Címke: anyanyelvi fejlesztés

  • Az aranyszőrű bárány

    Az aranyszőrű bárány

    Volt egyszer egy szegény ember, s annak egy fia. Mikor a fiú fölnevelkedett, az apja elküldte szolgálni. Elindult a fiú, hogy helyet keressen magának. Egyszer aztán ráakadt egy emberre, akinek juhai voltak, de juhásza nem.

    • Fölfogadlak – mondta az ember -, de csak ha előbb próbát teszel.

    Másnap a gazda egy furulyát meg egy botot adott a kezébe s mondta, hogy hajtsa ki a juhokat. A fiú buzgón pásztorkodott, le sem heveredett egész álló nap. Terelgette a juhokat s furulyázott nekik.

    Volt a nyájban egy aranyszőrű bárányka. Ez a bárány olyan kedvesen táncolt a furulyaszóra, hogy a fiú megszerette. Föl is tette magában, hogy ezt a bárányt kéri a gazdától bér fejében.

    Este a gazda már várta a kapuban. Megnézte a nyájat, amikor látta, hogy minden birka megvan s mindegyik jóllakott, biztatta a fiút, hogy szegődjék hozzá.

    • Szívesen – válaszolt az -, de csak akkor, ha bérül az aranyszőrű báránykát kapom.

    A gazda is szerette az aranyszőrű báránykát. Nehezére esett volna megválni tőle. De azt is tudta, hogy ilyen derék juhászt nem egykönnyen találhat. Odaígérte hát a bárányt.

    Így lett a fiúból juhász. Megérdemelte a juhászi rangot, mert jelesen buzgólkodott. Mikor az esztendő letelt, búcsút vett a gazdától s elindult hazafelé, az aranyszőrű báránykával.

    Egy faluban ráesteledett. Egy gazdánál szállott meg. Ennek a gazdának volt egy leánya, aki nagyon megszerette az aranyszőrű báránykát. Föltette magában, hogy a bárányt ellopja.

    Éjféltájban odasettenkedett a báránykához, de amikor megfogta, két keze odaragadt a gyapjához.

    Reggel fölkelt a legény, hát látja, hogy a lány odaragadt a báránykához. Próbálta lefejteni róla, de hiába. A bárányt nem akarta otthagyni, nem tehetett mást, elhajtotta a bárányt, amaz meg vitte a gyapján a lányt.

    Alig ért a harmadik szomszédig, a juhász furulyázni kezdett. A furulyaszóra a bárány táncnak eredt. Táncolt a bárány, bárány gyapján táncolt a lány.

    Meglátta ezt egy asszony, aki éppen kenyeret vetett a kemencébe. Fogta a sütőlapátot, hogy megriassza a lányt:

    • Ne idétlenkedj, te, hallod-e, inkább menj haza.

    De a lány csak táncolt. Erre hozzáütött a lapáttal. Mindjárt megbánta a cselekedetét, mert a lapát a lány derekára ragadt, ő maga meg a lapát végére.

    Így mentek a templomig. Ott a legény megint furulyázni kezdett. Táncolt a bárány, bárány gyapján a leány, a leány derekán a lapát, a lapát végén a sütőasszony.

    Meglátta őket a pap:

    • Ne űzzétek az eszeteket – kiáltott rájuk -, menjetek dolgotokra.

    A szó nem használt, megmérgesedett a pap s botjával odasózott a sütőasszony dereka végire. Azután úgy elcsodálkozott, leesett az álla. Mert hát a bot nyomban odaragadt a sütőasszonyhoz, ő meg a bothoz.

    Mentek, ahányan voltak, a bárány, a lapát, a sütőasszony, a bot meg a pap, míg be nem értek a királyi városba. A város végén a juhász betért egy öregasszonyhoz, hogy megszálljon. Attól aztán megtudta, hogy beteg a király leánya, s nem segít rajta semminő orvosság. A doktorok azt beszélik, hogy egy jóízű kacagás mindjárt meggyógyítaná. De még eddig senki sem bírta megnevettetni.

    Ahogy beszélgettek, megszólal a dob az utcában. Hát a király üzente a népének, hogy aki megkacagtatja a lányát, annak feleségül adja s vele a fele királyságát.

    Elhatározta a juhász, hogy szerencsét próbál. Elment a királyhoz s bejelentette, hogy ő megkacagtatja a búbánatos királykisasszonyt. A király jónéven vette a szándékát s mindjárt leültette a lányát maga mellé a tornácra.

    A juhász vette a furulyáját és megfúvintotta. Hát abban a szempillantásban táncolni kezdett a bárány, bárány gyapján a lány, a lány derekán a lapát, a lapát végén a sütőasszony, a sütőasszony derekán a bot, a bot végén a pap. Táncoltak, táncoltak, a királylány pedig akkora kacagásra fakadt, majd lefordult a tornácról.

    Ennek a kacagásnak úgy megörült az aranyszőrű bárányka, hogy lerázott magáról mindent, s magában folytatta a táncot. Táncolt a lány is, a sütőasszony is, a pap is, külön-külön. De a lapát meg a bot se állotta meg tánc nélkül. Mikor jól kitáncolták magukat, a király összeeskette a lányát a juhásszal, s neki adta fele királyságát is. Így lett a juhászból király. A papot felfogadták udvari papnak, a sütőasszonyt udvari sütőasszonynak, a leányt komornának a királylány mellé. Az aranyszőrű báránykát pedig megtették udvari báránynak. Tán még ma is bárány, ha azóta birka nem lett.

    (Kolozsvári Grandpier Emil)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • Japán kakasom

    Japán kakasom

    Van nekem egy
    japánföldi,
    vörösszemű
    kakasom,
    Kérték már a 
    cirkuszosok,
    félvilágért
    nem adom.
    
    Elszomszédol,
    tökmagot lop,
    bosszantja a 
    zsugorit,
    hajnalonként
    föl a naphoz
    pántlikákat
    kukorít.

    (Kassák Lajos)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • Virágok (2.)

    Virágok (2.)

