Címke: állatmese

  • Zaza, a hiú zsiráf

    Zaza, a hiú zsiráf

    Zaza, a zsiráf kiment a tóra fürödni. Ott a tóparton, a fűben egy fényes, piros gyöngyfüzér feküdt. Zaza a gyöngyfüzért nyakára tette.

    • Csodálatos, csillogó csodagyöngy! Csodagyönggyel elmegyek a zsiráfbálba – örült, ugrándozott a kis zsiráf.

    Örömében virágokból is font egy nyakláncot, de még ezt is kevesellte. Csakhamar körbe is járta az állatokat, s kért tőlük egy új füzérrevalót.

    Ciff-caff, a majom zsenge kókuszdiót adott,

    camm-camm, a teknősbéka kagylóhéjakat.

    Cikk-cakk, a fürge hal igazgyöngyöt hozott,

    a zebra pedig egy nyaláb erős indát.

    Zaza az erős indára felfűzte a kapott kincseket. – 2+3=5 – számolgatta füzéreit. – Ó, ez kevés. Ó, ez fele nyakamra sem elég! – Zsiráfunk tehát újabb füzérrevaló után nézett.

    Csa-csó, a kis madár virágot adott.

    Csen-csőr, a strucc egy zacskó színes kavicsot.

    Csör-gőtől, a kígyótól kapott egy régi, levetett kígyóbőrt,

    Csok-csoktól, a kis négertől egy hosszú bársonyszalagot.

    Cicomázta, díszítette magát Zaza az új füzérekkel.

    • 2+3=5, 5+4=9 – számolgatta kincseit. – Okvetlenül kell egy tizedik is. Csak akkor leszek a zsiráfbálban a legszebb.

    Ó, de miből legyen a tizedik nyaklánc?

    Zaza bejárta az erdőt, a rétet, a tó partját, de semmi új csecsebecsét sem talált. Csüggedten ült le egy fa alá.

    Csakhamar leszállt az est. Öreg hold és a csillagok előbújtak. Csak úgy szikrázott az ég a sok csillagtól.

    • Csillag, csillag! Ó, de fényes! – ugrott fel a kis zsiráf. – Öreganyó, holdanyó! Csillagot, vagy egyet-kettőt, dobj le nékem gyöngyfüzérnek!

    Öreg hold a csillagok aprajából leszórt Zazának egy marokravalót.

    Csillogott, szikrázott a csillagfüzér. Zaza boldogan indult a zsiráfbálba. Öröme azonban csakhamar csillapulni kezdett. Csillag nyakéke és a többi csecsebecse súlyos koloncként nehezedett nyakára.

    Cammogva, búsan ért a bálba. Ott leült az árokpartra. Onnan nézte a friss, jókedvű, táncoló zsiráfokat.

    Zaza csillagdísze megfakult, csecsebecséi összetörtek, füzére elfonnyadt, Csen-csőrtől kapott színes kövei lepeeregtek.

    • Csúf, csúf, cicomás zsiráf! – mondták a többiek, és egész éjjel rá sem néztek.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • A rossz-csont felhő és a nap

    A rossz-csont felhő és a nap

    Jött a felhő, s hopp felkapta,
    hopp, felkapta a napot.
    Vitte is már más vidékre,
    azt se mondta: jó napot!
    
    Meglátta a mérges pulyka:
    - Rút, rút rossz-csont! A napot
    visszaadjad! - Ám a felhő
    nyelvet öltött s elfutott.
    
    Ment a pulyka, ment utána,
    követte a kis kacsa.
    - Háp, háp, háp! Várj, kedves szomszéd,
    ketten hozzuk őt haza!
    
    Ment a pulyka, ment a kácsa
    visszahozni a napot.
    Kakas harsant: - Majd segítek!
    Csizmát húzok! Várjatok!
    
    - Kvák, kvák! - ugrott fel a béka.
    - Itthon ülni nem fogok!
    Megyek, és viszek az útra 
    egy tarisznya szúnyogot.
    
    Átugrottak három árkot,
    két barázdát, egy mezőt.
    Mezőn, a nagy hangyabolynál,
    találtak egy hangya-őrt.
    
    - Hová, hová? - kérdi tőlük.
    Köszöntötték: - Jó napot!
    Haszontalan rossz-csont elhő
    elrabolta a napot!
    
    Ment a pulyka s három társa.
    Futottak fél délelőtt.
    Szépen kérte, elvitték hát
    magukkal a hangya-őrt.
    
    Kerek tóban rossz-csont felhő
    lábat mosott, és a nap
    ott lapult a zsenge fűben
    egy rozsdás vödör alatt.
    
    Hopp, elérték: - Rossz csont felhő,
    jószágunkat visszaadd! -
    Rossz-csont felhő fára mászott,
    s onnan szólt le: - Majd, ha fagy!
    
    Fogta, sűrű levelek közt
    bújtatta el a napot,
    mint erős ól sötétjébe
    sivalkodó malacot.
    
    Csalafinta béka-gyerek
    jegenyére felkúszott,
    s kioldozta, kiengedte
    a tarisznya szúnyogot.
    
