Címke: állatmese
-
A kesztyű
Valaki az erdőben elvesztett egy hatalmas, szőrmével bélelt bőrkesztyűt. Ott feküdt a galagonyabokor aljában. Barna színe teljesen egybeolvadt a környező avar színével.
A kis állatok mégis észrevették. A kesztyű meleg volt, tágas volt, kuckórakásra kiváltképpen alkalmas. Beköltöztek hát a kesztyűbe:
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába,
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.
Ha beköltöztek, be is rendezkedtek. Utána munkához láttak. Mindenki a saját mesterségéhez. Hű, micsoda sürgés-forgás, micsoda kalapálás, kattogás, csattogás hallatszott a kesztyűből:
a pocok cipőt talpalt,
a cinke ruhát varrt,
a béka órát javított,
a szarvasbogár bútort gyalult,
s az öreg, rövidlátó hangya kötögetett.
De egyszer csak vége szakadt a munkának. A kis állatok megéheztek. Hozzáfogtak az ebédfőzéshez. Főtt, rotyogott az ebéd a kesztyűben:
a nagyujjában bableves,
a mutatóujjában mákos csík,
a középső ujjában töltött káposzta,
a gyűrűsujjában sonkacsülök,
s a kisujjában tejbegríz.
Délután kicsit megpihentek. Majd saját mulatságára mindenki muzsikált egy kicsit. Ez volt még csak az igazi zaj, ricsaj, zenebona!
A pocok hegedült,
a cinke zongorázott,
a béka szájharmonikázott,
a szarvasbogár trombitált,
s az öreg, rövidlátó hangya sírdogált.
Estére elunták a mókát. Vacsoráztak. Egy kicsit sétáltak a patakparton. Utána a kesztyű tágas tenyerében klubnapot tartottak:
a pocok és a béka sakkozott,
a cinke televíziót nézett,
a szarvasbogár újságot olvasott,
s az öreg, rövidlátó hangya énekelt és kötögetett.
Tíz órakor elbúcsúztak egymástól. Aludni ment mindenki a kesztyű ujjaiba:
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába,
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)
-
Az okos kis nyúl és az oktondi pocok
A kis nyúl és a pocok szomszédok voltak. Mind a kettő takaros kis kuckót épített. A kuckóra erős ajtó került, nehogy ragadozó törhessen be a kis lakókhoz. A kis nyúl még egy szellőztető-nyílást is épített a kuckó bejárata fölé. nevetett is érte a pocok eleget.
- Oktondi vagy, kis pocok! – oktatta őt a nyúl. – Ez a szellőztető-nyílás biztosítja számomra a jó levegőt még télen is. S ha valaki kopog, a nyíláson keresztül láthatom, ki az.
- Mi szükség van erre? – legyintett az oktondi pocok. – Ha valaki kopog, kinyitom az ajtót, és megnézem, ki az.
- És ha a róka vagy más ragadozó kopogna?
- Ó, őket azonnal megismerem a járásukról és hangjukról.
Történt pedig, hogy a róka egy téli napon vadászatra indult. Bejárta az erdőt, a rétre is kimerészkedett, de egy árva bogarat sem talált. Hosszas szimatolás után rátalált a nyúlkuckóra. Bekopogott.
- Ki van odakünn? – kérdezte a kis nyúl.
A ravasz róka vékony, nyúlfióka-hangon sírni kezdett:
- Esik a hó, bőrig áztam, egész éjjel itt künn fáztam. Szegény vándor nyuszi vagyok, eressz be, mert majd megfagyok.
- Ejnye, de furcsa hangod van! – gyanakodott a kis nyúl a szokatlanul hosszú sírás hallatán.
A róka azonban tovább sírt, tovább jajveszékelt:
- Meghűltem, jaj, fáj a torkom, csipet mézem sincsen otthon. Kérlek, testvér, eressz be. Róka jár a sűrűben.
- Csizmát húzok, várj egy csöppet! – válaszolta az okos kis nyúl, s óvatosan felkapaszkodott a szellőztető-nyíláshoz. Hát látja ám a ravasz rókát, amint ott táncol kuckója előtt.
- Ne húzz csizmát, kis testvérem, siess értem, jó testvérem. Szegény, beteg nyuszi vagyok, ha nem sietsz, meg is halok.
Az okos kis nyúl jót nevetett a róka ravaszságán, és így kiáltott ki a kuckóból:
- Ejnye, ejnye hazug róka! Kedved támadt jó nyúlhúsra? Hiába sírsz nyuszi módra, hiába sírsz, felismerlek, a kuckómba nem eresztlek.
A róka elkotródott a nyúlkuckó elől, s a pocoknál próbálkozott. Halkan, finoman kopogtatott, s mint egy valóságos mezei pocok, cincogni kezdett.