    E büszkeség a kertben áll,
    kelyhétől édes illat száll,
    virága fehér, mint a hó
    és patyolatként ragyogó.
    (liliom)
    
    Van egy virág, jól ismerem,
    szúrós tövis között terem.
    Hajnalpiros a levele,
    mondjátok meg, mi a neve?
    (rózsa)
    
    A kertekben illatozik,
    tövisekkel védekezik.
    Minden kertnek ékessége,
    a virágok királynője.
    (rózsa)
    
    Legszebb virág vagyok ám!
    Város s falu a hazám.
    Ha bántani akarsz engem,
    tüskéimmel védekezem.
    (rózsa)
    
    Egész nyáron virulok,
    de ha letörsz, hát szúrok.
    Mondd meg gyorsan, mi vagyok?
    (rózsa)
    
    Erdőn-berdőn fekete is,
    kicsike is, jaj, jaj, jaj!
    (rózsatövis)
    
    Úton-útfélen kis fekete jaj!
    (tövis)
    
    Csipke Rózsa még szebb volna,
    hogyha hogyha nem karmolna!
    Mivel karmol? Te magadtól
    kitalálod, Tüske János!
    (tüske)
    
    Vörös inge néki vagyon,
    karddal körülvéve nagyon.
    nem kell neki engedelem, 
    mégis ahol kell, megjelen. Mi az?
    (kardvirág)
    
    Millió kis nap tündököl
    kint a mezőn, a határban:
    napvirágok, nem csodák ők,
    s bennük mégis csodát láttam.
    Arcuk sárga, hajuk fehér,
    mint a napnak fent az égen.
    Nézd, mind feléd integetnek,
    téged várnak szép szerényen.
    (margaréták)
    
    Bíborvörös selyemtől a ruhája,
    szép fekete gallér van a nyakába,
    zöld sapkába bújtatja el a fejét,
    mezőn lakik, mondjátok meg a nevét.
    (pipacs)
    
    Zöld burján közt kicsi leány,
    piros szoknya a derekán. Mi az?
    (pipacs)
    
    Búza közt pirulok,
    piros színben virulok.
    (pipacs)
    
    Nyári réten virítok én
    a búzatáblában,
    szellő ringat, hajladozom,
    piros szoknyácskámban.
    (pipacs)
    
    Búza között repesek,
    eső s harmat hull rám!
    Virág vagyok, sej - haj!
    Lobog piros ruhám.
    (pipacs)
    
    Az anyám is tudja,
    nagymamám is tudta:
    lányok ülnek a vetésben,
    fejükön a szoknya. Mi az?
    (pipacs)
    
    Én egy kék bojtocska vagyok,
    kalászok közt kandikálok.
    Aki csokorba köt engem,
    tudom, nagyon örül nekem.
    (búzavirág)
    
    Én nagy és hatalmas vagyok,
    a szirmaim sárga lángok.
    Mindig a nap felé fordulok,
    mert a keresztlánya vagyok.
    (napraforgó)
    
    Tányérja van, de nem eszik,
    sárga virágát kedvelik.
    Apró magját ropogtatod,
    de a héját eldobhatod.
    (napraforgó)
    
    Hosszú száron aranytál, benne jó falat.
    Szereti ezt Péter, Pál, s a kismadarak.
    (napraforgó)
    
    Hosszú-hosszú ág,
    a tetején kád,
    a kádban egy rosta,
    minden lyuk bedugva. Mi az?
    (napraforgó)
    
    Zöld ruhában hosszú legény,
    nagy kalapot visel fején. Mi az?
    (napraforgó)
    
    Selyempelyhes bóbitámat
    hordozzák a szelek,
    szétfújja egy szusszanással
    mind ügyes gyermek.
    (gyermekláncfű)
    
    Ez a kicsi sárga pamacs
    a fő közül reád kacag.
    Ha virágja már elnyílott,
    a pihéit szertefújod.
    (gyermekláncfű)
    
    Sárga berek, sárga alkony,
    sárga virág nyílt a parton,
    s mintha pletykás tündér volna,
    hírül adja: itt a gólya.
    (gólyahír)
    
    Gólya vagyok, mégsem szállok
    még egy szótag, s virág vagyok.
    (gólyahír)
    
    Megcsodálnak, le is tépnek...
    Barátaink a kis méhek...
    Hómenéstől hóhullásig
    színünktől a föld tarkállik...
    (vadvirágok)
    
    Öröm vagyunk mindenkinek,
    aki szépen szeret minket...
    (vadvirágok)
    
    A házak ablakában egész nyáron virítok,
    zöld levél közt piros labda,
    tudod-e, hogy ki vagyok?
    (muskátli)
    
    Gondozója dédelgeti,
    ablakában nevelgeti.
    Növényére nagyon büszke,
    pedig szegény csupa tüske.
    (kaktusz)
    
    Kerti virágoknak puha ágyat vetek,
    hogy annál könnyebben életre keljenek.
    Egyszer teneked is majd ágyat csinálok,
    csakhogy ezt az ágyat tudom, nem kívánod.
    (föld)

    (Forrás: Miért kacag a patak? 1700 találós kérdés – Társ kiadó)

  • Virágok (1.)

    Virágok (1.)

    Vörös inge néki vagyon,
    karddal körülvéve nagyon.
    Nem kell neki engedelem,
    hogy a kertben megjelenjen. Mi az?
    (tulipán)
    
    Két lándzsa közt, mint a pehely,
    fent lebeg egy virágkehely.
    (tulipán)
    
    Virág vagyok - tavaszhírnök
    ki tudja a nevemet?
    A hó alól legelőször 
    én dugom ki fejemet.
    (hóvirág)
    
    Kibújok a tél utóján,
    hófehér a sziromruhám.
    Fehér harang a virágom,
    tavasz érkezését várom.
    (hóvirág)
    
    Bölcsőmet vad szél cibálja,
    takaróm a hópehely.
    Habár kicsit hideg dunnám,
    mégis jó, hogy átölel.
    A nap legelső sugarától
    a hópaplan megreped...
    Én vagyok az első virág...
    Ki tudja a nevemet?
    (hóvirág)
    
    Ha kinyílok, az emberek
    tudják, hogy itt a kikeket.
    Vajon mi az én nevem?
    (hóvirág)
    
    Télutón egy reggelen,
    csoda történt a hegyen:
    a hó alól kikandikált,
    s megrezzent a fán az ág.
    Örömhírt hozott fűnek-fának:
    itt a tavasz nemsokára.
    Köszönti őt a világ:
    Isten hozott... 
    (hóvirág)
    
    Bunda alól gyenge virág,
    fehér fejét kidugja,
    olyan, mint egy piciny harang,
    nevét vajon ki tudja?
    (hóvirág)
    
    Csingiling, csingiling,
    enyém most a szó,
    lehet körülöttem
    akármilyen hó,
    én vagyok az első
    tavaszi virág,
    játszik a szél, játszik,
    köszönt a világ.
    (hóvirág)
    
    Domb tetején, bokor alatt,
    hófehér angyalka a tavaszról énekel. Mi az?
    (hóvirág)
    
    A hóvirág után nyílok,
    kék, lila, illatos vagyok.
    (ibolya)
    
    Erdő mélyén, bokor alján
    elrejtőzve bólogat:
    hogy könnyebben rátaláljunk,
    illatával hívogat. Mi az?
    (ibolya)
    
    Kék a feje,
    a lányok nagy kedvence. Mi az?
    (ibolya)
    
