Címke: állatmese
-
Ezüsterdő
Ezüsterdő, ezüsterdő! Zizzenő, szép, bűvös erdő!
Ezüstfákon ezüstlevél. Ezüstfű közt ezüstút.
Út mellett az ezüsttó.
Oda jár az ezüsttollú kis madár.
Oda jár az ezüstkörmű őzike.
Mit keres az ezüsttónál ezüsttollú kis madár?
Mit keres az ezüsttónál ezüstkörmű őzike?
Inni járnak? Enni járnak?
Én tudom, nem azért járnak.
Tündérek ők mind a ketten. Mikor az est csendben leszáll, leveti az ezüsttollat az az első kis tündér, és az őzbőrt, ezüstkörmöt leveti a második.
Táncolnak és énekelnek. Tündérnótát énekelnek.
Ezüsterdő, tündérerdő! Zizzenő, szép, bűvös erdő!
Ember azt nem látta. Mesebeli táj az.
De jó lenne felkeresni, s ott a kedves tündérekkel tündértáncot járni!
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)
-
A nyúl meg a káposzta (ny-Ny)
A szorgos kis sün káposztát termesztett. Éppen négyet. Napkeltétől napnyugtáig kapálgatta, öntözgette. Estére nagyon elfáradt. Nyikkani sem tudott.
- Ki őrzi éjjel a káposztáimat?
- Én megőrzöm! – ajánlkozott a nyúl.
A sün felfogadta a nyulat káposzta-csősznek. Őrizte, őrizte a nyúl a káposztát. Éjfél felé azonban egyre nyugtalanabbul szaglászta. – Minek a sünnek ennyi káposzta? Különben is a felét nekem ígérte. – Azzal leült az első káposztafej mellé. Ette, ette, addig ette, amíg elfogyott.
Nemsokára a másodikat kezdte körbeszimatolni. – Ennek még a szaga is pompásabb! – Befalta azt is.
- Ó, szegény kis sün! – nyaldosta a szája szélét jóllakottan. – Fele káposztája odalett! Most már igazán feleslegesen őrzöm a többit. – Azzal megette a következő káposztafejet is.
Végül nagy búsan leült a negyedik mellé. – Mennyire sajnállak! Itt árválkodsz magányosan. – S miközben siratta a megárvult utolsó fej káposztát, nagy bánatában azt is befalatozta.
Reggelre kelve a szegény kis sün csak az üres, letarolt kertet találta. – Micsoda ocsmány csőszt állítottam az én gyönyörű káposztásom őrzésére! – nyöszörögte szomorúan.
Későn jött rá az igazságra. A nyúl már túl volt árkon-bokron. Feléje sem nézett a megcsúfolt kertnek. Igaz, a kis sün sem fogadott fel többé nyulat káposzta-csősznek.
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)
-
Csalafinta kicsi csengő (cs-Cs)
Volt a kiskecskének egy csilingelő kicsi csengője. Megirigyelte a kismacska. – Kiskecske! A kicsi csengőt elveszem! Csilingelő kicsi csengő kell nekem!
Korai volt a kismacska öröme. A csalafinta kicsi csengő kicsalogatta a kertből: – Csing-ling, csing-ling, kismacska! Vigyél ki a csalitba.
Be is bújt a kismacska a sűrű csalitba a kicsi csengővel. Neszét vette a nagy csilingelésnek az arra csavargó kisróka. Rácsapott a macskára. – Kismacska, a kicsi csengőt elveszem! Csilingelő kicsi csengő kell nekem!
A csalafinta kicsi csengő most már a kisrókát csalogatta: – Csing-ling, csing-ling, kisróka! Bújjunk be egy barlangba!
Bebújtak. Csilingelt, csilingelt a kicsi csengő, amíg az alvó mackó fel nem neszelt a szokatlan zajra: – Kisróka, a kicsi csengőt elveszem! Csilingelő kicsi csengő kell nekem!
Mit volt mit tenni? A kisróka a mackóval nem mert birokra kelni. A kicsi csengő a mackóé lett. Nem sokáig. Kicsalta a mackót a barlangból. A barlang bejáratánál álló cserfa tetején ült a kiscsóka. A csillogó-villogó csengőre lecsapott, kicsípte a mackó mancsából, és már repült is. A kicsi csengő vígan billegett a csóka csőrében. – Csing-ling, csing-ling, kiscsóka! Vigyél vissza az ólba! Ott sír egyedül a kiskecském! Vigyél vissza, lelkecském!
A jószívű csóka megsajnálta a síró-rívó kiskecskét. Fogta a kicsi csengőt, és visszavitte neki.
Így került össze ismét a két jó barát.
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)
-
A barna mackó kuckója
A barna mackó sok, erős fából kuckót rakott, mert látta, nemsokára jön a tél. Arra jött a kékcinke.
- Kié ez az erős kuckó? Méz Ároné, a mackóé? Jó lenne itt lakni nekem is!
- Tessék! Tessék! – tessékelte be a barna mackó.
Most már ketten voltak.
Arra sétált az őzike.
- Nini! Kuckó! Erős! Barna! Ki lakik itt?
- A barna mackó és én, a kékcinke – felelte a cinke.
- Bár itt laknék én is – bőgött az őzike -, nemsokára jön a tél, és én félek tőle!
- Tessék! – tessékelte be a barna mackó.
Jött a kis borz.
- Barna kuckó, erős kuckó! Ki lakik itt?
- A barna mackó, a kékcinke és én – felelte az őzike.
- Jó lenne itt laknom nekem is! – kiáltott a kis borz.
