Mesemondó blog

Címke: mese

  • A csökönyös kiselefánt

    A csökönyös kiselefánt

    Élt messzi Afrikában egy kiselefánt. Olyan csökönyös volt, olyan makacs, hogy azóta is emlegetik. Egyszer sétálni indult az elefántcsalád.

    • Gyere velünk – hívta elefántapja.
    • Nem megyek! – rázta a fejét a csökönyös kiselefánt.
    • Gyere – hívta az anyja.
    • Nem megyek!
    • Gyere- hívták a testvérei.
    • Nem!

    Megunták, otthagyták, egyedül maradt a kiselefánt. El is unta magát hamarosan. Akkor meg azért haragudott a világra. Azt mondta mérgében:

    • Nem is leszek én elefánt többé! Hanem mi legyek?

    Arra szökdelt egy gazella. Nézte a kiselefánt, megirigyelte a szép karcsú termetét, sebes futását.

    • Tudom már, mi leszek! Gazella leszek!

    Azzal nekiállt, és elkezdett gazella módra szökdelni. Addig szökdelt, míg vastag oszloplábai össze nem akadtak, és föl nem bukfencezett. Föltápászkodott, és azt mondta magában:

    ” Nem is olyan jó gazellának lenni. Inkább majom leszek!”

    Tovább sétált, míg egy majomcsaládot nem talált. Odakiáltott nekik:

    • Én is majom akarok lenni! Játsszatok velem!

    No, több sem kellett a haszontalan majmoknak! Körülvették a kiselefántot, ki a fülét cibálta meg, ki a farkát, dögönyözték, csiklandozták, kókuszdióval hajigálták. Elunta a kiselefánt, sértődötten odébb állt.

    Egyszer csak egy szép, tarka tollú papagáj röppent fel előtte.

    • De most már aztán igazán tudom, hogy mi leszek! Papagáj akarok lenni! Taníts meg engem repülni, hallod-e!
    • Megtanítalak én szívesen! – állt rá a csínytevő papagáj. – Gyere csak utánam!

    Elvezette a kiselefántot a folyóhoz, a meredek part szélére. Megállt a magas parton, elrugaszkodott és felröppent.

    • Így kell, ide nézz!
    • Hiszen ez semmi! – rikkantotta a kiselefánt, és ő is elrúgta magát a parttól. Belepottyant persze a folyóba.

    Nagy nehezen kivergődött a partra, csupa víz volt, csupa hínár, csupa iszap. Azt dörmögte nagy mérgesen:

    • Mégis csak elefánt maradok inkább!

    Aztán elcsörtetett az erdőbe, hogy megkeresse a családját, hátha még egyszer sétálni hívják.

    Afrikai népmese

    (Átdolgozta: Rab Zsuzsa)

    ((Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • A vityilló

    A vityilló

    Állt a mezőn egy kis vityilló. Odaszáll a fényeske-legyecske, s bekopogtat:

    • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?

    Senki sem felel. Berepül fényeske-legyecske, s betelepszik. Odaszökik ugri-bugri bolha:

    • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
    • Én, fényeske-legyecske. Hát te ki vagy?
    • Én az ugri-bugri bolha.
    • Gyere, lakjál velem!

    Beszökik az ugri-bugri bolha, s most már ketten laknak. Odarepül a dunnyog-szúnyog:

    • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
    • Én, fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha. Hát te ki vagy?
    • Én a dunnyog-szúnyog.
    • Gyere, lakjál velünk!

    Most már hárman laknak. Odasurran serényke-egérke:

    • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
    • Én, fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha, meg a dunnyog-szúnyog. Hát te ki vagy?
    • Serényke-egérke.
    • Gyere, lakjál velünk!

    Most már négyen laknak. Odaugrik breke-béka:

    • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
    • Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-szúnyog, serényke-egérke. Hát te ki vagy?
    • Én a breke-béka.
    • Gyere, lakjál velünk!

    Most már öten laknak. Odajön az alamuszi-nyuszi:

    • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
    • Fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha, meg a dunnyog-szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka. Hát te ki vagy?
    • Alamuszi-nyuszi.
    • Gyere, lakjál velünk!

    Most már hatan laknak. Odaszalad a csalóka-róka:

    • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
    • Fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha, meg a dunnyog-szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka, alamuszi-nyuszi. Hát te ki vagy?
    • Én? A csalóka-róka.
    • Gyere, lakjál velünk!

