Címke: Gőgös Gúnár Gedeon

  • Vadmalacok

    Vadmalacok

    Öt csíkos hátú vadmalac hancúrozott az erdőben. Ügyesen kergetőztek, bújócskáztak a bokrok között. Csak hát minden jó játéknak vége szakad egyszer. Ők is elunták a szaladgálást, és új játék után néztek.

    • Ugorjunk árkot? Űzzünk lepkét? – tanakodtak.
    • Csináljunk kis kuckót – javasolta az egyik.
    • Úgy van! Úgy van! Csináljunk kis kuckót! – örültek a többiek a nagyszerű ötletnek.

    Csakhamar neki is láttak. Orrukkal jókora mélyedést túrtak az árok oldalába. Oly ügyesen, hogy felülről nem is lehetett látni. Utána telehordták puha mohával, száraz fűvel, falevéllel.

    Úgy két óra múltán készen állt a bélelt, illatos kuckó. Vidám röfögéssel belebújtak, és kis idő múlva már hangjukat sem lehetett hallani.

    Úgy elfáradtak a nagy munkában, hogy elaludtak.

    Csalafinta Csiga Oszkár ott ült az árokparton. Onnan figyelte a vadmalacok jóízű szuszogását.

    Vaddisznó mama elindult megkeresni kisfiait. Csörtetett a bokrokon át, ki a tisztásra. Ó, de a vadmalacok nem voltak ott! Odaért az árokhoz, bele is nézett, de a kis kuckót nem vette észre.

    • Csemetéim, kisfiaim, hova bújtatok? – kiáltozott vaddisznó mama, de a vadmalacok semmit sem feleltek neki. Valamennyien békésen aludtak.

    Csalafinta Csiga Oszkár pedig ült, ült az árok parton, és hallgatott.

    Zorgó, a borz éppen arra járt.

    • Ugyan, kedves szomszédasszony, nem látta véletlenül a kisfiaimat? – kérdezte tőle vaddisznó mama.

    Zorgó sem tudta, hogy a vadmalacok hova tűnhettek.

    • Csak nem az a zsivány farkas csalta el őket? – fontoskodott a szajkó, az erdő minden-lében-kanál madara.
    • Zsivány farkas? – ijedt meg vaddisznó mama. – Csemetéimet elvitte volna?
    • Ugyan már! Csak nem hisz el ilyen ostobaságot szomszédasszony?! Van is erre farkas! – vigasztalta a borz.

    Csalafinta Csiga Oszkár ült, ült az árokparton és hallgatott.

    Csakhamar híre kelt az erdőben a vadmalacok eltűnésének. Zúgtak, zsivajogtak az állatok:

    • Vajon hova lettek a vadmalacok? Vajon merre keressük őket?

    Zörgött a bokor alja, hajlott a fű, koppant a fa a nagy keresésében, de a vadmalacokat nem találták.

    Csalafinta Csiga Oszkár pedig ült, ült az árokparton, és hallgatott.

    Cinke Cili bekukkantott minden odúba. Ott sem voltak a vadmalacok. Cammogi uram, a medve bejárta az összes barlangot. Ő sem találta meg a vadmalacokat. Zirregve indultak a méhek és a darazsak is a vadmalacok után. Ők sem jártak szerencsével.

    • Ó, jaj nekem! – sírt a vaddisznó mama. – Csemetéimet talán már sohasem látom többé.

    Csalafinta Csiga Oszkár végre megunta a hallgatást:

    • Ott alszanak a csemetéid az árokban.

    Volt öröm, volt kacagás, mikor álmosan, morcosan előkerült az öt, elveszettnek hitt kis lurkó.

    • Oszkár, Oszkár! – dohogott a borz. – Csak most jutott eszedbe szólni?
    • Csigavér, Zorgó! – felelte csalafinta csiga. – Várt öröm kétszeres öröm. Úgy ám!

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Úti kaland

    Úti kaland

    Úton ment a piszkafa. Utána a sodrófa. Utána a vaslapát. Utána a nagykabát.

    • Olyan bús az életünk, hogy világ végére megyünk – mondták. – Ott házat rakunk, s abban négyen ellakunk.

    Csakhamar egy árokhoz értek. Ott megtorpantak.

    • Ó, de széles szakadék! Olyan nagy, át se lépjük.
    • Ugorjunk! – szólt a lapát.
    • Ugorjunk! – szólt a kabát.
    • Úgy ám! Ugorjuk hát át! – helyeselt a piszkafa, helyeselt a sodrófa.

    Ugrottak, és az árokba lepottyantak mind a négyen. Ott sírtak, ott kiáltoztak lenn a mélyben.

