Mesemondó blog

Címke: állatmese

  • A kismadár kertje

    Van nekem egy kertem. Benne télen-nyáron rigó ül az ágon. Feketerigó. Reggelente rigófüttyel köszönt engem, s ha a kertben üldögélek, mindig a fölibém hajló ágra telepedik, onnét mondja a meséit. Mert bizony az én rigóm mesemondó kisrigó. Ezt a mesét is tőle hallottam:

    Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mázas korsó, benne egy szem borsó. Ezt a borsószemet elvetette a kertjébe az egyszeri kismadár. Mert kertje is volt az egyszeri kismadárnak, a fészke mellett.

    Ezután nem tett egyebet: eldicsekedett fűnek-fának, hogy mennyi borsó terem majd neki a kertjében, gond nélkül élhet belőle télen. Ki is kelt a borsó. Icipici szára zöldellt a világba. Megörült a kismadár, sietett az Esőhöz.

    – Eső, Eső, kedves Eső – kopogtatott be hozzá – siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!

    – Ebben a hónapban szabadságon vagyok – válaszolta az Eső mérgesen a háborgatásért, és becsapta ajtaját.

    – Jaj, elszárad a borsóm!- ijedezett a kismadár, s a kútágasra rebbent. Onnét kiáltott le a kútnak: – Gémeskút, kedves kút, siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!

    – No még ilyet! – képedt el az öreg gémeskút. S a kútágas akkorát reccsent mérgében, hogy ijedten röppent fel róla a kismadár.

    Ahogy becsapta ajtaját az eső, tüstént lelohadt a mérge és sajnálni kezdte az egyszeri kismadarat. Fel is keltette a fiát, Záport:

    – Eredj, édes fiam, locsold meg kicsit a kismadár kertjét, kertjében a borsót!

    A gémeskútnak is megesett a szíve a kismadáron, s küldte a teli vödröt, öntözze meg a borsót. No, nagyot nézett a Zápor, amikor feleúton megpillantotta a lassan ballagó vödröt.

    – Ki látott már ilyen csodát: maga megy a teli vödör! – rikkantotta és megkérdezte, hová-kihez.

    – A kismadár borsóját megyek meglocsolni – válaszolta a vízzel teli vödör.

    – Nem oda Buda! – zendült a Zápor szava. – A kismadár borsóját én locsolom meg!

    Azzal már zúdult is a Zápor az égből a kismadár kertjére.

    – Jaj, itt az özönvíz, vízözön! – ijedt meg a kismadár a lombok alatt, s csak akkor könnyebbedett meg a szíve, amikor a szivárvány hídját verte fel a z égre. Akkorra ért oda a vizesvödör.

    – Hát te mit keresel a kertemben? – csodálkozott a kismadár.

    – Locsolni jöttem! – felelte a vödör, s azzal loccs! – már meg is öntözte a zápor fürdette borsót. A kismadár siránkozva nézte a tenger tócsát.

    – Jaj, oda a borsóm! – sírdogált. De a borsót nem mosta el a tenger tócsa! Sőt: egykettőre bokrosodni kezdett.

    – Borsócskám, borsócskám, de megnőttél! – örvendezett borsójának a kismadár. – Bizony eljött a kapa ideje!

    Azzal elröppent a kapás emberhez.

    – Kedves ember, kapás ember – kopogtatott be az ablakon- hozd a kapád, kapáld meg a borsóm.

    – Jó, jó, kismadár, megkapálom én szívesen, ha meg tudunk egyezni a fizetség dolgában!

    Abban egyeztek meg, hogy a fele termést a kapás kapja. Meg is kapálta a borsót még aznap. Másnapra már szedhették is róla a borsót. Csoda egy borsó volt! Színarany volt minden szeme! Bizony elállt az ember szeme-szája, amikor beállított a fizetségért! Csak a kismadár kesergett:

    – Ó, én szerencsétlen, szegény kismadárka, egyszer vetek borsót, egyszer gazdálkodom, hogy legyen télire való eleségem, akkor is csak aranyborsó terem nekem!