    Most már heten laknak. Odasompolyog a vityillóhoz az ordas-farkas a bokros sűrűségből:

    • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
    • Fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha, meg a dunnyog-szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka, alamuszi-nyuszi, meg a csalóka-róka. Hát te ki vagy?
    • Én az ordas-farkas, bokros sűrűségből.
    • Gyere, lakjál velünk!

    Ott éltek, jól éltek. Odacammog a vityillóhoz a medve, s bekopogtat:

    • Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
    • Fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha, meg a dunnyog-szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka, alamuszi-nyuszi, s a csalóka-róka, meg az ordas farkas, bokros sűrűségből. Hát te ugyan ki vagy?
    • Én a medve! Mind megeszlek! Ráfekszem a vityillóra, s összetörlek!

    Megrémültek, s kirohantak a vityillóból. A medve pedig rácsapott talpával a kunyhóra, s pozdorjává zúzta.

    Orosz népmese

    (Átdolgozta: Rab Zsuzsa)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • A három csibe

    A három csibe

    Élt egyszer egy tyúkanyó. Ennek a tyúkanyónak volt három csibéje. Az egyik vörös, mint a róka, a másik fekete, mint a korom, a harmadik pedig fehér, mint a frissen esett hó. S mert rosszak voltak és engedetlenek, tyúkanyó egy napon elkergette őket.

    Ment, ment a három kiscsibe, addig mendegélt, míg egy irdatlan nagy erdőbe nem ért. Ott egy kis tisztás szélén állt egy kicsi kis kunyhó.

    A fekete csibe ajánlkozott, hogy majd megvizsgálja: jól zár-e a kilincs. Azzal már be is röppent a kunyhóba, és úgy magára csapta az ajtót, hogy azon egy lélek se juthatott be.

    Csúfondárosan kiáltott ki az ablakon:

    • Künn tágas, benn szoros! Építsetek magatoknak mások kunyhót!

    Sírva bandukolt tovább a két kis testvér. Mentek, mendegéltek, míg egy másik szép kis tisztásra nem értek. Nekiálltak tüstént a kunyhóépítésnek. Amint a kunyhó elkészült, a vörös csibe ajánlkozott, hogy megnézi: jól zár-e a kilincs. Azzal máris beröppent a kunyhóba, és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy azon egy lélek sem juthatott be. Aztán kiszólt az ablakon:

    • Most aztán eredj, építs te is kunyhót magadnak!

    A szegény kis fehér csibe ott maradt árván, egyes egyedül, nem segített rajta senki, nem volt se anyja, se testvére.

    Egyszer csak csudálatos fényesség támadt! Amikor felpillantott, egy tündér állt előtte. Olyan szép, oly kedves volt, hogy aki csak rátekintett, tüstént elfelejtette minden búját-baját.

    A kis fehér csibe elmosolyodott, és valami köszöntésfélét pityegett a maga csibenyelvén. A tündér puha tenyerébe vette a pelyhes kis jószágot, és így szólt hozzá:

    • Ne búsulj, kiscsibém, tudom én, mi bánt téged. Indulj el bátran, és ha megint tisztásra érsz, építs ott házat magadnak. Meglátod, erős lesz, mint egy vár.

    S azzal, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. A fehér csibe csak ámult-bámult egy darabig, aztán tovább tipegett az úton. Nem kellett messze mennie, hamarosan egy szép, nagy tisztásra bukkant, s nyomban nekilátott a munkának. Ahogy elkészült a kunyhó, megcsodálta kívülről, megbámulta belülről, aztán beköltözött, és vacsorát főzött magának.

    Alig telt el néhány nap, a róka megorrontotta a csibeszomszédságot. Odalopakodott a fekete csibe házához, és se szó, se beszéd, bedöntötte a falat. A kiscsibének épp csak annyi ideje maradt, hogy elszaladjon. Addig futott, míg a vörös csibe házához nem ért. De azt hiába kérlelte, hiába könyörgött neki, nem nyitotta ki az ajtót.

    Eközben odaért a róka is. Míg a fekete csibe remegve lapult a ház egyik falához, a róka beszakasztotta a másikat. Most már együtt futott a két ostoba jószág.

    Éppen csak hogy elérték a fehér csibe házát, már jött is utánuk száját nyalogatva, nagyokat cuppogtatva a ravaszdi róka. A fehér csibe gyorsan kinyitotta az ajtót, a vörös meg a fekete – hess! – beröppent.

    • Nyissátok ki, de tüstént! – morogta vészjóslóan a róka.
    • Hát csak gyere, ha tudsz! – ingerkedett a fehér csibe.