    Odament a lompos farkas. Odament a morcos medve. Odament az okos róka.

    Ó, de segíteni rajtuk nem tudott a lompos farkas. Úgy ám!

    Ó, de segíteni rajtuk nem tudott a morcos medve. Úgy ám!

    Okos róka segített. Okos róka hosszú farkát lenyújtotta az árokba. Úgy ám!

    Csakhamar felmászott rajta mind a négy pórul járt vándor.

    Örültek a szerencsének. Úgy ám!

    Örömükben még azt is elfelejtették, hogy miért is indultak útnak. Okos róka segítségét megköszönték. Utána hazafutottak.

    Úgy szaladt a piszkafa, úgy szaladt a sodrófa, úgy szaladt a vaslapát, úgy szaladt a nagykabát, hogy a lába se érte a földet.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Zaza, a hiú zsiráf

    Zaza, a hiú zsiráf

    Zaza, a zsiráf kiment a tóra fürödni. Ott a tóparton, a fűben egy fényes, piros gyöngyfüzér feküdt. Zaza a gyöngyfüzért nyakára tette.

    • Csodálatos, csillogó csodagyöngy! Csodagyönggyel elmegyek a zsiráfbálba – örült, ugrándozott a kis zsiráf.

    Örömében virágokból is font egy nyakláncot, de még ezt is kevesellte. Csakhamar körbe is járta az állatokat, s kért tőlük egy új füzérrevalót.

    Ciff-caff, a majom zsenge kókuszdiót adott,

    camm-camm, a teknősbéka kagylóhéjakat.

    Cikk-cakk, a fürge hal igazgyöngyöt hozott,

    a zebra pedig egy nyaláb erős indát.

    Zaza az erős indára felfűzte a kapott kincseket. – 2+3=5 – számolgatta füzéreit. – Ó, ez kevés. Ó, ez fele nyakamra sem elég! – Zsiráfunk tehát újabb füzérrevaló után nézett.

    Csa-csó, a kis madár virágot adott.

    Csen-csőr, a strucc egy zacskó színes kavicsot.

    Csör-gőtől, a kígyótól kapott egy régi, levetett kígyóbőrt,

    Csok-csoktól, a kis négertől egy hosszú bársonyszalagot.

    Cicomázta, díszítette magát Zaza az új füzérekkel.

    • 2+3=5, 5+4=9 – számolgatta kincseit. – Okvetlenül kell egy tizedik is. Csak akkor leszek a zsiráfbálban a legszebb.

    Ó, de miből legyen a tizedik nyaklánc?

    Zaza bejárta az erdőt, a rétet, a tó partját, de semmi új csecsebecsét sem talált. Csüggedten ült le egy fa alá.

    Csakhamar leszállt az est. Öreg hold és a csillagok előbújtak. Csak úgy szikrázott az ég a sok csillagtól.

    • Csillag, csillag! Ó, de fényes! – ugrott fel a kis zsiráf. – Öreganyó, holdanyó! Csillagot, vagy egyet-kettőt, dobj le nékem gyöngyfüzérnek!

    Öreg hold a csillagok aprajából leszórt Zazának egy marokravalót.

    Csillogott, szikrázott a csillagfüzér. Zaza boldogan indult a zsiráfbálba. Öröme azonban csakhamar csillapulni kezdett. Csillag nyakéke és a többi csecsebecse súlyos koloncként nehezedett nyakára.

    Cammogva, búsan ért a bálba. Ott leült az árokpartra. Onnan nézte a friss, jókedvű, táncoló zsiráfokat.

    Zaza csillagdísze megfakult, csecsebecséi összetörtek, füzére elfonnyadt, Csen-csőrtől kapott színes kövei lepeeregtek.

    • Csúf, csúf, cicomás zsiráf! – mondták a többiek, és egész éjjel rá sem néztek.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Cirmos és Csóri

    Cirmos és Csóri

    Cirmos cica s Csóri csóka
    csütörtökön este,
    csendben osont a pincénkbe;
    egy kis egérlesre.
    Csóri mondta: - Csak csendben!
    Cirmos mondta: - Cikcakkban!
    
    Csörrent a kulcs, nyílt a pince,
    s a két barát ámult.
    Csodálatos, jó lakoma
    volt, mi elé tárult.
    Csóri mondta: - Csak csendben!
    Cirmos mondta: - Cikcakkban!
    
    - Cirmos nézd, egy csupor tejfel!
    súgta Csóri csóka.
    - Csurrantott méz az üvegben
    s jó bor a hordóban!
    Csóri mondta: - Csak csendben!
    Cirmos mondta: - Cikcakkban!
    
