Mesemondó blog

Címke: mese

  • Az asztal

    Az asztal

    A sötéthajú férfi jól megpakolt tányérral állt az ebédlő közepén, és körülnézett. Felfedezett egy kétszemélyes asztalt, ahol csak egy ember ült. Odament, és megkérdezte: – Leülhetek?

    • Az asztalnál ülő öregember épp egy salátalevéllel volt elfoglalva, bólintott, és késével a szabad székre mutatott. A fekete hajú egy rövid fejbiccentéssel megköszönte, letette ételét, majd leült. Mielőtt megkezdte az evést, megáldotta az ételt, és összetette a kezét. Amikor az öreg ezt észrevette, ironikus vigyor ült ki az arcára. Majd felszúrt egy krumplit a villájára, kettévágta a késével, és a felét az asztal közepe fölött felemelte.
    • Ne spagettit olaszkám! – élcelődött hangosan. Az olasz röviden felnézett, majd anélkül, hogy válaszolt volna, elkezdett enni. Az öreg csak folytatta a szurkálódást:
    • Ha itt már eleget összeharácsoltál magadnak, mész vissza anyucihoz. Ott akkor majd újra minden nap lesz spagetti.
    • Ne gúnyolódjon anyámon! – válaszolt az olasz nyugodtan, és folytatta az evést. Az öreg rosszmájúan megjegyezte:
    • Ti, olaszok mindig az anyátok szoknyája körül maradtok. De azért mégiscsak férfiak vagytok, ha a mi lányaink után futtok! – Az olasz lecsapta kését és villáját az asztalra. Tekintete szúrós lett.
    • Hagyjon engem békén! – mondta keményen és hangosan. Az öreg azonban tovább bosszantotta. A többiek egyetértését keresve nézett körül az ebédlőben:
    • Ez a jöttment olasz most már elő is akarja nekem írni, mit csináljak. – Ezután újra odafordult az olaszhoz. – Ne felejtsd el, te itt csak megtűrt személy vagy, aki elveszi tőlünk a munkahelyeket! Nem szeretünk titeket. Elegünk van belőletek! – Az olasz felugrott, egész teste remegett. Segélykérően nézett a szomszéd asztalok felé, de mindenki mélyen a tányérjába bámult. Mindenki csak magával, és az ebédjével törődött. – Nyugodj le, olasz! – gúnyolódott az öreg. – Senki nem akar itt tudni rólad. Mindegyikük egyetért velem! – azzal megfogta az olasz férfi tányérját, és az asztal szélére lökte. – Faljál csak! hálásnak kellene lenned, hogy velünk egy asztalnál ülhetsz! – Ekkor az olasz a táskájába nyúlt, és elővett egy kést. Hangosan kinyitotta a pengéjét és közben remegett a keze. Hirtelen néma csend támadt az ebédlőben. Az emberek ijedten néztek a kétszemélyes asztal felé. Csak egy valaki mozdult meg a sarokban, hogy jobban lásson. Az olasz az asztal sarkához tette a kést. Csikorgó hanggal végig húzta a kés pengéjét az egész asztalfelületen, az asztal másik oldaláig. Az asztalt két részre osztotta a mély vágat.
    • Nem ülünk egy asztalnál – mondta hangosan. Ezután eldobta a kést a földre, és elhagyta az ebédlőt.

    Visszacsatolás

    • Mi jut eszedbe először a fenti történetről?
    • Milyen mértékben befolyásolják belső meggyőződéseink a közösséggel való kapcsolatunkat?
    • Felismersz saját magadban más emberekre vagy csoportokra vonatkozó negatív meggyőződéseket?
    • Konkrétan mit tanulhatunk a történetből a másokkal való együttlét témakörében?
    • Miért esik gyakran olyan nehezünkre megfelelően cselekedni?

    Felhasználási javaslatok

    Állítsunk a kör közepére egy kis asztalt a történet vizuális megjelenítése érdekében, tegyünk rá egy kartonlapot, és egy nagy késsel szó nélkül metsszünk a kartonnal lefedett asztal közepére egy elválasztó vonalat a történet felolvasása után. Ezután együk a kést az asztalra. A foglalkozás során a megfelelő részeknél szimbolikusan újra meg újra felhasználhatjuk ezt a megjelenítést, például a “mi választ el bennünket egymástól”, vagy az “egymástól elfordító meggyőződések” aspektusoknál. Amennyiben a foglalkozáson két különböző vélemény ütközik, ezt megjeleníthetjük úgy, hogy a két véleményt moderációs kártyákra írjuk, és az asztal két, egymástól elválasztott oldalára helyezzük. Ezután feldolgozhatjuk a témát a következő szempontokból is: “Hogyan kezeljük ezeket a különböző véleményeket anélkül, hogy elfordítanának minket egymástól?”

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • Szeressük a könyveket – Nemzetközi Gyerekkönyvnap

    Szeressük a könyveket – Nemzetközi Gyerekkönyvnap

    Ma az IT forradalmában, az elektronikai berendezések széleskörű kínálatának tárházban a könyvek világának védelmezőjeként és szószólójaként megjelenni nem egyszerű dolog. Külföldön is egyre több helyen bevált gyakorlat a tankönyvek tabletre való lecserélése, mely a korral való haladás mellett azért számos negatívumot is rejt magában.

    A számítógép, a tablet használata kiszorítja a kézzel írást az iskolapadból épp úgy, mint az életből, pedig az írás olyan tevékenység, ami segít a tanulásban, valamint a gondolkodás fejlődésében. Amikor kézzel írunk, az agyunk 12 területe dolgozik egyszerre és 30 izmunk együttes munkájának eredménye, ami a papírra kerül. Ugyanezt leírni billentyűzeten, vagy tableten, jóval kevésbé mozgatja meg az agyat és a testet.

    Kézzel és géppel írás során az agyunk finommotoros mozgásért felelős területei eltérően működnek. A kézírás során olyan agyi zónák is aktívak, amelyek a gépírásnál egyáltalán be sem kapcsolnak.

    Ha kézzel tudunk írni, az olvasás is jobban megy. Több kutatás is összefüggést mutatott az olvasási készség és a folyóírás között. Azok a gyerekek, akik kézzel tudnak írni, sokkal könnyebben tanulnak meg olvasni, mint azok, akik csak gépírni tudnak vagy még az írott betűket sem ismerik.

    Az olvasás „írott szövegek megértése, felhasználása és az ezekre való reflektálás annak érdekében, hogy az egyén elérje céljait, fejlessze tudását és képességeit, és hatékonyan részt vegyen a mindennapi életben.” (Csíkos 2006:178)

    Az életben való boldogulásunk feltétele, melyhez az alapot már gyerekkorban érdemes lerakni a mesék világán, a mesekönyvek megszerettetésén keresztül.