    – Add nekem az aranyborsót, kismadár – mondta az ember – cserébe minden télen magot szórok neked az ablakpárkányra!

    A kismadár örömest odaadta az aranyborsót, s azóta minden télen odaszáll járandóságáért az ablakpárkányra; mert azt mondanom sem kell, hogy mindörökre felhagyott a gazdálkodással. Kertje sincs többé, de fészke ott van minden kertben, a ti kertetekben is.

    (Tordon Ákos)

  • A sajtot osztó róka

    Mikor a vadászok hintón mentek vadászni, a sajtot elvesztették. A róka és a farkas találta meg. Azt mondja a róka:

    – Ketten találtuk meg, úgy illik hogy, igazságosan osztozkodjunk rajta. Ne kapjon az egyik nagyobbat, mint a másik. Majd én kétfelé osztom! – Azután a közepén kezdte kétfelé rágni.

    Mikor a túlsó végére ért, látták, hogy nem egyforma nagy.

    – Ez a nagyobb – mondta a róka, és lerágott belőle egy darabot. Akkor meg a másik fele volt nagyobb, abból rágott le egy darabot. Addig rágta, addig osztotta kétfelé, hogy semmi sem maradt.

    Beszélgetés

    Felidéző beszélgetés. Emlékeztek még?

    1. Kik vesztették el a sajtot?
    2. Kik találták meg?
    3. Hogyan akarta elosztani a róka a sajtot?
    4. Mi történt végül?

    Véleménykérő beszélgetés. Mit gondoltok?

    1. Csak akkor fogy el a sajt, ha a róka harapdálással akarja kettéosztani?
    2. Mindig elfogy a sajt, amikor a róka így akarja elosztani?
    3. A körbeharapdálás az oka annak, hogy elfogyott a sajt?
    4. Tényleg szereti a róka a sajtot?
    5. És a farkas?
    6. A valóságban létezik, hogy a róka harapdálással ketté osztogatja a sajtot?

    Kitaláló beszélgetés. Találjátok ki, hogy…

    • mi történt, amikor a róka harapdálással osztotta el a sajtot?
    • mi lehetett az oka annak, hogy a sajt elfogyott?

    Alkalmazó beszélgetés. Mit lehet tenni, …

    • ha valamit el akarunk osztani kétfelé?
    • ha nem akarunk valamit elosztani valamit kétfelé?

    Gondolatbefejező beszélgetés. Fejezzétek be, amit abbahagyok!

    1. Ha a róka sokáig rágcsálja a sajtot, akkor a sajt elfogy. A róka sokáig rágcsálta a sajtot, tehát… (a sajt elfogyott).
    2. Ha a róka nem sokáig rágcsálja a sajtot, akkor a sajt nem fogy el. A sajt elfogyott, tehát… (a róka sokáig rágcsálta).
    3. Vagy nem sokáig rágcsálja a róka a sajtot, vagy elfogy a sajt. A sajt még nem fogyott el, tehát… (a róka még nem rágcsálta sokáig).
    4. Ha a róka harapdálással osztja ketté a sajtot, akkor a két darab nem lesz egyforma, és ha a két darab nem lesz egyforma, akkor tovább kell rágcsálni, és akkor a sajt végül elfogy. Tehát, ha a róka harapdálással osztja ketté a sajtot, akkor… (a sajt végül elfogy).

    (Forrás: Nagy József – Fejlesztés mesékkel – Mozaik kiadó)

  • A róka meg a gólya

    A róka és a gólya már régóta barátok voltak, s elhatározták, hogy megvendégelik egymást. Először a gólya ment a rókához, s leültek a szépen terített asztalhoz. A gólya azonban egy falatot sem tudott enni, mert a róka lapos tányérba tette a vacsorát.

    – Látom, nem vagy éhes – mondta, s befalta még a gólya ebédjét is.

    Másnap a gólya vendégelte meg a rókát. A lomposfarkú hamarabb ott is volt, mint ahogy megbeszélték. Éhesen ült az asztalhoz, s várta, a finom falatokat. Igen ám, de a gólya hosszú nyakú edényben szolgálta fel az ebédet, s a róka még csak az orra hegyét sem tudta beledugni.

