A mesék, mesemondások ideje soha nem jár le. A mesékre mindig szükség volt, van és lesz. Túlterhelt világunkban mi magunk is vágyunk a varázslatra, a kalandokra, és van, hogy úgy érezzük, hogy itt már csak a csoda segíthet. Reményeink éltetője a mese.
A mesék eleinte szájról szájra terjedtek, nem voltak még mesekönyvek, de később sem tudott még mindenki írni és olvasni. De már ekkor is a mesék fontos tudást adtak át, gyógyítottak és átsegíetettek a nehéz időszakokon. A mesékből erőt meríthett kortól függetlenül bárki, aki hallgatja. Mindig akad egy hős, akinek története kicsit hasonlít a miénkhez, akivel azonosulhatunk. Fantáziánk segítségével kimenekülhetünk egy másik világba, ahol a dolgok mindig jóra fordulnak.
A meséket − eredetűk szerint − alapvetően két nagy csoportra oszthatjuk: népmesékre: szájhagyomány útján terjed, szerzője ismeretlen; valamint műmesékre, melyek szerzőjét ismerjük.
A mesék jellemzően csodás, fantasztikus elemekkel átszőtt kitalált történetek, melyeknek központjában a mese hőse áll, aki kitalált személy, ahogy a tér-idő vonatkozás is a mesében. A hőst csodás lények, állatok, varázserejű tárgyak segítik át a próbatételeken. Végül pedig a jó győz a gonosz felett.
A kalandos történetek szórakoztató jellegén túl a mese egy adott közösség morális ítéletét is kifejezi a történet kapcsán felmerülő kérdésekben. Ezek alapján a mese a közösség vágyának megtestesülése az irodalomban, a kollektív tudat győzelme a nehézségek felett. Ebben rejlik tanító szándéka.
A mesék visszatérő mesemotívumok szerepelnek: próbatételek, különleges tulajdonságokkal rendelkező szereplők, varázstárgyak és varázsszámok. A leggyakoribb, visszatérő varázsszámok a három, a hét, a tizenkettő, valamint ezek többszörösei.