    Bokrok alján meghúzódok,
    kerek levél mögé bújok.
    Lila szirmaim kibontom,
    elárul majd az illatom.
    (ibolya)
    
    Az ágaim kis báránykák,
    selymes szőrű ártatlankák.
    Nem bégetnek, nem ugrálnak,
    ők az ágról le nem szállnak.
    (barkák)
    
    Arany vagyok, űzök fagyot,
    eső nélkül nem is vagyok.
    (aranyeső)
    
    Virág vagyok, kerek vagyok,
    labda nélkül nem gurulok.
    (labdarózsa)
    
    Teregeti sárga szirmát,
    büszkén hordja koronáját.
    Zöld levelek körülállják,
    mint testőrök, úgy vigyázzák.
    (nárcisz)
    
    Kiskertemben királylány,
    színes, mint a szivárvány,
    szirma bolyhos bársonya
    piros pillék vánkosa.
    Arcocskája rád nevet...
    Találd ki, hogy ki lehet!
    (árvácska)
    
    Fehér csengettyűk,
    zöld levél alatt,
    fejüket ringatva
    földig hajlanak.
    (gyöngyvirágok)
    
    Gyöngy a nevem, szép vagyok,
    virág vagyok, illatozok.
    (gyöngyvirág)
    
    Már tavasszal kinyílik,
    kerítésen kihajlik.
    Lila virág a bokrain,
    fürtben nyílik az ágain.
    (orgona)
    
    Virágaim aprók s kékek,
    elfelejteni engem vétek.
    Mi a nevem, ha eleje
    az igen szó ellentéte?
    (nefelejcs)

    (Forrás: Miért kacag a patak? 1700 találós kérdés – Társ kiadó)

  • A lóvá tett sárkány

    A lóvá tett sárkány

    Volt egyszer egy szegény ember. Úgy hívták, hogy Tóbiás. Olyan szegény volt, hogy már szegényebb nem is lehetett, mégis minden évben szegényebb lett. Szegényebb pedig azért lett évről évre, mert minden évben született egy gyermeke. Mikor már több gyereke volt, mint ahány lyuk a rostán, Tóbiás elindult világgá, hogy munkát keressen, m a munkáért pénzt kapjon, a pénzen meg kenyeret vegyen tömérdek gyerekének.

    Ment, ment mendegélt, s elért egy széles legelőre. Azon a széles legelőn egy kunyhó állt. Tóbiás belépett a kunyhóba, hát ott lelte a juhászt. Éppen sajtot készített.

    • Munkát keresnék, nagyságos juhász úr – szólalt meg Tóbiás.

    Mire a juhász azt felelte, hogy ami munka van, azt ő elvégzi, de egy darab sajtot jó szívvel ad. Tóbiás elfogadta a sajtot. A juhász meg sürgette, hogy siessen, mert a legelő a hétfejű sárkányé, s ha a sárkány itt találja, megeszi sajtostul vagy anélkül.

    De bizony a juhász elkésett a sürgetéssel, mert alig lépett ki a kunyhóból Tóbiás, megjött a sárkány, elébe állott Tóbiásnak, és szórta a lángot, mind a hét szájából.

    Megijedt Tóbiás, de azt is látta, hogy ijedtséggel nem sokra megy. Úgy tett tehát, mintha nem félne. Meg sem várta, hogy a sárkány mit mond, hanem rátámadt nagy merészen:

    • No, te koszos sárkány, te mit keresel itt?
    • Hogy én mit keresek itt? – kérdezte a sárkány. – Ez az én legelőm, ha nem tudnád. Az meg az én kunyhóm, s a kunyhóban a juhász az én juhászom.
    • Mérkőzzünk meg – mondta Tóbiás. – Amelyikünk erősebb, azé lesz a legelő, a kunyhó, meg a juhász. De jól vigyázz, rongyos sárkánya, mert én rettentő erős vagyok ám.
    • Jó – hagyta rá a sárkány -, legyen, ahogy mondtad. De hogy mérkőzzünk?

    Körülnézett Tóbiás, s a szeme megakadt egy sziklán.

    • Hadd lám – mondta -, mit tudsz kifacsarni a sziklából.

    A sárkány egy árva szót sem szólt, csak lehasított egy darabot a sziklából. Aztán a darab sziklát a két tenyere közé fogta, ahogy a hólabdát formáljuk. Mikor ez megvolt, szorítani kezdte. Nem sokáig kellett szorítania, lisztté porladt a kemény szikla a markában.

    • Szép, szép – hagyta rá Tóbiás -, de én ennél többet tudok. Én savót préselek a sziklából.

    Vett ő is egy darab sziklát, hozzá vette a sajtot, amit a juhásztól kapott, aztán a kettőt összeszorította. A sárkány odament, s megkóstolta, mi csepeg. Csakugyan savó volt.

    • No, mondta a sárkány -, ha te ilyen erős vagy, legyünk jó barátok.
    • Nem bánom – egyezett bele Tóbiás -, de csak akkor, ha úgy tekintesz, mint bátyádat.

    Beleegyezett a sárkány, s mindjárt elindultak barátságban a legelőn. Addig mentek, míg egy cseresznyefához nem értek. Roskadozott a fa, annyi gyümölcs termett rajta.

    • Együnk! – mondta a sárkány.

    “Ennék én örömest – gondolta Tóbiás -, de soha nem tudnék arra a fára fölmászni.” De aztán eszébe jutott, hogy mit kell tenni. Mindjárt mondta is.

    • Megfogod a fa tetejét, lehúzod, s tartod, amíg én becseresznyézem. Amikor én már jóllaktam, akkor jössz sorra te. Elvégre a bátyád vagyok.

    Úgy lett, ahogy mondta, s a sárkány lehúzta a cseresznyefa koronáját, és Tóbiás addig evett, amíg a hasa dobbá nem kerekedett.

    • No – mondta a sárkány -, addig én fogtam neked, most fogd te énnekem.

    Fogni még tudta Tóbiás, de tartani már nem. Mert alighogy megfogta a cseresznyefát, a fa kiegyenesedett, Tóbiás pedig, ha addig nem is tudott, most megtanult repülni. Mikor már eleget repült, lehuppant egy bokor tövére, egyenest egy nyúlra, amelyik ott hűsölt. Megijedtek mind a ketten. A nyúl futott volna, de nem futhatott, mert Tóbiás ijedtében megfogta.

    A hétfejű sárkány meg csodálkozott, egyre csodálkozott, nem értette mi lelte Tóbiást.

    • Engem az lelt – felelte Tóbiás -, hogy megláttam ezt a nyulat a bokorban, átszökkentem hát a cseresznyefán, hogy el ne szalasszam. De meg is fogtam, ide nézz!