    – Ejnye komám! Kiáltott fel mérgesen. – Hát sajnálod tőlem ezt a kis ételt? Nem tudok én ilyen edényből enni!

    – Én sem tudtam a minap nálad jóllakni! – válaszolt a gólya. – Kölcsönkenyér visszajár!

    Ezen aztán úgy összevesztek, hogy többé egy szót sem szóltak egymáshoz.

    Beszélgetés

    Felidéző beszélgetés. Emlékeztek még?

    1. Milyen viszonyban volt egymással a gólya meg a róka?
    2. Hogyan vendégelte meg a róka a gólyát?
    3. Milyen tányérban adott neki vacsorát?
    4. Milyen edényből kellett ennie a rókának a gólyánál?
    5. Mi történt a barátságukkal?

    Véleménykérő beszélgetés

    1. Csak akkor nem tud enni a róka egy edényből, ha nem fér bele a szája?
    2. Csak a róka nem tud enni olyan edényből, amibe nem fér bele a szája?
    3. Biztos, hogy nem tud enni a róka a hosszú nyakú edényből?
    4. Miért nem tud enni a róka a hosszú nyakú edényből?
    5. A valóságban is meghívja vendégségbe egymást a róka meg a gólya?

    Kitaláló beszélgetés. Találjátok ki, hogy…

    • mi lehetett az oka annak, hogy a róka nem tudott enni a gólyánál?
    • mi történt, amikor a róka a hosszú nyakú edényben kapott enni a gólyától?

    Alkalmazó beszélgetés. Mit lehet tenni, …

    • ha hosszú nyakú edényben kapunk enni?
    • ha valamilyen edényből nem tudunk enni?

    Gondolatbefejező beszélgetés. Fejezzétek be, amit abbahagyok!

    1. Ha a róka szája belefér a hosszú nyakú edénybe, akkor tud enni belőle. A róka nem tudott enni a hosszú nyakú edényből, tehát… (nem fért bele a szája az edénybe).
    2. Ha a róka szája nem fér bele a hosszú nyakú edénybe, akkor nem tud enni belőle. A róka szája nem fért bele a hosszú nyakú edénybe, tehát… (nem tudott enni belőle).
    3. Vagy belefér valakinek a szája a hosszú nyakú edénybe, vagy nem tud enni belőle. A gólya tudott enni a hosszú nyakú edényből, tehát… (belefért a szája az edénybe).
    4. Ha a róka hosszú nyakú edénybe kap enni, akkor fér bele a szája az edénybe, és ha nem fér bele a szája az edénybe, akkor nem tud enni belőle. Tehát, ha a róka hosszú nyakú edénybe kap enni, akkor… (nem tud enni belőle).

    (Forrás: Nagy József – Fejlesztés mesékkel – Mozaik kiadó)

  • A Kisegér, meg a Ceruza

    Egyszer volt, hol nem volt, volt Vova asztalán egy ceruza. Vova gyakran rajzolt vele képeket, és a Ceruza engedelmesen rajzolt mindent, amit Vova akart. Egyszer, amikor Vova aludt, egy egérke mászott az asztalra. Meglátta a Ceruzát, felkapta, és vonszolni kezdte az egérlyuk felé.

    – Engedj el, kérlek! könyörgött a Ceruza. – Mire kellek én neked, hiszen fából vagyok, nem lehet engem megenni!

    – Rágcsálni akarlak – mondta a Kisegér. – Bizseregnek a fogaim, s emiatt rágcsálnom kell valamit. Így ni! – és a Kisegér úgy megharapta a Ceruzát, hogy az feljajdult belé.

    – Jaj! – kiáltotta a Ceruza. – Akkor legalább hadd rajzoljak valamit utoljára, aztán tégy, amit akarsz.

    – No jó – egyezett bele az Egérke -, rajzolj hát! Utána úgyis apró darabokra ráglak!