    A róka nekirugaszkodott az ajtónak, megpróbálta betörni. De láss csodát! Az ajtó meg se mozdult, hiába döngette, feszegette. Nekifutott a róka a ház oldalának. De bárhogy erőlködött, a fal állta az ostromot. A kiscsibe meg annál bátrabban kiabált:

    • No, te híres, gyere, ha tudsz! Hadd lássuk, megbírsz-e velünk!

    A róka tehetetlen mérgében fejjel szaladt neki a falnak, és összezúzta rajta a fejét.

    A három pelyhes, a fekete, a vörös, meg a fehér csibe azóta boldog egyetértésben éldegél. Álló nap sütnek-főznek, vigadoznak.

    Legyetek ti is a vendégeik!

    Francia népmese

    (Átdolgozta: Tímár Éva)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

  • Az árva kisfiú narancsa

    Az árva kisfiú narancsa

    Már kisgyermekként elveszítettem a szüleimet, és kilenc évesen egy Londonhoz közeli árvaházba kerültem. Ez a hely rosszabb volt, mint egy börtön. Naponta tizennégy órát kellett dolgoznunk – a kertben, a konyhában, az istállóban és a földeken. Minden nap egyforma volt, és egész évben csak egyetlen szünnap volt: karácsony napja. Ekkor minden fiú kapott egy szem narancsot Jézus születésének ünnepére. Ez volt minden. Semmi édesség, semmi játék. De még a narancsot is csak azok kapták meg, akik az év során semmi rosszat nem követtek el, és mindig engedelmesek voltak. A karácsonyra kapott narancs az egész évi vágyakozást testesítette meg. Így érkezett el egyszer a karácsony, ami az én kis szívemnek ezúttal a világ végét jelentette. Mialatt a többi fiú az árvaház vezetője elé lépett, és mindegyikük átvette a narancsát, nekem egy szobában kellett állnom, és onnan végignéznem. Ez volt a büntetésem, mert egy nyári napon el akartam szökni az árvaházból. Amikor véget ért az ajándékozás, a gyerekek játszhattak az udvaron. Nekem a hálóterembe kellett mennem, és egész nap ott feküdnöm. Mélységes szomorúság vett rajtam erőt, és szégyelltem magam. Sírtam, és nem akartam tovább élni. Egy idő után lépteket hallottam a szobában. Egy kéz felemelte rólam a takarót, ami alá bebújtam. Ekkor felnéztem. Egy kisfiú, William állt az ágyam előtt, kezében egy naranccsal és felém nyújtotta. Nem tudtam, hogy történhet ez velem. Honnan szerezhetett a többin felül még egy narancsot? Hol Williamre, hol pedig a narancsra néztem, és tompán éreztem belül, hogy ennek az egésznek a naranccsal valami különös jelentése van. Egyszerre csak tudatosult bennem, hogy a narancs már meg is volt hámozva, és amikor közelebbről megnéztem, minden világossá vált. Könnyek szöktek a szemembe, és mikor kinyújtottam a kezem, hogy elvegyem a narancsot, tudtam, hogy ügyesen össze kell szorítanom az ujjaimmal, nehogy szétessen a gyümölcs. Mert mi is történt? Tíz fiú összefogott az udvaron és eldöntötték, hogy nekem is kijár a karácsonyi narancsom. Ezért mindegyikük meghámozta a saját narancsát, és leszedett belőle egy cikket. Ezután a tíz különálló cikkből egy új, szép kerek narancsot állítottak össze.

    Ez a narancs volt életem legszebb karácsonyi ajándéka. Megtanította nekem, hogy az igazi barátság mekkora vigaszt jelent.

    Visszacsatolás

    • Milyen érzéseket vált ki belőled ez a történet?
    • Miben tudnánk egymást kölcsönösen még jobban támogatni a csapatban?
    • Milyen értékmérők számítanak a közösségünkben?
    • Ki és mikor van különösen ráutalva mások segítségére?

    Felhasználási javaslat

    Minden résztvevőnek adhatunk egy-egy almát a történet felolvasása előtt, ami által személyesebb lesz a történet emléke, vagy bevihetünk egy fehér moderációs kártyára nyomtatott-ragasztott narancsmotívumot, s a történethez kapcsolódóan kioszthatjuk a további feldolgozáshoz. Ezután dolgozzuk ki az egész csapattal együtt, vagy kis csoportokban, mit is tehetne a csoport annak érdekében, hogy egymást kölcsönösen jobban támogassák. A csapat nagyságától függően mindenki írjon fel a kártyájára egy, kettő vagy három erre vonatkozó ötletet. Ezeket aztán gyűjtsük össze és beszéljük meg.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • A répa

    A répa

    Az apóka ültetett egy répát, és így bíztatgatta:

    • Nőj, nőj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szépre kövérre, óriási nagyra!

    Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett.

    Ment az apóka, hogy kihúzza. Húzta, húzta, tépte-cibálta, ráncigálta, de hiába – nem mozdult a répa.

    Hívta az apóka az anyókát.

    Anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -

    húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.

    Hívta az anyóka az unokáját.

    Unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -

    húzták-húzták, de hiába – nem mozdult a répa.

    Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.

    Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -

    húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.

    Hívta Bogárka a tarka macskát. 

    Macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -

    húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.

    Hívta a macska az egérkét.

    Egérke húzta a macskát,
macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -

    húzták-húzták, jót rántottak rajta – erre aztán engedett a répa, kifordult a földből.

    (orosz népmese)

    (Forrás: Bauer Gabriella: Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • Mégsem lehet ünnepelni

    Mégsem lehet ünnepelni

    Egyszer valahol messze, Indiában vagy Kínában lakodalomra készültek. Az ifjú pár nagyon szegény volt, ezért az esküvői meghívókra ráírták, hogy mindenki hozzon magával egy üveg rizsbort, és töltse érkezésekor a bejáratnál lévő nagy hordóba. Ezzel mindenki hozzájárult volna a szép és nagyszabású ünnepséghez.

    Amikor már mindenki összegyűlt, a felszolgálók merítettek a hordóból. De amikor az ifjú pár egészségére koccintott és ivott a volna a násznép, mindenkinek lefagyott az arcáról a mosoly: ugyanis mindenkinek tiszta víz volt a poharában.

    Most aztán mindenki megbánta, hogy így gondolkodott: – Ó, azt az egy üveg vizet, amit én beleöntök, senki sem fogja észrevenni! – Csak sajnos mindenki ugyan ezt gondolta. Mindenki a másikra számított, és így akart együtt ünnepelni. Így viszont nem lehetett megünnepelni a lakodalmat.

    Visszacsatolás

    • Meddig megyünk el, ha tenni kell valamit a csapatunkért?
    • Hol ér véget nálunk a kölcsönös támogatás?
    • Mikortól érezzük úgy, hogy mi magunk csak a második helyen állunk?
    • Mi vonatkoztatható a mi csapatunkra a fönti történetből?
    • Konkrétan mit tehetünk, hogy ezt a viselkedésmódot elkerüljük?

    Felhasználási javaslat

    A következő eljárásmódok közül választhat egyet a történet feldolgozásához:

    1. Minden résztvevő kap egy kis üveg szörpöt, melynek a címkéje helyén maga a történet áll. A szörpöt aztán állandó emlékeztetőül az íróasztalra tesszük. Az se lenne rossz, ha még lennének további üres címkék, amelyekre a résztvevők ráírhatnák legfontosabb felismeréseiket vagy terveiket, majd ezt követően az üveg hátuljára ragaszthatnák.
    2. Állítsunk szimbolikusan egy üveg szörpöt és egy üveg vizet a kör közepére, mielőtt a történetet felolvasnánk! Esetleg két szörpös üveget is tehetünk a kör közepére, amelyek közül az egyikben víz van, a résztvevők azonban nem tudják, melyikben.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • A csillagszemű juhász

    A csillagszemű juhász

    Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás-tengeren, volt egyszer egy király. Ez a király nagyon szeretett tüsszenteni. Ahogy reggel fölébredt, mindjárt tüsszentett egyet. De tüsszentett ebéd után is, vacsora után is, sőt még álmában is megesett vele, hogy eltüsszentette magát. Ilyenkor pedig mindenkinek azt kellett mondani:

    • Egészségére, felséges királyatyám.

    Mondta is mindenki engedelmesen, mert a király nagyon hatalmas volt s az emberek féltek tőle.

    Élt ennek a hatalmas királynak az országában egy juhász. Ennek a juhásznak a két szeme úgy ragyogott, mint az eleven csillag. Ezért csillagszemű juhásznak nevezték.

    Egyszer a csillagszemű juhász behajtotta a nyáját a palota udvarára, mert a király birkapörköltet akart enni. Mikor a király meglátta a juhászt, nagyot tüsszentett. De a csillagszemű juhász nem kívánta egészségére. Hiába fenyegette a király, a juhász azt felelete, hogy ő ingyen nem kívánja egészségére a tüsszentést.