    A nyúlfogás úgy megtetszett a sárkánynak, hogy Tóbiást meghívta a falujába. Estére megérkeztek a sárkányfaluba, a sárkánytanyára. A sárkányok éppen vacsoráztak. Négyen ültek az asztalnál, az apa, az anya, meg a két sárkánytestvér, mindegyik előtt hét-hét tányér. Mert hétfejű sárkányok voltak mind. Mindegyik tányérban birkatokány. A négy sárkány olyan iszonyú jó étvággyal csámcsogott, mintha égiháború készülődne.

    Mikor beléptek, fölnézett a négy sárkány. Egyszerre huszonnyolc pár szem szegeződött Tóbiásra. Egy darabig csak nézték a jövevényt, aztán a sárkány apa megtudakolta:

    • Ezt az embermiszliket mi végre hoztad ide?
    • Tisztelettel beszélj az én barátomról, apám – mondta a sárkány -, mert amilyen hitvány, olyan rettentő az ereje, s ha megharagszik, mindnyájunkat felfal mérgében.
    • Ha barátod, szívesen látjuk – felelt a sárkány apa, s mindjárt meg is mutatta Tóbiásnak, hová üljön. A sárkány asszony tányért rakott elébe. Tóbiás pedig hozzálátott a birkatokánynak. Egy feje volt szegénynek, nem hét, mint a sárkányoknak, de olyan éhes volt, hogy egy fejjel is többet evett, mint amazok a héttel-héttel.

    Nem is művelt egyebet a sárkányokkal, mint evett meg aludt. Mikor reggel fölébredt, egy kicsikét megmosdott, aztán leült reggelizni, szép lassan reggelizett – reggelizett, míg meg nem szólalt a déli harangszó. Akkor már föl sem kelt az asztaltól, ugyanis hozták az ebédet. Nem sietett az ebéddel sem, hanem addig-addig eszegetett, míg leszállott az este, megszólalt a harang, s tálalták a vacsorát. Vacsorázni csak addig vacsorázott, míg elálmosodott. Mikor elálmosodott, el is aludt, s mikor aludt, egy falatot sem evett. De csak addig aludt, amíg föl nem ébredt. Mert mihelyt fölébredt, tüstént előröl kezdte az evést.

    A sárkányoknál az a szokás járta, hogy egyik nap egyik, másik nap másik hozta a vizet a kútról. A vízhordáshoz tömlőt használtak, tizenkét bivaly bőréből varrott óriási tömlőt. Egy darabig udvariaskodtak a sárkányok a vendéggel, de hogy telt-múlt az idő, a sárkány anya egyszer csak így szólt Tóbiáshoz:

    • Ma te vagy a soros, eredj vízért.

    Tóbiás odasompolygott a tömlőhöz, de úgy megijedt tőle, hozzányúlni sem mert. Hiszen mozdítani sem bírta volna. Töprenkedett, mit tegyen, hogy tegye, hogy szégyenbe ne maradjon. Rászólt hát a sárkányra:

    • Gyere, mutasd meg, hol a kút, hadd hozzak vizet.

    Mire a sárkány így válaszolt:

    • Vesd a válladra a tömlőt, megmutatom.
    • Vetném, vetném – ravaszkodott Tóbiás -, de ha a vállamra vetem a tömlőt, nem látom az utat, és soha nem találok haza a kút mellől.

    A sárkány megfogta a tömlőt, s elvezette Tóbiást a kúthoz. Szép nagy kút volt, hét falu sárkánya hordta belőle a vizet.

    Hogy oda értek a kúthoz, Tóbiás fogott egy ásót, s kezdte körülárkolni a kutat. A sárkány nézte, nézte egy darabig, aztán megkérdezte:

    • Hát te mit akarsz?
    • Hazaviszem az egész kutat – felelte Tóbiás -, legalább nem kell napról napra fáradoznunk vízhordással.

    Elkezdett a sárkány jajgatni, sivákolni, hogy ne bántsa a kutat Tóbiás, hét falu sárkánya hordja onnan a vizet, s ha Tóbiás elviszi, kitör a rettentő háborúság.

    Tóbiás úgy tett, mintha habozna, aztán félrehordta az ásót, s rászólt a sárkányra:

    • Hát ha nem akarod, hogy a kutat hazavigyem, hozz te vizet!
    • Szívesen – felet a sárkány, a tömlőt megtöltötte, vállára vetette.
    • Várj csak, sárkány koma – azzal fölugrott a tömlő tetejébe. A sárkány meg hazavitte a teli tömlőt, a tömlőn Tóbiást.

    Másnap a sárkány anya az erdőbe küldte őket fáért.

    A sárkány ősi sárkány szokás szerint hozzálátott, és egyik fát a másik után tépte ki tövestül. Tóbiás meg töprengett, töprengett, mit süssön ki, hogy szégyenben ne maradjon.

    Nem sokáig töprenkedett, mert eszébe jutott, hogy mit kell tenni. Hozott volt magával kötelet, hogy megkösse a fát, amit majd hazavisz. No, hát ezzel a kötéllel kezdte körülkeríteni az erdőt. Meglátta a sárkány, megkédezte:

    • Hát te mit akarsz?
    • Hazaviszem az egész erdőt – felelt Tóbiás -, legalább nem kell napról napra fáradoznunk a fahordással.
    • Jaj, jaj, jaj – sivalkodott a sárkány -, eszedbe ne jusson megtenni. Hét falu sárkánya jár ide fáért, ha az erdőt hazaviszed, kitör a rettentő háborúság.

    Tóbiás úgy tett, mintha habozna, aztán félrehajtotta a kötelet, s így szólt a sárkányhoz:

    • Hát ha nem akarod, hogy az erdőt hazavigyem, hozz fát énhelyettem is.
    • Szívesen – felelt a sárkány, de most már nagyon mérges volt. Miközben hol egy bükköt, hol egy tölgyet tépett ki gyökerestül a földből, egyre azon tanakodott magában, miként végezhetne Tóbiással. Addig-addig tanakodott magában, hogy beesteledett.

    Gondolták, nem mennek haza, hanem ott éjszakáznak az erdőben. Tüzet raknak a tóparton, s lefeküdnek a tűz mellé aludni. A sárkánynak bundája volt, magára terítette, Tóbiásnak szűre volt, ő meg azt terítette magára.

    Mikor Tóbiás elaludt, a sárkány lehúzta róla a szűrt, s bedobta a tóba. Úgy számított, hogy ha Tóbiás megfázik éjjel, a teste meggémberedik, akkor könnyebben elbánik vele.

    Aludt, aludt Tóbiás, amíg a fázás föl nem ébresztette. Ahogy a szemét kinyitotta, látja ám, hogy a szűr úszkál a tóban. Mindjárt megértette a sárkány számítását. Nem szólt egy szót sem, hanem vette a sárkány bundáját és rádobta a parázsra. Azzal visszafeküdt a helyére, s aludt reggelig. Reggel így szól a sárkányhoz:

    • Mit vétett neked a szűröm, hogy a tóba dobtad?