    Nagyot sóhajtott a ceruza és rajzolt egy kört.

    – Ez sajt? – kérdezte Egérke.

    – Lehet sajt is. – mondta Ceruza, és még három kis karikát rajzolt.

    – Hát persze, hogy sajt! Ezek itt benne a lyukak – találgatta Egérke.

    – Lehetnek lyukak is – egyezett bele a Ceruza, és még egy kört rajzolt.

    – Ez alma! – kiáltott fel Egérke.

    – Lehet alma is – mondta a Ceruza, és néhány ilyen hosszú kifli formát rajzolt.

    – Már tudom! Ez itten kifli, ezek meg kenyerek! – kiáltotta szája szélét nyalogatva a Kisegér. – No, fejezd be gyorsan, mert már nagyon bizseregnek a fogaim!

    – Várj egy pillanatig – szólt a ceruza, s amikor ezeket a háromszögeket kezdte rajzolni, a Kisegér felkiáltott:

    – Hiszen ez olyan, mint egy macs… ! Ne rajzold tovább!

    A ceruza azonban már hosszú bajuszt is rajzolt.

    – Igen, ez egy igazi macska! – cincogta a megrémült Egérke. – Segítség!

    És bemenekült az egérlyukba. Azóta az orrát sem dugta ki onnan. Vova ceruzája még most is megvan, csak ilyen kicsi lett. Te is próbálj ceruzáddal ilyen macskát rajzolni, hadd féljenek az egerek!

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

  • A nyúl meg a tavaszi hó

    Egyszer tavasz felé azt mondta a hó a nyúlnak:

    • Igen gyöngének érzem magam. Beteg vagyok, talán meg is halok.

    Azt felelte a nyúl:

    • Alighanem olvadsz, az a bajod. Ó, ó, de sajnállak! – Azzal leült egy buckára, és sírt-zokogott keservesen, úgy sajnálta a havat. – Sajnállak, hó, fáj a szívem érted! Mennyit szaladgáltam rajtad, jó meleg vackom volt alattad. Elrejtettél a róka, a farkas elől, fejemalja voltál, derékaljam voltál, födél a fejem fölött, védelmezőm, oltalmazóm. Fehér a bundám, te is fehér vagy, nem láttak meg az üldözőim. – Úgy sírt, hogy a hó is vele könnyezett. – Mi lesz velem nélküled? – kesergett tovább a nyúl. – Sas elragadhat, fülesbagoly a karmai közé kaphat, róka elfoghat, farkas széjjeltéphet. Mi lesz velem nélküled?

    Aztán gondolt egyet:

    • Elmegyek én az erdő urához, megkérem szépen: kegyelmezzen meg neked, ne olvasszon el!

    El is iramodott, meghajolt az erdő ura előtt, úgy kérte szép szóval: hagyja meg a havat. Azt mondta neki az erdő ura:

    • A nap hatalmasabb nálam, nem tudok vele versenyezni. A havat nem tudom itt marasztani. Hanem majd adok neked szép szükrebarna bundát a fehér helyett, abban elrejtőzhetsz nyáron erdőn-mezőn, száraz levelek közt, s nem bánt se róka, se farkas, se bagoly. Ne félj, no, és ne itasd az egereket!

    Megvigasztalódott a nyúl, megtörülgette a szemét, és fölvette mindjárt az erdő ura ajándékait, az újdonatúj bundát. Azóta is két bundát hord a nyúl: fehéret télen, tavasztól őszig meg barnásszürkét.

    Beszélgetés

    Felidéző beszélgetés. Emlékeztek még?

    1. Mikor panaszkodott a hó a nyúlnak?
    2. Mit csinált a nyúl?
    3. Miért sajnálta a havat?
    4. Kihez szaladt el a nyúl?
    5. Mit szeretett volna kérni?
    6. Mit ígért neki az erdő ura?

    Véleménykérő beszélgetés. Mit gondoltok?

