Zsigát, a kiskutyát, édesanyja tanítgatta a kutyakötelességre:
- Ha idegen jószág közeledik, felugrasz a kerítésre két mellső lábaddal, így ni, és ugatsz: vau-vau, takarodj!
- Nem merem! – reszketett Zsiga.
- Jaj, kisfiam, mi lesz belőled? – szomorkodott édesanyja. – Olyan gyáva, félénk jószág vagy, mint egy kiscsirke!
A baromfiudvarban pedig élt egy hangos, veszekedős csirke. A neve: Csipet. Szidta is édesanyja eleget:
- Csipet, Csipet! Miért hangoskodsz, verekszel ennyit? Úgy viselkedsz, mint egy neveletlen ksikutya!
Zsigát addig-addig korholta édesanyja, amíg a kiskutya egy szép napon elhatározta: “Megnézem, milyen az a félénk kiscsirke.”
Aznap Csipet is útnak indult: “Felkeresem a neveletlen kiskutyát!”
A kertajtóban találkoztak.
- Te vagy az a gyáva kiscsirke? – kérdezte Zsiga.
- Én mérges, verekedős csirke vagyok. Menj az utamból, mert megcsíplek! – förmedt Zsigára Csipet.
Zsiga félénken félreállt, de kíváncsisága nagyobb volt félelménél, megkérdezte hát:
- Minden csirke ilyen mérges, félelmetes jószág?
- Buta! – mérte végig Csipet. – Csak én vagyok mérges, verekedős. Mondtam már! A többiek mind unalmas, nyafogó, gyáva jószágok. Felkeresem hát a kutyát. Játszani akarok a bátor kutyával. Nem tudod, hol találom?
- A kutya én vagyok – felelte Zsiga -, de én sokat sírok, és mindentől nagyon félek.
- Akkor te nem is vagy kutya. Édesanyám azt mondta, a kutyák bátor, verekedős jószágok. Tudsz kiabálni?
- Nem tudok – sóhajtotta Zsiga.
- Látod! Akkor kutya sem vagy! – diadalmaskodott Csipet.
- De kutya vagyok! – bizonygatta Zsiga.
- Nem hiszem! – rázta a fejét Csipet. – Ha kutya vagy, zavard el a kerítés tetejéről a verebet!
- Hogy zavarjam el? – görbült sírósra Zsiga szája.
- Dobbants a lábaddal, és kiabálj: csirr-csirr!
- Édesanyám nem így szokta – okoskodott Zsiga.
- Hanem hogyan?
- Két mellső lábával felugrik a kerítésre, így ni, és ugat: vau-vau-vau, takarodj!
A kerítésen ülő veréb a hangos kutyaugatásra ijedten elrepült.
- Tényleg kutya vagy! – ismerte el Csipet. – A veréb elrepült.
- Tényleg elrepült! – örült Zsiga. – Pedig csak annyit mondtam: vau-vau, takarodj! És azonnal szót fogadott. Vau, vau! Ó, de jó! Vau-vau!
- Nagyon szépen ugatsz – reszketett a kis csirke -, de kérlek, most már hagyd abba, mert félek a hangodtól.
Zsiga azonban nem hallgatott Csipetre. Annyira örült saját hangjának, hogy háromszor körbefutotta az udvart.
- Vau, vau! Tudok, tudok! Vau, vau, házat őrzök! Ugatok!
Csipet csirke sírva bújt el a kertajtó mögött.
- Jaj, de csúnya hangod van! De csúnya ez a nagy kiabálás!
Zsiga mérgesen rávakkantott:
- Elhallgass, gyáva jószág! Az ugatás nem csúnya, hanem kutya-kötelesség. Vau-vau!
Csipet bánatosan hazakullogott. “Soha többé nem kiabálok! Ilyen förtelmes hangoskodást én nem utánzok.”
Zsiga pedig attól kezdve nem ijedt meg senki fiától. Derék házőrző kutya lett belőle.
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)