, büdös!

Erre kimászott az ágy alól Árgyélus, s köszöntötte a Napot.

  • Szerencséd, hogy köszöntöttél – mondta a Nap -, másként felfaltalak volna! Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán a Hold bátyám tud felőle valamit.

Elment Árgyélus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. A Hold a Szélhez utasította.

Oda is eljutott, szépen beköszönt, és a Széltől is megkérdezte, hogy nem tud-e valamit Tündérszép Ilona felől.

  • Én – mondta a Szél – nem tudok semmit, de nem messze tőlem, abban az erdőben lakik az Állatkirály, az talán tud valamit.

Ment, mendegélt újra Árgyélus, már egészen beesteledett, úgyhogy majdnem semmit sem látott, felmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot. Csakugyan messze távolban észrevette egy kis világocskát, egy szép kastélyból szüremlett. Bekopogott, kinyílott az ajtó, és egy óriás jött elébe, akinek a szeme a homlokán volt.

  • Jó estét, felséges király – köszönt Árgyélus -, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani, hol lakhat?
  • Szerencséd, hogy úgy köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél volna. Én az Állatkirály vagyok. Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán az állataim közül valamelyik tud felőle valamit.

Ezzel egyet füttyentett, és az egész palota azonnal tele lett mindenféle állattal. Megtette a király a kérdést, de az állatok közül sem tudott senki semmit. Végre is előkullogott egy sánta farkas:

  • Én – mondta a sánta farkas – tudok Tündérszép Ilona felől valamit. A Fekete-tengeren túl lakik, ott törték el a lábamat.
  • Nahát, akkor vezesd oda ezt a szegény királyfit – mondta a király.

A sánta farkas azonnal odaállt, hogy Árgyélus üljön rá. Így mentek, mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer csak letette a farkas Árgyélust.

  • Már én tovább nem vihetlek, oda most már magad is eltalálsz, hiszen nincsen már messze, csak száz esztendőt kell menni! – ezzel elbúcsúzott tőle, és elsántikált.

Ment, mendegélt Árgyélus tovább, egyszer csak egy völgyet látott, mely három heggyel volt körülvéve. A völgyben épp három ördög verekedett. Odament hozzájuk, és kérdezte tőlük, miért verekednek.

  • Az atyánk meghalt, s maga után ezt a köpönyeget, ostort és ezt a bocskort hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogyha magadra veszed, és aztán a bocskort a lábadra húzod, és ezzel az ostorral egyet csattantasz, és azt mondod: “Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok.” – ott vagy azonnal; ezen nem tudunk mi megegyezni. Nem tudjuk, kinek mi jusson.
  • No – mondta Árgyélus -, ha csak az a baj, majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik meg amarra!

Az ördögök felmentek a hegyre. Árgyélus pedig felvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet csattintott, és azt mondta: “Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok, legyek azonnal Tündérszép Ilonánál!”

Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett.

Éppen kitekintett az ablakon Tündérszép Ilona egyik játszótársa, megismerte Árgyélust, beszólt hangosan Tündérszép Ilonához:

  • Itt jön Árgyélus!

Tündérszép Ilona azt hitte, hogy csak játszanak vele, pofon vágta a lánypajtását.

De jött a másik, a harmadik, a negyedik, a tizenegyedik, de úgy jártak mind a tizenegyen, mint az első.

Árgyélus bekopogott az ajtón. Egy öregasszony jött ajtót nyitni. Nagy csodálkozással nézett Árgyélusra. Aztán a csodálkozás nagy örömre változott.

  • Jaj, de jó, hogy itt vagy, Árgyélus, legalább megszabadítod a mi királykisasszonyunkat! Most nem mehetsz be hozzá a gonosz Varázslótól, most nem lehetsz vele, csak éjféltájban, mert csak akkor járhat szabadon. Akkor, ha te háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz többé hatalma rajta. Most éppen jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halál fia lennél.
  • Nem félek én tőle sem – mondta Árgyélus -, megvívok én vele!

Az öregasszony behívta Árgyélust, selyemágyat vetett neki, pompás vacsorát készített számára, aztán azt mondta:

  • Minden éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, ne aludj el!

De az öregasszony gonosz boszorkány volt. Volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordult és sípolt, és attól Árgyélus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy a világon volt-e valaha. Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátta a kedvesét, és felkiáltott:

  • Ébredj fel, kedvesem! Ha háromszor megcsókolsz, megszabadulok a varázslattól.