- Elférek az asztal alatt.
- Ott a fácán ült le az őzikével.
- Elférek az ágy alatt.
- Ott a kékcinke, a mezei pocok lakik és a két béka.
- Elférnek talán a falon is – felelte a farkas, mert már erősen fázott.
- Ott a cincér és a kabóca ül.
- Barna mackó! Jó Méz Áron! Barátom! – sorolta a fázó farkas. – Egy kis rést kérnék!
- Nem! Nem! – rázta fejét a barna mackó. – Farkasnak nem raktam kuckót. A kis állatok rám bízták életüket, és félnek a farkaskörmöktől. Én őrzöm téli álmukat, őrzöm békéjüket. Keress más kuckót!
Futott, futott a farkas a néma utakon, a zúzmarás fák között, ám kuckót nem talált. Sokan látták a barna mackó kuckója előtt üvöltözni. A kuckó néma volt. A kis állatoknak nem kellett félniük a farkastól. Erős, okos állat, a jó barna mackó óvta életüket.
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)
-
Liba-bál
Aj, aj, liba-bál, liba-bál! Kiskereki, kisbereki nevezetes liba-bál! Volt ott mákos rétes, túróval sült béles, liba-orrnak illatozó vaníliás krémes. Liba-kukta tálalt ízes béka-sültet, kék gerlice tojásával töltött béka-sültet. No, és a sok jó bor! Sok is volt a jóból! Álló este töltöttek a móri ezerjóból. Aj, aj, liba-láb, liba-láb! Kerek réten táncot járó, táncot lejtő libaláb! Elöl járta Böske Bóbitás Elekkel, utolsónak Kuka Berta Nótás Kelemennel. Libbent-lobbant már a bokrokon a barka - libi-libi-libuskáim! - a kürt ezt jajongta. Aj, aj, liba-zaj. liba-baj! Kiskereki kisbereken süvöltöző liba-jaj! Lesben állt a róka a sűrű szélében: - Ej, mi az ékes móka ott kinn a mezőben? Körbe osont, ámult, bokrok közül bámult: sosem látott jó lakoma volt, mi elé tárult. - Kerek liba-combok, ékes liba-lábak! Ötven liba ötven mája tölti ma a tálat! Aj, aj, róka-tánc, liba-baj! Kiskereki kisbereken sikoltozó liba-baj! Kiborult a sok sült, kiborult a rétes, kiskereki barna sárba kiborult a béles. Surrant, osont Böske Bóbitás Elekkel, menekült már Kuka Berta Nótás Kelemennel. Tarka tollú Malvin is menekült volna: már annak a kurta lábát a róka markolta. Aj, aj, liba-máj, liba-máj! Kiskereki róka-tálon illatozó liba-máj!
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)
-
Jakab, az okos varjú (j-J)
Vermet ásott a róka. Neszét vette a műveletnek Jakab, az okos varjú.
- Ez nem járja! Vermet ásni kár!
- Miért volna kár? Elejtem a jávorszarvast.
“Abból nem eszel!” Jakab, az okos varjú, megvárta a munka végét. Amikor a róka a rókalikba tért, megkereste a jávorszarvast.
- Ne menj ki a tisztásra! Vermet ásott a róka.
- Köszönöm, barátom! – bőgött a jávorszarvas és jól elrejtőzött a sűrű bokrok alá.
- No, ez megvan! – ugrált vígan a varjú. – Most jöjjön, aminek jönnie kell! – Azzal tollat kért a rigótól, a szarkától, a szajkótól és a búbos bankától. A tollakat saját tollai közé tűzte. Senki sem ismert rá. Még a róka sem. Nézte, nézte. Rettenetes, ijesztő rémnek látta. Kikiáltott:
- Ki járkál kinn?
- A rókaverő bórembukk!
- Ó, jaj ne bánts! – bújt beljebb a róka.
- Bújj ki róka!
A róka azonban nem kijjebb, beljebb bújt. Óvatosan elkúszott a rókalik másik kijáratáig. Ott aztán rémülten kiugrott és elinalt.
Azt beszélik, senki sem látta többé sem a tisztáson, sem a berek tájékán. A kis állatok a vermet betemették. Senki sem esett bele. Ott legelészik a jávorszarvas, ott sütkérezik Jakab, az okos varjú azóta is.
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)
-
A kismalac és a farkasok
Volt a világon egy kismalac, ennek volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magának, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:
- Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van már idekint, fázom.
- Nem eresztelek biz én, mert megeszel.
- Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.
A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzre. Kicsi idő múlva megint megszólal a farkas:
- Ugyan, kedves kismalackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.
A malac beeresztette azt is. De a farkas azzal se érte be, hanem egy kis idő múlva megint beszólott:
- Kedves kismalackám, ereszd be a két első lábam is.
A kismalac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak ez se volt elég, megint megszólalt:
- Édes-kedves kismalackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád.
Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas bejön hátal befelé, egyenesen abba menjen bele. Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be.
A kismalac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, aztán hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kioldozódott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot. Addig-addig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek? Mi módon fogják meg a kismalacot? Mert ugye egyik se tudott a fára felmászni.
Nemsokára azután elhatározták, hogy egymás hátára állnak mindnyájan, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára mászni. A kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni. Így hát a több, mind az ő hátán volt.
Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlen egy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta magát:
- Forró vizet a kopasznak!
A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek a lába, kinek a nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sose látták többet.
A kismalac szépen leszállott a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.
(Arany László)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény, Budapest, Tankönyvkiadó 1989.)
Mesemondó blog 