    • Hát mit kívánnál? – kérdezte a király.
    • Felséges királyatyám lányát kívánnám feleségül – válaszolt a juhász.
    • Hadd mehessek hozzá! – szólalt meg a királylány, mert nagyon tetszett neki a csillagszemű juhász.

    De a király nem hallgatott a lányára, hanem parancsot adott a katonáknak, hogy a juhászt vessék a fehér medve tömlöcébe. Úgy is tettek. De a medve, mihelyt meglátta a csillagszeműt, mindjárt a lábához feküdt, a kezét nyalogatta. A juhász elővette a furulyáját, muzsikált rajta, a medve pedig táncolt hozzá. A nagy muzsikaszóra odaszaladt a király, hát látta, hogy a juhásznak semmi baja nem esett.

    • Mondod-e, hogy egészségemre? – kérdezte a király.
    • Én aztán nem, míg felséged a lányát nekem nem adja – válaszolta a juhász.

    Megmérgesedett a király s megparancsolta, hogy a juhászt vessék a vadsündisznók börtönébe. Úgy is lett. Csakhát a vadsündisznók is megszelidültek, mihelyt a juhász rájuk nézett a csillagszemével. A juhász pedig elővette a furulyáját, a sündisznók meg reggelig táncoltak.

    Megint odament a király a börtönhöz. Megint látta, hogy a juhásznak semmi baja.

    • Mondod-é, hogy egészségemre? – kérdezte tőle.
    • Nem én, míg felséged a lányát nekem nem adja?
    • Akkor vessétek a kaszás verembe! – parancsolta a király.

    Megfogták a katonák a juhászt s bedobták egy gödörbe száz éles kasza közé. De most sem lett semmi baj, mert a szeme világított s maga a kaszákat mind elkerülte. Reggel ott ült a gödör szélén s vígan furulyázott.

    Belátta a király, hogy így nem boldogul a juhásszal, mást gondolt ki hát. Befogatott a hintójába, a juhászt meg maga mellé ültette. Mikor az ezüst erdőhöz értek, megszólalt a király:

    • Neked adom ezt az ezüsterdőt, ha azt mondod: egészségemre!
    • Nem mondom én – felelt a juhász -, míg a lányát nekem nem adja.

    Meghajtotta a király a lovakat. Nemsokára elértek az aranyvárhoz. Megszólalt a király:

    • Mondd, hogy egészségemre, s tiéd lesz ez a szép aranyvár.
    • Nem mondom én – felelt a juhász -, míg a lányát nekem nem adja.

    Közibe vert a király a lovaknak, szinte repült a hintó. Elértek a gyémánt tóhoz.

    • Látod-e ezt a gyémánt tavat? – kérdezte a király.

    A juhász intett, hogy látja.

    • Ez is a tiéd lesz, ha azt mondod: egészségemre.
    • Nem mondom én – felelt a juhász -, míg a lányát nekem nem adja.

    Mit tehetett a király, odaadta a lányát a csillagszemű juhászhoz. Hét országra szóló lakodalmat tartottak. Az első tál étel tormás hús volt. A király a tormától akkorát tüsszentett, hogy lecsúszott az aranykorona a fejéről.

    • Egészségére királyatyám! – kiáltott a juhász, s attól kezdve egyre ezt ismételgette. Végtére a király kérlelni kezdte, hogy hagyja abba, inkább neki adja fele királyságát.

    A csillagszemű juhász elfogadta a fele királyságot. Mindjárt megkoronázták őt is, feleségét is. Azóta is uralkodnak, ha még meg nem haltak.

    (Kolozsvári Grandpierre Emil)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

  • A kompromisszum

    A kompromisszum

    Egy szép júniusi napon egy nagy, sötétzöld falevelet fújt a szél ide-oda.

    Az egyik délelőtt, mikor a madarak már épp abbahagyták reggelt köszöntő dalukat, valamint elkezdte csiklandozni a levélkét a száránál. Egy hernyó egyensúlyozott a gallyon, és kimerülten így szólt: – Jó napot!

    A szokásos udvariassági körök után az időjárásról beszélgettek, míg a levél végül megkérdezte: – Tulajdonképpen miért jöttél?

