Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis prücsök. Ez a kis prücsök mit gondolt, mit nem magában, elég az, hogy kiugrott a kemence háta mögül s elindult világot látni.
Ment, mendegélt a kis prücsök, hegyeken, völgyeken által, erdőkön, mezőkön keresztül, s egyszer csak megáll, néz, néz, csudálkozik: valami fényeset látott a földön.
- Ugyan, mi lehet ez a fényeske? – kérdezi magában.
Jobban megnézi, fel is veszi, tél-túl megvizsgálja s nagyot kiált a kis prücsök:
- Hiszen ez krajcárka!
Az ám, csakugyan krajcárka volt.
Hej, uram, teremtőm, örült a kis prücsök, de hogy örült! Tovább ugrált, szökdécselt nagy vígan s folyton azt cirpegte: “csak van, akinek van, csak van, akinek van!”
Bezzeg, hogy van, akinek van s nincs, akinek nincs. Ez már aztán szent igazság.
Hanem a jó kedve hamar búra fordult. Éppen jött az úton vele szembe egy obsitos katona. Ez meglátta a kis prücsöknél a fényes krajcárkát, s gondolta magában: ugyan minek a prücsöknek pénz.
No, ebben szent igaza volt az obsitosnak.
Hirtelen lehajolt a földre, nyakon csípte a kis prücsököt s elvette tőle a fényes krajcárkát.
Haj, de elszomorodott erre a kis prücsök! Nem is ment tovább, nagy bújában, bánatában visszafordult s meg sem állott hazáig. S amint ment, mendegélt hazafelé, folyton azt ciripelte: “Csak így bánnak a szegénnyel, csak így bánnak a szegénnyel!”
(Benedek Elek)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)
Mesemondó blog 