Mesemondó blog

Címke: állatmese

  • A barna mackó kuckója

    A barna mackó sok, erős fából kuckót rakott, mert látta, nemsokára jön a tél. Arra jött a kékcinke.

    • Kié ez az erős kuckó? Méz Ároné, a mackóé? Jó lenne itt lakni nekem is!
    • Tessék! Tessék! – tessékelte be a barna mackó.

    Most már ketten voltak.

    Arra sétált az őzike.

    • Nini! Kuckó! Erős! Barna! Ki lakik itt?
    • A barna mackó és én, a kékcinke – felelte a cinke.
    • Bár itt laknék én is – bőgött az őzike -, nemsokára jön a tél, és én félek tőle!
    • Tessék! – tessékelte be a barna mackó.

    Jött a kis borz.

    • Barna kuckó, erős kuckó! Ki lakik itt?
    • A barna mackó, a kékcinke és én – felelte az őzike.
    • Jó lenne itt laknom nekem is! – kiáltott a kis borz.
    • Elférek az asztal alatt.
    • Ott a fácán ült le az őzikével.
    • Elférek az ágy alatt.
    • Ott a kékcinke, a mezei pocok lakik és a két béka.
    • Elférnek talán a falon is – felelte a farkas, mert már erősen fázott.
    • Ott a cincér és a kabóca ül.
    • Barna mackó! Jó Méz Áron! Barátom! – sorolta a fázó farkas. – Egy kis rést kérnék!
    • Nem! Nem! – rázta fejét a barna mackó. – Farkasnak nem raktam kuckót. A kis állatok rám bízták életüket, és félnek a farkaskörmöktől. Én őrzöm téli álmukat, őrzöm békéjüket. Keress más kuckót!

    Futott, futott a farkas a néma utakon, a zúzmarás fák között, ám kuckót nem talált. Sokan látták a barna mackó kuckója előtt üvöltözni. A kuckó néma volt. A kis állatoknak nem kellett félniük a farkastól. Erős, okos állat, a jó barna mackó óvta életüket.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Liba-bál

    Aj, aj, liba-bál, liba-bál!
Kiskereki, kisbereki
nevezetes liba-bál!

Volt ott mákos rétes,
túróval sült béles,
liba-orrnak illatozó
vaníliás krémes.
Liba-kukta tálalt
ízes béka-sültet,
kék gerlice tojásával
töltött béka-sültet.
No, és a sok jó bor!
Sok is volt a jóból!
Álló este töltöttek
a móri ezerjóból.

Aj, aj, liba-láb, liba-láb!
Kerek réten táncot járó,
táncot lejtő libaláb!

Elöl járta Böske
Bóbitás Elekkel,
utolsónak Kuka Berta
Nótás Kelemennel.
Libbent-lobbant már a
bokrokon a barka
- libi-libi-libuskáim! -
a kürt ezt jajongta. 

Aj, aj, liba-zaj. liba-baj!
Kiskereki kisbereken
süvöltöző liba-jaj!

Lesben állt a róka
a sűrű szélében:
- Ej, mi az ékes móka
ott kinn a mezőben?
Körbe osont, ámult,
bokrok közül bámult:
sosem látott jó lakoma
volt, mi elé tárult.

- Kerek liba-combok,
ékes liba-lábak!
Ötven liba ötven mája
tölti ma a tálat!

Aj, aj, róka-tánc, liba-baj!
Kiskereki kisbereken
sikoltozó liba-baj!

Kiborult a sok sült,
kiborult a rétes,
kiskereki barna sárba
kiborult a béles.
Surrant, osont Böske
Bóbitás Elekkel,
menekült már Kuka Berta
Nótás Kelemennel.
Tarka tollú Malvin
is menekült volna:
már annak a kurta lábát
a róka markolta.

Aj, aj, liba-máj, liba-máj!
Kiskereki róka-tálon
illatozó liba-máj!

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Jakab, az okos varjú (j-J)

    Vermet ásott a róka. Neszét vette a műveletnek Jakab, az okos varjú.

    • Ez nem járja! Vermet ásni kár!
    • Miért volna kár? Elejtem a jávorszarvast.

    “Abból nem eszel!” Jakab, az okos varjú, megvárta a munka végét. Amikor a róka a rókalikba tért, megkereste a jávorszarvast.

