Mesemondó blog

Címke: mese

  • Menny és pokol

    Menny és pokol

    Egyszer egy rabbitól azt kérdezte a fia: – Édesapán, milyennek képzeled a mennyet és a poklot? – A rabbi így felelt: – Látok egy nagy csarnokot, amiben áll egy óriási asztal, tele ételekkel. Az asztalnál ülő embereknek nagyon merev a csuklójuk. Késük és villájuk túl hosszú, és merev csuklóhoz van kötözve. Egyszer csak felhangzik egy jel, és mindenki nekilát az ennivalónak. Próbálnak a túl hosszú késekkel és villákkal enni, de nem sikerül. Egyre éhesebbek, de nem tudnak enni. Így képzelem a poklot – mondta a rabbi.

    És a menny? – kérdezte a fiú. – Képzelj el újra egy nagy csarnokot, ahol van egy nagy asztal, tele étellel. Az asztalnál ülő emberek csuklója nagyon merev. Késük és villájuk túl hosszú, és merev csuklójukhoz van kötözve. Egyszer felhangzik egy jel, és mindenki nekilát az ennivalónak. Ők azonban egymást etetik, így senki sem marad éhes az ünnepi lakomán. Így képzelem én a mennyet – mondta a rabbi a fiának.

    Visszacsatolás

    • Mi volt az első benyomása, amikor ezt a történetet hallotta?
    • Hogyan ültethető át a történet a csapatban való együttműködésre?
    • Melyek azok a tevékenységek, melyek csak kölcsönös segítségnyújtással végezhetők el?
    • Milyen következményekkel jár, ha egy csapat viselkedése a pokolban lévők magatartására hasonlít?

    Felhasználási javaslat

    Kést, villát, kanalat köthetünk egy egymáteres bot végére, és a történet felolvasása közben körbeadhatjuk, vagy kitehetjük az osztályba szimbólumként.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • A kecskegida és a farkas

    A kecskegida és a farkas

    Kecskemama megéhezett, alig várta már, hogy egy kis friss füvet haraphasson a réten. Azt mondta a kisgidának:

    • Jól figyelj rám, gidácska. Én most elmegyek egy kicsit legelni; minél zsengébb füvet harapok, annál ízesebb tejet kapsz tőlem. De nagyon vigyázz, be ne engedj senkit, amíg oda járok! Bezárom az ajtót; ki ne nyisd belülről senkinek!

    Bezárta az ajtót, aztán még beszólt az ablakon a gidának:

    • Még egyszer mondom. ki ne nyisd, hacsak a jelszónkat nem hallod. Remélem, tudod a jelszót.
    • Hess, csúnya farkas! – mekegte az ablak mögött a gida. – Hess, csúnya farkas!

    Éppen arra kullogott a farkas; meglapult egy bokorban, végighallgatta a párbeszédet, és jól megjegyezte magában a jelszót. Kecskemama nem vett észre semmit, szép csöndesen ballagott a rét felé. A farkas alig várta, hogy eltűnjék a kanyarodóban. Előlépett a bokorból, odaosont az ajtóhoz, elváltoztatta a hangját, és azt mondta:

    • Jaj, kedves gidácskám, vissza kellett jönnöm, itthon felejtettem valamit, engedj be gyorsan!

    A gidácska jól emlékezett az anyja tanácsára.

    • Beengedlek, hogyne engednélek – mondta -, csak előbb hadd hallja a jelszót!
    • No, ha csak az kell! – dörzsölte odakint a kezét a farkas, és máris összefutott a szájában a nyál, mintha gidahúst enne. Aztán kivágta a jelszót: – Hess, csúnya farkas! Hess, csúnya farkas!

    A kisgidának azonban gyanús volt ez a nagy hessegés. Mi ez az éhes lihegés hozzá? És mi ez a furcsa rekedtség?

    Azt mondta:

    • Most már mindjárt beengedlek, csak még előbb a lábadat szeretném látni.
    • A lábamat? – kérdezte meglepve odakint a farkas. – Miért akarod te a lábamat látni?
    • Azért, mert az én anyácskámnak szép fehér lába van; a tiéd meg – mondta a gida, kikandikálva a résen -, a tiéd meg, úgy látom, barna. Hess, csúnya farkas! Hess csúnya farkas!

    A farkas látta, hogy felsült: nem sikerült rászednie az okos kisgidát. Mi egyebet tehetett; szégyenkezve elkullogott.

