Kategória: Mesegyűjtemény

Mesetár, mesék

  • Téli lakoma

    Téli lakoma

    Tél lett. Vastag hótakaró borította a földet. Az erdei állatok éheztek és fáztak.

    Mit tett a kis sün? Tüzet rakott. Sütni való tököt vette elő. A tököt felvágta, magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta. A tökdarabokat megsütötte. A tökmagot megpörkölte.

    Mit tett ezután a kis sün? Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét bekötötte kockás sáljával. Az illatozó sülttök-darabokat tálcára rakta, és kült az odúja elé.

    • Itt a finom, forró mézízű eledel! – rikkantotta.

    A vidám kínálgatásra odasereglettek az állatok:

    a róka,

    a farkas,

    a vadkan és a kit fia,

    az őz, a borz és a nyúl.

    A hangos sürgés-forgásra felébredt barlangjában Medve Pál.

    • Brumm, brumma! Mi lehet ez? – indult a lakomázók felé.

    Hű, de megörült a jó ételnek! Hat darabot falt fel belőle. Mikor vége lett a lakomának, örömében meghívta magához a kis sünt téli vendégnek.

    A kis sün beköltözött Medve Pálhoz.

    Pipázgattak, dominóztak, és hozzá pörkölt tökmagot rágtak.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon, Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Kiugrott a gombóc…

    Kiugrott a gombóc…

    Kiugrott a gombóc a fazékbul,
    utána a molnár fazekastul.
    Stul-stul-stul, fazekastul.
    
    Elfutott a molnár fazekastul,
    követte őt Böske néni sodrófástul,
    Stul-stul-stul, sodrófástul.
    
    Futott Böske néni sodrófástul,
    utána meg Miska apó unokástul,
    Stul-stul-stul, unokástul.
    
    Futott Miska apó unokástul,
    követte őt a kis házuk ablakostul.
    Stul-stul-stul, ablakostul.
    
    Sietett a kis ház ablakostul, 
    utánuk a kis kert eperfástul.
    Stul-stul-stul, eperfástul.
    
    Futott, loholt a kert eperfástul,
    utána meg cirmos cica kiscicástul.
    Stul-stul-stul, kiscicástul.
    
    Ráugrott a cirmos a gombócra,
    s megetette kisfiával lekvárostul.
    Stul-stul-stul, lekvárostul.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • A bűvös gomba

    A bűvös gomba

    Esett, esett az eső, s a fűzfa alatt bűvös gomba nőtt.

    Piros kalapban ült a fűben, s giling-galangozott, mint a harang. Meglátta a gombát a róka.

    • Ez ám az igazi móka! A bűvös gombát letöröm, s a kalapomra kötözöm. Hadd harangozzon ott!

    Kacagott, harangozott a gomba, s meg sem mozdult, bármint is erőlködött a róka.

    De nemsokára arra jött a farkas.

    • Ne búsulj, róka! Majd én letöröm.

    Kacagott, harangozott a gomba, s meg sem mozdult, bármint is erőlködött a farkas és a róka.

    A róka, a farkas ült búsan. És akkor jött a medve.

    • Mit búsultok? A gombát letöröm!

    Kacagott, harangozott a gomba, s meg sem mozdult, bármint is erőlködött a medve, a farkas és a róka.

    Nem akadt hát az erdőben senki fia, ki a gombával elbírt volna.

    Körülülték az állatok, s hallgatták a gombát, ki harangozott és kacagott.

    És akkor jött a kis madár, az icipici kis madár, ki kisebb volt, mint a mókus ökle, s a bűvös gombát, hopp, letörte!

    Felrepült vele, fel a magas égre, a sugárzó tündöklő égre.

    S a gomba ott is harangozott:

    Giling-galang, furfangos róka!
    Ez ám az igazi móka!
    Farkas és medve nem bírt velem,
    az icipici madár elbírt velem.
    Giling-galang, elbírt velem.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Az állatok nyelvén tudó juhász

    Az állatok nyelvén tudó juhász

    Ahogy mentem, mendegéltem, elmentem Pelegre, ott láttam jászolhoz kötözve a sok mesét, abból választottam ezt a legszebbiket.

    Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is tulnan volt, az üveghegyen innen volt, kidőlt-bedőlt kemencének egy csepp oldala sem volt, teli volt kaláccsal, egy se volt benne. Hát hol volt, hol nem volt, egyszer egy juhász. Ahogy a juhait őrzötte az erdőben, meglátott messziről egy tüzet. Abban egy rettentő nagy kígyó sírt:

    • Segítsél ki, te szegény ember, jótét helyett jót várja; mert az én édesapám a kígyók királya, és megjutalmazza a te hűségedet.