    Mesélni nem csak azért jó, mert számtalan előnye, fejlesztő hatása és értéke van, hanem azért is, mert olyankor összebújva együtt lehetünk. A kötődő nevelés, az érzelmi biztonság kialakulásának, az érzelmi intelligencia fejlődésének elengedhetetlen mozzanata a közös esti mesélés.

    “A mese tanulsága erőt ad a gyereknek ahhoz, hogy a világ pozitív tendenciáival azonosuljon, nem beszélve arról, hogy a gyerek azt tudja meg, hogy a végén ő fog győzni, a legkisebb királyfi, akire senki sem gondolt.” (Vekerdy Tamás)

    A tévé képernyőjén felfoghatatlanul gyors tempóban pergő képekkel szembesül a gyermek, ami nem csak megterhelő az idegrendszere számára, hanem akként hat a szervezetre, mint amikor felhúzzuk a lenkerekes kisautót. Ilyenkor az agy folyamatos „mozgok” jelzést kap, így amikor a gyermek feláll a televízió elől, akkor akarva akaratlanul is „kipörög”. A tévénézés problémája, az eszközből érkező vibráló külső képeket a gyermek csak az álmai során dolgozhatja fel, mely amennyiben nem sikerül, szorongássá válik. A másik probléma az, hogy hiányzik belőle az a meghitt, intim kapcsolat, ami a gyermek és a mesélő között egy könyv közös olvasása során létrejön. A mesehallgatás és annak jótékony hatása semmivel nem helyettesíthető!

    Középiskolai óvodapedagógusi tanulmányaim két alaptézise szerint „rossz gyerek nincs, csak türelmetlen nevelő”, valamint „a gyereket nem nevelni kell, hanem szeretni és jó példával előtte járni”.

    Ha szeretnénk, hogy a gyermekünk olvasóvá váljon, térjünk be vele már egész kicsi korban a könyvesboltba. Nálunk ez egy külön családi program már második évtizede. Vonatra ülünk, bemegyünk a városba, bevetjük magunkat a könyvesboltba, megkeressük a gyerekek érdeklődésének megfelelő részleget, a nagyok már mennek maguktól, a kicsivel még együtt böngészek. Órákat töltünk el a könyvrengetegben. Levesszük a polcról, megnézegetjük, beleolvasunk, türelmesen és kitartóan keressük meg azt, amelyik nekünk szól.

    Esténként leülök a fotelba, és amikor akad egy kis én-időm, olvasok. Ők is olvasnak. A nagyobbak már e-book-ot is használnak, én papír függő vagyok. Nekem a könyvet lapozni kell.

    A gyerekkönyvek kiválasztásánál mindig vegyük figyelembe azt, hogy kinek vesszük. Válasszunk korosztály, nem és érdeklődés szerint. Fontos, hogy minőségi tartalmat kínáljunk. Olvassunk bele a könyvbe, hogy nyelvezete ne legyen se túl nehéz, se túl szegényes. Tartsuk szem előtt, hogy egy könyvvel szavakat, gondolatokat és szemléletet adunk ajándékba.

    A könyvek illusztrálásáról megoszlik a vélemény. Kicsi korban a képeknek még fontos szerepe van. Egy szépen illusztrált könyv felkelti a gyerek érdeklődését, segít megérteni, összefűzni a tartalmat, motiválja gyermekünket, hogy egyedül is kézbe vegye a könyvet, lapozgassa, megfejtse a képek jelentését.

    Az életkor előrehaladtával az illusztráció jelentősége csökken. Sőt, jó, ha hagyjuk szárnyalni a gyermek fantáziáját. Az én hétévesem a saját belső képeire hagyatkozik. Bekuckózva hallgatja az esti mesét és verset, mely elengedhetetlen, már-már szertartásos része a lefekvési ceremóniánknak.

    Április 2-án, Hans Christian Andersen, világhírű dán meseíró születésnapján tartják a Nemzetközi Gyerekkönyvnapot, melynek célja a gyermek- és ifjúsági irodalom népszerűsítése, az olvasás szeretetének ébrentartása.

    Vegyünk le ma is egy könyvet a polcról. Keressük meg gyerekkorunk kedvencét, idézzük fel a hozzá fűződő szép emlékeket, érzeteket. Mutassuk meg, olvassuk el gyermekeinknek, unokáinknak. Térjünk be egy könyvesboltba, ajándékozzuk meg gyermekinket egy humoros, vagy épp izgalmas ifjúsági regénnyel, egy ízlésesen illusztrált mesekönyvvel.

    Olvassunk és neveljünk olvasóvá, mert a könyv, s a benne rejlő történet menedék.

    „A mese játék, csoda, hit és lélek. Mosoly mindenki lelkére. A mese az gyógyír, az befele és kifele is gyógyít.” (Csernik Szende)

    (Forrás: skillo.hu, mandiner.hu, anyanyelv-pedagógia.hu, citatum.hu)

  • Egy kutyus meg a cica

    Egy kutyus meg a cica

    Volt ott egy kis kutya, pincsi-féle, s azzal ez a Janika-fiú nagyon jól érezte magát. Nagyon jól megvoltak együtt. Janika-fiú bukfenceket vetett neki, s ha előre vetette, Samuka mindég rémülten hátra hőkölt. S ezen jókat lehetett nevetni. Ha meg hátra vetette, akkor Samuka előre ugrott és még ugatott is hozzá. Ezt ugatta:

    • Paff, paff, vitéz vagy te, vitéz vagy te, kluk, kluk.
    • Ugye, hogy vitéz vagyok – felelte Janika -, no lám.

    S így éltek együtt.

    Mikor is az a csoda történt, hogy apuka egy délután egy szép kis macskát hozott haza valahonnan. Képzeljétek. Egy tarka kis cicát, akinek csillagos, fekete folt volt a szeme fölött. Képzelhetitek, micsoda ribillió lett ebből!

    • Nem kell nekem, nem kell nekem – ugatta Samuka, mikor meglátta a cicát. (Bugyika volt ennek a neve.)
    • Csúf vagy, csúf vagy – kaffogta rendületlenül, miközben nézegette, s egyet ugrott előre, egyet hátra, annyira dühös volt.

    Bugyika pedig púposra görbítette a hátát, sötéten nézett maga elé, s a szőrét borzolva még fújt is egy párat, s folyton csak ezt nyivákolta:

    • Utálim, utálim, uái, uái.
    • Még azt se tudod kimondani, hogy: utálom? Akkora csacsi vagy? – gondolta magában Samuka. – Ha-ha-ha! – És egy kicsit előreugrott, de nyomban utána rémülten menekült el mellőle. Úgy elszaladt, mint a golyó.
    • A mindenit neki – káromkodott magában -, hiszen ennek macska szaga van – gondolta magában és elbújt a sarokba. – Hát eddig így vagyunk.