    (német népmese)

    (Átdolgozta: Rónai György)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • Szégyenkezve

    Szégyenkezve

    Egy arabnak volt egy telivér lova: olyan szép állat, hogy mindenki meg akarta szerezni. Történt egyszer, hogy egy beduin földesúr két nemes tevét ajánlott a lóért, de az arabot így sem érdekelte az üzlet. Az úr teljes tevecsordájáért sem cserélte volna el a lovát. – Ha mindenemet, amim van, felajánlom a lováért cserébe, és így sem kell neki, akkor csellel fogom megszerezni – gondolta a beduin, és koldusnak öltözött. Szörnyű fájdalmakat tettetve lefeküdt az út szélére, amin az arab nap mint nap járt a lovával. Az arab megsajnálta a koldust, és leszállt a lováról. A szegény beteg fölé hajolt, és megkérte, hogy menjen el vele egy orvoshoz. – Túl gyenge vagyok a járáshoz – panaszkodott a koldus. – Már napok óta nem ettem semmit. Nem tudok felállni, elfogyott az erőm.

    Az arab erős karjával a nyeregbe emelte a beteg koldust, aki alighogy ráült a lóra, elnyargalt vele. Az arab rájött, hogy a beduin rászedte, és a földesúr után kiáltott, hogy álljon meg, mert valamit mondania kell neki. – Elloptad a lovamat – kiáltott az arab. – Ezen már nem tudok változtatni. De ha még van egy szikrányi tisztesség a szívedben, teljesítsd egy kívánságomat, és ne meséld el senkinek, hogyan szedtél rá engem. – Miért tenném? – kérdezett vissza a földesúr gunyorosan. – Mert egyszer valóban előfordulhat, hogy egy szegény ember betegen fekszik az útszélen, és ha a viselkedésednek híre megy, senki nem fog rajta segíteni.

    A földesúr elszégyellte magát, visszalovagolt, és szó nélkül visszaadta a lovat jogos tulajdonosának.

    Visszacsatolás

    • Hogyan foglalnád össze saját szavaiddal a történet tanulságát?
    • Mennyire hasonlít a két ember viselkedése a mi közösségünkére?
    • Milyen érzéseket kelt beenned ez a történet?
    • Mit szimbolizálhat a ló a mi közösségünkben?
    • Mit vihetünk magunkkal ebből a történetből a közösségünk számára?

    Felhasználási javaslat

    A vizuális megjelenítés érdekében felhasználhatunk egy műanyag vagy fa játéklovat, a kör közepére tehetjük, vagy akár adhatunk is egy-egy kis lovat emlékeztetőül minden résztvevőnek.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • Egérke piros szegélyes kék kabátja

    Egérke piros szegélyes kék kabátja

    Volt egyszer egy öregapó, annak volt egy fekete kutyája. Olyan kicsi volt ez a kutya, hogy öregapó elnevezte Egérkének. Egérke nagyon szeretett vadászni. Ha gazdájával kiment az erdőbe, folyton szimatolt, nyüszített, egyre kisnyulat keresett.

    Egy téli napon ismét kiment öregapóval az erdőbe. Egyszerre valami nagyon érdekes szag csapta meg Egérke szimatoló orrocskáját. Izgatottan nyüszítve rohant a bokrok közé. Az egyik bokor alatt lyukat látott meg s belebújt. Ez a lyuk egy alagút nyílása volt, s a csöpp kutyus sietősen totyogott előre az alagútban. Hirtelen megtorpant. Egy nyúl állt előtte, hosszú fülét, mulatságos orrát mozgatva. Egérke éktelen ugatásba kezdett:

    • Vau… vau… ! – A nyúl meg csak nézte, s mozgatta fülét meg az orrát.
    • Miért nem szaladsz el? – kérdezte Egérke. – Hogyan fogjalak meg, ha nem szaladsz előlem?
    • Miért akarsz engem megfogni? – kérdezte a nyúl.
    • Nem is tudom pontosan – mondta Egérke. – De úgy tudom, hogy a nyulak szoktak elfutni a kutyák elől. Nem félsz tőlem?
    • Nem hiszem – mondta a nyúl. – Tudod, te olyan pici vagy, hogy nem félek tőled, akármilyen hangosan ugatsz is! Különben is jobban tennéd, ha abbahagynád ezt a csúf lármázást. Nézd meg inkább a fiaimat, olyan aranyos kis jószágok!

    Nyúlanyó az alagúton át a fészekhez vezette Egérkét, és megmutatta neki az öt aranyos nyulacskáját.

    • No, most már tudod a hozzánk vezető utat, gyere el máskor is – mondta Nyúlanyó Egérkének barátságosan.