    1. Ha egy nyuszi fehér, akkor tényleg nem lehet látni a hóban?
    2. Csak akkor nem lehet észrevenni a nyuszit a hóban, ha fehér a bundája?
    3. Soha nem lehet észrevenni a fehér nyuszit a hóban?
    4. Más fehér állatot sem lehet észrevenni a hóban?
    5. Valóban más színű a nyuszi bundája nyáron?

    Kitaláló beszélgetés. Találjátok ki, hogy…

    • mi történik a nyuszival télen, ha hó van?
    • miért nem lehet észrevenni a fehér nyulat a hóban?

    Alkalmazó beszélgetés. Mit lehet tenni, …

    • ha azt akarjuk, hogy észrevegyenek bennünket?
    • ha azt akarjuk, hogy ne vegyenek észre bennünket?

    Gondolatbefejező beszélgetés. Fejezzétek be, amit abbahagyok!

    1. Ha nem fehér a nyúl bundája, akkor az üldözői észreveszik a hóban. A nyulat az üldözői nem vették észre a hóban, tehát… (a nyúl bundája fehér volt).
    2. Vagy nem fehér a nyúl nyári bundája, vagy észreveszik az üldözői az erdőben. Az üldözői nem veszik észre az erdőben, tehát… (a nyúl nyári bundája nem fehér).
    3. Ha a nyúlnak fehér a bundája, akkor az üldözői nem veszik észre a hóban. A nyúlnak fehér a bundája, tehát… (az üldözői nem veszik észre a hóban).
    4. Ha a nyúl bundája fehér, akkor a hóban nem látszik, és ha a hóban nem látszik, akkor az üldözői nem veszik észre. Tehát, ha a nyúl bundája fehér, akkor… (az üldözői nem veszik észre).

    (Forrás: Nagy Lajos – Fejlesztés mesékkel – Mozaik kiadó)

  • Az alma

    Késő őszre járt az idő. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlen alma. Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát. Hogyan lehetne megszerezni? Nagyon magasan van – nem tud odáig felugrani.

    • Kárr – kár!

    Körülnéz a Nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyőfán ott üldögél a Varjú, és jóízűen nevet rajta.

    • Hallod-e, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl. – Szakítsd le nekem az almát.

    Varjú átrepült a fenyőről a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.

    • Köszönöm szépen, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl, és fel akarta emelni az almát, de az – uramfia, mit látnak szemei?! – szusszant egyet, és elszaladt.
    • Hát ez meg miféle csoda?

    Megijedt a Nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.

    • Állj meg, állj meg! – kiáltotta a Nyúl. – Hová viszed az almámat?
    • Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam.

    Nyúl odaugrott Sündisznócskához.

    • Azonnal add vissza az almámat! Én találtam rá!

    Odarepült hozzájuk a Varjú.

    • Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak!

    Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta:

    • Ez az én almám, az enyém!

    Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: Varjú csőrével belecsípett Sündisznócska orrába, a Sündisznócska tüskéivel megszúrta a Nyulat, a Nyúl pedig oldalba rúgta a Varjút… Ekkor lépett oda hozzájuk a Medve. Rájuk bömbölt:

    • Mi történik itt?! Mi ez a lárma?!

    Azt felelik neki a veszekedők:

    • Mihail Ivanovics, te vagy itt az erdőn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.

    Ezzel elmesélték a Medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét, aztán megkérdezte:

    • Ki találta az almát?
    • Én! – felelte a Nyúl.
    • De ki tépte le a fáról?
    • Bizony, hogy én! – károgta a Varjú.
    • Jól van. De ki kapta el?
    • Én kaptam el! – kiáltotta Sündisznócska.
    • Nos, hát akkor – ítélte a Medve – mindhármótoknak joga van az almára.
    • De csak egy almánk van! – kiáltotta egyszerre a Sündisznócska, a Nyúl és a Varjú.
    • Osszátok el az almát szép egyforma darabkákra, és mindegyiktek vegye el a maga részét.

    Megint egyszerre kiáltották mind a hárman?

    • Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe?!

    Sündisznócska elvette az almát és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált.

    • Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsőnek.

    A másodikat a Varjúnak adta.

    • Ez a tiéd, mert te tépted le.