    Történt ezután, hogy Janika kíváncsi volt, mit fognak egymással csinálni, letett tehát egy tányérban sajthéjat a szőnyegre. Aztán megfogta őket a bőrüknél fogva: Samukát egyik kezével, Bugyikát a másikkal. Ezek pedig a levegőben így szóltak egymáshoz epésen:

    • Utálim, utálim – nyafogta megint Bugyika. És még fújt is egyet.
    • Csúf vagy, csúf vagy – kaffogta megint Samuka.
    • Na, egyetek hát együtt – mondta Jani-gyerek, és odatette őket egymással szemben a tányérhoz. Bugyika megint púposra görbítette hátát, és kilökte farkát az ég felé. Samu viszont éppen ugrani akart ellene, de megállott, mert azt mondotta magának:
    • Milyen szép kis piros orra van ennek a nyavalyásnak. Tetszik nekem. És íme, már nem is fél, sőt, hempergőzik a földön, miközben kényesen nyafog, nem különös? – Ezért hát ezt ugatta feléje: – Ejnye, ejnye! Fura, fura, fura, vau, vau.

    De Bugyika is feltápászkodott, és ős megnézte végre Samukát. Hosszan nézte.

    • Milyen csinos kis farkincája van ennek – gondolta magában. Ezért ezt nyávogta feléje:
    • Csinus, csinus!
    • Nem tudod azt mondani: csinos, te buta – gondolta magában Samuka, de azért odament és átugrotta őt. Amire Bugyi pofonvágta Samukát. S így aztán nagyon jól összebarátkoztak.

    Nagyon is jól. Ha Janika sajthéjat, vagy egyebet tett a tányérba, akkor Samu ugyan odaszaladt, de aztán hamar visszaugrott. “Egyél, te girhes” – gondolta magában.

    Bugyika pedig nyafogott ugyan, de azért megette a sajthéjat mind.

    • Nem hagytál nekem? – ugatott Samu.
    • Nem hagytam, nem hagytam – siránkozta Bugyika. Amire Samu odaugrott és pofonvágta őt, de mondhatom, nagyon barátságosan. Így éltek ezek együtt, és mondhatom, nagyon jól megvoltak egymással.

    Mikor is egy nap, nagyonis nagy baj történt. Bugyika eltűnt. Senki se tudta, hová lett. Tűvé tették érte a házat. Nem volt sehol. Valaki ellophatta nyilván. Janika-gyerek sírt, apa a kulcsait csörgette mérgében, Samu meg folyton ugatott, s mikor Jani-gyerek pofonverte, bebújt a kályha mögé és nyüszített.

    • Hol van Bugyika? – ezt nyüszítette.

    És íme, egyszer csak azt veszik észre, hogy Samu nagyon ugatja az ajtót. Azt ugatja:

    • Macskaszaga van, macskaszaga van.

    Kiengedik tehát, kiszalad. Utána lám, szalad előre, mint a bolond.

    Szalad és szalad, s Janika utána. (Hallottatok már ilyet? Hogy egy kutya kezdi keresni édes barátját, a macskát? Hát nem csodálatos ez?) Apa, anya pedig ott álltak, és nézték a dolgot.

    Egyszer csak ott van egy ember Janika előtt, s a zsebéből siralmasan, nagyon siralmasan kikandikál Bugyika feje. S azt nyávogja:

    • A-u-a, a-u-a, ei – ami annyit jelent: – Samuk, Samuka, segíts, segíts.

    Samuka nagyon csahol, az ember meg arra fordítja nyakát és hangosan nevet. Persze ő lopta el szegény kis Bugyikát, de azt nem gondolta volna, hogy a kutya-macska barátság akkora, hogy még neki, a híres macskatolvajnak is a nyomára akad.

    Attól fogva megvoltak, békében.

    (Füst Milán)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi Szöveggyűjtemény, Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

  • Rossz vagyok

    Rossz vagyok

    Egy gyermekorvos, aki a gyerekek iskolaérettségét vizsgálta, minden apróságot a következő barátságos mondattal fogadott a rendelőben: – Milyen kedves gyerek vagy te! – Minden gyerek mosolygott és bólogatott. Egy kisfiú azonban szomorúan, és komoly arccal rázta a fejét: – Nem, én nem vagyok kedves gyerek! – Dehogynem, én látom, hogy kedves és aranyos vagy! – Nem – mondta a fiúcska -, nem vagyok kedves. Én vagyok a rossz Fiedrich.

    Milyen gyakran hallhatta, hogy még maga is elhitte! Még nem tudott olvasni és írni, de már nem szerette magát.

    Visszacsatolás

    • Mi jut eszedbe először a történet kapcsán?
    • Milyen hatással lehet ránk mások véleménye?
    • Te mennyire ismered fel magad azok viselkedésmódjában, akik rá akarják erőltetni a véleményüket másokra?
    • Konkrétan mit tanulhatunk a történetből saját kapcsolatainkra vonatkozóan?
    • Miért van az, hogy mégis nehéz helyesen viselkedni?

    Felhasználási javaslat

    Még a történet előtt egyéni munka keretében megkérhetjük a résztvevőket, hogy írják le kritikus véleményüket másokról a baráti vagy az iskolai helyzetükből. A történet kiértékelésénél aztán mindenki átgondolhatja, milyen hatásai lehetnek az ilyen véleményeknek.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet – Z-press kiadó)

  • Az aranyszőrű bárány

    Az aranyszőrű bárány

    Volt egyszer egy szegény ember, s annak egy fia. Mikor a fiú fölnevelkedett, az apja elküldte szolgálni. Elindult a fiú, hogy helyet keressen magának. Egyszer aztán ráakadt egy emberre, akinek juhai voltak, de juhásza nem.

    • Fölfogadlak – mondta az ember -, de csak ha előbb próbát teszel.

    Másnap a gazda egy furulyát meg egy botot adott a kezébe s mondta, hogy hajtsa ki a juhokat. A fiú buzgón pásztorkodott, le sem heveredett egész álló nap. Terelgette a juhokat s furulyázott nekik.

    Volt a nyájban egy aranyszőrű bárányka. Ez a bárány olyan kedvesen táncolt a furulyaszóra, hogy a fiú megszerette. Föl is tette magában, hogy ezt a bárányt kéri a gazdától bér fejében.

    Este a gazda már várta a kapuban. Megnézte a nyájat, amikor látta, hogy minden birka megvan s mindegyik jóllakott, biztatta a fiút, hogy szegődjék hozzá.

    • Szívesen – válaszolt az -, de csak akkor, ha bérül az aranyszőrű báránykát kapom.

    A gazda is szerette az aranyszőrű báránykát. Nehezére esett volna megválni tőle. De azt is tudta, hogy ilyen derék juhászt nem egykönnyen találhat. Odaígérte hát a bárányt.