    - Zirr-zürr! - szállt az éhes falka,
    ám a felhő könynedén
    átrepült a másik fára.
    - Érj utol itt, kis legény!
    
    Köd előttem, köd utánam!
    Rossz-csont felhő elszaladt.
    Jegenyefa sűrűjében
    a síró nap ott maradt.
    
    Jött a szél, a nagy bajuszos,
    Köszöntötték: - Jó napot!
    Jó szél bácsi, szépen kérünk,
    add le nekünk a napot!
    
    - Szívesen - szólt, görbe botját
    felnyújtotta, és a nap
    lepottyant a zsenge fűbe
    mint a kövér kismalac.
    
    Béka tarisznyába tette,
    hazavitte s elengedte.
    Pulyka, kacsa megmosdatta,
    kakas, hangya elaltatta,
    elaltatta a napot.
    Itt a vége, fuss el véle,
    s köszönj szépen: - Jó napot!
    

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Téli történet

    Téli történet

    Nagy pelyhekben hullt a hó. A hegyeket hó borította. A Balaton is befagyott. A téli üdülőben zajos volt az élet. A kicsik a domboldalon szánkáztak, hógolyóztak. A nagyobbak a tó jegén korcsolyáztak.

    • Próbáljuk meg mi is! – vakkantott Bodri kutya.
    • Milyen jó ötlet! – siklott a korcsolyázók közé a hóember. Bodri kutya követte. Pörögtek, táncoltak, ide-oda siklottak a sima jégen.

    Feljött a hold. A csillagok sejtelmesen ragyogtak. Az üdülők vacsorázni indultak.

    • Együnk mi is! – ajánlotta Bodri kutya.

    Megittak egy-egy csésze teát. Bodri kutya forrón, a hóember jégbe hűtve. Megettek két-két pár virslit. Zsemlyecipót ettek hozzá.

    • Vajon hol marad Varjú Károly? – tűnődött a hóember.
    • Átrándult Keszthelyre a sirállyal. Ott a halászok hatalmas lyukat vágtak ma a jégen.
    • Léket vágtak. Úgy halásztak. Magam is láttam tegnap hajnalban ilyen téli halászatot.

    Egyszerre csak megkoccant az ablaküveg. Varjú Károly érkezett meg. – Brr! Milyen hideg van kint! Alig várom már az ibolyák nyílását! – didergett a kályha mellett.

    • Hamarosan itt a tavasz – vakkantott vigasztalón Bodri kutya. – Én is csak arra várok.

    Mit gondoltok, a hóember is ennyire várta a tavaszt?

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkidaó)

  • A kesztyű

    A kesztyű

    Valaki az erdőben elvesztett egy hatalmas, szőrmével bélelt bőrkesztyűt. Ott feküdt a galagonyabokor aljában. Barna színe teljesen egybeolvadt a környező avar színével.

    A kis állatok mégis észrevették. A kesztyű meleg volt, tágas volt, kuckórakásra kiváltképpen alkalmas. Beköltöztek hát a kesztyűbe:

    a pocok a nagyujjába,

    a cinke a mutatóujjába,

    a béka a középső ujjába,

    a szarvasbogár a gyűrűsujjába,

    s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.

    Ha beköltöztek, be is rendezkedtek. Utána munkához láttak. Mindenki a saját mesterségéhez. Hű, micsoda sürgés-forgás, micsoda kalapálás, kattogás, csattogás hallatszott a kesztyűből:

    a pocok cipőt talpalt,

    a cinke ruhát varrt,

    a béka órát javított,

    a szarvasbogár bútort gyalult,

    s az öreg, rövidlátó hangya kötögetett.

    De egyszer csak vége szakadt a munkának. A kis állatok megéheztek. Hozzáfogtak az ebédfőzéshez. Főtt, rotyogott az ebéd a kesztyűben:

    a nagyujjában bableves,

    a mutatóujjában mákos csík,

    a középső ujjában töltött káposzta,

    a gyűrűsujjában sonkacsülök,

    s a kisujjában tejbegríz.

    Délután kicsit megpihentek. Majd saját mulatságára mindenki muzsikált egy kicsit. Ez volt még csak az igazi zaj, ricsaj, zenebona!

    A pocok hegedült,

    a cinke zongorázott,

    a béka szájharmonikázott,

    a szarvasbogár trombitált,

    s az öreg, rövidlátó hangya sírdogált.

    Estére elunták a mókát. Vacsoráztak. Egy kicsit sétáltak a patakparton. Utána a kesztyű tágas tenyerében klubnapot tartottak:

    a pocok és a béka sakkozott,

    a cinke televíziót nézett,

    a szarvasbogár újságot olvasott,

    s az öreg, rövidlátó hangya énekelt és kötögetett.

    Tíz órakor elbúcsúztak egymástól. Aludni ment mindenki a kesztyű ujjaiba:

    a pocok a nagyujjába,

    a cinke a mutatóujjába,

    a béka a középső ujjába,

    a szarvasbogár a gyűrűsujjába,

    s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)