    Azzal Tóbiás fogta a botját, és rácsapott a bundára. A bunda elhamvadt a parázson, s most egyszerre hamuvá lett.

    • Így jársz magad is, ha ki nem hozod a szűröm a vízből – mondta Tóbiás, s a fogát is megcsikorgatta, hadd ijedjen meg az a beste sárkány.

    Ugrott is a sárkány, mintha nem sárkány, hanem kis kutya volna, s kihozta a szűrt a tóból.

    Aztán a sárkány összekötözte a fát, Tóbiás ráült a facsomóra, a sárkány a vállára vetette, s hazavitte a fát Tóbiással együtt.

    Délre értek haza. A sárkány anya már várta őket a kapuban. Elfogta a méreg szörnyű módon, mikor látta, hogy a fia a hátán cipeli Tóbiást. Szólt neki, hogy beszélni akar vele. Ezt mondta neki:

    • Eltakarítsd innen a barátodat, különben le is út, fel is út, nem tűrlek meg a háznál. Hát micsoda sárkány vagy te, hogy így szolgálsz egy nyomorult embermiszliket? Egy hónapja itt él a nyakunkon, s még két szalmaszálat sem tett keresztbe.

    Vakarta a sárkány a fejét, vakarta, hogy most mitévő legyen. Az anyjával nem szállhatott szembe, akármennyire félt Tóbiástól.

    Végül mégis úgy határozott, hogy megverekszik Tóbiással, lesz, ami lesz.

    • No – mondta neki -, gyere, verekedjünk meg.
    • Nem bánom – hagyta rá Tóbiás -, de mit adsz, ha én győzök?
    • Egy véka aranyat – ígérte a sárkány -, ha meg én győzök, akkor fogod magad, s hazamégy.

    Most meg Tóbiás kezdte vakarni a fejét. Vakarta, vakarta, hogy mitévő legyen. Végre kisütötte, mit kell tennie. Így szólt a sárkányhoz:

    • Legyen, ahogy akarod. De van egy kikötésem. Te mondd meg, hogy mivel verekszünk, én mondom meg, hogy hol verekszünk.
    • Jó – hagyta rá a sárkány -, verekedjünk bottal.
    • No, ha bottal verekszünk – mondta Tóbiás -, akkor menjünk, s ki-ki válasszon botot magának. Ha választottunk, megmondom, hol verekedjünk.

    A sárkány kirántott egy szálfát az árok mellől, letördelte az ágait s bejelentette, hogy ő azzal verekszik. Tóbiás egy fejszenyelet választott.

    • Hol verekszünk? – kérdezte a sárkány vérszomjasan.
    • A disznóólban – mondta Tóbiás.

    Már mentek is be a disznóólba. Elől a sárkány, mögötte Tóbiás. A szűk disznóólban a sárkány a hét fejével, a négy lábával, a két szárnyával moccanni sem bírt, nemhogy verekedni tudott volna. Tóbiás a fejszenyéllel kedvére elcsépelte.

    Mikor a sárkánynak mind a hét feje zúgott már, jajgatni kezdett, hogy hagyják abba, megfizeti a véka aranyat, mert Tóbiás győzött.

    Azután töprenkedni kezdett, hogy tegye ki Tóbiás szűrét. Addig-addig, hogy egyszerre csak így szólt:

    • Tüsszentsünk versenyt, bátya. Ha te tüsszentesz nagyobbat, egy véka aranyat kapsz, ha én tüsszentek nagyobbat, szeded a sátorfádat, s hazamégy.
    • Nem bánom – mondta Tóbiás.

    Azzal bement a házba, a sárkány teleszívta magát levegővel, s akkorát tüsszentett, hogy Tóbiás kis híján a mennyezethez ragadt, úgy odacsapta a szél. Mikor megint lábra állt, megindult a szobában köre a fal mentén, ide is nyomott valami rongyot, oda is nyomott valami rongyot, amoda is nyomott valami rongyot.

    A sárkány nézte, nézte, aztán megtudakolta:

    • Ugyan bizony mit csinálsz?
    • Én csak azt, hogy minden lyukat bedugaszolok – felelte Tóbiás.
    • Aztán miért dugaszolod be a lyukakat?
    • Hát hogy a tüsszentést ki ne eresszék, mert ha kieresztik, nem megy szét a ház a tüsszentéstől. S ha a ház nem megy szét, miből tudod meg, hogy én tüsszentettem nagyobbat?

    Térdre borult a sárkány Tóbiás előtt, úgy könyörgött, hogy ne tüsszentse el a fedelet a fejük felől, szegény sárkányok felől.

    • Ha nem akarod, nem tüsszentek – mondta Tóbiás -, de akkor ide a véka arannyal.

    A sárkány lemérte a második véka aranyat is, aztán így szólt Tóbiáshoz:

    • Verekedésben, tüsszentésben te vagy az erősebb. De hadd lám, ki erősebb a kiáltásban. Ha te kiáltasz nagyobbat, kapsz egy véka aranyat, ha én kiáltok nagyobbat, eltakarodsz a házunktól.
    • Kiálthatunk – egyezett bele Tóbiás -, de előbb menjünk a kovácshoz.
    • Menjünk, menjünk, de mi végből? – kérdezte a sárkány.
    • Hát, csak azért, hogy körülabroncsozza a fejedet. Mert ha körül nem abroncsozza ügyesen, úgy szétreped a fejed az én kiáltásomtól, mint a földhöz csapott tojás.

    Féltette a fejét a sárkány, féltette mind a hetet, lemérte hát a harmadik véka aranyat is. Azután így szólt:

    • Verekedésből, tüsszentésből, kiáltásból te vagy az erősebb. De hadd lám, ki erősebb a csattintásban. Ha te csattintasz nagyobbat, kapsz egy véka aranyat, ha én csattintok nagyobbat, elhordod innen az irhádat.
    • Megpróbálhatjuk – mondta Tóbiás.

    A sárkány vette az ostort, s akkorát csattintott, hogy Tóbiás azt hitte, lecsapott a villám.

    • Add csak ide azt az ostort – mondta aztán Tóbiás -, most én csattintok. De a szemed hunyd be, ki ne ugorjon valamiképpen. Nem venném a lelkemre.

    Behunyta a szemét a sárkány engedelmesen. Tóbiás pedig megsuhogtatta az ostort, s olyat húzott a sárkányra, hogy az ostornak is fájt. Azt hitte a jámbor sárkány, hogy a csattintás csípte meg olyan cudarul, elismerte hát, hogy vereséget szenvedett.

