Úton ment a piszkafa. Utána a sodrófa. Utána a vaslapát. Utána a nagykabát.
- Olyan bús az életünk, hogy világ végére megyünk – mondták. – Ott házat rakunk, s abban négyen ellakunk.
Csakhamar egy árokhoz értek. Ott megtorpantak.
- Ó, de széles szakadék! Olyan nagy, át se lépjük.
- Ugorjunk! – szólt a lapát.
- Ugorjunk! – szólt a kabát.
- Úgy ám! Ugorjuk hát át! – helyeselt a piszkafa, helyeselt a sodrófa.
Ugrottak, és az árokba lepottyantak mind a négyen. Ott sírtak, ott kiáltoztak lenn a mélyben.
Odament a lompos farkas. Odament a morcos medve. Odament az okos róka.
Ó, de segíteni rajtuk nem tudott a lompos farkas. Úgy ám!
Ó, de segíteni rajtuk nem tudott a morcos medve. Úgy ám!
Okos róka segített. Okos róka hosszú farkát lenyújtotta az árokba. Úgy ám!
Csakhamar felmászott rajta mind a négy pórul járt vándor.
Örültek a szerencsének. Úgy ám!
Örömükben még azt is elfelejtették, hogy miért is indultak útnak. Okos róka segítségét megköszönték. Utána hazafutottak.
Úgy szaladt a piszkafa, úgy szaladt a sodrófa, úgy szaladt a vaslapát, úgy szaladt a nagykabát, hogy a lába se érte a földet.
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)
Mesemondó blog 