De Árgyélus nem ébredt fel. Reggel azt mondja a Vénbanya:

  • Itt volt Tündérszép Ilona, de te elaludtál, mint a bunda.

Másnap is ugyan úgy történt, harmadnap is.

De egyszer, amint a Vénboszorkány elbóbiskolt, Árgyélus meglátta a nyakán a sípot. Leoldotta, és kíváncsiságból belefújt. Hát, látja ám, hogy az egész cselédség elaludt tőle.

Ekkor tért észre, hogy azért aludt ő is olyan mélyen, mikor a Vénbanya sípolt. Most a maga nyakára akasztotta a sípot, és valahányszor a Boszorkány fel akart ébredni, ő mindannyiszor sípolt egyet. Így volt éjfélig.

Ekkor jött Tündérszép Ilona. Árgyélus háromszor megcsókolta, és azonnal az egész vár kivilágosodott, minden ajtó felnyílt, a Vénboszorkány elsüllyedt.

De hogy másodszor megcsókolta volna Árgyélus Tündérszép Ilonát, előbb tizenegyszer pofon vágta.

  • Ez azért van, mivel te tizenegy játszótársadat pofonvágtad, mikor igazat mondtak.
  • Megérdemlem – rebegte Tündérszép Ilona.

Ekkor Árgyélus karjába vette Tündérszép Ilonát, felhúzta a köpönyegét és bocskorát, ostorával egyet csattintott:

  • Hipp-hopp! Ott legyek, ahol én akarok, legyek az apám várában!

Azonnal odarepültek, egy szempillantás alatt.

Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most is élnek.

(Illyés Gyula)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Magyar Népmesék Mesegyűjtemény Nagycsoport

Az állatok nyelvén tudó juhász

Ahogy mentem, mendegéltem, elmentem Pelegre, ott láttam jászolhoz kötözve a sok mesét, abból választottam ezt a legszebbiket.

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is tulnan volt, az üveghegyen innen volt, kidőlt-bedőlt kemencének egy csepp oldala sem volt, teli volt kaláccsal, egy se volt benne. Hát hol volt, hol nem volt, egyszer egy juhász. Ahogy a juhait őrzötte az erdőben, meglátott messziről egy tüzet. Abban egy rettentő nagy kígyó sírt:

  • Segítsél ki, te szegény ember, jótét helyett jót várja; mert az én édesapám a kígyók királya, és megjutalmazza a te hűségedet.

Hát kapta a juhász, levágott egy karót, s azzal kivette a kígyót a tűzből. A kígyó elmászott egy darabon. Felemeltek ott ketten egy nagy követ. A kő alatt lyuk volt; azon lementek a föld alá, a kígyók királyához. Kérdezte a kígyók királya:

  • Mit kívánsz, te szegény ember, amiért a fiam életét megmentetted a haláltól?

Azt mondta a szegény ember, csak azt kívánja, hogy az állatok nyelvét értse. A kígyó királya megadta, de egy feltétel alatt, hogy azt senkinek se merje elmondani, mert akkor azonnal meghal. Azzal visszajött az ember a földre.

Ahogy hazafelé utazott, meglátott egy odvas fát. Ült azon két szarka. Azt mondta egyik a másiknak:

  • Hej, ha tudnák az emberek, hogy mennyi pénz van ebben az odvas fában, milyen boldogok lennének belőle!

A juhász meghallotta; megjegyezte a fát. Elment haza. Később eljött szekérrel a pénzért, hazavitte. Nagygazda lett belőle.

Elvette a számadó lányát. Az asszony mindig kérdezgette, hogy honnan van nekik annyi pénzük. A juhász azt mondta:

  • Ne kérdezd, az Isten adta.

Odahaza, a szobában, a kemencenyakon ült két macska. Azt mondja az öreg macska a kismacskának, hogy mivel ő kisebb s könnyen befér a kamrába, lopjon neki szalonnát. Erre a juhász elnevette magát. Kérdezte a felesége, hogy mit nevet. Elmondta, hogy az öreg macska mit mondott a kis macskának. Kérdezte a felesége, hogy honnan érti azt a beszédet?