    • Most már tudom, hogy mindenképpen erősebb vagy nálam.
    • Előbb is tudhattad volna – felelt Tóbiás. – De látom, terhetekre vagyok, vedd a hátadra a négy véka aranyat, én a tetejébe ülök, vigyél haza békességben.

    Örült a sárkány, hogy végre megszabadul Tóbiástól, hátára kapta a zsákot a négy véka arannyal, Tóbiás a nyakába ült, azzal a sárkány ügetni kezdett Tóbiás faluja felé. Ahogy ügettek, Tóbiás egyre biztatta a sárkányt. Így biztatta:

    • Gyí, lovam, gyí.

    Hét erdőn haladtak által, hét falun haladtak által hazafelé menet. Hét erdő népe, hét falu népe látta, hogy Tóbiás sárkányháton lovagol. Hét erdő népe, hét falu népe suttogta:

    • Nézzétek csak, ott üget a lóvá tett sárkány.

    Hangosan mondani nem merték, mert volt, aki a sárkánytól félt, volt aki Tóbiástól félt. Megmaradtak hát a suttogásnál.

    A sárkány hazavitte Tóbiást a falujába. A kapu előtt kezet ráztak, s elbúcsúztak barátságosan. A sárkány még sírt is egy kicsit, mert érzékeny lelkű volt.

    Hazafelé menet a sárkány elgondolkozott. Arra gondolt, hogy soha olyan kellemesen nem telt az ideje, mint Tóbiással. Előre félt tőle, hogy odahaza a sárkányházban mennyire fog unatkozni.

    Ahogy így füstölgött magában, egyszer csak kuncogást hall a bokorból. Odanéz a sárkány a bokorba. Hát látja, hogy egy róka kacag ott, csurom könny a szeme, még a farka is lobog, olyan jól mulat. Gondolta a sárkány, megkérdi, min mulat, hadd mulasson ő is, ráfér, amilyen bús.

    • Ugyan bizony min kacagsz? – kérdezte a rókát.
    • Rajtad kacagok, sárkány koma. Ki máson kacagnék?
    • Rajtam? – ámuldozott a sárkány – Miért kacagsz rajtam?
    • Csak azért – felelt a róka -, mert te vagy az első lóvá tett sárkány, akit életemben láttam.
    • Már hogy tettek volna engem lóvá – méltatlankodott a sárkány – sárkány vagyok én, mégpedig a javából.

    Mire a róka elmondta, hogy Tóbiás tette lóvá a sárkányt. Mégpedig azzal, hogy kicsalt tőle négy véka aranyat, pedig senki semmi ember, aki nemhogy egy sárkánnyal szembe merne szállni, de még az ugatós kutyától is fél. De ez még semmi, mert ráadásul a nyakába ült, és úgy hajtotta végig az országon, mint a lovat.

    Gondolta a sárkány, ha már oda a becsülete, legalább a négy véka aranyat szerezze vissza. Tanácsot kért a rókától, hogy mit csináljon.

    • Gyere vissza – mondta a róka -, kilenc tyúkért, meg egy kakasért visszaszerzem az aranyadat.

    Mindjárt megindultak a falu felé. Amikor a kerítéshez értek, Tóbiás meglátta őket. Tudta, hogy most vagy eszébe jut valami nagyon okos, vagy többé semmi nem jut eszébe, mert a sárkány elpusztítja. Erre mindjárt eszébe jutott, ami kellett.

    Rákiáltott a rókára:

    • Hát nem kilenc sárkánybőrt ígértél? Most meg ezzel az eggyel akarod kiszúrni a szememet?

    Erre a sárkány úgy megijedt, hogy ijedtében agyoncsapta a rókát, s hazáig meg sem állt.

    Tóbiás pedig palotát épített a rengeteg aranyból. Ma is ott él kilencvenkilenc gyermekével. S a sárkányok úgy félnek tőle, mintha mindennap sárkányt reggelizne.

    (Kolozsvári Grandpierre Emil)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • Az emberről

    Az emberről

    Legalul van két karó,
    azon felül egy hordó,
    azon felül tátom-bátom,
    azon felül szortyom-hortyom,
    azon felül illancs-pillancs,
    azon felül sűrű erdő.
    (az emberi test: láb, has, száj, orr, szem, haj)
    
    Sűrű erdő, kopasz mező,
    itt két halló,
    ott két látó,
    szimmogató,
    tátogató. Mi az?
    (az embere haja, homloka, füle, orra, szeme, szája)
    
    Először négy lábon mászik,
    később két lábon jár,
    s végül három lábon botorkál.
    (az ember fejlődése)
    
    Reggel négy lábon jár,
    délben két lábon jár,
    este három lábon jár.
    (az ember fejlődése)
    
    Édesanyád gyermeke,
    de neked nem testvéred.
    (te magad)
    
    Akármilyen sűrű erdő,
    leveles ág abban nem nő.
    (haj)
    
    Piciny kis házikónak
    két világos ablaka,
    minden este bezárják,
    minden reggel kinyitják.
    (szem)
    
    Két szomszéd lakik egymás mellett.
    Mindenkit látnak, csak egymást
    nem láthatják sohasem.
    Ha tükörbe pillantasz, kitalálod.
    (szem)
    
    Két testvér egy házban él,
    de sohasem találkozhatnak.
    (szem)
    
    Csak kettő van, de a világért
    oda nem adnám senkinek.
    (szem)
    
    Tükör vagyok, de nem szobád falán,
    forrás vagyok, de nem a zöld fák alatt,
    Ablak vagyok, de nincs kék egem,
    Mint barna felhő múló vész után:
    Boltos szivárvány nyugszik fölöttem.
    Nincs ajkam, mégis mosolygom én,
    Nincsen szavam, mégis kérlelni tudlak.
    (szem)
    
    Nekem, nagyapámnak, 
    az apám apjának,
    hány szeme volt?
    (kettő)
    
    Fent haj,
    lent haj,
    ha a közepébe is jut haj,
    az baj.
    (szempilla)
    
    Reggel mi nyílik fel
    leghamarabb a házban?
    (szempilla)
    
    Melyik vízben nincsen homok?
    (a könnyben)
    
    Tető alul, tető felül,
    ének szól a kettő közül.
    (száj)
    
    Bor vedernek csont pereme,
    mindenfélét raknak bele.
    Eszik, iszik,
    soha meg nem telik. Mi az?
    (száj)
    
    Csak a szádban forgatod,
    s nem veszi be a gyomrod.
    (nyelv)
    
    Vörös kemencében,
    vörös lepény. Mi az?
    (nyelv)
    
    Ha éhes vagy megeteted,
    piros színét is kedveled.
    Ha mozgása fölösleges,
    bizony sokat árthat neked.
    (nyelv és a száj)
    
