Mesemondó blog

Kategória: Mesegyűjtemény

Mesetár, mesék

  • A tavitündér

    A tavitündér

    Élt egyszer valaha régen egy molnár a feleségével. Szerették egymást, boldogan éltek, jól ment a soruk, évről évre gyarapodott a vagyonuk. Hanem a balszerencse többnyire loppal jár, s orvul csap le az emberre. Így történt a molnárral is: egyszerre csak elkezdett apadni a vagyonkája, addig-addig, míg a végén már-már elúszott a malma is, amelyben lakott. Ott tartott a szerencsétlen, hogy napról napra azt várta, mikor verik meg a dobot az udvarán, mikor árverezik el a feje fölül a tetőt.

    – Koldusbotra jutunk, mehetünk világgá – sóhajtozta sokszor. Szegény már aludni sem tudott, elvette a sok gond az éjszakai nyugodalmát. Jóformán a szemét sem hunyta le, csak töprengett, emésztette magát, és forgolódott keservesen az ágyában. Egyszer egy hajnalon már napkelte előtt talpon volt; gondolta, kimegy egy kicsit a szabadba, hátha így könnyíthet valamicskét a szívén. Ide-oda barangolt a környéken, s éppen akkor ért fel a malomgátra, amikor az égen felragyogott az első napsugár. Abban a pillanatban a molnár mintha valami lágy csobbanást hallott volna a tóban. Meglepődve megfordult: hát egy szép lány emelkedett ki a szeme előtt a vízből; finom, szép kezével összefogta a haját, s ez a sűrű haj kétoldalt leomlott, egész habfehér testét beborította. “Ez a tó tündére!” – gondolta a molnár, és félelmében moccanni sem mert. A tavitündér azonban rámosolygott, lágyan csengő hangon a nevén szólította, és megkérdezte tőle, miért olyan szomorú. A molnár eleinte csak hallgatott, de a tündér addig biztatta, addig bátorította, míg a végén megemberelte magát, és elmondta a búját-baját. – Azelőtt jómódban éltünk, most meg olyan szegények vagyunk, akár a templom egere!

    – Légy nyugodt – mondta a tavitündér –, gazdagabbá és szerencsésebbé teszlek, mint amilyen valaha is voltál. Ennek fejében csak egyet kell megígérned: azt, hogy nekem adod az első újszülöttet, amelyik a házadban látja meg a napvilágot. A molnár azt gondolta magában: “Ugyan mi más újszülött lehetne otthon, mint egy kutya- vagy egy macskakölyök!” Ráállt az alkura, a tündér pedig alámerült a tóba. A molnár egészen megvigasztalódott, sietett haza a malomba, hogy elújságolja a feleségének, milyen szerencse érte, s hogy véget értek már a rossz napok, letelt a hét szűk esztendő, s megint jólét köszönt rájuk. Hát amint befordul a kapun, szalad elébe vidáman a szolgálólány, és már messziről lelkendezve kiabálja:

    – Molnár uram! Molnár uram! Örvendezzék! Nagy újság van a házban! – Ugyan mi? – kérdezte a molnár. – Negyedórája sincs még, hogy a molnárné asszony gyönyörű kisfiú hozott a világra! A szerencsétlen molnárt mintha villám sújtotta volna. Csak állt, állt szegény feje, és elsötétült előtte a világ. Lám, rászedte az álnok tündér; előre tudta, hogy fia fog születni, és fondorlatosan elcsalta tőle! Leszegett fejjel lépett oda a felesége ágyához.

    – Talán nem is örülsz ennek a szép gyereknek? – kérdezte az asszony neheztelve, ahogy meglátta az ura szomorú képét. Erre a molnár leült az ágya szélére, tenyerébe hajtotta a homlokát, és akadozva, könnyeivel küszködve elmesélte, mi történt vele, mit ígért a tavitündérnek. – Mit ér a szerencse, mit ér a gazdagság, ha el kell veszítenem édes egy fiacskámat?! – kesergett. – De hát mit tehetek?

    Még aznap eljöttek a rokonok szerencsét kívánni. A molnár nekik is elmondta a dolgot, tőlük is tanácsot kért, de azok csak a vállukat vonogatták, nem tudtak mit mondani, csak azt nézték, hogy minél előbb elbúcsúzhassanak; iparkodtak kifelé, akár egy halottasházból. A molnárékra pedig jó napok virradtak. Amihez a gazda hozzákezdett, minden sikerült neki. Konyha-kamra mintha magától telt volna meg, és éjszakánként megfiadzott a ládafiában a pénze. Hamarosan gazdagabb lett, mint valaha. De akármilyen jómódba jutott is, nem tudott igazán örülni neki. Egyre gyötörte a szívét az ígéret, melyet a tavitündérnek tett. Valahányszor a tó mellett vitt el az útja, mindig elfogta a félelem, hátha felbukkan a tündér, és figyelmezteti az adósságára. A kisfiúnak pedig a világért sem volt szabad a partnak még csak a tájékára sem mennie.