    - Csórikám, e kerek sajtot - 
    súgta a kis macska -
    kóstoljuk meg. Csípj belőle,
    ne hagyd itt, te csacska!
    Csóri mondta: - Csak csendben!
    Cirmos mondta: - Cikcakkban!
    
    Csupor tejfelt mind kinyalták,
    a mézet befalták,
    s nagyapó kis bicskájával
    a sajtot felvágták.
    Csóri mondta: - Csak csendben!
    Cirmos mondta: - Cikcakkban!
    
    Csakhamar a hordók mellett
    csücsült Csóri csóka.
    - Csapoljuk meg, kedves macskám,
    ez lesz ám a móka!
    Csóri mondta: - Csak csapra!
    Cirmos mondta: - Csurrantva!
    
    Csapra verték, kicsurgatták
    bizony mind a hármat,
    mind megitták, táncra keltek,
    csűrdöngölőt jártak.
    Csóri mondta: - Csak csendben!
    Cirmos mondta: - Cikcakkban!
    
    Csattant a zár, s Cili néném
    futott le a zajra,
    csihi-puhi a seprűvel
    mindkettőt elrakta.
    Csórit verte csak csendben,
    Cirmost verte cikcakkban!
    
    Csend lett végre a pincénkben,
    nem szólt már a nóta.
    Csapzott hátát nyalogatta
    cica s szegény csóka.
    Csóri súgta: - Csak csendben!
    Cirmos mondta: - Cikcakkban!

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Zsiga és Csipet

    Zsiga és Csipet

    Zsigát, a kiskutyát, édesanyja tanítgatta a kutyakötelességre:

    • Ha idegen jószág közeledik, felugrasz a kerítésre két mellső lábaddal, így ni, és ugatsz: vau-vau, takarodj!
    • Nem merem! – reszketett Zsiga.
    • Jaj, kisfiam, mi lesz belőled? – szomorkodott édesanyja. – Olyan gyáva, félénk jószág vagy, mint egy kiscsirke!

    A baromfiudvarban pedig élt egy hangos, veszekedős csirke. A neve: Csipet. Szidta is édesanyja eleget:

    • Csipet, Csipet! Miért hangoskodsz, verekszel ennyit? Úgy viselkedsz, mint egy neveletlen ksikutya!

    Zsigát addig-addig korholta édesanyja, amíg a kiskutya egy szép napon elhatározta: “Megnézem, milyen az a félénk kiscsirke.”

    Aznap Csipet is útnak indult: “Felkeresem a neveletlen kiskutyát!”

    A kertajtóban találkoztak.

    • Te vagy az a gyáva kiscsirke? – kérdezte Zsiga.
    • Én mérges, verekedős csirke vagyok. Menj az utamból, mert megcsíplek! – förmedt Zsigára Csipet.

    Zsiga félénken félreállt, de kíváncsisága nagyobb volt félelménél, megkérdezte hát:

    • Minden csirke ilyen mérges, félelmetes jószág?
    • Buta! – mérte végig Csipet. – Csak én vagyok mérges, verekedős. Mondtam már! A többiek mind unalmas, nyafogó, gyáva jószágok. Felkeresem hát a kutyát. Játszani akarok a bátor kutyával. Nem tudod, hol találom?
    • A kutya én vagyok – felelte Zsiga -, de én sokat sírok, és mindentől nagyon félek.
    • Akkor te nem is vagy kutya. Édesanyám azt mondta, a kutyák bátor, verekedős jószágok. Tudsz kiabálni?
    • Nem tudok – sóhajtotta Zsiga.
    • Látod! Akkor kutya sem vagy! – diadalmaskodott Csipet.
    • De kutya vagyok! – bizonygatta Zsiga.
    • Nem hiszem! – rázta a fejét Csipet. – Ha kutya vagy, zavard el a kerítés tetejéről a verebet!
    • Hogy zavarjam el? – görbült sírósra Zsiga szája.
    • Dobbants a lábaddal, és kiabálj: csirr-csirr!
    • Édesanyám nem így szokta – okoskodott Zsiga.
    • Hanem hogyan?
    • Két mellső lábával felugrik a kerítésre, így ni, és ugat: vau-vau-vau, takarodj!

    A kerítésen ülő veréb a hangos kutyaugatásra ijedten elrepült.

    • Tényleg kutya vagy! – ismerte el Csipet. – A veréb elrepült.
    • Tényleg elrepült! – örült Zsiga. – Pedig csak annyit mondtam: vau-vau, takarodj! És azonnal szót fogadott. Vau, vau! Ó, de jó! Vau-vau!
    • Nagyon szépen ugatsz – reszketett a kis csirke -, de kérlek, most már hagyd abba, mert félek a hangodtól.