    Harminckét harcosnak kapitánya van.
    (fogak és a száj)
    
    Piros istállóban harminckét fehér fog. Mi az?
    (száj és fogak)
    
    Mi nélkül nem lehet enni?
    (száj nélkül)
    
    Tárt kapun jön, melegít,
    szűk kapun jön, hidegít. Mi az?
    (a lehelet)
    
    Érkezésük és távozásuk is fájdalmat okoz.
    Mi az?
    (fogak)
    
    Eszik, iszik, mégsem hízik,
    akinek van - pödörheti.
    (bajusz)
    
    Sudara lefelé, gyökere felfelé.
    (szakáll)
    
    Az alakja változatos,
    két kis lyuka használatos.
    Nem jó mikor nagyon tele.
    Más dolgába ne üsd bele!
    (orr)
    
    Néha hosszú, néha rövid,
    vagy sima, vagy kunkorodik.
    Van ritka, van sűrű is,
    kinő, pedig nem vetik.
    Van fekete, barna is,
    hófehér is, arany is.
    (haj)
    
    Girbe-gurba tekervényes,
    a zajokra nagyon kényes.
    Jobbról, balról hírt hoz neked,
    megkönnyíti életed.
    (fül)
    
    Csak becsukott szemmel láthatjuk. Mi az?
    (álom)
    
    Vásárban veszed,
    szirupba nem teszed,
    mégis a legédesebb.
    (álom)
    
    Mikor más aluszik, én akkor beszélek,
    zúgásomtól mégsem serken föl a gyerek.
    Fenn állva velem nem beszélnek,
    nyitott szemmel reám nem is nézhetnének.
    (álom)
    
    Mi utazik a legmesszebb,
    mégis a leghamarabb ér oda?
    (gondolat)
    
    Mit nem lehet az embertől elvenni?
    (a tudást)
    

    (Forrás: Miért kacag a patak? 1700 találós kérdés – Társ kiadó)

  • Táj

    Táj

    Csobog, csacsog, csörgedez,
    fűnek-fának köszöngetve
    lágy hangon énekel.
    Sietve surran a fák alatt,
    meg-megcsobban,
    majd elhallgat,
    titkot súg a halaknak. Mi az?
    (patak)
    
    Ágazik, bogazik,
    sohasem virágzik. Mi az?
    (patak)
    
    Jött a hegyről, jődögélt,
    s amikor a völgybe ért,
    lábujjhegyen, lassacskán,
    csörgedezett tétován.
    Bámészkodott,
    meg-megállott,
    sajnálta, hogy a pisztrángok
    nem jöttek a hegyről véle,
    s félve gondolt már előre
    a girbegörbe jövendőre.
    Érezte, a kedve fogy.
    S hát egyszer csak látja,
    hogy gigágázó lúdcsapat
    fut felé, s ijedtében átszaladt
    a legelső híd alatt.
    Nem volt ő más, csak a...
    (patak)
    
    Éjjel-nappal ágyát mossa,
    messze hallik mormogása,
    fecseg-locsog, nem nyugszik,
    éjszaka sem aluszik. Mi az?
    (folyó)
    
    Éjjel-nappal ágyban van,
    mégsem alszik soha. Mi az?
    (folyó)
    
    Mindig fut, mégsem fáradt el.
    Mi az?
    (folyó)
    
    Úton megyen, meg nem áll,
    földön fekszik, fel nem áll,
    ágazik-bogazik,
    mégsem hajt levelet. Mi az?
    (folyó)
    
    Hegyen megyen, meg nem áll,
    földön fekszik, fel nem áll,
    hanyatt fekszik, úgy szalad,
    erdőn, völgyön át halad,
    ágazik, bogazik,
    mégsem levelezik. Mi az?
    (folyó)
    
    Zúgva-zengve zuhog alá
    ha gát állja útját,
    majd csendesen hömpölyögve,
    minden akadályt legyőzve
    folytatja az útját. Mi az?
    (folyó)
    
    Ide s oda kanyarog,
    nyárban sokszor sanyarog,
    mikor aztán van mit inni,
    veszedelmes szokott lenni.
    Ember, állat neki egy,
    felfalja, ki neki megy,
    víz a lelke, jég a háta,
    aki ügyes, kitalálja.
    (folyó)
    
    Lábat rajtam ne keress,
    léptem mégis oly sebes,
    éjjel-nappal szaladok,
    s mégis ágyban maradok.
    (folyó)
    
    Hegyek között született,
    etették a felhők.
    Vízen élt csak, egyebet
    sosem evett - s megnőtt.
    Nyáron puha, mint a szél,
    s házat visz a hátán.
    Kővé lesz, ha jön a tél,
    s téged se bír el tán.
    Betakar, ha meleged van,
    s már nem izzadsz - csuda jó,
    ha kijössz, a fogad koccan.
    Mondd meg, mi ez?
    (folyó)
    
    Szalad, szalad láb nélkül,
    mindent elnyel torok nélkül.
    Ágya van, de nem alszik. Mi az?
    (folyó)
    
    Nincsen pihenésem, nincsen maradásom,
    ágyban fekszem, még sincs soha megnyugvásom.
    A vándornak útját állhatom kevélyen,
    de többször könnyítem, s megrövidítem.
    Hideg keblemtől sok állat éltét szívja,
    s lettem már soknak gyászos, hideg sírja.
    S ha végre futásom fáradtan bevégzem,
    ami magam vagyok, sírom is az lészen.
    De bárha síromba egyre temetkezem,
    futásom mégis egyre tart szüntelen.
    (folyóvíz)
    
    Feketében kezdődik,
    feketében végződik,
    mégis kék. Mi az?
    (Duna)
    
    Feketétől ered, feketébe ömlik,
    mégis kéknek mondják.
    Hosszú utat tesz meg,
    hajókat hord hátán,
    de ha útja véget ér,
    megpihen a tenger mélyén.
    (Duna)
    
    Két testvér egymásért epekedik,
    de soha-soha nem találkozik. Mi az?
    (a folyóvíz két partja)
    
    Éjjel-nappal szájalhatok,
    berekedni mégsem fogok.
    (vízesés)
    
    Nyáron táncol, ringatózik,
    télen jól betakarózik. Mi az?
    (tó)
    
    Ágaskodik, feltornyosul,
    alázuhan, majd elsimul.
    ha nem leszel úrrá rajta,
    a képedet arcul csapja.
    (hullám)
    
    Se tenger, se puszta - 
    hajó be nem járja,
    ember nem lép rája. Mi az?
    (mocsár)
    
    Két domb között rátalálsz. Mi az?
    (völgy)
    
    Nem foghatsz meg, nem is láthatsz,
    ha akarod, megtalálhatsz.
    Lehetsz felnőtt, lehetsz gyerek,
    veled éppúgy feleselek.
    Mondd meg nekem, mi a nevem?
    (visszhang)
    
    Egy nyelvet sem tud, 
    mégis minden nyelven beszél. Mi az?
    (visszhang)
    
    Neve van, teste nincs,
    ha kérdezed - megfelel. Mi az?
    (visszhang)
    
    Nagyot kiáltok - visszakiált,
    ha hallgatok - ő is hallgat. Mi az?
    (visszhang)
    
    Bár egy szót sem értek,
    mindent megismétlek.
    (visszhang)
    
    Aki a nevem kimondja,
    azonnal megsemmisít engem.
    (csend)

    (Forrás: Miért kacag a patak? 1700 találós kérdés – Társ kiadó)

  • Dinnyeházikó

    Dinnyeházikó

    Dél volt, mikor a bátor kis veréb, no meg a félénk kis egér batyut kötött, s elindult vándorolni.