    • Ne menj ki a tisztásra! Vermet ásott a róka.
    • Köszönöm, barátom! – bőgött a jávorszarvas és jól elrejtőzött a sűrű bokrok alá.
    • No, ez megvan! – ugrált vígan a varjú. – Most jöjjön, aminek jönnie kell! – Azzal tollat kért a rigótól, a szarkától, a szajkótól és a búbos bankától. A tollakat saját tollai közé tűzte. Senki sem ismert rá. Még a róka sem. Nézte, nézte. Rettenetes, ijesztő rémnek látta. Kikiáltott:
    • Ki járkál kinn?
    • A rókaverő bórembukk!
    • Ó, jaj ne bánts! – bújt beljebb a róka.
    • Bújj ki róka!

    A róka azonban nem kijjebb, beljebb bújt. Óvatosan elkúszott a rókalik másik kijáratáig. Ott aztán rémülten kiugrott és elinalt.

    Azt beszélik, senki sem látta többé sem a tisztáson, sem a berek tájékán. A kis állatok a vermet betemették. Senki sem esett bele. Ott legelészik a jávorszarvas, ott sütkérezik Jakab, az okos varjú azóta is.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • A kismalac és a farkasok

    Volt a világon egy kismalac, ennek volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magának, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:

    • Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van már idekint, fázom.
    • Nem eresztelek biz én, mert megeszel.
    • Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.

    A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzre. Kicsi idő múlva megint megszólal a farkas:

    • Ugyan, kedves kismalackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.

    A malac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott:

    • Kedves kismalackám, ereszd be a két első lábam is.

    A kismalac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak ez se volt elég, megint megszólalt:

    • Édes-kedves kismalackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád.

    Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas bejön hátal befelé, egyenesen abba menjen bele. Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be.

    A kismalac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, aztán hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kioldozódott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek? Mi módon fogják meg a kismalacot? Mert ugye egyik se tudott a fára felmászni.

    Nemsokára azután elhatározták, hogy egymás hátára állnak mindnyájan, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára mászni. A kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni. Így hát a több, mind az ő hátán volt.

    Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlen egy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát:

    • Forró vizet a kopasznak!

    A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek a lába, kinek a nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sose látták többet.

    A kismalac szépen leszállott a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.

    (Arany László)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény, Budapest, Tankönyvkiadó 1989.)

  • A kis nyúl

    Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy kisnyúl. Ez a kisnyúl jó étvággyal legelészett a réten, s hogy még jobban legelészhessen, felakasztotta a csengettyűjét egy fiatal fára.

    Mire a kisnyúl jóllakott, megnőtt a fa. Olyan magasra nyúlott, hogy a kisnyúl hasztalan ágaskodott, a csengettyűjét nem érte el. Kérte tőle, adja vissza.

    • Nem adom én, eleget adtam már! – válaszolt a fa.

    Megharagudott a kisnyúl s elment a fejszéhez:

    • Kérlek, fejsze, döntsd le a fát, nem akarja visszaadni kis csengettyűmet.

    A fejsze a fejét rázta:

    • Nem döntöm én, eleget döntöttem már!

    Elment a nyúl a kőhöz:

    • Kérlek, kő barátom, csorbítsd ki a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.
    • Nem csorbítom, eleget csorbítottam már!

    Nem boldogult itt sem a kisnyúl, a patakhoz járult hát:

    • Kérlek, patak, mosd el a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja eldönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.

    De a patak csak ennyit mondott:

    • Nem mosom én, eleget mostam már!

    Az ökör csak megsegít, gondolta a kisnyúl:

    • Kérlek, ökör komám, idd ki a patakot, a patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja eldönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.

    Az ökör bődült egyet:

    • Nem iszom én, eleget ittam már!
    • Majd a mészáros! – reménykedett a kisnyúl.
    • Kérlek, mészáros, vágd le az ökröt, az ökör nem akarja kiinni a patak vizét, a patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.
    • Nem vágom én, eleget vágtam már!

    Erre úgy megharagudott a kisnyúl, hogy meg sem állott a bolháig:

    • Édes-kedves bolha komám, csípd meg a mészárost, a mészáros nem akarja levágni az ökröt, az ökör nem akarja kiinni a patakot, a patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.
    • No, majd meglátjuk!

    A bolha megcsípte a mészárost, a mészáros levágta az ökröt, az ökör kiitta a patakot, a patak kimosta a követ, a kő kicsorbította a fejsze élét, a fejsze kivágta a fát, a fa visszaadta a kis csengettyűt. A kisnyúl csilingelni kezdett a csengettyűvel, s még most is csilingel, ha azóta el nem vesztette.

    (Kolozsvári Grandpierre Emil)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)

  • A kóró és a kismadár

    Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kismadár. Ez a kismadár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra.

    • Kis kóró, ringass engemet!
    • Nem ringatom biz én senki kismadarát!