    A harmadik darabot ő nyelte le.

    • Ez az enyém, mert én kaptam el az almát.

    A negyedik darabkát pedig a medve mancsába nyomta.

    • Ez a tiéd, Mihail Ivanovics.
    • Ugyan miért? – ámuldozott a Medve.
    • Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket!

    És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt, mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

  • Tapsi és a villanyrendőr

    Diafilm megnyitása

  • A kis hajó

    Sétálni indult Brekus, Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka. Elérkeztek egy patakhoz.

    • Fürödjünk meg! – brekegte Brekus, és beugrott a vízbe.
    • Nem tudunk úszni – mondta Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka.
    • Brehe-he-he! – nevetett rajtuk Brekus. – No hiszen, nem sokra megyek veletek! – És úgy kacagott, hogy majdnem a vízbe fúlt.

    Nagyon megbántódott ezen Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka. Törték a fejüket, mitévők legyenek. Addig-addig törték a fejüket, amíg végre kitaláltak valamit. Kispipi elment, és hozott egy falevelet. Egérke egy fél dióhéjat. Hangyácska egy szalmaszálat vonszolt oda valahonnan. Katicabogárka pedig egy cérnaszálat. És nagy buzgón munkához láttak: a szalmaszálat bedöfték a dióhéjba, a falevelet cérnával hozzákötötték, és máris készen állt a kis hajó. A hajót vízre lökték. Beültek és elhajókáztak!

    Brekus kidugta a fejét a vízből, hogy tovább nevessen rajtuk, de a kis hajó már messze járt… utol s érheted!

    Beszélgetés

    Felidéző beszélgetés. Emlékeztek még?

    1. Hová érkezett Brekus, Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka séta közben?
    2. Mit akart Brekus?
    3. Mit mondtak neki a többiek?
    4. Miért nevetett Brekus?
    5. Mit talált ki a többi állat?
    6. Miből építették a hajót?
    7. Ki volt a gyorsabb?

    Véleménykérő beszélgetés. Mit gondoltok?

    1. Csak akkor kel át hajóval valaki a vízen, ha nem tud úszni?
    2. Csak hajóval tud átkelni a vízen, aki nem tud úszni?
    3. Mindig hajóval kel át a vízen az, aki nem tud úszni?
    4. Hajó nélkül át tud kelni a vízen az, aki nem tud úszni?
    5. Az úszni nem tudás az oka annak, hogy hajóval kel át valaki a vízen?
    6. A halon és a békán kívül van olyan állat, amelyik tud úszni?
    7. A pipi, az egér, a hangya, a katicabogár tud úszni?
    8. Minden állat meg tud tanulni úszni?
    9. Létezik a valóságban, hogy az állatok hajót építenek?

    Kitaláló beszélgetés. Találjátok ki, hogy…

    • mi lehet az oka annak, ha valaki hajóval közlekedik?
    • mi történik, ha valaki nem tud úszni?

    Alkalmazó beszélgetés. Mit lehet tenni, …

    • ha vízen akarunk közlekedni?
    • ha vízen akarunk közlekedni, és nem tudunk úszni?

    Gondolatbefejező beszélgetés. Fejezzétek be, amit abbahagyok!

    1. Ha valaki nem tud úszni, akkor csak hajóval tud átkelni a vízen. Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka nem tud úszni, tehát… (csak hajóval tudnak átkelni a vízen).
    2. Ha valaki tud úszni, akkor nem kell hajóval átkelnie a vízen. Kispipinek, Egérkének, Hangyácskának és Katicabogárkának hajóval kell átkelnie a vízen, tehát… (nem tudnak úszni).
    3. Vagy nem tud valaki úszni, vagy nincs szüksége hajóra. Brekusnak nincs szüksége hajóra, tehát… (tud úszni).
    4. Ha valaki nem tud úszni, akkor hajó nélkül nem tud átkelni a vízen, és ha hajó nélkül nem tud átkelni a vízen, akkor hajóra van szüksége. Tehát, ha valaki nem tud úszni, akkor… (hajóra van szüksége).