    Másnap reggel leesett az első hó. Öregapó azt mondta Egérkének, félti őt a nagy hidegben, ezért piros szegélyes kék kabátkát adott rá. Egérkét szorította, csiklandozta a piros szegélyes kék kabátka, próbált tőle szabadulni, de sehogy nem boldogult. Öregapó leült a kandallóhoz melegedni. Egérke meg fogata magát, és piros szegélyes kék kabátkájában nagy mérgesen csaholva az erdőbe vágtatott. Egyenest a nyúlcsalád fészkébe vezető alagút felé rohant.

    • Ó, egek! – kiáltott nyúlanyó, amikor meglátta Egérkét. – Milyen csinos a korcsolyaruhád!
    • Ez nem korcsolyaruha – vakkantott Egérke -, ez csak egy piros szegélyes kék kabát, ami szorít és csiklandoz. Kérlek, segíts leszedni rólam. Odaadnám takarónak a kisnyusziknak.

    Nyúlanyó óvatosan leszedte Egérkéről a piros szegélyes kék kabátkát, gyöngéden ráterítette az alvó nyuszikra, s fölsóhajtott:

    • Nézd csak, milyen aranyosak! És gyere el, Egérke, kérlek, gyere el hozzánk máskor is!

    Egérke hazaballagott, s mikor öregapó megkérdezte tőle, hogy hova lett az új kabátja, boldogan csaholta:

    • Vau… vau…

    De öregapó nem értette, mit csahol Egérke, és még most is azon gondolkozik, ugyan hová tűnhetett a piros szegélyes kék kabátka.

    (angol népmese)

    (Átdolgozta: Bartócz Ilona)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • Az igazi fény

    Az igazi fény

    Van egy templom Franciaországban, az égő lámpások temploma, ahogy az emberek hívják a kis evangélikus templomot. Minden vasárnap este összegyűlnek a falubeliek istentiszteletre, ahova mindenki olajlámpást visz magával. A templomban meggyújtják a lámpásokat, és a széles padtámlákra állítják őket. Így lesz világosság a templomban, és így ünneplik az istentiszteletet. Ez a szokás 1550 körül alakult ki. Azóta az egyházközség minden tagja, aki hitét elismeri, kap egy lámpást, amit haláláig meg kell őriznie, és minden istentiszteletre magával kell vinnie. Ezek a lámpások már négyszáz éve járnak kézről kézre, és mindenki tudja, hogy ha elmulasztja az istentiszteletet a lámpásával együtt, akkor a templom valamivel sötétebb lesz.

    Visszacsatolás

    • Mit jelenthet ez a történet az osztály számára?
    • Ami ebben a közösségben a lámpás, az a mi osztályunkban… ?
    • Mit tehetünk azért, hogy hasonló kötelességtudatot teremtsünk a közösségünkben?
    • A közösség célja az istentisztelet ünneplése – milyen magasabb célt követünk mi?

    Felhasználási javaslat

    Ennél a történetnél a következő eljárás javasolt: minden gyerek kap egy gyertyát a történet előtt. A pedagógus gyújtja meg az első gyertyát, majd megkéri a gyerekeket, hogy a fényt adják tovább egymásnak. (Lehet elemes mécsest is használni és mindenki a soron következőét kapcsolja fel.) Ezt követően pedig felolvassa a történetet. A gyertyák szimbolikusan az egész foglalkozás alatt égve maradhatnak, és a megfelelő alkalmakkor hivatkozhatunk rájuk.

    Abban az esetben, ha valódi gyertyát használunk, széles, hosszú ideig égőt válasszunk. A gyertya alá tegyünk tányért, legyünk óvatosak a forró viasszal és a gyertya lángjával, nehogy sérülést vagy tüzet okozzunk!

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • A vajaspánkó

    A vajaspánkó

    Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Kéri az ember az asszonyt:

    • Süss nekem anyjuk vajaspánkót.
    • Ugyan, miből sütnék? Egy csepp lisztünk sincsen.
    • Eh, te anyjuk! Kapard le a kosár oldalát, seperd fel a magtárt, hátha kerül így egy kis liszt.

    Úgy is tett az öregasszony: lekaparta a kosár oldalát, felseperte a magtárt, s került is liszt két marékkal. A tésztába tejfelt kevert, pánkót vágott belőle, kisütötte vajban, s kitette a pánkót az ablakra hülni.

    Elunta magát a vajaspánkó, legurult a lócára, a lócáról a padlóra s a padlón elgurult az ajtó felé. Átugrott a küszöbön a tornácra, a tornácról a lépcsőre, a lépcsőről az udvarra, az udvarból túl a kapun – mindig messzebb, mindig messzebb.

    Gurult, gurult az úton s szembe jött vele egy nyúl.