    Hát kapta a juhász, levágott egy karót, s azzal kivette a kígyót a tűzből. A kígyó elmászott egy darabon. Felemeltek ott ketten egy nagy követ. A kő alatt lyuk volt; azon lementek a föld alá, a kígyók királyához. Kérdezte a kígyók királya:

    • Mit kívánsz, te szegény ember, amiért a fiam életét megmentetted a haláltól?

    Azt mondta a szegény ember, csak azt kívánja, hogy az állatok nyelvét értse. A kígyó királya megadta, de egy feltétel alatt, hogy azt senkinek se merje elmondani, mert akkor azonnal meghal. Azzal visszajött az ember a földre.

    Ahogy hazafelé utazott, meglátott egy odvas fát. Ült azon két szarka. Azt mondta egyik a másiknak:

    • Hej, ha tudnák az emberek, hogy mennyi pénz van ebben az odvas fában, milyen boldogok lennének belőle!

    A juhász meghallotta; megjegyezte a fát. Elment haza. Később eljött szekérrel a pénzért, hazavitte. Nagygazda lett belőle.

    Elvette a számadó lányát. Az asszony mindig kérdezgette, hogy honnan van nekik annyi pénzük. A juhász azt mondta:

    • Ne kérdezd, az Isten adta.

    Odahaza, a szobában, a kemencenyakon ült két macska. Azt mondja az öreg macska a kismacskának, hogy mivel ő kisebb s könnyen befér a kamrába, lopjon neki szalonnát. Erre a juhász elnevette magát. Kérdezte a felesége, hogy mit nevet. Elmondta, hogy az öreg macska mit mondott a kis macskának. Kérdezte a felesége, hogy honnan érti azt a beszédet?

    • Ha te tudnád! De nem szabad megmondanom, mert akkor meghalok.
    • Mindegy, csak mondjad meg! – mondta a felesége.
    • Nem lehet! – kötötte magát a juhász.

    De egyszer vásárra készültek. Az asszony ült a kanca lóra, az ember pedig a csődörre. Az asszony elmaradt egy kicsit. A csődör ekkor rányerített a kancára, hogy miért nem jön hamarább. Ez meg azt mondta:

    • Könnyű neked, te csak azt a sovány embert viszed, én meg ezt a kövér asszonyt itt-e!

    A juhász ezt mind értette; megint elnevette magát. A felesége most is kérdezte, hogy mit nevet. Hát elmondta, hogy mit mondott a csődör a kancának. Az asszony rákezdte, hogy mondja meg neki, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. De a juhász azt mondta, nem szabad, mert mindjárt meghal, ha megmondja.

    Hazamentek. Odahaza a farkasok elmentek bárányt kérni a kutyáktól. A kutyák azt mondták, hogy nem lehet, azután mégis négyet odaígértek. De az öreg Bodri kutya azt mondta:

    • Gyalázatosak, hogy meritek a gazdánk juhait odaadni?

    A gazda ezt mind értette, a kutyákat szétkergette, csupán a Bodrinak adott egy nagy karéj kenyeret.

    Hát az asszony ismét kérdezte, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. A juhász azt mondta, ő meghal, ha megmondja. Az asszony erre azt mondta, hogy mindegy, ha meghal is, csak mondja meg. Erre a juhász koporsót csináltatott és belefeküdt. Még annyit mondott, hogy hadd adjon utoljára a Bodrinak egy darab kenyeret. De a Bodrinak nem kellett, mert nagyon szomorú volt, sajnálta a gazdáját.

    Hanem ekkor bement a hetyke kakas, és nagy kényesen ette a kenyérdarabot. Azt mondta a Bodri neki:

    • Ó, te átkozott gonosz állat, hogy esik jól a kenyér olyan kényelmesen, mikor a drága jó gazdánk most haldoklik?

    De a kakas azt mondta:

    • Te bolond! Te is olyan bolond vagy, mint a gazdád; nem tud egy asszonynak parancsolni. Ládd énnekem húsz feleségem van; mégis tudok mindegyiknek parancsolni.

    Erre a juhász felugrott, jól megverte a feleségét, hogy többet nem kérdezte, honnan tudja az állatok nyelvét.

    (Illyés Gyula)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • Elgurult az “o” betű

    Elgurult az “o” betű

    Elgurult az “o” betű a szék alá. Onnan pedig kigurult az udvarra. Meglátta a kis kakas.

    • Itt gurul az “o” betű! Hopp, hopp! Megofogom!
    • Ha megfognál, bekapnál! Nem várlak meg, kis kakas! – kiáltott a fürge “o”, s átgurult a kis kapun.