    (Forrás: Nagy Lajos – Fejlesztés mesékkel – Mozaik kiadó)

  • Okoska-botocska

    Hazafelé tartott a kis Sündisznó. Útközben találkozott a Nyúllal, és együtt ballagtak tovább. Kettesben feleannyinak tűnik az út. Hosszú az út hazáig, mennek, mendegélnek, beszélgetnek. Az út közepén egy bot hevert. A nagy beszélgetésben a Nyúl nem vette észre, megbotlott benne, és majdnem orra bukott.

    • Ó, te! – mérgelődött a Nyúl. Jól belerúgott a botba, és az messzire elrepült.

    De a Sündisznó felemelte a botot, vállára vetette, úgy futott, hogy utolérje a Nyulat. Meglátta a Nyúl, hogy a Sündisznó felemelte a botot.

    • Minek neked ez a bot? Mi hasznod belőle? – csodálkozott.
    • Ez nem valami egyszerű bot csupán – magyarázta Sündisznó. – Ez egy okoska-botocska.

    Nyúl csak megvetően kuncogott. Továbbmentek, mendegéltek, és elérkeztek egy kis patakhoz. Nyúl egyetlen ugrással átvetődött a patak túlsó oldalára, s onnan kiáltotta vissza:

    • Hé, Szórós Fej, dobd el a botodat! Nem tudsz vele átvergődni a patak innenső partjára!

    Sündisznó azonban nem válaszolt erre semmit, csak egy kicsit hátrahúzódott, aztán nekifutott. Futás közben a botot leszúrta a patakocska közepére, és egyetlen lendülettel átugrott a túlsó partra, s úgy állt meg a Nyúl mellett, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Nyúlnak tátva maradt a szája az álmélkodástól.

    • Hű, de nagyot tudsz te ugrani!
    • Egyáltalán nem tudok ugrani – válaszolt Sündisznó. – Csak az okoska-botocska-minden-átugrócska segített nekem.

    Továbbmentek, mendegéltek, s egy mocsaras részhez érkeztek. Nyúl egyik zsombékról a másikra ugrott. Sündisznó mögötte haladt, és a bottal vizsgálgatta maga előtt az utat.

    • Hé, te Szúrós Fej! Mit vánszorogsz ilyen lassan? Bizonyára a te botod…

    Nem tudta azonban befejezni a mondatot Nyúl, mert megcsúszott a zsombékon, és füle hegyéig merült a mocsárba. Jaj, mindjárt lemerül, és megfullad! Átcammogott Sündisznó egy másik zsombékra, amelyik közelebb esett a Nyúlhoz, s odakiáltott neki:

    • Kapd el a botot! De jól markold meg!

    Elkapta Nyúl a bot végét, Sündisznó pedig teljes erejéből megrántotta a botot, és kihúzta barátját a mocsárból. Amikor nagy nehezen kijutottak a biztonságos talajra, azt mondta a Nyúl a Sündisznónak.

    • Köszönöm, Sündisznó barátom, hogy megmentettél.
    • Ugyan, hogy mondhatsz ilyet! Nem én mentettelek meg, hanem az okoska-botocska-minden-bajból-kihúzócska!

    Megint mentek, mendegéltek, és egy nagy, sűrű, sötét erdő szélén megláttak a földön egy kis madárfiókát. Kiesett a fészekből, panaszosan csipogott, a szülei ott röpködtek fölötte, nem tudták, mit tegyenek.

    • Segítsetek, segítsetek! – csiripelték.

    A fészek magasan volt, sehogy sem lehetett elérni. Se a Sündisznó, se a Nyúl nem tudott fára mászni. Pedig valahogy segíteni kell a kismadáron. Törte a fejét a Sündisznó, s addig törte, amíg csak ki nem találta, mit kell tenni.

    • Állj arccal a fa törzse felé! – parancsolt rá a Nyúlra.

