Mesemondó blog

Címke: szociális komeptenciák

  • Az énhatékonyság módszertana

    Az énhatékonyság pedagógiája élmény- és tapasztalati alapú pedagógiai szemlélet, amely a diákok cselekvőképességét, önállóságát és a nehézségekkel való megküzdését fejleszti. Az ismeretátadást valódi cselekvéssel, gyakorlással és önreflexióval egészíti ki.

    A módszer eszközei:

    • differenciálás,
    • biztatás és konkrét visszajelzés,
    • megfelelő kihívások,
    • késleltetés,
    • választási lehetőségek és fokozatos felelősségátadás,
    • önreflexió,
    • példamutatás.

    A pedagógus szerepe:

    A pedagógus lehetőséget teremt a cselekvésre, és a diákokkal együtt tevékenykedik. Szemléltet, bemutat, kérdez, beszélgetést kezdeményez, és szükség szerint közösen gyakorol velük. Annyi segítséget ad, amennyire szükség van, majd fokozatosan teret enged az önálló próbálkozásnak.

    A tevékenység kialakításának szempontjai:

    • egyéni képességek és előzetes tapasztalatok,
    • életkori sajátosságok,
    • érdeklődés és érzelmi szükségletek,
    • megfelelő nehézségű, elérhető, de fejlődést kívánó feladatok.

    Tapasztalati alap:

    A módszertan a való életből indul ki. Hétköznapi helyzetekre, használati tárgyakra és az érzékszervek bevonására épít. Lehetőséget ad a kipróbálásra, a kézzel végzett munkára, az alkotásra és a kézzelfogható, hasznos eredmény megtapasztalására.

    A cselekvést a tapasztalatok áttekintése és a tanulságok megfogalmazása követi.

    Célja:

    • az énhatékonyság fejlődésének támogatása;
    • a saját cselekvőképességbe vetett, reális hit kialakítása;
    • a fejlődési lehetőségek és a személyes korlátok felismerése.

    Feladata:

    • a cselekvővé válás támogatása;
    • a teremtés és az eredményes cselekvés megtapasztaltatása;
    • az öngondoskodás és az önfenntartás képességének fejlesztése;
    • a felelősségvállalás és az önálló döntés gyakorlása;
    • a megküzdés és az önreflexió fejlesztése;
    • annak felismerése, hogy miben tudunk önállóan cselekedni, mikor van szükség segítségre, és hogyan járulhatunk hozzá a közösség életéhez.

  • Az énhatékonyság jelentősége

    Az énhatékonyság.

    Albert Bandura, amerikai-kanadai pszichológus meghatározása szerint:

    Az egyén hite arról, hogy képes megbirkózni a kihívásokkal és elérni célját.

    Alapvető szükséglet.

    Olyannyira, hogy már kisgyermekkorban az én-tudattal együtt cselekvés formájában megjelenik, beépül a játékba és átszövi a gyermek egész lényét és minden tevékenységét.

    Amikor épít.
    Amikor alkot.
    Amikor utánoz.
    Amikor próbálkozik.
    És amikor újra próbálkozik.

    A “képes vagyok rá” érzés, a “hatni tudok a világomra” igény motiválja.

    Majd minderre kap a külvilágtól egy visszajelzést. És elindul az interiorizáció.

    Belsővé válik.
    Megtanulja.
    Elsajátítja.

    Tapasztalatai és a környezete pozitív visszajelzése által megtanulja, hogy

    • hibázni nem jellemhiba,
    • hogy kitartással elérheti,
    • hogy mik az erősségei,
    • hol vannak a határai,
    • hogy együtt többek vagyunk,
    • és hogy képes rá.

    Vagy épp leszokik róla, mert szidták, büntették.
    Mert nem adtak neki teret.
    Nem kapott lehetőséget.
    Súlyt.
    Feladatot.
    Elvárást.
    Keretet.

    Énhatékonyságunkat kizárólag tapasztalati úton fejleszthetjük.

    Cselekvéssel.