    • Megeszlek, te vajaspánkó!
    • Meg ne egyél, sandaszemű! Inkább hallgasd meg, milyen szépet énekelek neked.

    A nyúl hegyezni kezdte a fülét, s a vajaspánkó rákezdte az éneket:

    Vajaspánkó a nevem,
elmondom eredetem:
magtárban sepertek,
kosárról kapartak,
tajfellel kevertek,
kemencében sütöttek,
ablakon hűtöttek.
Megszöktem az otthonomtól, 
gazduramtól, asszonyomtól,
mért féljek nyúl tőled?
Megszököm előled!

    S tovább gurult. Úgy eltűnt a nyúl szeme elől, mintha ott sem lett volna.

    Begurult a vajaspánkó az ösvényen az erdőbe s találkozott az ordas farkassal.

    • Megeszlek, te vajaspánkó!
    • Meg ne egyél, ordas farkas! Szépet énekelek neked. – És fújni kezdte:
    Vajaspánkó a nevem,
elmondom eredetem:
magtárban sepertek,
kosárról kapartak,
tajfellel kevertek,
kemencében sütöttek,
ablakon hűtöttek.
Megszöktem az otthonomtól, 
gazduramtól, asszonyomtól,
megszöktem a nyúltól.
Miért féljek farkas tőled?
Mindjárt megszököm előled!

    S tovább gurult. Úgy eltűnt a farkas szeme elől, mintha ott sem lett volna.

    Gurult, gurult az erdőben s szembe jött vele a medve. Csörtetett, töri a lombot, rontja a bokrot.

    • Megeszlek, te vajaspánkó!
    • Ugyan miért ennél meg, te tányértalpú?

    S a vajaspánkó már rá is kezdett a mondókára. Miska bá’ pedig a fülét hegyezte.

    Vajaspánkó a nevem,
elmondom eredetem:
magtárban sepertek,
kosárról kapartak,
tajfellel kevertek,
kemencében sütöttek,
ablakon hűtöttek.
Megszöktem az otthonomtól, 
gazduramtól, asszonyomtól,
megszöktem a nyúltól,
s ordas farkas úrtól.
Miért féljek medve tőled?
Mindjárt megszököm előled!

    S tovább gurult a vajaspánkó. Úgy eltűnt a medve szeme elől, mintha ott sem lett volna.

    Gurult, gurult a vajaspánkó s szembe jött vele a róka.

    • Jó napot, vajaspánkó. Ej, milyen jóképű, milyen pirospozsgás vagy!

    De a vajaspánkó már rá is kezdte:

    Vajaspánkó a nevem,
elmondom eredetem:
magtárban sepertek,
kosárról kapartak,
tajfellel kevertek,
kemencében sütöttek,
ablakon hűtöttek.
Megszöktem az otthonomtól, 
gazduramtól, asszonyomtól,
megszöktem a nyúltól,
s ordas farkas úrtól,
Mackó Miska úrtól,
miért féljek medve tőled?
Megszököm könnyen előled!
    • Fenséges ének! – szólt a róka. – Csak az a baj, hogy megöregedtem, kedvesem, rosszul hallok. Ülj csak ide az orrocskámra, s fújd el még egyszer.

    Nagyon jól esett a vajaspánkónak, hogy így megdicsérték az énekét. Felugrott a róka orrára, s újrakezdte:

    Vajaspánkó a nevem...

    Abban a pillanatban a róka – hamm! – bekapta.

    orosz népmese

    (Fordította: Áprily Lajos)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • Két szerzetes, és a fiatal lány

    Két szerzetes, és a fiatal lány

    Egyszer két szerzetes éppen átkelt a folyón. Találkoztak egy nagyon fiatal és szép lánnyal, aki szintén a folyó másik partjára szeretett volna eljutni, de félt a víz sodrától. Ezért az egyik szerzetes a vállára vette, és átvitte a túloldalra. Erre a másik szerzetes nagyon mérges lett. Nem szólt egy szót sem, de belül forrongott. Hiszen ez tilos! Egy szerzetes nem érinthet meg semmilyen nőt, a társa viszont nemcsak, hogy megérintette, hanem még a vállára is vette. Néhány mérföld megtétele után, amikor elérték a templomot, és beléptek a kapun, odafordult a felháborodott szerzetes a másikhoz és így szólt: – Hallgass ide, erről majd beszélnem kell az elöljáróval, jelentenem kell neki, mert tiltott dolgot tettél! – A másik szerzetes így felelt: – Miről beszélsz? Mi tilos? – Hát már elfelejtetted? – kérdezte a társa. – A szép, fiatal lányt a válladon vitted. – Ekkor a másik felnevetett: – Igen, ezt tettem. De a folyónál már le is tettem, sok-sok mérfölddel ezelőtt. Te még mindig cipeled?

