A barna mackó sok, erős fából kuckót rakott, mert látta, nemsokára jön a tél. Arra jött a kékcinke.
- Kié ez az erős kuckó? Méz Ároné, a mackóé? Jó lenne itt lakni nekem is!
- Tessék! Tessék! – tessékelte be a barna mackó.
Most már ketten voltak.
Arra sétált az őzike.
- Nini! Kuckó! Erős! Barna! Ki lakik itt?
- A barna mackó és én, a kékcinke – felelte a cinke.
- Bár itt laknék én is – bőgött az őzike -, nemsokára jön a tél, és én félek tőle!
- Tessék! – tessékelte be a barna mackó.
Jött a kis borz.
- Barna kuckó, erős kuckó! Ki lakik itt?
- A barna mackó, a kékcinke és én – felelte az őzike.
- Jó lenne itt laknom nekem is! – kiáltott a kis borz.
- Elférek az asztal alatt.
- Ott a fácán ült le az őzikével.
- Elférek az ágy alatt.
- Ott a kékcinke, a mezei pocok lakik és a két béka.
- Elférnek talán a falon is – felelte a farkas, mert már erősen fázott.
- Ott a cincér és a kabóca ül.
- Barna mackó! Jó Méz Áron! Barátom! – sorolta a fázó farkas. – Egy kis rést kérnék!
- Nem! Nem! – rázta fejét a barna mackó. – Farkasnak nem raktam kuckót. A kis állatok rám bízták életüket, és félnek a farkaskörmöktől. Én őrzöm téli álmukat, őrzöm békéjüket. Keress más kuckót!
Futott, futott a farkas a néma utakon, a zúzmarás fák között, ám kuckót nem talált. Sokan látták a barna mackó kuckója előtt üvöltözni. A kuckó néma volt. A kis állatoknak nem kellett félniük a farkastól. Erős, okos állat, a jó barna mackó óvta életüket.
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)