    Aktivitással.

    Tevékenykedéssel.

    A fizikai aktivitást, cselekvést igénylő feladatok és tevékenységek beszűkülése, kihalása a hasznosság érzését, az életet és annak értelmét veszik el.

    A nem kell semmit csinálni, nem kell gondoskodni, nincs fenntartási felelősség olyan kalitkába zárja a társadalmat – felnőttet és gyereket egyaránt -, melynek ajtaja ugyan nyitva van, mégsem repül ki belőle senki.

    Az ajtót olyan láthatatlan torlaszok zárják el, mint

    • az alacsony önbecsülés,
    • az alulmotiváltság,
    • a dopamin függőség,
    • a kiégés,
    • a depresszió,
    • a fizikai gyengeség,
    • a nem vagyok rá képes érzése.

    A mindent készen megvehetek.

    És mindez közben szorongóvá tesz, mert nem tudjuk meddig.

    Elengedtük a kontrollt.
    A teremtés lehetőségét és képességét.

    Az énhatékonyság edukálása és tudatos fejlesztése egyéni és társadalmi felelősség.

    A szabadság kulcsa.

    A jövő.

    Az élet.

  • Mese a magányos csigáról, aki boldog akart lenni

    Egy széles autóút mellett éldegélt egy csiga. Rendes, jóravaló csiga volt, illemtudó, és roppant kellemes társaság – bár ezt sajnos rajta kívül senki más nem tudta. Ugyanis olyan lassú volt szegény, hogy mire udvariasan köszönt volna bárkinek is, az már rég messze járt. Pedig annyira szeretett volna legalább csak annyit mondani, hogy:

    – Üdvözlöm, szép időnk van, nemdebár?

    De nem mondhatta senkinek. Próbálkozott-próbálkozott, de egyszer sem járt szerencsével. Az autóút mentén egyébként is ritkán jártak, és azok is mind jóval gyorsabbak voltak nála. A csiga nagyon elszomorodott. Még soha nem volt barátja, és születésétől fogva egyedül élt a házában, annyira magányosan, hogy már a nevét is elfelejtette, hiszen soha nem szólt hozzá senki.

    Az út mentén széles árok húzódott, így a csiga még csak arra sem mehetett, pedig azon túl óriási erdő magasodott, nyilván tele állatokkal.

    – Ott biztosan lakik valaki, aki szívesen lenne a barátom – vélekedett a csiga. – Aki nem szalad el, mire azt mondanám, hogy „szép időnk van, nemdebár”.

    Éveken keresztül próbált eljutni az erdőbe, de hiába küszködött, az árok soha nem akart véget érni. Éjjel-nappal autók, kamionok dübörögtek el mellette, kész csoda volt, hogy addig egyben maradt.

    Aztán egyszer csak megállt. Elfáradt. Tapodtat sem mozdult.

    Feladta.

    Onnantól fogva ki se bújt a házából. Olvasott, zenét hallgatott, majd miután végzett az összes könyvvel, és kívülről fújta az összes lemezt, csak bámult kifelé az ablakon naphosszat.

    A kamionok száguldottak rendületlenül.

    És egyszer csak észrevett egy másik csigát a túloldalon. Izgatottan dugta ki a fejét a házából, és próbálta felhívni magára a figyelmet. Eredménytelenül.

    Először elszomorodott, majd úgy döntött, csak azért sem adja fel. Onnantól kezdve minden nap azon mesterkedett, hogy a szemközti csiga felfigyeljen rá. Mert hogy az sem mozdult, ott álldogált messze-messze, a forgalmas út túloldalán.

    Egyszer csak azt vette észre, hogy a másik csiga is ugyanúgy nézi őt, és ugyanolyan izgatottan integet a csápjaival. A csigát boldogság töltötte el.

    – De jó lenne átkelni az úton! – ábrándozott. Ám hiába törte a fejét, a kamionok csak jöttek és mentek, lehetetlen volt átjutni, hiszen rögvest agyonnyomták volna.