    A kismadár megharagudott, elrepült. Amint ment, mendegélt, talált egy kecskét.

    • Kecske, rágd el a kórót!

    Kecske nem ment kóró-rágni, a kóró mégse ringatta a kismadarat. Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy farkast.

    • Farkas, edd meg a kecskét!

    Farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

    Megint ment, mendegélt, a kismadár, talált egy falut.

    • Falu, kergesd el a farkast!

    Falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

    Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy tüzet.

    • Tűz, égesd meg a falut!

    Tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

    Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy vizet.

    • Víz, oltsd el a tüzet!

    Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

    Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy bikát.

    • Bika, idd fel a vizet!

    Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

    Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy furkót.

    • Furkó, üsd agyon a bikát!

    Furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró mégse ringatta kismadarat.

    Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy férget.

    • Féreg, fúrd ki a furkót!

    Féreg nem ment furkót fúrni, furkó nem ment bika-ütni, bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

    Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy kakast.

    • Kakas, kapd fel a férget!

    Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót; szalad a furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a víz, oltja a tüzet; szalad a tűz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti a farkast; szalad a farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a kórót; a kóró bezzeg ringatta a kismadarat.

    Ha még akkor se ringatta volna, az én mesém is tovább tartott volna.

    (Arany László)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989)

  • A két kicsi bocs meg a róka

    Medve apó, medve anyó dolga után járt az erdőben. Volt nekik két kicsi bocsuk. Azok otthon heverésztek. Mikor ráuntak a heverészésre, elindultak sétálni. Ahogy sétáltak, egyszer csak meglátták az országutat. Az országúton emberek jártak, szekerek döcögtek. A két kicsi bocs egy bokor hűséből nézelődött. Az országút göröngyös volt. Egyik-másik szekér akkorát zökkent, hogy a kocsis majd ledőlt a bakról.

    A két kicsi bocsnak a könnye is kicsordult, olyan jól mulatott.

    Egyszer aztán keserves nyikorgást hallottak. Hát, egy hosszú szekér közeledett az úton, egy roskadásig megrakott hosszú szekér. A két kicsi bocs csendben kuksolt a bokorban s nézte, mi történik. Az történt, hogy az egyik kerék gödörbe szaladt, a szekér tetejéről pedig a földre gurult egy nagy fehér malomkő. Gurult, gurult, aztán elterült az árokban. A két kicsi bocs odaszaladt. Látták, hogy nem malomkő az, hanem egy szép, kerek, zsíros sajt.

    • No, ezt megesszük – mondták.

    Azzal megfogták a sajtot kétfelől, s bevitték a sűrűbe, hogy megosztozzanak rajta. Csak hát egyik bocs sem bízott a másikban. Veszekedni kezdtek, a sajtot pedig ide-oda rángatták. S kiabáltak, ahogy a torkukon kifért. A róka éppen arra kószált. Gondolta, megnézi, min torzsalkodik a két bocs. Mikor látta, hogy a sajton kaptak össze, ajánlkozott, hogy majd igazságot tesz közöttük, elosztja a sajtot.

    • Elfogadunk bírónak, róka koma – mondta a két kicsi bocs.
    • Akkor menjetek oda a bokor mögé – szólott rájuk a róka. – Fordítsatok hátat, s addig ide ne nézzetek, míg hármat nem vakkantok.

    A két kicsi bocs engedelmesen elbújt egy bokor mögött. A róka megnyalta a szája szélét s jóízűen hozzálátott a lakomához. Mikor a sajtot az utolsó harapásig felfalta, megint megnyalta a száját, s nesztelenül odébb állott.

    A két kicsi bocs pedig várta, várta, hogy a róka hármat vakkantson. Telt az idő, múlt az idő, de nem vakkantott senki. Erre kukucskálni kezdtek a bokor mögül. S nagyon elcsodálkoztak, mivel a rókának színét sem látták. Mikor pedig kiderült, hogy a rókával együtt a szép kövér sajtnak is nyoma veszett, akkor a két kicsi bocs rettentően elszomorodott.

    • Ha jó testvérek lettünk volna, sajtot is ehettünk volna – mondták.

    Azzal nagy búsan megindultak hazafelé.

    (Kolozsvári Grandpierre Emil)

  • A szeszélyes cica

    Panni az asztalnál ült, rajzolgatott; különféle színekkel festette ki a képeket. Egyszer csak a szék támlájára ugrott a zöld szemű cirmos Cica, és figyelmesen nézegette a rajzokat.

