Nagy pelyhekben hullt a hó. A hegyeket hó borította. A Balaton is befagyott. A téli üdülőben zajos volt az élet. A kicsik a domboldalon szánkáztak, hógolyóztak. A nagyobbak a tó jegén korcsolyáztak.
Próbáljuk meg mi is! – vakkantott Bodri kutya.
Milyen jó ötlet! – siklott a korcsolyázók közé a hóember. Bodri kutya követte. Pörögtek, táncoltak, ide-oda siklottak a sima jégen.
Feljött a hold. A csillagok sejtelmesen ragyogtak. Az üdülők vacsorázni indultak.
Együnk mi is! – ajánlotta Bodri kutya.
Megittak egy-egy csésze teát. Bodri kutya forrón, a hóember jégbe hűtve. Megettek két-két pár virslit. Zsemlyecipót ettek hozzá.
Vajon hol marad Varjú Károly? – tűnődött a hóember.
Átrándult Keszthelyre a sirállyal. Ott a halászok hatalmas lyukat vágtak ma a jégen.
Léket vágtak. Úgy halásztak. Magam is láttam tegnap hajnalban ilyen téli halászatot.
Egyszerre csak megkoccant az ablaküveg. Varjú Károly érkezett meg. – Brr! Milyen hideg van kint! Alig várom már az ibolyák nyílását! – didergett a kályha mellett.
Hamarosan itt a tavasz – vakkantott vigasztalón Bodri kutya. – Én is csak arra várok.
Mit gondoltok, a hóember is ennyire várta a tavaszt?
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkidaó)
Hull a hó, hull a hó,
lesz belőle takaró,
ráborul a vetésre,
hogy a fagytól megvédje.
Vastag hóbunda alatt
kenyérmagvak alszanak,
puha ágyban telelnek,
s kikeletkor kikelnek.
(Várnai Zseni)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Budapest, Tankönyvkiadó 1989)
Ma reggel a gyerekek megnézték a naptárt, és ezt olvasták le róla: December 31.
Holnap hozza a Télapó a fenyőfát! A játékok biztosan készen lesznek, e a fenyőfa még sehol sincs. A gyerekek elhatározták, hogy levelet írnak Télapónak, küldjön nekik egy fenyőfát a sűrű erdőből, bolyhos, zöld fenyőt, a legszebb fenyőt.
Kedves Télapó!
Kérünk Téged, küldjél nekünk Karácsonyra egy szép fenyőt! Játékot majd csinálunk, az nem kell. E levelet elviszi majd Neked egy hóember!
A gyerekek és a Hóember
Hát, ilyen levelet írtak a gyerekek, és rögtön utána kiszaladtak az udvarra – hóembert csinálni.
Nagy egyetértésben dolgoztak: volt, aki a havat hordta, volt, aki tapasztotta. A Hóember fejére egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénből készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került. Nos hát, nagyon jól sikerült a Hóemberpostás! A gyerekek átadták neki a levelet, és így szóltak:
Hóember, Hóember, nálad jobb postás nem kell, sötét erdőt járod, levelünk a párod.
Télapónak vidd el őt, keressen egy kis fenyőt, sűrű ágú, zöld szoknyájú, tűlevelű ismerőst.
Hozd el azt a kis fenyőt, minden gyerek várja őt!
Beköszöntött az este, a gyerekek hazaszállingóztak, a Hóember pedig így dohogott magában:
– Hm… Ezek feladták a leckét! Most aztán kihez forduljak, merre induljak
– Vigyél magaddal! – vakkantott fel váratlanul Bobik, a kutyuska. – Jó orrom van, segítek neked megkeresni az utat.
– Persze hogy elviszlek, kettesben sokkal vidámabb! – örvendezett a Hóember.
Sokáig mentek, mendegéltek, a Hóember és Bobik, míg végül is elérkeztek a sűrű, nagy erdőhöz. Éppen eléjük szaladt egy nyúl.