    Így lett a fiúból juhász. Megérdemelte a juhászi rangot, mert jelesen buzgólkodott. Mikor az esztendő letelt, búcsút vett a gazdától s elindult hazafelé, az aranyszőrű báránykával.

    Egy faluban ráesteledett. Egy gazdánál szállott meg. Ennek a gazdának volt egy leánya, aki nagyon megszerette az aranyszőrű báránykát. Föltette magában, hogy a bárányt ellopja.

    Éjféltájban odasettenkedett a báránykához, de amikor megfogta, két keze odaragadt a gyapjához.

    Reggel fölkelt a legény, hát látja, hogy a lány odaragadt a báránykához. Próbálta lefejteni róla, de hiába. A bárányt nem akarta otthagyni, nem tehetett mást, elhajtotta a bárányt, amaz meg vitte a gyapján a lányt.

    Alig ért a harmadik szomszédig, a juhász furulyázni kezdett. A furulyaszóra a bárány táncnak eredt. Táncolt a bárány, bárány gyapján táncolt a lány.

    Meglátta ezt egy asszony, aki éppen kenyeret vetett a kemencébe. Fogta a sütőlapátot, hogy megriassza a lányt:

    • Ne idétlenkedj, te, hallod-e, inkább menj haza.

    De a lány csak táncolt. Erre hozzáütött a lapáttal. Mindjárt megbánta a cselekedetét, mert a lapát a lány derekára ragadt, ő maga meg a lapát végére.

    Így mentek a templomig. Ott a legény megint furulyázni kezdett. Táncolt a bárány, bárány gyapján a leány, a leány derekán a lapát, a lapát végén a sütőasszony.

    Meglátta őket a pap:

    • Ne űzzétek az eszeteket – kiáltott rájuk -, menjetek dolgotokra.

    A szó nem használt, megmérgesedett a pap s botjával odasózott a sütőasszony dereka végire. Azután úgy elcsodálkozott, leesett az álla. Mert hát a bot nyomban odaragadt a sütőasszonyhoz, ő meg a bothoz.

    Mentek, ahányan voltak, a bárány, a lapát, a sütőasszony, a bot meg a pap, míg be nem értek a királyi városba. A város végén a juhász betért egy öregasszonyhoz, hogy megszálljon. Attól aztán megtudta, hogy beteg a király leánya, s nem segít rajta semminő orvosság. A doktorok azt beszélik, hogy egy jóízű kacagás mindjárt meggyógyítaná. De még eddig senki sem bírta megnevettetni.

    Ahogy beszélgettek, megszólal a dob az utcában. Hát a király üzente a népének, hogy aki megkacagtatja a lányát, annak feleségül adja s vele a fele királyságát.

    Elhatározta a juhász, hogy szerencsét próbál. Elment a királyhoz s bejelentette, hogy ő megkacagtatja a búbánatos királykisasszonyt. A király jónéven vette a szándékát s mindjárt leültette a lányát maga mellé a tornácra.

    A juhász vette a furulyáját és megfúvintotta. Hát abban a szempillantásban táncolni kezdett a bárány, bárány gyapján a lány, a lány derekán a lapát, a lapát végén a sütőasszony, a sütőasszony derekán a bot, a bot végén a pap. Táncoltak, táncoltak, a királylány pedig akkora kacagásra fakadt, majd lefordult a tornácról.

    Ennek a kacagásnak úgy megörült az aranyszőrű bárányka, hogy lerázott magáról mindent, s magában folytatta a táncot. Táncolt a lány is, a sütőasszony is, a pap is, külön-külön. De a lapát meg a bot se állotta meg tánc nélkül. Mikor jól kitáncolták magukat, a király összeeskette a lányát a juhásszal, s neki adta fele királyságát is. Így lett a juhászból király. A papot felfogadták udvari papnak, a sütőasszonyt udvari sütőasszonynak, a leányt komornának a királylány mellé. Az aranyszőrű báránykát pedig megtették udvari báránynak. Tán még ma is bárány, ha azóta birka nem lett.

    (Kolozsvári Grandpier Emil)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • Hogyan alakul ki a háború?

    Hogyan alakul ki a háború?

    Pedar Joun, kérlek, mondd el, hogyan alakul ki egy háború! – kérte apját egy napon a perzsa kisfiú. – Elmesélem neked szívesen – mondta az édesapja. – Képzeld el, hogy Perzsia csapatokat küld Kínába. – Ebben a pillanatban a kisfiú édesanyja is bekapcsolódott: – Hogy mesélhetsz ilyen butaságot a gyereknek? Mikor történt olyasmi, hogy Perzsia Kína ellen indított volna háborút? – Kedvesem – próbálta az apa megmagyarázni -, én csak egy példán keresztül próbáltam megmutatni, hogyan is alakul ki egy háború. – De a példáiddal, melyek sosem igazak, csak összezavarod a gyereket. Ezenkívül hazugság is, hogy Perzsia háborúzott Kína ellen. – Micsoda? Haugnak nevezel engem? – csattant fel az apa. – Én itt arra áldozom az időmet, hogy tanítsak valamit a gyerekünknek, te meg csak mérgelődsz! Ha úgy gondolod, hogy jobban el tudod magyarázni, akkor csináld te! Úgyis mindig mindent jobban tudsz. – Hallatlan, ahogy velem beszélsz! Soha többet nem mondok semmit! – Ebben a pillanatban a fiú megszakította a szülei veszekedését, és így szólt: – Kedves szüleim, most már nem kell elmagyaráznotok, hogyan alakul ki a háború. Már nagyon jól el tudom képzelni.

    Visszacsatolás

    • Neked mi az első gondolatod a történettel kapcsolatban?
    • Szerinted pontosan miben rejlik a szülők problémája?
    • Mennyire ismersz magadra a szülők reakciójában?
    • Miért harcolunk sokszor olyan keményen azért, hogy a véleményünket elfogadják?
    • Mi tenne jót a szülőknek, mire lenne ebben a helyzetben szükség?
    • Miért esik olyan nehezünkre azt tenni, amit kellene?

    Felhasználási javaslatok

    A vizuális megjelenítés érdekében beszerezhetünk kis harci játékeszközöket és játékkatonákat. Emellett kis csoportokban a következő témákat lehetne feldolgozni:

    • Első csoport: Miért akarjuk olyan sokszor alapból igazolni a szavainkat, gondolkodásunkat és cselekedeteinket?
    • Második csoport: Mit okoz emberi kapcsolatainkban, ha állandóan a saját véleményünket akarjuk igazolni?
    • Harmadik csoport: Vannak-e olyan emberek, akikkel kapcsolatosan különösen fontosnak érezzük, hogy igazoljuk a szavainkat, gondolkodásunkat és cselekedeteinket? Ha igen, miért van így?