- Cin, cin, cin, cin, bőrig áztam, esik a hó, jaj átfáztam. Szegény vándor pocok vagyok, eressz be, mert künn megfagyok.
A pocok kicsit furcsállta ezt a hangos cincogást, és kikiáltott:
- Ejnye, de furcsa hangod van!
A róka tovább sírt, tovább cincogott.
- Meghűltem, jaj, fáj a torkom. Csipet mézem sincsen otthon. Kérlek, testvér, eressz be! Megfagyok a hidegben!
A kis pocok azonban még mindig gyanakodott.
- Csizmát húzok, várj egy csöppet! – húzta az időt.
A róka szelídebb pocok-hangon kérlelte:
- Ne húzz csizmát, kis testvérem! Siess értem, jó testvérem. Róka van a sűrűben, tüstént megfog! Eressz be!
“No – gondolta az oktondi kis pocok -, ha ennyire fél a rókától, akkor csak igazat mondhat.”
Kinyitotta az ajtót. Ez kellett a rókának: nyakon csípte az oktondi pockot, és már vitte is.
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)
-
Gyuri kakas és a gyík
A gyík a napsütötte köveken sütkérezett.
Meglátta őt Gyuri kakas.
- Különös állat! Hozzá hasonlót még sosem láttam.
Közelebb lopakodott, hogy jobban szemügyre vehesse.
- Négy lába van, mint a lónak, a tehénnek, a cicának és az egérnek. De teljesen sima, szőre nem nőtt. Baromfi nem lehet, mert a baromfinak tolla van és két lába. Vajon mi lehet?
Törte, törte a fejét Gyuri kakas, de nem tudta kitalálni, mit lát.
- Nem vagy te béka? – kérdezte a gyíktól.
- Szoha életemben nem láttam ennél osztobább kakaszt! – sziszegte a gyík.
- Biztosan béka vagy. De miért beszélsz pöszén?
- Osztoba, osztoba kakasz! – hangzott a felelet.
- Persze, hogy béka vagy! – állapította meg Gyuri kakas. – A békának van zöldesbarna bőre és két kidülledt szeme. A lábaid is oldalt nőttek ki, nem alattad. Nini, neked hosszú farkad is van! Kitől kaptad?
- Nem kaptam. Van.
- Ha nem kaptad, akkor loptad. Békának nem lehet hosszú farka. Nem az egérkétől loptad?
- Vigyázz az utamból! – mordult rá a gyík.
Gyuri kakas a gyík farka után kapott, és az letörött.
- Látod, hogy loptad? Oda volt ragasztva! – diadalmaskodott.
A gyík mérges sziszegéssel eltűnt a kövek között. Gyuri kakas pedig a gyíkfarkot gondosan elrejtette.
Pár nap múlva a gyík ismét sütkérezett a köveken. Gyuri kakas ámulva látta, hogy ismét farkat visel.
- Honnan van új farkad?
- Kinőtt – felelte a gyík.
- Ne beszélj szamárságot! Ennyi idő alatt még a toll se nőhet ki – mérgelődött Gyuri kakas.
- Az én farkam kinőtt.
Nem hitte ezt Gyuri kakas. Egy óvatlan pillanatban ismét a gyík farka után kapott, és az ismét letörött.
Nem telt bele öt nap, s a gyík ott sütkérezett a köveken.
Vadonatúj farka zölden villogott a napfényben.
- Bámulatos! – kiáltott fel Gyuri kakas. – Harmadszorra is lopott magának új farkat ez a furfangos béka!
- Nem béka az, kisfiam – felelte édesapja -, hanem gyík.
- Gyík? És a gyíknak van farka?
- Van. És valahányszor letörik, mindig kinő.
- Sosem hallottam ennél érdekesebbet – mondta Gyuri kakas, de attól kezdve nem bántotta a gyíkot.
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)
-
A kánya és a fürjek
- Pity-palatty! Pity-palatty! Itt van már a pitymallat! – köszönti a fürjkakas a hajnalt, mint mindig.
- Vár! Vár! Vár a róna, vár! – vágja rá a fürjtyúk, és hangos pity-pity-pityegéssel reggelizni hívja a kicsinyeit.
Fut a tíz pettyes fürjcsibe a tyúk után.
- Kurta, furcsa, suta tyúk! – kiáltja a mátyásmadár. – Ne vidd ki csibéidet a fészekből. Erre jár a kánya.
- Pinty! Pinty! Pettyes csibe nagy kincs! – szólítja a pintyőke is.
Alig hangzik el a figyelmeztetés, a fürjtyúk máris látja a kányát fent a magasban.
- Sutty a fűbe kicsinyeim! – A pettyes apróságok fürgén lesuttyannak a fűbe, a pitypangok közé.
Hát a fürjtyúk mit csinál? Ő is elrejtőzik? Ó, nem. Szárnyát leeresztve kibiceg az útra.