– Errefelé lakik a Télapó? – kérdezett rá a Hóember. De a Nyúlnak lélegzetnyi ideje sem volt, mert éppen a róka üldözte.
– Vau! Vau! – ugatott fel Bobik, és ő is a Nyúl után vetette magát.
Elszomorodott a Hóember.
– Úgy látszik, egyedül kell továbbmennem.
És egyszerre nagy szél kerekedett, hatalmas hóvihar söpört végig az erdőn… A Hóember megremegett és… darabokra szakadt szét. Csak egy vödör, egy levél meg egy szál sárgarépa maradt belőle a havon.
Visszarohant a Róka és bosszankodva mondta:
– Hol van az az ember, aki miatt elszalasztottam a nyúlpecsenyémet?
Nézi – hát, látja, hogy senki sincs ott, csak egy levél fekszik a havon. Fogta a levelet, és elszaladt vele.
Megjött Bobik is.
– Hol a Hóember?
A Hóember nincs sehol. Épp ekkor érte utol a Farkas a Rókát.
– Mit viszel, komám? – mordult rá a Farkas. – Felezzünk!
– Eszem ágában sincs veled felezni, mikor magam is hasznát vehetem! – szólt a Róka és elfutott. A Farkas meg – utána. És a kíváncsi Szarka is utánuk repült.
Ott sírdogált Bobik magában, a nyulak pedig egyre csak azt hajtogatták:
– Úgy kellett, úgy kellett, minek kergettél mindig minket, minek ijesztgettél mindig minket?
– Soha többé nem foglak benneteket bántani – mondta Bobik, és még hangosabban kezdett sírni.
– Na, ne sírj, segítünk rajtad – ígérték a nyuszik.
– Mi pedig a nyusziknak – makogták a mókuskák.
És a nyuszik nekiálltak hóembert építeni, a mókusok meg segítettek a munkában: mancsukkal veregették, dagasztották, a farkukkal legyezgették, ragasztották. A Hóember fejére ismét egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénből készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került.
– Köszönöm nektek – szólalt meg a Hóember -, hogy újra felépítettetek. Most pedig segítsetek megkeresni Télapót.
Elkísérték a Medvéhez. A Medve aludt a barlangjában, hát felébresztették. Elmesélte neki a Hóember, hogy a gyerekek tulajdonképpen a Télapóhoz küldték őt egy levéllel.
– Egy levéllel? – brummogta a Medve. – Hol az a levél?
S csak akkor kaptak észbe, hogy nincs meg a levél!
– Levél nélkül pedig Télapó nem ad nektek fenyőfát – mondta a Medve. – Jobban teszitek, ha hazamentek, majd én kivezetlek benneteket az erdőből.
S egyszerre – honnan, honnan nem? – ott termett előttük a Szarka, és azt csörögte, örömében pörögve:
– Itt a levél, itt a levél!
És elmesélte nekik, hogyan talált a levélre.
Hát így történt mindez.
És mindnyájan, akik voltak, elindultak a levéllel a Télapóhoz. A Hóember sietve lépked, nagyon izgul: hol egy dombról gurul le, hol egy gödörbe pottyan, hol egy tuskóba botlik. Persze, a Medve mindig kihúzza a csávából, de aztán megint csak darabokra szakadt szét a Hóember.
Végül is elérkeztek a Télapóhoz. Télapó elolvasta a levelet, és így szólt:
– Hogyhogy ilyen későn jöttök? Jaj, Hóember, hogy fogod így elvinni idejére, pont karácsonyra a gyerekeknek a fenyőfát?
Itt mindnyájan a Hóember védelmére keltek, elmondták, mi történt vele. Télapó a saját szánját adta nekik, s a Hóember a fenyővel elhajtott a gyerekekhez. A Medve visszabújt a barlangjába – tavaszig kialussza magát. És reggelre a Hóember ott állott a régi helyén, csak hogy levél helyett egy zöld fenyőt tartott a kezében.