  • Ha te tudnád! De nem szabad megmondanom, mert akkor meghalok.
  • Mindegy, csak mondjad meg! – mondta a felesége.
  • Nem lehet! – kötötte magát a juhász.

De egyszer vásárra készültek. Az asszony ült a kanca lóra, az ember pedig a csődörre. Az asszony elmaradt egy kicsit. A csődör ekkor rányerített a kancára, hogy miért nem jön hamarább. Ez meg azt mondta:

  • Könnyű neked, te csak azt a sovány embert viszed, én meg ezt a kövér asszonyt itt-e!

A juhász ezt mind értette; megint elnevette magát. A felesége most is kérdezte, hogy mit nevet. Hát elmondta, hogy mit mondott a csődör a kancának. Az asszony rákezdte, hogy mondja meg neki, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. De a juhász azt mondta, nem szabad, mert mindjárt meghal, ha megmondja.

Hazamentek. Odahaza a farkasok elmentek bárányt kérni a kutyáktól. A kutyák azt mondták, hogy nem lehet, azután mégis négyet odaígértek. De az öreg Bodri kutya azt mondta:

  • Gyalázatosak, hogy meritek a gazdánk juhait odaadni?

A gazda ezt mind értette, a kutyákat szétkergette, csupán a Bodrinak adott egy nagy karéj kenyeret.

Hát az asszony ismét kérdezte, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. A juhász azt mondta, ő meghal, ha megmondja. Az asszony erre azt mondta, hogy mindegy, ha meghal is, csak mondja meg. Erre a juhász koporsót csináltatott és belefeküdt. Még annyit mondott, hogy hadd adjon utoljára a Bodrinak egy darab kenyeret. De a Bodrinak nem kellett, mert nagyon szomorú volt, sajnálta a gazdáját.

Hanem ekkor bement a hetyke kakas, és nagy kényesen ette a kenyérdarabot. Azt mondta a Bodri neki:

  • Ó, te átkozott gonosz állat, hogy esik jól a kenyér olyan kényelmesen, mikor a drága jó gazdánk most haldoklik?

De a kakas azt mondta:

  • Te bolond! Te is olyan bolond vagy, mint a gazdád; nem tud egy asszonynak parancsolni. Ládd énnekem húsz feleségem van; mégis tudok mindegyiknek parancsolni.

Erre a juhász felugrott, jól megverte a feleségét, hogy többet nem kérdezte, honnan tudja az állatok nyelvét.

(Illyés Gyula)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Nagycsoport Népköltészeti hagyományok a mai gyereklírában

Hólabda

Csing, ling, ling, ling -
az utcán
csilingel a rakott szán,
kocog vele a két ló,
szikrázik a szép hó,
fiúk labdát gyúrhatnak,
piros lányok jujgatnak, - 
csing, ling, ling, ling - 
csilingel a rakott szán.

(Csanádi Imre)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Nagycsoport Népköltészeti hagyományok a mai gyereklírában

Ősz-elő

Szállj, szállj,
ökörnyál,
jön az ősz,
megy a nyár, - 
megy a nyár, a nevetős,
komolykodva jön az ősz,
csillámló derekkel,
sárga levelekkel,
szőlővel, mosolygóval,
fűre koccanó dióval.

(Csanádi Imre)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Nagycsoport Népköltészeti hagyományok a mai gyereklírában

Új kenyér

Szőkül a búza, 
feje földre húzza, - 
nosza, learatjuk,
kévébe kapjuk,
kepesorba rakjuk,
szekéren behordjuk,
asztagba tornyoljuk, 
cséplőgép
kivereti,
gőzmalom
megőrleti,
porzik a liszt,
mint a hó,
abból sül a 
friss cipó.

(Csanádi Imre)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Nagycsoport Népköltészeti hagyományok a mai gyereklírában

Locska

Fürge patak,
licsi-locs,
merre-hová
iramodsz?

Malomkereket
forgatok,
szomjú madárkát
itatok,
locsolok tikkadt
kerteket,
meztelen lurkót
fürdetek.

(Csanádi Imre)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

Kategóriák
Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény Nagycsoport Népköltészeti hagyományok a mai gyereklírában

Keresgélő

Megyek, megyek,
mendegélek,
kerek erdőn
keresgélek:
vackort,
vadrózsát,
virágszagú
szamócát,
nagykalapos
gombát,
de nem a bolondját!

(Csanádi Imre)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)