    Zsiga azonban nem hallgatott Csipetre. Annyira örült saját hangjának, hogy háromszor körbefutotta az udvart.

    • Vau, vau! Tudok, tudok! Vau, vau, házat őrzök! Ugatok!

    Csipet csirke sírva bújt el a kertajtó mögött.

    • Jaj, de csúnya hangod van! De csúnya ez a nagy kiabálás!

    Zsiga mérgesen rávakkantott:

    • Elhallgass, gyáva jószág! Az ugatás nem csúnya, hanem kutya-kötelesség. Vau-vau!

    Csipet bánatosan hazakullogott. “Soha többé nem kiabálok! Ilyen förtelmes hangoskodást én nem utánzok.”

    Zsiga pedig attól kezdve nem ijedt meg senki fiától. Derék házőrző kutya lett belőle.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • A rossz-csont felhő és a nap

    A rossz-csont felhő és a nap

    Jött a felhő, s hopp felkapta,
    hopp, felkapta a napot.
    Vitte is már más vidékre,
    azt se mondta: jó napot!
    
    Meglátta a mérges pulyka:
    - Rút, rút rossz-csont! A napot
    visszaadjad! - Ám a felhő
    nyelvet öltött s elfutott.
    
    Ment a pulyka, ment utána,
    követte a kis kacsa.
    - Háp, háp, háp! Várj, kedves szomszéd,
    ketten hozzuk őt haza!
    
    Ment a pulyka, ment a kácsa
    visszahozni a napot.
    Kakas harsant: - Majd segítek!
    Csizmát húzok! Várjatok!
    
    - Kvák, kvák! - ugrott fel a béka.
    - Itthon ülni nem fogok!
    Megyek, és viszek az útra 
    egy tarisznya szúnyogot.
    
    Átugrottak három árkot,
    két barázdát, egy mezőt.
    Mezőn, a nagy hangyabolynál,
    találtak egy hangya-őrt.
    
    - Hová, hová? - kérdi tőlük.
    Köszöntötték: - Jó napot!
    Haszontalan rossz-csont elhő
    elrabolta a napot!
    
    Ment a pulyka s három társa.
    Futottak fél délelőtt.
    Szépen kérte, elvitték hát
    magukkal a hangya-őrt.
    
    Kerek tóban rossz-csont felhő
    lábat mosott, és a nap
    ott lapult a zsenge fűben
    egy rozsdás vödör alatt.
    
    Hopp, elérték: - Rossz csont felhő,
    jószágunkat visszaadd! -
    Rossz-csont felhő fára mászott,
    s onnan szólt le: - Majd, ha fagy!
    
    Fogta, sűrű levelek közt
    bújtatta el a napot,
    mint erős ól sötétjébe
    sivalkodó malacot.
    
    Csalafinta béka-gyerek
    jegenyére felkúszott,
    s kioldozta, kiengedte
    a tarisznya szúnyogot.
    
    - Zirr-zürr! - szállt az éhes falka,
    ám a felhő könynedén
    átrepült a másik fára.
    - Érj utol itt, kis legény!
    
    Köd előttem, köd utánam!
    Rossz-csont felhő elszaladt.
    Jegenyefa sűrűjében
    a síró nap ott maradt.
    
    Jött a szél, a nagy bajuszos,
    Köszöntötték: - Jó napot!
    Jó szél bácsi, szépen kérünk,
    add le nekünk a napot!
    
    - Szívesen - szólt, görbe botját
    felnyújtotta, és a nap
    lepottyant a zsenge fűbe
    mint a kövér kismalac.
    
    Béka tarisznyába tette,
    hazavitte s elengedte.
    Pulyka, kacsa megmosdatta,
    kakas, hangya elaltatta,
    elaltatta a napot.
    Itt a vége, fuss el véle,
    s köszönj szépen: - Jó napot!
    

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Téli történet

    Téli történet

    Nagy pelyhekben hullt a hó. A hegyeket hó borította. A Balaton is befagyott. A téli üdülőben zajos volt az élet. A kicsik a domboldalon szánkáztak, hógolyóztak. A nagyobbak a tó jegén korcsolyáztak.

    • Próbáljuk meg mi is! – vakkantott Bodri kutya.
    • Milyen jó ötlet! – siklott a korcsolyázók közé a hóember. Bodri kutya követte. Pörögtek, táncoltak, ide-oda siklottak a sima jégen.

    Feljött a hold. A csillagok sejtelmesen ragyogtak. Az üdülők vacsorázni indultak.

    • Együnk mi is! – ajánlotta Bodri kutya.