    (Forrás: Detlev Blenk, Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek. – 125 történet – Z-Press kiadó)

  • A lóvá tett sárkány

    A lóvá tett sárkány

    Volt egyszer egy szegény ember. Úgy hívták, hogy Tóbiás. Olyan szegény volt, hogy már szegényebb nem is lehetett, mégis minden évben szegényebb lett. Szegényebb pedig azért lett évről évre, mert minden évben született egy gyermeke. Mikor már több gyereke volt, mint ahány lyuk a rostán, Tóbiás elindult világgá, hogy munkát keressen, m a munkáért pénzt kapjon, a pénzen meg kenyeret vegyen tömérdek gyerekének.

    Ment, ment mendegélt, s elért egy széles legelőre. Azon a széles legelőn egy kunyhó állt. Tóbiás belépett a kunyhóba, hát ott lelte a juhászt. Éppen sajtot készített.

    • Munkát keresnék, nagyságos juhász úr – szólalt meg Tóbiás.

    Mire a juhász azt felelte, hogy ami munka van, azt ő elvégzi, de egy darab sajtot jó szívvel ad. Tóbiás elfogadta a sajtot. A juhász meg sürgette, hogy siessen, mert a legelő a hétfejű sárkányé, s ha a sárkány itt találja, megeszi sajtostul vagy anélkül.

    De bizony a juhász elkésett a sürgetéssel, mert alig lépett ki a kunyhóból Tóbiás, megjött a sárkány, elébe állott Tóbiásnak, és szórta a lángot, mind a hét szájából.

    Megijedt Tóbiás, de azt is látta, hogy ijedtséggel nem sokra megy. Úgy tett tehát, mintha nem félne. Meg sem várta, hogy a sárkány mit mond, hanem rátámadt nagy merészen:

    • No, te koszos sárkány, te mit keresel itt?
    • Hogy én mit keresek itt? – kérdezte a sárkány. – Ez az én legelőm, ha nem tudnád. Az meg az én kunyhóm, s a kunyhóban a juhász az én juhászom.
    • Mérkőzzünk meg – mondta Tóbiás. – Amelyikünk erősebb, azé lesz a legelő, a kunyhó, meg a juhász. De jól vigyázz, rongyos sárkánya, mert én rettentő erős vagyok ám.
    • Jó – hagyta rá a sárkány -, legyen, ahogy mondtad. De hogy mérkőzzünk?

    Körülnézett Tóbiás, s a szeme megakadt egy sziklán.

    • Hadd lám – mondta -, mit tudsz kifacsarni a sziklából.

    A sárkány egy árva szót sem szólt, csak lehasított egy darabot a sziklából. Aztán a darab sziklát a két tenyere közé fogta, ahogy a hólabdát formáljuk. Mikor ez megvolt, szorítani kezdte. Nem sokáig kellett szorítania, lisztté porladt a kemény szikla a markában.

    • Szép, szép – hagyta rá Tóbiás -, de én ennél többet tudok. Én savót préselek a sziklából.

    Vett ő is egy darab sziklát, hozzá vette a sajtot, amit a juhásztól kapott, aztán a kettőt összeszorította. A sárkány odament, s megkóstolta, mi csepeg. Csakugyan savó volt.

    • No, mondta a sárkány -, ha te ilyen erős vagy, legyünk jó barátok.
    • Nem bánom – egyezett bele Tóbiás -, de csak akkor, ha úgy tekintesz, mint bátyádat.

    Beleegyezett a sárkány, s mindjárt elindultak barátságban a legelőn. Addig mentek, míg egy cseresznyefához nem értek. Roskadozott a fa, annyi gyümölcs termett rajta.

    • Együnk! – mondta a sárkány.

    “Ennék én örömest – gondolta Tóbiás -, de soha nem tudnék arra a fára fölmászni.” De aztán eszébe jutott, hogy mit kell tenni. Mindjárt mondta is.

    • Megfogod a fa tetejét, lehúzod, s tartod, amíg én becseresznyézem. Amikor én már jóllaktam, akkor jössz sorra te. Elvégre a bátyád vagyok.

    Úgy lett, ahogy mondta, s a sárkány lehúzta a cseresznyefa koronáját, és Tóbiás addig evett, amíg a hasa dobbá nem kerekedett.

    • No – mondta a sárkány -, addig én fogtam neked, most fogd te énnekem.

    Fogni még tudta Tóbiás, de tartani már nem. Mert alighogy megfogta a cseresznyefát, a fa kiegyenesedett, Tóbiás pedig, ha addig nem is tudott, most megtanult repülni. Mikor már eleget repült, lehuppant egy bokor tövére, egyenest egy nyúlra, amelyik ott hűsölt. Megijedtek mind a ketten. A nyúl futott volna, de nem futhatott, mert Tóbiás ijedtében megfogta.

    A hétfejű sárkány meg csodálkozott, egyre csodálkozott, nem értette mi lelte Tóbiást.

    • Engem az lelt – felelte Tóbiás -, hogy megláttam ezt a nyulat a bokorban, átszökkentem hát a cseresznyefán, hogy el ne szalasszam. De meg is fogtam, ide nézz!

    A nyúlfogás úgy megtetszett a sárkánynak, hogy Tóbiást meghívta a falujába. Estére megérkeztek a sárkányfaluba, a sárkánytanyára. A sárkányok éppen vacsoráztak. Négyen ültek az asztalnál, az apa, az anya, meg a két sárkánytestvér, mindegyik előtt hét-hét tányér. Mert hétfejű sárkányok voltak mind. Mindegyik tányérban birkatokány. A négy sárkány olyan iszonyú jó étvággyal csámcsogott, mintha égiháború készülődne.

    Mikor beléptek, fölnézett a négy sárkány. Egyszerre huszonnyolc pár szem szegeződött Tóbiásra. Egy darabig csak nézték a jövevényt, aztán a sárkány apa megtudakolta:

    • Ezt az embermiszliket mi végre hoztad ide?
    • Tisztelettel beszélj az én barátomról, apám – mondta a sárkány -, mert amilyen hitvány, olyan rettentő az ereje, s ha megharagszik, mindnyájunkat felfal mérgében.
    • Ha barátod, szívesen látjuk – felelt a sárkány apa, s mindjárt meg is mutatta Tóbiásnak, hová üljön. A sárkány asszony tányért rakott elébe. Tóbiás pedig hozzálátott a birkatokánynak. Egy feje volt szegénynek, nem hét, mint a sárkányoknak, de olyan éhes volt, hogy egy fejjel is többet evett, mint amazok a héttel-héttel.