    Visszacsatolás

    • Mi az, amit már egy ideje hordozunk a közösségen belül, anélkül, hogy nyíltan beszélnénk róla?
    • Tudnál említeni néhány, az osztályban megtörtént példát a saját életedből, ami hasonlít erre a történetre?
    • Minek a szimbóluma lehetne a tiltás ellenére megérintett lány az osztályban?
    • Egy közösségként mit tehetünk azért, hogy ilyen helyzetekkel ne találkozzunk, vagy hogy elkerüljük őket?

    Felhasználási javaslat

    A történet felolvasása után betolhatunk a kör közepére egy nagy dobozt, ami tele van különböző tárgyakkal. Ekkor keresgéljünk benne egy kicsit, és húzzunk elő a mélyéről kártyákat, melyeken a megfelelő kérdések állnak (akár a javasolt kérdések, akár az osztályra szabottak). Minden egyes kártya után hagyjunk elég időt a megbeszélésre.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • Az öt kismacska

    Az öt kismacska

    Elment egyszer öt kismacska az erdőre fát vágni.

    Elindultak reggel, megpihentek délben, este odaértek – de akkor már olyan sötét volt, hogy semmit sem láttak, sem fát, sem bokrot, de még a bajuszukat sem.

    • Ej, ej, korábban kellett volna indulnunk! – sóhajtozott az öt kismacska.

    És üres kézzel baktattak haza.

    Elindultak este, reggel megpihentek, délre hazaértek – akkorra meg éppen szörnyen megéheztek. Fájuk persze nem volt, így ezután nem tudtak ebédet főzni.

    Mit tehettek mást? Megint csak kimentek az erdőre fát vágni. Elindultak délben, este megpihentek, s mire a nap kisütött, reggelre megérkeztek.

    Bezzeg most már nem volt sötét! Most már látták a fákat, de a bajuszukat is! Gyorsan nyalogatták a talpukat, és nekifogtak a kopácsolásnak. Vágták, vágták, aprították, s mikor kimelegedtek, egymást fújogatták.

    Egyszer aztán nagyot néztek: észrevették, hogy nincs is baltájuk, s úgy kínlódnak a fával…

    Nosza, futottak haza mindjárt, vitték az erdőre az öt kicsi baltát, kivágták maguknak az öt kicsi fát. Mikor az is megvolt, mind az öten nagy vidáman fölemelték a farkincájukat, úgy vitték a fát hazáig.

    Otthon pedig lerakták a konyhában. Tüzet gyújtottak, és megfőzték a kását.

    Lett népmese

    (Átdolgozta: Mészöly Miklós)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • A kenyér sarka

    A kenyér sarka

    Ötven együtt töltött év után az idős házaspár a különleges alkalmat ünnepelte. A közös reggelinél így gondolkozott a feleség: – Ötven éve vagyok tekintettel a férjemre, és minden alkalommal neki adom a kenyér ropogós sarkát. Ma szeretném én megenni ezt a finom falatot. – Ezzel megvágta a friss kenyeret, és férjének – a várakozásokkal ellentétben – azt a szeletet nyújtotta, melynek csak a szélén volt ropogós a héj. Ő azonban a legnagyobb örömmel fogadta, kezet csókolt neki és azt mondta: – Kedvesem, te jelented nekem a legnagyobb örömet minden nap. Ötven éven keresztül ettem a kenyér végét, holott egyáltalán nem szeretem. Mindig azt hittem, hogy neked nem ízlik.

    Visszacsatolás

    • Mi lenne, ha az osztályban hasonló viselkedésmód adódna?
    • Valójában mennyire érdeklődünk a másik iránt?
    • Konkrétan mennyire fogadjuk el mások másságát az osztályon belül?
    • Mennyi teret biztosítunk az osztályban az emberi kapcsolatokról való beszélgetésnek, hogy jobban megismerjük egymást?
    • Vannak olyan témák az osztályon belül, melyeket senki sem akar igazán felhozni, nehogy kínos vizekre evezzen?

    Felhasználási javaslat

    Mi lenne, ha a történet elmesélése előtt egy friss, jó illatú kenyeret szeletekre vágnánk, és szétosztanánk a résztvevőknek? Biztos, hogy nagyobb hatást érnénk el, mintha csak felolvasnánk a történetet. További lehetőség, hogy a klasszikus moderációs kártyák helyett saját, kenyér formájú és színű kártyákat készítünk.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)