Elment egyszer öt kismacska az erdőre fát vágni.
Elindultak reggel, megpihentek délben, este odaértek – de akkor már olyan sötét volt, hogy semmit sem láttak, sem fát, sem bokrot, de még a bajuszukat sem.
- Ej, ej, korábban kellett volna indulnunk! – sóhajtozott az öt kismacska.
És üres kézzel baktattak haza.
Elindultak este, reggel megpihentek, délre hazaértek – akkorra meg éppen szörnyen megéheztek. Fájuk persze nem volt, így ezután nem tudtak ebédet főzni.
Mit tehettek mást? Megint csak kimentek az erdőre fát vágni. Elindultak délben, este megpihentek, s mire a nap kisütött, reggelre megérkeztek.
Bezzeg most már nem volt sötét! Most már látták a fákat, de a bajuszukat is! Gyorsan nyalogatták a talpukat, és nekifogtak a kopácsolásnak. Vágták, vágták, aprították, s mikor kimelegedtek, egymást fújogatták.
Egyszer aztán nagyot néztek: észrevették, hogy nincs is baltájuk, s úgy kínlódnak a fával…
Nosza, futottak haza mindjárt, vitték az erdőre az öt kicsi baltát, kivágták maguknak az öt kicsi fát. Mikor az is megvolt, mind az öten nagy vidáman fölemelték a farkincájukat, úgy vitték a fát hazáig.
Otthon pedig lerakták a konyhában. Tüzet gyújtottak, és megfőzték a kását.
Lett népmese
(Átdolgozta: Mészöly Miklós)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)
Mesemondó blog 