    Nem is művelt egyebet a sárkányokkal, mint evett meg aludt. Mikor reggel fölébredt, egy kicsikét megmosdott, aztán leült reggelizni, szép lassan reggelizett – reggelizett, míg meg nem szólalt a déli harangszó. Akkor már föl sem kelt az asztaltól, ugyanis hozták az ebédet. Nem sietett az ebéddel sem, hanem addig-addig eszegetett, míg leszállott az este, megszólalt a harang, s tálalták a vacsorát. Vacsorázni csak addig vacsorázott, míg elálmosodott. Mikor elálmosodott, el is aludt, s mikor aludt, egy falatot sem evett. De csak addig aludt, amíg föl nem ébredt. Mert mihelyt fölébredt, tüstént előröl kezdte az evést.

    A sárkányoknál az a szokás járta, hogy egyik nap egyik, másik nap másik hozta a vizet a kútról. A vízhordáshoz tömlőt használtak, tizenkét bivaly bőréből varrott óriási tömlőt. Egy darabig udvariaskodtak a sárkányok a vendéggel, de hogy telt-múlt az idő, a sárkány anya egyszer csak így szólt Tóbiáshoz:

    • Ma te vagy a soros, eredj vízért.

    Tóbiás odasompolygott a tömlőhöz, de úgy megijedt tőle, hozzányúlni sem mert. Hiszen mozdítani sem bírta volna. Töprenkedett, mit tegyen, hogy tegye, hogy szégyenbe ne maradjon. Rászólt hát a sárkányra:

    • Gyere, mutasd meg, hol a kút, hadd hozzak vizet.

    Mire a sárkány így válaszolt:

    • Vesd a válladra a tömlőt, megmutatom.
    • Vetném, vetném – ravaszkodott Tóbiás -, de ha a vállamra vetem a tömlőt, nem látom az utat, és soha nem találok haza a kút mellől.

    A sárkány megfogta a tömlőt, s elvezette Tóbiást a kúthoz. Szép nagy kút volt, hét falu sárkánya hordta belőle a vizet.

    Hogy oda értek a kúthoz, Tóbiás fogott egy ásót, s kezdte körülárkolni a kutat. A sárkány nézte, nézte egy darabig, aztán megkérdezte:

    • Hát te mit akarsz?
    • Hazaviszem az egész kutat – felelte Tóbiás -, legalább nem kell napról napra fáradoznunk vízhordással.

    Elkezdett a sárkány jajgatni, sivákolni, hogy ne bántsa a kutat Tóbiás, hét falu sárkánya hordja onnan a vizet, s ha Tóbiás elviszi, kitör a rettentő háborúság.

    Tóbiás úgy tett, mintha habozna, aztán félrehordta az ásót, s rászólt a sárkányra:

    • Hát ha nem akarod, hogy a kutat hazavigyem, hozz te vizet!
    • Szívesen – felet a sárkány, a tömlőt megtöltötte, vállára vetette.
    • Várj csak, sárkány koma – azzal fölugrott a tömlő tetejébe. A sárkány meg hazavitte a teli tömlőt, a tömlőn Tóbiást.

    Másnap a sárkány anya az erdőbe küldte őket fáért.

    A sárkány ősi sárkány szokás szerint hozzálátott, és egyik fát a másik után tépte ki tövestül. Tóbiás meg töprengett, töprengett, mit süssön ki, hogy szégyenben ne maradjon.

    Nem sokáig töprenkedett, mert eszébe jutott, hogy mit kell tenni. Hozott volt magával kötelet, hogy megkösse a fát, amit majd hazavisz. No, hát ezzel a kötéllel kezdte körülkeríteni az erdőt. Meglátta a sárkány, megkédezte:

    • Hát te mit akarsz?
    • Hazaviszem az egész erdőt – felelt Tóbiás -, legalább nem kell napról napra fáradoznunk a fahordással.
    • Jaj, jaj, jaj – sivalkodott a sárkány -, eszedbe ne jusson megtenni. Hét falu sárkánya jár ide fáért, ha az erdőt hazaviszed, kitör a rettentő háborúság.

    Tóbiás úgy tett, mintha habozna, aztán félrehajtotta a kötelet, s így szólt a sárkányhoz:

    • Hát ha nem akarod, hogy az erdőt hazavigyem, hozz fát énhelyettem is.
    • Szívesen – felelt a sárkány, de most már nagyon mérges volt. Miközben hol egy bükköt, hol egy tölgyet tépett ki gyökerestül a földből, egyre azon tanakodott magában, miként végezhetne Tóbiással. Addig-addig tanakodott magában, hogy beesteledett.

    Gondolták, nem mennek haza, hanem ott éjszakáznak az erdőben. Tüzet raknak a tóparton, s lefeküdnek a tűz mellé aludni. A sárkánynak bundája volt, magára terítette, Tóbiásnak szűre volt, ő meg azt terítette magára.

    Mikor Tóbiás elaludt, a sárkány lehúzta róla a szűrt, s bedobta a tóba. Úgy számított, hogy ha Tóbiás megfázik éjjel, a teste meggémberedik, akkor könnyebben elbánik vele.

    Aludt, aludt Tóbiás, amíg a fázás föl nem ébresztette. Ahogy a szemét kinyitotta, látja ám, hogy a szűr úszkál a tóban. Mindjárt megértette a sárkány számítását. Nem szólt egy szót sem, hanem vette a sárkány bundáját és rádobta a parázsra. Azzal visszafeküdt a helyére, s aludt reggelig. Reggel így szól a sárkányhoz:

    • Mit vétett neked a szűröm, hogy a tóba dobtad?

    Azzal Tóbiás fogta a botját, és rácsapott a bundára. A bunda elhamvadt a parázson, s most egyszerre hamuvá lett.

    • Így jársz magad is, ha ki nem hozod a szűröm a vízből – mondta Tóbiás, s a fogát is megcsikorgatta, hadd ijedjen meg az a beste sárkány.

    Ugrott is a sárkány, mintha nem sárkány, hanem kis kutya volna, s kihozta a szűrt a tóból.

    Aztán a sárkány összekötözte a fát, Tóbiás ráült a facsomóra, a sárkány a vállára vetette, s hazavitte a fát Tóbiással együtt.

    Délre értek haza. A sárkány anya már várta őket a kapuban. Elfogta a méreg szörnyű módon, mikor látta, hogy a fia a hátán cipeli Tóbiást. Szólt neki, hogy beszélni akar vele. Ezt mondta neki:

    • Eltakarítsd innen a barátodat, különben le is út, fel is út, nem tűrlek meg a háznál. Hát micsoda sárkány vagy te, hogy így szolgálsz egy nyomorult embermiszliket? Egy hónapja itt él a nyakunkon, s még két szalmaszálat sem tett keresztbe.

    Vakarta a sárkány a fejét, vakarta, hogy most mitévő legyen. Az anyjával nem szállhatott szembe, akármennyire félt Tóbiástól.