    Gurult, gurult a rétre, kerek réten a kúthoz. Ott megmosakodott és megtörülközött.

    Arra ment a csiga. Az “o” betű felült a csiga hátára. Kilovagolt az erdőre. Hatalmas málnabokorhoz ért. Az “o” betű falatozni kezdett. A málnabokor túlsó oldalán a medve evett.

    • Brumma, brumma, megfoglak! – kiáltott az “o” betűnek.
    • Próbált engem megfogni a kakas is. Ő sem fogott meg. A medve sem fog meg! – rikkantott az “o” betű, s hopp, leugrott a sűrűbe.

    Gurult, gurult az “o” betű. Kigurult az útra. Meglátta őt a róka.

    • Nini! Itt gurul az “o”! Hopp, megfogom!
    • Próbált engem megfogni a kakas is, a medve is. Ők sem fogtak meg. A róka sem fog meg! – nevetett az “o” betű, s fürgén tovagurult.

    Hát amint gurult, gurult, a kis rigó elé gurult.

    A kis rigó felkapta.

    Itt a vége, fuss el véle!

    (Forrás: Varga Katalin: Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyviadó)

  • Körbe-körbe

    Körbe-körbe

    Juliska a rétre ment.
    A Bodri vele ment.
    A Cirmos vele ment.
    A kakas vele ment.
    A baba vele ment.
    A mackó vele ment.
    A labda vele ment.
    A kosár vele ment.
    A bögre vele ment.
    A kispárna vele ment.
    
    Juliska ki a ki a rétre ment. 
    A Bodri ki a ki a rétre ment.
    A Cirmos ki a ki a rétre ment.
    A kakas ki a ki a rétre ment.
    A baba ki a ki a rétre ment.
    A mackó ki a ki a rétre ment.
    A labda ki a ki a rétre ment.
    A kosár ki a ki a rétre ment.
    A bögre ki a ki a rétre ment.
    A kispárna ki a ki a rétre ment.
    
    Otthon maradt a kis bence.

    (Forrás: Varga Katalin: Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • A kis egér hídja

    A kis egér hídja

    A kis egér látogatóba ment rokonaihoz. Közben az eső megeredt.

    Mikor a kis egér hazaindult, rémülten látta: az árok megtelt vízzel.

    • Ó, ó, miként kerülök a túlsó partra? – sírdogált.

    Odarepült a kis cinke. Odarepült a kis veréb. Odafutott a kis béka.

    • Ne sírj, egérke! Segítünk! – mondták.

    Vastag faágat kerestek. A cinke és a veréb megfogta a faág két végét, a béka megfogta a közepét. Az árok fölé fektették.

    • Itt a pompás híd! – kiáltották.

    A kis egér boldogan futott át a faágból rögtönzött hídon. A túlsó partról sokáig integetett kis barátaink. Azután hazament.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • A prücsök krajcárkája

    A prücsök krajcárkája

    Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis prücsök. Ez a kis prücsök mit gondolt, mit nem magában, elég az, hogy kiugrott a kemence háta mögül s elindult világot látni.

    Ment, mendegélt a kis prücsök, hegyeken, völgyeken által, erdőkön, mezőkön keresztül, s egyszer csak megáll, néz, néz, csudálkozik: valami fényeset látott a földön.

    • Ugyan, mi lehet ez a fényeske? – kérdezi magában.

    Jobban megnézi, fel is veszi, tél-túl megvizsgálja s nagyot kiált a kis prücsök:

    • Hiszen ez krajcárka!

    Az ám, csakugyan krajcárka volt.

    Hej, uram, teremtőm, örült a kis prücsök, de hogy örült! Tovább ugrált, szökdécselt nagy vígan s folyton azt cirpegte: “csak van, akinek van, csak van, akinek van!”

    Bezzeg, hogy van, akinek van s nincs, akinek nincs. Ez már aztán szent igazság.

    Hanem a jó kedve hamar búra fordult. Éppen jött az úton vele szembe egy obsitos katona. Ez meglátta a kis prücsöknél a fényes krajcárkát, s gondolta magában: ugyan minek a prücsöknek pénz.

    No, ebben szent igaza volt az obsitosnak.

    Hirtelen lehajolt a földre, nyakon csípte a kis prücsököt s elvette tőle a fényes krajcárkát.

    Haj, de elszomorodott erre a kis prücsök! Nem is ment tovább, nagy bújában, bánatában visszafordult s meg sem állott hazáig. S amint ment, mendegélt hazafelé, folyton azt ciripelte: “Csak így bánnak a szegénnyel, csak így bánnak a szegénnyel!”

    (Benedek Elek)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)