    • Hová, hová ilyen korán? – rikoltozott a körtefán a telhetetlen cinke.
    • Túl árkon, bokron, dombokon, sárga rét áll a homokon. Elmegyünk hát, és felkeressük mert kincset őriznek ott a tücskök.
    • Kincset? Miféle kincset? Nem hiszem!
    • Elhiheted, cinke, hiszen hallhattad te is. A nyári éjben cirpelte mind vagy reggelig:
    Cirr-cürr, cirr-cürr,
    csörren a kincs, a kincs!
    Cirr-cürr, cirr-cürr,
    a kincs, a kincs!

    Ment, ment tehát a bátor kis veréb, no meg a félénk kis egér végig a kerten, kert mögött, a kert mögötti fák között. Éjfélre már oda is értek.

    Éppen akkor bújt elő a hold. Aranyos fénye mind lefolyt az éji tájra. Arany csillant a dombokon, a domb előtti homokon. Arany csurrant a fákra.

    • De szép! Ó, milyen csodás! Egérkém, drága, jer, no lásd, itt kell a kincset megkeresni!

    Kéz a kézben osontak bokron át, lapuleveses sűrűn át. A tücskök énekeltek:

    Cirr-cürr, cirr-cürr,
    csörren a kincs, a kincs!
    Cirr-cürr, cirr-cürr,
    a kincs, a kincs!

    De a két barát nem talált mást, csak egy sereg jánosbogárkát.

    • Ne menjünk tovább, kis veréb! – kérlelte társát az egér. – Jaj, félek, nagyon félek!
    • Mitől félsz, mondd, ó, kis bohó? Nincs erre héja, macska, se mohó bagoly vagy mérges kánya. Csak a bogarak élnek itt s a kincset rejtő tücskök.

    Futottak hát tovább, tovább, de kincset egyik sem talált a tücsökzenés réten.

    • Ó, miből veszünk kalapot? Napernyőt meg gombos botot? Nyakkendőt néked és nekem szép, nyloncsipkés inget? – sírt, sírt a kedves kis egér, de jókedvű kis veréb ismét csak megnyugtatta:
    • Ne félj, míg engem látsz, szívem! E csodás réten nem hiszem, hogy ne akadna egy rézgaras se.

    Futottak hát tovább, tovább, és egyszerre csak egy óriási görögdinnyére leltek.

    • Mit mondtam? – szólt a kis veréb. – Itt van a tündérvárunk! Kívül fénylő zöld, belül piros, egyszóval modern és csinos, bár ki kell tatarozni.

    A két jó barát azonmód szorgos munkába kezdett. Ajtót fúrt, három ablakot, kéményt is rakott, jó nagyot, és belül a dinnyét kirágta kényelmesre.

    Beköltözött a két barát, bezárták a ház ajtaját, s a tücskök énekeltek.

    Pufók szellő a dombokon felébredt. Szállt a homokon át egyenesen a dinnyeházhoz. Megtetszett néki, ott maradt, és lágyan ringatni kezdte.

    • Érzed, egérkém? Mily csodás! Mint a legpuhább hintaágy, oly kellemes a fészkünk! – örült a bátor kis veréb a szellő játékának.

    Majd eső jött. A zöld tetőt öklözte, egyre mosta.

    • Hallod, aranyos egerem? Eső kopog az ereszen! A legjobb dob sem verne ki ennél vidámabb ritmust. Jer, táncoljunk egy kopogóst, vagy járjunk el egy topogóst, ahogy a szél is járja.

    Szélvész rikoltott mérgesen. Jégeső vert az ereszen. A két barát csak táncolt.

    Dühöngő orkán jött. Ó, rettenet! Kicsavarta a tölgyeket a szemközti erdőben! Majd a tündöklő házikót, a kedves dinnyeházikót száráról – hopp! – letörte, sebes patakba lökte.

    • Mit búsultok a partokon? Fityiszt se félünk! Nem bizony! – kiáltott ki a kis veréb a rémült tücsköknek. – Leúszunk mi a tengerig, hajókázunk ott reggelig, és meghívjuk a cápát vacsorázni.

    Becsukta a két ablakot, és víg matróznótába fogott:

    Liccs-loccs, liccs-loccs,
    úszik a kincs, a kincs!
    Liccs-loccs, liccs-loccs,
    miénk a kincs!

    Úszott, úszott a házikó, a kedves dinnyeházikó, vele a bátor kis veréb s a félénk kis egérke.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Egy furcsa kirándulás

    Egy furcsa kirándulás

    Légy uram és Méhe néne kirándulni ment.

    Kikocsizott a sziklacsúcshoz, és hozzáfogott a hegymászáshoz.

    két hátsó lábával a sziklafokra állott, kettővel botot fogott, kettővel pedig kapaszkodott. A sziklacsúcsra már-már mind a kettő feljutott, amikor Méhe néne meglátott az egyik kiszögellésben egy pompás virágot.

    • Ó, miért is nincs hetedik lábam, amivel a virágot letépném?! – sírt Méhe néne – Légy uram, e szép virágnak sűrű mézét de megenném, de szeretném!

    Ám Légy uram nem szerette a mézet. Így szólt tehát Méhe nénéhez:

    • Ó, Méhe, Méhe! Láthatod, hogy nekem is csak hat láb jutott! kettővel a sziklaperemen állok, kettővel botot fogok, kettővel pedig kapaszkodom. ne kívánd hát, hogy nyúlja érte, és miatta leessek a mélybe.

    Mivel az, hogy szárnyuk is van, eszükbe sem jutott, és hetedik lábuk sajnos nem volt nekik, a sziklafalon civakodtak egészen estelig. Idejük így is letellett. Jött a kocsi, és menni kellett.

    Így történt, hogy a síró Méhe néne és zsémbes Légy uram a sziklacsúcsra fel nem jutott, és a csodás tájból semmit sem láthatott.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)