    A hernyó zavarba jött: – Igen, azt akartam… vagyis szeretném… – úgy tűnt, ez a mondat sohasem ér véget, így hát a hernyó újat kezdett: – Egy nagy kérésem volna hozzád. Te minden reggel megkapod a fától a táplálékot, amire szükséged van, sohasem kell élelmet keresned. Nekem viszont nem ilyen egyszerű ennivalót találnom. Éppen ezért vagyok most itt. – Ha tudnék segíteni neked, megtenném – válaszolt a levél együtt érzően -, de nekem itt van az állandó helyem ezen a fán – nem tudok segíteni az élelemkeresésben.

    – Neked olyan szép, zöld ruhád van – folytatta a hernyó óvatosan. A sötét, egyenletesen zöld levél elégedetten illegette magát. – Nem ehetnék egy egészen pici darabot a ruhádból? – A levél először úgy gondolta, rosszul hallotta. De amikor a hernyó ránézett, tudta, hogy jól értette. Lassan kifújta a levegőt, és elgondolkodott: – A hernyó éhes és fáradt. De adjak oda neki egy darabot a ruhámból?

    Nehéz elhatározás volt, mígnem világossá vált előtte: ha nemet mondana, a hernyó az éhsége miatt úgy enne valamennyit az öltözetéből. A levél nem tudná megakadályozni. Ha igent mondana, akkor segítene a hernyónak, ő maga is örülne, és hálás lenne. Végtére is, egy lyukkal a ruhánkon is lehet élni. Így a levél igent mondott, a hernyó jóllakott, és hálásan el is beszélgetett a levéllel.

    Ősszel a lukas falevél megható, boldog életre tekintett vissza.

    Visszacsatolás

    • Milyen érzést vált ki belőled ez a történet?
    • Mennyire vagyunk készek kompromisszumokra a csapaton (osztályon, csoporton) belül?
    • Hogy működik nálunk egymás kölcsönös támogatása?
    • Mikor kezdődik az, hogy már nem mi vagyunk az elsők önmagunk számára?

    Felhasználási javaslat

    Minden résztvevőnek ragasszunk fel moderációs kártyára egy friss, zöld levelet, majd lyukasztóval lyukasszuk ki. Az első oldalra, a levél mellé egy odaillő idézetet is írhatunk. A kártya hátsó oldala szolgálhat arra, hogy feljegyezzünk a tréninggel kapcsolatos fontos felismeréseket és terveket, melyek utána az íróasztalon, vagy az iskola padon állandóan elkísérhetik a foglalkozás résztvevőit.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • Miért nem mondtad előbb?

    Miért nem mondtad előbb?

    Egyszer egy koldus hevesen kopogtatott egy ház ajtaján. A ház ura, aki épp a felső szinten rendezkedett, így kiáltott: – Ki az? – A koldus így szólt: – Kérlek, nyiss ajtót! – A ház ura sóhajtott egyet, felállt, lement a lépcsőn, kinyitotta az ajtót, és meglátta a koldust, aki egy kis ennivalót kért tőle. Így szólt a házigazda: – Gyere fel hozzám! – Amikor felértek a felső szintre, azt modnta a ház ura a koldusnak: – Semmi ehető nincs a házban. Isten majd megadja neked a mindennapi kenyeret. – A koldus mérgesen így szólt: – Ha nem akartál semmit adni nekem, miért kellett feljönnöm? – Erre így felelt a házigazda: – Te miért nem mondtad, mit szeretnél, amikor még fent voltam?

    Visszacsatolás

    • Hogyan foglalnád össze saját szavaiddal a történet kulcsüzenetét?
    • Szerinted okosabb lett volna őszintének és egyértelműnek lenni?
    • Mely szituációkban élted már át, hogy az őszinteség és az udvariasság között hezitáltál?
    • Hogyan hatnak rád azok az eladók, akik ügyes szavakkal manipulálni próbálnak, vagy akár meg is teszik?
    • Egy mondás azt tartja, hogy “az őszinteség a legkifizetődőbb”: hogyan vélekedsz erről?
    • Mit gondolsz, vajon tanul-e a koldus az esetből?
    • Milyen tanulságot vonhatunk le a történetből?

    Felhasználási javaslat

    Szemléltetésül négy különböző színű plakátot tehetünk a kör közepére, melyekre az “őszinteség”, “udvariasság”, “átláthatóság”, és “egyenesség” fogalmakat írjuk. Még a történet felolvasása előtt megkérjük a résztvevőket, hogy álljanak a számukra legrokonszenvesebb fogalom mellé. Ebből kialakíthatunk egy kis beszélgetést, melyben mindenki elmondja, miért állt az adott helyre, majd ezt követően, amíg ott állnak a résztvevők, felolvassuk a történetet.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)