    Telt-múlt az idő. A csiga lelkesedése alábbhagyott, már alig dugta ki a fejét a házából, csak üldögélt odabent bánatosan. Néha kipillantott az ablakon, de úgy tűnt, a másik is feladta. Két magányos csiga, akik soha nem találkozhatnak.

    Aztán egyszer eleredt az eső. És csak esett és esett, de nem úgy, ahogy általában: temérdek víz szakadt le az égből, és magával sodorta a csigaházat is. A csiga biztosra vette, hogy ez már a vég – de már nem félt. Lekuporodott a földre, és miközben lepotyogtak a könyvei, összetörtek a tányérjai, felborultak a szekrényei, egy párnát tett a feje alá, és elaludt.

    Amikor felébredt, már nem esett. Kemény a csigahéj; úgy tűnt, a háza nem tört össze. Átverekedte magát a romokon, és kilesett a szabadba. Ugyanott volt, mint eddig, az út szélén, az árok mentén. De mielőtt fásultan visszabújt volna, észrevett valamit. A másik csiga volt az – méghozzá az ő oldalán! Bizony, a vihar egymás mellé sodorta őket.

    A csiga nekiveselkedett, és elindult. A másik ugyanígy tett. Hamarosan ott álltak egymással szemben.

    – Üdvözlöm, szép időnk van, nemdebár? – kérdezte boldogan a csiga.

    – Üdvözlöm, szép időnk van, nemdebár? – kérdezte a másik.

    És az úton továbbra is dübörögtek a kamionok, az árok örökre elválasztotta a csigát erdőtől, de ki a csudát érdekelt – hiszen már soha többé nem kellett egyedül lennie.

    (Lakatos István)

  • 6 év

    Amikor gyermeket vállalunk, megszokott életünk megváltozik. Egyes szerepek háttérbe szorulnak, mások előtérbe kerülnek. Bizonyos tevékenységeink elmaradtak és újak jönnek helyettük. Egy időre. Mindez nem végleges, átmeneti. Az alap szocializáció az első 5-6 évben lezajlik. Kb. ez az az idő, ami valóban a miénk. Ebben az életkorban van szüksége teljes valónkban ránk, és csak ránk. Utána jönnek a társak, a bandák, a szerelmek. Persze utána is ott lesz, még egy darabig: ruházhatjuk, elé kell rakni az ételt, de már azt sem sokáig. Ha jól csináltuk az első 6 évet, akkor tudni fogjuk, hogy hol van, mit érez, felhív és hozzánk fordul, ha bánat éri.

    6 év. Amikor kezd lötyögni az első fog, már tudhatod, hogy egy korszak lezárul. Új időszak következik. Visszatérhetnek a régi, szeretett szerepek, szokások és kapcsolatok. Több idő jut a társra, a család többi tagjára, barátokra, hivatásra, önmagunkra.

    6 év belátható, kezelhető, tervezhető és szeretettel, törődéssel feledhetetlenné tehető!

    Megtanultunk kétkerekűzni és az első fog már ki is potyogott. Nagy lány lett. Mindenkinek előre köszön, azóta nem szégyenlős, bátran kommunikál, csacsog és egyedül is elbringázik a park másik végére, ahol már nem hallja a hangom és látni is csak alig lát. Kihúzza magát, büszkén, peckesen jár. A bringa mellé elővettük az évek óta porosodó futócipőm, a megkopott ruhákat, a régi életem és énem egy darabját. Lassan, de biztosan, általa gyarapodva és megújulva lassan visszatérek. Hálás vagyok, hogy engem választott anyukájának, hogy ezt a 6 évet nekem adta, és hogy részese lehettem a csodájának. Még kicsit fogom. Ölelem, puszilgatom amíg lehet. Együtt játszunk, mesélünk, mert 1 év és már magának olvas. 1 év és már a tanító néni szava lesz a szent, 1 év és már mással játszik, 1 év és futni is egyedül mehetek. Valami véget ér és megint egy teljesen új korszak veszi kezdetét.