- Béna tyúk, megfoglak! Hi-hi-hitty! – füttyent a kánya. Lecsap. A fürj persze nem várja be. Huss! Odébb repül. Ismét bicegni kezd. – Hi-hi-hitty! – próbálkozik ismét a kánya. Most sem jár szerencsével. A tyúk ismét odébb repül. Közben megérkezik a kiscsibék atyja, a kakas. Ő is csalogatni kezdi a mohó kányát. – Hi-hi-hitty! – A kánya hol a tyúkra, hol a kakasra csapna, ám hiába: azok nagy ügyesen mindig megszöknek. Csalogatják, csalogatják egyre messzebb. Amikor a kiscsibéket már látni sem lehet, a fürjmama és fürjpapa berepül a sűrűbe. A kánya csalódottan továbbáll.
- Kurutty! Kurutty! Ügyes munka! – vartyogja a béka elismerően a latyakos nádas széléről
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)
-
Víg lakoma, víg muzsika
Az egyszeri szarka mit gondolt magában? El kellene menni a messzi erdőre! A messzi erdőben pompás szarvast fogni! Azt a pompás szarvast meg kellene sütni! A jó barátokkal meg kellene enni!
- Gyere, jó pajtásom! – szólt a szalmafickónak. – Mire vársz itt, kedves? Menjünk az erdőre!
Gyűltek a vendégek. Gyűltek, gyülekeztek. Ám a szarka nem jött, szalmafickó sem jött.
Az egyszeri szarka meg a szalmafickó nem fogták meg aznap azt a pompás szarvast. mert a szarvas így szólt:
- Adok neked, szarka, egy marcipán szarvast! Jobb lesz lakomád is, vígabb muzsikád is.
Így történt. Azt ették. Mégis jól mulattak, vígan zsivajogtak.
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)
-
A lókötő róka
A kis sünnek volt két lova. A két ló akkora volt, mint két makk, de erős, mint két táltos. Sebesen futottak picike lábaikon, és a legnehezebb terhet is elhúzták.
A kis sün tökből épített nekik icike-picike istállót.
A kis sünnek valami dolga akadt az erdő túlsó végén. A két apró lovat bekötötte az istállóba, és az istálló ajtaját lezárta.
Ment, ment vígan a kis sün.
Erre várt a róka! Az icike-picike istállót lovastul a hátára vette és hazavitte.
- Ki vitte el icike-picike istállómat és két apró lovamat? – kérdezte a kis sün.
- Én nem – felelte a kis borz.
- Én nem – felelte a kis nyúl.
- Én nem – felelte a mókus.
- Ki tudja, ki vitte el icike-picike istállómat és két apró lovamat? – kérdezte a kis sün.
- Én nem – felelte a kis borz.
- Én nem – felelte a kis nyúl.
- De én tudom! – kiáltotta a mókus. – A róka vitte el. Láttam őt az odúm alatt elhaladni.
A kis sün leült, és keservesen sírdogált.
Nemsokára arra jött a medve.
- Mi történt, kis sün?
- Ó, kedves medvém, a róka ellopta icike-picike istállómat és két apró lovamat!
- Miért nem kéred tőle?
- Mert félek – sírta a kis sün.
- No, majd én segítek neked – felelte a medve.
A medve és a kis sün sietett a rókához.
A róka az úton közlekedő két barát láttára sebesen beosont a rókalukba. A bejáratot lezárta.
- Róka, róka, hova bújtál? Előlünk el mért futottál? – dörömbölt a medve a rókaluk ajtaján.
A róka sírni kezdett:
- Ó, jaj nekem! Áztam-fáztam, vörös bőrömig eláztam. Most a tűznél melegedek, mert kivert a láz s a hideg.
A medve azonban tovább dörömbölt az ajtón.
- Róka, róka, mitől fáztál? Künn az erdőn miért áztál? Eső nem esett, harmat sem esett. Róka, róka, hova bújtál? Előlünk el mért futottál?
A róka lelkendezve kiáltozott:
- Nem bújtam el. Láttam, jöttök, s gondoltam: jó levest főzök. Azzal várlak benneteket, biztosan megéheztetek. Várjatok hát keveset!
- Nem várhatunk, vörös róka! Engedj be a rókalukba! Hadd nézzem meg: ott mit őrzöl? – sürgette őt a medve.
- Mit őriznék, kedves medve? – siránkozott a róka.
- Talán az icikie-picike istállót és a két apró lovat.
- Én nem őrzöm.
- De te őrzöd! – kiáltott a kis sün. – A mókus látta, mikor erre hoztad.
Erre a lókötő róka már nem tudott mit felelni. Ki is adta az icike-picike istállót a két apró lóval a medvének és a kis sünnek.
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)
Mesemondó blog 