Dinnyeházikó

Dél volt, mikor a bátor kis veréb, no meg a félénk kis egér batyut kötött, s elindult vándorolni.

• Hová, hová ilyen korán? – rikoltozott a körtefán a telhetetlen cinke.
• Túl árkon, bokron, dombokon, sárga rét áll a homokon. Elmegyünk hát, és felkeressük mert kincset őriznek ott a tücskök.
• Kincset? Miféle kincset? Nem hiszem!
• Elhiheted, cinke, hiszen hallhattad te is. A nyári éjben cirpelte mind vagy reggelig:

Cirr-cürr, cirr-cürr,
csörren a kincs, a kincs!
Cirr-cürr, cirr-cürr,
a kincs, a kincs!

Ment, ment tehát a bátor kis veréb, no meg a félénk kis egér végig a kerten, kert mögött, a kert mögötti fák között. Éjfélre már oda is értek.

Éppen akkor bújt elő a hold. Aranyos fénye mind lefolyt az éji tájra. Arany csillant a dombokon, a domb előtti homokon. Arany csurrant a fákra.

• De szép! Ó, milyen csodás! Egérkém, drága, jer, no lásd, itt kell a kincset megkeresni!

Kéz a kézben osontak bokron át, lapuleveses sűrűn át. A tücskök énekeltek:

Cirr-cürr, cirr-cürr,
csörren a kincs, a kincs!
Cirr-cürr, cirr-cürr,
a kincs, a kincs!

De a két barát nem talált mást, csak egy sereg jánosbogárkát.

• Ne menjünk tovább, kis veréb! – kérlelte társát az egér. – Jaj, félek, nagyon félek!
• Mitől félsz, mondd, ó, kis bohó? Nincs erre héja, macska, se mohó bagoly vagy mérges kánya. Csak a bogarak élnek itt s a kincset rejtő tücskök.

Futottak hát tovább, tovább, de kincset egyik sem talált a tücsökzenés réten.

• Ó, miből veszünk kalapot? Napernyőt meg gombos botot? Nyakkendőt néked és nekem szép, nyloncsipkés inget? – sírt, sírt a kedves kis egér, de jókedvű kis veréb ismét csak megnyugtatta:
• Ne félj, míg engem látsz, szívem! E csodás réten nem hiszem, hogy ne akadna egy rézgaras se.

Futottak hát tovább, tovább, és egyszerre csak egy óriási görögdinnyére leltek.

• Mit mondtam? – szólt a kis veréb. – Itt van a tündérvárunk! Kívül fénylő zöld, belül piros, egyszóval modern és csinos, bár ki kell tatarozni.

A két jó barát azonmód szorgos munkába kezdett. Ajtót fúrt, három ablakot, kéményt is rakott, jó nagyot, és belül a dinnyét kirágta kényelmesre.

Beköltözött a két barát, bezárták a ház ajtaját, s a tücskök énekeltek.

Pufók szellő a dombokon felébredt. Szállt a homokon át egyenesen a dinnyeházhoz. Megtetszett néki, ott maradt, és lágyan ringatni kezdte.

• Érzed, egérkém? Mily csodás! Mint a legpuhább hintaágy, oly kellemes a fészkünk! – örült a bátor kis veréb a szellő játékának.

Majd eső jött. A zöld tetőt öklözte, egyre mosta.

• Hallod, aranyos egerem? Eső kopog az ereszen! A legjobb dob sem verne ki ennél vidámabb ritmust. Jer, táncoljunk egy kopogóst, vagy járjunk el egy topogóst, ahogy a szél is járja.

Szélvész rikoltott mérgesen. Jégeső vert az ereszen. A két barát csak táncolt.

Dühöngő orkán jött. Ó, rettenet! Kicsavarta a tölgyeket a szemközti erdőben! Majd a tündöklő házikót, a kedves dinnyeházikót száráról – hopp! – letörte, sebes patakba lökte.

• Mit búsultok a partokon? Fityiszt se félünk! Nem bizony! – kiáltott ki a kis veréb a rémült tücsköknek. – Leúszunk mi a tengerig, hajókázunk ott reggelig, és meghívjuk a cápát vacsorázni.

Becsukta a két ablakot, és víg matróznótába fogott:

Liccs-loccs, liccs-loccs,
úszik a kincs, a kincs!
Liccs-loccs, liccs-loccs,
miénk a kincs!

Úszott, úszott a házikó, a kedves dinnyeházikó, vele a bátor kis veréb s a félénk kis egérke.

(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)