    Végül mégis úgy határozott, hogy megverekszik Tóbiással, lesz, ami lesz.

    • No – mondta neki -, gyere, verekedjünk meg.
    • Nem bánom – hagyta rá Tóbiás -, de mit adsz, ha én győzök?
    • Egy véka aranyat – ígérte a sárkány -, ha meg én győzök, akkor fogod magad, s hazamégy.

    Most meg Tóbiás kezdte vakarni a fejét. Vakarta, vakarta, hogy mitévő legyen. Végre kisütötte, mit kell tennie. Így szólt a sárkányhoz:

    • Legyen, ahogy akarod. De van egy kikötésem. Te mondd meg, hogy mivel verekszünk, én mondom meg, hogy hol verekszünk.
    • Jó – hagyta rá a sárkány -, verekedjünk bottal.
    • No, ha bottal verekszünk – mondta Tóbiás -, akkor menjünk, s ki-ki válasszon botot magának. Ha választottunk, megmondom, hol verekedjünk.

    A sárkány kirántott egy szálfát az árok mellől, letördelte az ágait s bejelentette, hogy ő azzal verekszik. Tóbiás egy fejszenyelet választott.

    • Hol verekszünk? – kérdezte a sárkány vérszomjasan.
    • A disznóólban – mondta Tóbiás.

    Már mentek is be a disznóólba. Elől a sárkány, mögötte Tóbiás. A szűk disznóólban a sárkány a hét fejével, a négy lábával, a két szárnyával moccanni sem bírt, nemhogy verekedni tudott volna. Tóbiás a fejszenyéllel kedvére elcsépelte.

    Mikor a sárkánynak mind a hét feje zúgott már, jajgatni kezdett, hogy hagyják abba, megfizeti a véka aranyat, mert Tóbiás győzött.

    Azután töprenkedni kezdett, hogy tegye ki Tóbiás szűrét. Addig-addig, hogy egyszerre csak így szólt:

    • Tüsszentsünk versenyt, bátya. Ha te tüsszentesz nagyobbat, egy véka aranyat kapsz, ha én tüsszentek nagyobbat, szeded a sátorfádat, s hazamégy.
    • Nem bánom – mondta Tóbiás.

    Azzal bement a házba, a sárkány teleszívta magát levegővel, s akkorát tüsszentett, hogy Tóbiás kis híján a mennyezethez ragadt, úgy odacsapta a szél. Mikor megint lábra állt, megindult a szobában köre a fal mentén, ide is nyomott valami rongyot, oda is nyomott valami rongyot, amoda is nyomott valami rongyot.

    A sárkány nézte, nézte, aztán megtudakolta:

    • Ugyan bizony mit csinálsz?
    • Én csak azt, hogy minden lyukat bedugaszolok – felelte Tóbiás.
    • Aztán miért dugaszolod be a lyukakat?
    • Hát hogy a tüsszentést ki ne eresszék, mert ha kieresztik, nem megy szét a ház a tüsszentéstől. S ha a ház nem megy szét, miből tudod meg, hogy én tüsszentettem nagyobbat?

    Térdre borult a sárkány Tóbiás előtt, úgy könyörgött, hogy ne tüsszentse el a fedelet a fejük felől, szegény sárkányok felől.

    • Ha nem akarod, nem tüsszentek – mondta Tóbiás -, de akkor ide a véka arannyal.

    A sárkány lemérte a második véka aranyat is, aztán így szólt Tóbiáshoz:

    • Verekedésben, tüsszentésben te vagy az erősebb. De hadd lám, ki erősebb a kiáltásban. Ha te kiáltasz nagyobbat, kapsz egy véka aranyat, ha én kiáltok nagyobbat, eltakarodsz a házunktól.
    • Kiálthatunk – egyezett bele Tóbiás -, de előbb menjünk a kovácshoz.
    • Menjünk, menjünk, de mi végből? – kérdezte a sárkány.
    • Hát, csak azért, hogy körülabroncsozza a fejedet. Mert ha körül nem abroncsozza ügyesen, úgy szétreped a fejed az én kiáltásomtól, mint a földhöz csapott tojás.

    Féltette a fejét a sárkány, féltette mind a hetet, lemérte hát a harmadik véka aranyat is. Azután így szólt:

    • Verekedésből, tüsszentésből, kiáltásból te vagy az erősebb. De hadd lám, ki erősebb a csattintásban. Ha te csattintasz nagyobbat, kapsz egy véka aranyat, ha én csattintok nagyobbat, elhordod innen az irhádat.
    • Megpróbálhatjuk – mondta Tóbiás.

    A sárkány vette az ostort, s akkorát csattintott, hogy Tóbiás azt hitte, lecsapott a villám.

    • Add csak ide azt az ostort – mondta aztán Tóbiás -, most én csattintok. De a szemed hunyd be, ki ne ugorjon valamiképpen. Nem venném a lelkemre.

    Behunyta a szemét a sárkány engedelmesen. Tóbiás pedig megsuhogtatta az ostort, s olyat húzott a sárkányra, hogy az ostornak is fájt. Azt hitte a jámbor sárkány, hogy a csattintás csípte meg olyan cudarul, elismerte hát, hogy vereséget szenvedett.

    • Most már tudom, hogy mindenképpen erősebb vagy nálam.
    • Előbb is tudhattad volna – felelt Tóbiás. – De látom, terhetekre vagyok, vedd a hátadra a négy véka aranyat, én a tetejébe ülök, vigyél haza békességben.

    Örült a sárkány, hogy végre megszabadul Tóbiástól, hátára kapta a zsákot a négy véka arannyal, Tóbiás a nyakába ült, azzal a sárkány ügetni kezdett Tóbiás faluja felé. Ahogy ügettek, Tóbiás egyre biztatta a sárkányt. Így biztatta:

    • Gyí, lovam, gyí.

    Hét erdőn haladtak által, hét falun haladtak által hazafelé menet. Hét erdő népe, hét falu népe látta, hogy Tóbiás sárkányháton lovagol. Hét erdő népe, hét falu népe suttogta:

    • Nézzétek csak, ott üget a lóvá tett sárkány.

    Hangosan mondani nem merték, mert volt, aki a sárkánytól félt, volt aki Tóbiástól félt. Megmaradtak hát a suttogásnál.

    A sárkány hazavitte Tóbiást a falujába. A kapu előtt kezet ráztak, s elbúcsúztak barátságosan. A sárkány még sírt is egy kicsit, mert érzékeny lelkű volt.

    Hazafelé menet a sárkány elgondolkozott. Arra gondolt, hogy soha olyan kellemesen nem telt az ideje, mint Tóbiással. Előre félt tőle, hogy odahaza a sárkányházban mennyire fog unatkozni.

