Kategória: A Nyugat nemzedéke és kortársaik

Volt ott egy kis kutya, pincsi-féle, s azzal ez a Janika-fiú nagyon jól érezte magát. Nagyon jól megvoltak együtt. Janika-fiú bukfenceket vetett neki, s ha előre vetette, Samuka mindég rémülten hátra hőkölt. S ezen jókat lehetett nevetni. Ha meg hátra vetette, akkor Samuka előre ugrott és még ugatott is hozzá. Ezt ugatta:

• Paff, paff, vitéz vagy te, vitéz vagy te, kluk, kluk.
• Ugye, hogy vitéz vagyok – felelte Janika -, no lám.

S így éltek együtt.

Mikor is az a csoda történt, hogy apuka egy délután egy szép kis macskát hozott haza valahonnan. Képzeljétek. Egy tarka kis cicát, akinek csillagos, fekete folt volt a szeme fölött. Képzelhetitek, micsoda ribillió lett ebből!

• Nem kell nekem, nem kell nekem – ugatta Samuka, mikor meglátta a cicát. (Bugyika volt ennek a neve.)
• Csúf vagy, csúf vagy – kaffogta rendületlenül, miközben nézegette, s egyet ugrott előre, egyet hátra, annyira dühös volt.

Bugyika pedig púposra görbítette a hátát, sötéten nézett maga elé, s a szőrét borzolva még fújt is egy párat, s folyton csak ezt nyivákolta:

• Utálim, utálim, uái, uái.
• Még azt se tudod kimondani, hogy: utálom? Akkora csacsi vagy? – gondolta magában Samuka. – Ha-ha-ha! – És egy kicsit előreugrott, de nyomban utána rémülten menekült el mellőle. Úgy elszaladt, mint a golyó.
• A mindenit neki – káromkodott magában -, hiszen ennek macska szaga van – gondolta magában és elbújt a sarokba. – Hát eddig így vagyunk.

Történt ezután, hogy Janika kíváncsi volt, mit fognak egymással csinálni, letett tehát egy tányérban sajthéjat a szőnyegre. Aztán megfogta őket a bőrüknél fogva: Samukát egyik kezével, Bugyikát a másikkal. Ezek pedig a levegőben így szóltak egymáshoz epésen:

• Utálim, utálim – nyafogta megint Bugyika. És még fújt is egyet.
• Csúf vagy, csúf vagy – kaffogta megint Samuka.
• Na, egyetek hát együtt – mondta Jani-gyerek, és odatette őket egymással szemben a tányérhoz. Bugyika megint púposra görbítette hátát, és kilökte farkát az ég felé. Samu viszont éppen ugrani akart ellene, de megállott, mert azt mondotta magának:
• Milyen szép kis piros orra van ennek a nyavalyásnak. Tetszik nekem. És íme, már nem is fél, sőt, hempergőzik a földön, miközben kényesen nyafog, nem különös? – Ezért hát ezt ugatta feléje: – Ejnye, ejnye! Fura, fura, fura, vau, vau.

De Bugyika is feltápászkodott, és ős megnézte végre Samukát. Hosszan nézte.

• Milyen csinos kis farkincája van ennek – gondolta magában. Ezért ezt nyávogta feléje:
• Csinus, csinus!
• Nem tudod azt mondani: csinos, te buta – gondolta magában Samuka, de azért odament és átugrotta őt. Amire Bugyi pofonvágta Samukát. S így aztán nagyon jól összebarátkoztak.

---

Nagyon is jól. Ha Janika sajthéjat, vagy egyebet tett a tányérba, akkor Samu ugyan odaszaladt, de aztán hamar visszaugrott. “Egyél, te girhes” – gondolta magában.

Bugyika pedig nyafogott ugyan, de azért megette a sajthéjat mind.

• Nem hagytál nekem? – ugatott Samu.
• Nem hagytam, nem hagytam – siránkozta Bugyika. Amire Samu odaugrott és pofonvágta őt, de mondhatom, nagyon barátságosan. Így éltek ezek együtt, és mondhatom, nagyon jól megvoltak egymással.

Mikor is egy nap, nagyonis nagy baj történt. Bugyika eltűnt. Senki se tudta, hová lett. Tűvé tették érte a házat. Nem volt sehol. Valaki ellophatta nyilván. Janika-gyerek sírt, apa a kulcsait csörgette mérgében, Samu meg folyton ugatott, s mikor Jani-gyerek pofonverte, bebújt a kályha mögé és nyüszített.

• Hol van Bugyika? – ezt nyüszítette.

És íme, egyszer csak azt veszik észre, hogy Samu nagyon ugatja az ajtót. Azt ugatja:

• Macskaszaga van, macskaszaga van.

Kiengedik tehát, kiszalad. Utána lám, szalad előre, mint a bolond.

Szalad és szalad, s Janika utána. (Hallottatok már ilyet? Hogy egy kutya kezdi keresni édes barátját, a macskát? Hát nem csodálatos ez?) Apa, anya pedig ott álltak, és nézték a dolgot.

Egyszer csak ott van egy ember Janika előtt, s a zsebéből siralmasan, nagyon siralmasan kikandikál Bugyika feje. S azt nyávogja:

• A-u-a, a-u-a, ei – ami annyit jelent: – Samuk, Samuka, segíts, segíts.

Samuka nagyon csahol, az ember meg arra fordítja nyakát és hangosan nevet. Persze ő lopta el szegény kis Bugyikát, de azt nem gondolta volna, hogy a kutya-macska barátság akkora, hogy még neki, a híres macskatolvajnak is a nyomára akad.

Attól fogva megvoltak, békében.

(Füst Milán)

(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi Szöveggyűjtemény, Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)