    • Mit csinálsz Panni? – kérdezte kíváncsian, és puha, fehér mancsát rátette a kislány vállára.
    • Házacskát rajzolok neked – felelte Panni. – Nézd csak, Cicuskám, pirosra festettem a tetejét, az ajtaját meg sárgára.
    • Csak azt nem tudom: mit is csinálok majd ebben a házikóban?
    • Tüzet raksz, és felforralod a tejecskédet.

    És már oda is rajzolta Panni a bodros füstgomolyagot; az vidáman szállt felfelé a kis házacska kéményéből.

    • Hát az ablaka hol van? – kérdezte a Cica. – Igazán tudhatnád, hogy a cicák mindig az ablakon ugrálnak be. Szép kis ház ez, mondhatom! Még ablaka sincsen.
    • Ne türelmetlenkedjél, már itt is vannak az ablakok – szólt szelíden Panni. – Egy, kettő, három a ház oldalára, egy meg a padlásra.

    Szép egyenes vonalakkal rajzolta meg a kislány a négy kicsi ablakot. De a Cirmos csak tovább kérdezgette.

    • Hát sétálni hol fogok? Vagy mindig csak itthon unatkozzam?

    Panni szép deszkakerítést rajzolt a ház köré.

    • Itt sétálhatsz majd, Cicuskám, ez lesz a kert; kaput is rajzolok rá.

    Nézte, nézte a Cirmos a képet, azután gúnyosan megszólalt:

    • Ezt nevezed kertnek? Hisz ez csak egy üres udvar!
    • Várjál! Mindjárt rajzolok neked egy gyönyörű szép kertet is. Látod, itt van egy virágágy, mellette egy almafa, sok-sok piros alma terem rajta. Ezt a két kerek ágyást meg zöldséggel ültetjük tele; az egyikbe sárgarépát ültetünk, a másikba káposztát.
    • Káposztát? – nyávogta a Cica. – Nem vagyok én tapsifüles, hogy káposztával éljek. Ha kedvem szottyan egy kis horgászásra, hol fogok majd aranyhalacskát?

    Panni már rajzolta is a kis, kék vizű, kerek tavat, és bele három aranyhalacskát.

    • No jól van, ezzel meg vagyok elégedve – dorombolta Cirmos. – De, Pannikám, ugye lesz baromfi is a kertben?
    • Persze hogy lesz, Cirmoskám. Nézd, már itt is van ez a nagy tarajos, tarka farkú kis kakas, mellette meg a bóbitás, kendermagos tyúkanyó. Kapsz még három pelyhes csibét is, meg egy sárga csőrű libát a tó partjára.

    A Cica megnyalogatta a szája szélét, elégedetten dorombolt.

    • Miau, miau, ezt már szeretem! Hát a kis egerek? Ugye lesznek egerek is a házikómban?
    • Szó sincs róla, egér nem kerülhet a házba.
    • És ki őrzi majd a házacskámat, ha elmegyek hazulról?
    • Ne félj, lesz házőrző is.

    Panni rajzolt is egy kis takaros kutyaólat, eléje meg egy rövid szőrű, kurta lábú, cipőgombszemű kis kutyát.

    • Látod, Cicuskám, ez itt Fickó kutya, ő vigyáz majd a házadra.

    Ebben a pillanatban a Cica villámgyorsan leugrott a padlóra, felkunkorította a farkát, felborzolta a bundáját; zöld szemecskéje csak úgy villogott, mikor megszólalt:

    • Tulajdonképpen nem is tetszik nekem a házad, sem a kert, sem az aranyhalacskák… Nem akarok benne lakni!

    És elrohant a Cirmos, sértődötten, haragosan; úgy elszaladt, vissza sem nézett Pannira.

    Ugye tudod, hogy miért gondolta meg magát oly hirtelen ez a szeszélyes Cica?

  • A Kakas meg a színek

    Vova rajzolt egy kakast, de elfelejtette kifesteni. Elment a Kakas sétálni.

    – Miért jársz te ilyen színtelenül? – ámuldozott a Kutya. Megnézte magát a Kakas a víz tükrében. “Igaz… Igaz, igaza van a Kutyának.

    – Ne szomorkodj – tanácsolta néki a Kutya. – Eredj el a színekhez, ők majd segítenek rajtad.

    Odament a Kakas a színekhez, szépen kérte őket:

    – Színek, színek, segítsetek!

    – Jól van… – szólt a Piros, és megfestette a taréját és szakállkáját.

    A Kék meg a farktollát.

    A Zöld a szárnyát.

    A Sárga meg a begyét.

    – Így már igazi Kakas vagy – mondta a Kutya.

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)