    Nyúl oda is állt a fához, két mellső lábát feltette a fa törzsére. Sündisznó rátette a madárkát botjának hegyére, s a bottal felkapaszkodott a Nyúl vállára, s magasba emelte a kismadarat. Majdnem elérték a fészek szélét. A kismadárka ijedten csipogott egyet, aztán nagy bátran elrugaszkodott, beugrott a fészekbe. Hogy örvendeztek a madárszülők! Ujjongva röpködtek a Sündisznó és a Nyúl feje körül, s egyre csak azt csiripelték:

    • Köszönjük, köszönjük, köszönjük!
    • Remek fickó vagy te, Sündisznó! Nagyszerűen kitaláltad, mit kell tennünk.
    • Ugyan, dehogyis én találtam ki! Mindent ez az okoska-botocska-magasba-emelőcske csinált.

    Elindultak befelé az erdőbe. Minél messzebbre jutottak, annál sűrűbb, annál sötétebb lett az erdő. Nyúlnak bizony elszorult a szíve. De Sündisznón nem látszik, hogy félne. Bátran halad előtte, s a bottal félrehajtja útjukból az ágakat. S ekkor az egyik fa mögül hirtelen kiugrott elébük egy hatalmas farkas, elállta az útjukat, rájuk kiáltott:

    • Állj!

    Megtorpant a Nyúl meg a Sündisznó. Farkas megnyalta a szája szélét, fogait csattogtatva mondta nekik:

    • Téged nem bántalak, te Sündisznó, mert te nagyon szúrós falat lennél. De téged, Tapsifüles, bizony bekaplak szőröstül-bőröstül!

    Szegény Nyúl egész testében reszketett a félelemtől, fehér lett, mintha téli bundát öltött volna, lába szinte a földbe gyökerezett. Behunyta a szemét – maja, most mindjárt bekapja a Farkas! De a Sündisznó nem vesztette el a fejét, meglendítette a botját, és nagyot vágott vele a Farkas hátára. Farkas felvonított a fájdalomtól, nagyot ugrott, és elszaladt… Bizony úgy eliramodott, hogy még vissza se nézett.

    • Köszönöm Sündisznó, most még a Farkastól is megmentettél.
    • Nem én, hanem ez az okoska-botocska-az ellenségre-lecsapócska – válaszolta Sündisznó.

    Megint mentek, mendegéltek. Elhagyták az erdőt, és kiértek az útra. Bizony nem volt könnyű a felfelé vezető úton felkaptatni. Sündisznó elöl haladt, botjára támaszkodott, de a szegény Nyúl hamarosan lemaradt, majd összerogyott a fáradtságtól. Közel jártak már az otthonukhoz, de a Nyúl nem bírta tovább.

    • Semmi baj – mondta neki a Sündisznó -, kapaszkodj a bot végége.

    Nyúl megmarkolta a botot, és Sündisznó a botnál fogva szépen felcipelte az emelkedő tetejére. És a Nyúl rögtön megérezte, mennyivel könnyebb így haladni felfelé.

    • Nézd csak – mondta -, a te okoska-botocskád most is segített rajtam.

    Így vezette haza a Sündisznó a Nyulat az otthonába, ahol már olyan régóta várt rá Nyúlné asszonyság meg a gyerekek. Örvendeztek Nyúlék, hogy megint együtt vannak, és Nyúl azt mondja Sündisznónak:

    • Ha nem lett volna ez a te csodatévő okoska-botocskád, bizony sohasem láttam volna viszont az otthonomat.

    Elmosolyodott ezen Sündisznó, s azt mondta neki:

    • Fogadd el ajándékba ezt a botot. Talán szükséged lesz rá.

    Nyúlnak szinte a szava is elakadt a csodálkozástól.

    • S veled mi lesz a csodálatos okoska-botocska nélkül?
    • Sebaj! – válaszolta a Sündisznó. – Botot mindig lehet találni. Az okosságot pedig – és megkocogtatta ujjával a homlokát -, az okosságot pedig innen veszem hozzá!

    Mindent megértett most már a Nyúl.

    • Milyen igazad van: nem a bot a fontos, hanem az okos fej, no meg a jó szív!

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)