    Megittak egy-egy csésze teát. Bodri kutya forrón, a hóember jégbe hűtve. Megettek két-két pár virslit. Zsemlyecipót ettek hozzá.

    • Vajon hol marad Varjú Károly? – tűnődött a hóember.
    • Átrándult Keszthelyre a sirállyal. Ott a halászok hatalmas lyukat vágtak ma a jégen.
    • Léket vágtak. Úgy halásztak. Magam is láttam tegnap hajnalban ilyen téli halászatot.

    Egyszerre csak megkoccant az ablaküveg. Varjú Károly érkezett meg. – Brr! Milyen hideg van kint! Alig várom már az ibolyák nyílását! – didergett a kályha mellett.

    • Hamarosan itt a tavasz – vakkantott vigasztalón Bodri kutya. – Én is csak arra várok.

    Mit gondoltok, a hóember is ennyire várta a tavaszt?

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkidaó)

  • A bűvös bárány

    A bűvös bárány

    Volt a juhászbojtárnak egy aranyszőrű báránya. Megirigyelte azt a király kuktája, és mikor senki sem látta, hopp, megfogta! Ha megfogta, hozzá is ragadt, mert a bárány egy bűvös bárány volt.

    Ugrándozott a kis bárány. Vele ugrándozott a kukta.

    Meglátta őket a szakács. Nosza, elővette fakanalát, s megütötte vele a kis kuktát. Ha megütötte, kanalastul hozzá is ragadt.

    Ugrándozott a kis bárány. Vele ugrándozott a kis kukta és a szakács.

    Aki látta őket, nem állta meg, hogy hozzájuk ne érjen.

    Aki hozzájuk ért, hozzájuk is ragadt.

    Ugrándoztt a kis bárány.

    Vele ugrándozott a kis kukta, a szakács, a gazdasszony, a törpepapagáj, a fehér egér, a kulcsár, a vadász, a halász, a madarász, a varga, az udvarhölgy, a szabó, a grófkisasszony, a pékinas, a kéményseprő, a Micu cica, a Bodri kutya, a király, a csillagász, a királylány, az udvari bolond, a hercegkisasszony, a herceg, és a hopmester.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • A kesztyű

    A kesztyű

    Valaki az erdőben elvesztett egy hatalmas, szőrmével bélelt bőrkesztyűt. Ott feküdt a galagonyabokor aljában. Barna színe teljesen egybeolvadt a környező avar színével.

    A kis állatok mégis észrevették. A kesztyű meleg volt, tágas volt, kuckórakásra kiváltképpen alkalmas. Beköltöztek hát a kesztyűbe:

    a pocok a nagyujjába,

    a cinke a mutatóujjába,

    a béka a középső ujjába,

    a szarvasbogár a gyűrűsujjába,

    s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.

    Ha beköltöztek, be is rendezkedtek. Utána munkához láttak. Mindenki a saját mesterségéhez. Hű, micsoda sürgés-forgás, micsoda kalapálás, kattogás, csattogás hallatszott a kesztyűből:

    a pocok cipőt talpalt,

    a cinke ruhát varrt,

    a béka órát javított,

    a szarvasbogár bútort gyalult,

    s az öreg, rövidlátó hangya kötögetett.

    De egyszer csak vége szakadt a munkának. A kis állatok megéheztek. Hozzáfogtak az ebédfőzéshez. Főtt, rotyogott az ebéd a kesztyűben:

    a nagyujjában bableves,

    a mutatóujjában mákos csík,

    a középső ujjában töltött káposzta,

    a gyűrűsujjában sonkacsülök,

    s a kisujjában tejbegríz.

    Délután kicsit megpihentek. Majd saját mulatságára mindenki muzsikált egy kicsit. Ez volt még csak az igazi zaj, ricsaj, zenebona!

    A pocok hegedült,

    a cinke zongorázott,

    a béka szájharmonikázott,

    a szarvasbogár trombitált,

    s az öreg, rövidlátó hangya sírdogált.

    Estére elunták a mókát. Vacsoráztak. Egy kicsit sétáltak a patakparton. Utána a kesztyű tágas tenyerében klubnapot tartottak:

    a pocok és a béka sakkozott,

    a cinke televíziót nézett,

    a szarvasbogár újságot olvasott,

    s az öreg, rövidlátó hangya énekelt és kötögetett.

    Tíz órakor elbúcsúztak egymástól. Aludni ment mindenki a kesztyű ujjaiba:

    a pocok a nagyujjába,

    a cinke a mutatóujjába,

    a béka a középső ujjába,

    a szarvasbogár a gyűrűsujjába,

    s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)