    Ahogy így füstölgött magában, egyszer csak kuncogást hall a bokorból. Odanéz a sárkány a bokorba. Hát látja, hogy egy róka kacag ott, csurom könny a szeme, még a farka is lobog, olyan jól mulat. Gondolta a sárkány, megkérdi, min mulat, hadd mulasson ő is, ráfér, amilyen bús.

    • Ugyan bizony min kacagsz? – kérdezte a rókát.
    • Rajtad kacagok, sárkány koma. Ki máson kacagnék?
    • Rajtam? – ámuldozott a sárkány – Miért kacagsz rajtam?
    • Csak azért – felelt a róka -, mert te vagy az első lóvá tett sárkány, akit életemben láttam.
    • Már hogy tettek volna engem lóvá – méltatlankodott a sárkány – sárkány vagyok én, mégpedig a javából.

    Mire a róka elmondta, hogy Tóbiás tette lóvá a sárkányt. Mégpedig azzal, hogy kicsalt tőle négy véka aranyat, pedig senki semmi ember, aki nemhogy egy sárkánnyal szembe merne szállni, de még az ugatós kutyától is fél. De ez még semmi, mert ráadásul a nyakába ült, és úgy hajtotta végig az országon, mint a lovat.

    Gondolta a sárkány, ha már oda a becsülete, legalább a négy véka aranyat szerezze vissza. Tanácsot kért a rókától, hogy mit csináljon.

    • Gyere vissza – mondta a róka -, kilenc tyúkért, meg egy kakasért visszaszerzem az aranyadat.

    Mindjárt megindultak a falu felé. Amikor a kerítéshez értek, Tóbiás meglátta őket. Tudta, hogy most vagy eszébe jut valami nagyon okos, vagy többé semmi nem jut eszébe, mert a sárkány elpusztítja. Erre mindjárt eszébe jutott, ami kellett.

    Rákiáltott a rókára:

    • Hát nem kilenc sárkánybőrt ígértél? Most meg ezzel az eggyel akarod kiszúrni a szememet?

    Erre a sárkány úgy megijedt, hogy ijedtében agyoncsapta a rókát, s hazáig meg sem állt.

    Tóbiás pedig palotát épített a rengeteg aranyból. Ma is ott él kilencvenkilenc gyermekével. S a sárkányok úgy félnek tőle, mintha mindennap sárkányt reggelizne.

    (Kolozsvári Grandpierre Emil)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • A megfelelő szó

    A megfelelő szó

    Egyszer, még nagyon régen, egy uralkodó az élet nagy kérdéseiről elmélkedett. Mivel a Jó és a Rossz lényege foglalkoztatta, megparancsolta szolgájának, hogy hozza elé a legjobb, legszebb és legértékesebb szerveket. A szolgáló elhozta egy állat szívét és nyelvét. Az uralkodó megnézte a szerveket, elgondolkodott az értelmükről, majd újra elküldte a szolgát, de ezúttal azt kérte, hogy a legcsúnyább, legszörnyűbb szerveket hozza magával. A szolga elment, és újra egy szívet és egy nyelvet hozott az uralkodó elé. Az uralkodó csodálkozva kérdezte a szolgáját: – Amikor a legszebb szerveket kérem, szívet és nyelvet hozol, de akkor is ugyanezeket hozod, ha a legrosszabbakat kérem: hogy lehet ez? – A szolga szerényen így válaszolt: – Hogyha az, amit az ember érez és gondol, tisztán a szívéből jön, és a nyelve csak őszintén az igazat mondja, akkor a szív és a nyelv a legértékesebb szerv. Akihez tartoznak, az az ember egészségesnek és boldognak érzi magát. De ha a szív csak kirakattá válik, ami megtagadja a vágyakat, a nyelv pedig igaztalan és hamis dolgokat mond, akkor mindkét szerv büntetés annak az embernek, akihez tartozik. A kettősség, amit környezete felé mutat, a bensőjét is áthatja, és elfordul tőle a boldogság.

    Visszacsatolás

    • Te mit gondolsz a szolga kijelentéséről?
    • Mi a történet lényegi mondanivalója, tanulsága a saját szavaiddal összefoglalva?
    • Konkrétan mit tanulhatunk a másokkal való kommunikáció és érintkezés terén ebből a történetből?

    Felhasználási javaslatok

    Felolvashatjuk a történetet a “…majd újra elküldte a szolgát, de ezúttal azt kérte, hogy a legcsúnyább, legszörnyűbb szerveket hozza magával…” részig, és hagyjuk gondolkodni a résztvevőket, vajon mely szerveket fogja a szolga az uralkodó elé vinni. Ezt követően pedig végigolvashatjuk a történetet, majd utána gondoljuk át, és beszéljük meg.

    (Forrás: Detlev Blenk, Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet – Z-press)

  • Johnny és a kecskebak

    Johnny és a kecskebak

    Johnny erős, jókötésű hároméves fiúcska volt. Egy szép napon összebarátkozott a szomszédban lévő kecskebakkal, Billyvel. Minden reggel szedett egy kis füvet és salátalevelet, majd elvitte Billynek reggelire. Olyan szoros lett a barátságuk, hogy Johhny órákat töltött Billy kedélyes társaságában. Egy nap Johnny arra gondolt, hogy jót tenne Billynek, ha kicsit megváltozna a menüje, ezért salátalevél helyett rebarbarát vitt a barátjának. Billy rágcsálta kicsit a rebarbarát, de megállapította, hogy nem ízlik neki, így eltolta magától. Johhny megfogta Billy egyik szarvát és így próbálta megetetni Billyvel a rebarbarát. Ez alkalommal Billy a barátját lökte el, először csak finoman, de amikor látta, hogy Johhny csak nem engedi el, olyan erősen meglökte, hogy a kisfiú egy nagy huppanással a fenekére pottyant. Johnny annyira megsértődött, hogy letisztogatta magát, mérgesen ránézett Billyre, és soha többé nem jött vissza hozzá. Néhány nappal később, amikor az édesapja megkérdezte, miért nem megy már soha a szomszédba Billyvel csevegni, így válaszolt: – Azért, mert visszautasított.

    Visszacsatolás

    • Pontosan mi volt Johhny problémája?
    • Mennyiben hasonlítunk Johhnyra a gondolkodásunkban és tetteinkben?
    • Mennyire szeretnénk, hogy mások megfeleljenek az elvárásainknak?
    • Milyen hatással vannak az elvárásaink az emberi kapcsolatainkra?
    • Mire tanít minket ez a kis történet?

    Felhasználási javaslat

    A vizuális megjelenéshez bevihetünk egy kis rebarbarát és/vagy egy műanyag játékkecskét, hogy jobban rögzüljön a történet.

    (Forrás: Detlev Blenk, Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet – Z-press kiadó)