    – Vigyázz – mondogatta neki az apja –, veszedelmes hely az: egyszer csak kinyúlik a vízből egy kéz, és leránt a mélybe! Nem is ment a fiú soha arrafelé; de a tündér sem mutatkozott többé. A molnár kezdett lassacskán megnyugodni. Teltek-múltak az évek, a gyerek szép legénykévé serdült, és beállt tanulni egy vadászhoz. Jól kitanulta a mesterségét, derék vadász lett belőle, s a falusi földesúr szívesen a szolgálatába fogadta. Lakott abban a faluban egy szép, szemrevaló, becsületes leány. Ez nagyon megtetszett a vadásznak. Egyre csak ott sétálgatott az ablaka alatt, aztán egy szép napon beállított hozzá egy nagy csokor virággal, és megkérte a kezét. A lány igent mondott, és hamarosan megülték a lakodalmukat. A földesúr nászajándékul takaros kis házat adott a fiataloknak; s ettől fogva ott éltek boldogan, békességben, szíves szeretetben.

    Történt egyszer, hogy a vadász egy szép karcsú őzet vett üldözőbe. A vad kifutott az erdőből a szabad mezőre, de a vadász utána iramodott és lelőtte. Örült neki, mert ritka szép állat volt; nyomban nekiállt, és megnyúzta a. késével. Munka közben véres lett a keze; nem akart így beállítani a feleségéhez. “Még megijedne azt hinné, megvágtam magamat” – gondolta. Ott volt a közelben a tó, ezüstösen csillogott a tükre, félkörben nádas zöldellt körülötte, elöl pedig szép gyepes parttal lejtett színéig a mező. Odább pedig a malomgátat lehetett látni meg a malom mohos tetejét; de ott hosszú esztendők óta más őrölte a búzát, mert az öreg molnár feleségestül a sírban nyugodott már. A fiatal vadásznak eszébe sem jutott, hogy ehhez a tóhoz neki hajdanában még csak közelíteni sem volt szabad. Ledobta a vad lenyúzott bőrét a gyepre, beszúrta a földbe a vadászkését, melléje letette a táskáját, s odalépett a vízhez, hogy lemossa a kezét. Abban a pillanatban, amint az ujját belemártotta, felbukkant a tóból a tündér. Gyöngyöző kacagással megrázta hosszú haját, nedves két karját a vadász nyakára fonta, és olyan gyorsan lerántotta magával a mélybe, hogy a hullámok tüstént összecsaptak felettük. Nemsokára beesteledett, de a kis falusi házban hiába várta a vadászt a felesége. Minél tovább várt, annál jobban elfogta szívét a szorongás. Ha az ember aggódik valakiért, sok minden megfordul az eszében. Szegény asszony is vissza-visszagondolt most arra, amit az ura mesélt neki téli estéken a gyerekkoráról: a fondorlatos tavitündérről meg arról, hogy az édesapja sosem engedte a tó közelébe. Nagy aggodalmában végül is fölkerekedett, és kiment a tóhoz. S ott meg-találta földbe szúrva az ura vadászkését és mellette a vadásztáskát. Most már nem is kételkedett benne, hogy bekövetkezett a szerencsétlenség: a tavitündér valóra váltotta a réges-régi ígéretét, és eljött az uráért. Jajgatva, kezét tördelve hívogatta kedvesét, de hiába, nem felelt neki más, csak a gyenge visszhang. Átfutott a tó túlsó partjára, hajlítgatta szerte a sűrű nádat, végigszaladt a malomgáton, s egyre az ura nevét kiabálta, de hasztalanul. Akkor átkozni kezdte a tavitündért, arra sem jött azonban válasz. A tó tükre meg sem rezzent, csak a félhold bámult rá mozdulatlanul a vízből. Szegény asszony még futkosott egy ideig reménytelenül a tó körül, hol hangosan kiáltozott, hol csöndesen zokogott; végül kimerült, ereje fogytám a földre hanyatlott és elaludt.

    Álmában meredek sziklák közt kúszott fölfelé. Kezét tüske tépte, lábát inda béklyózta, arcát eső verte, hosszú haját heves szél zilálta. Végre felért a tetőre s ott egyszeriben egészen más kép tárult eléje. Az ég kéken ragyogott, a lágy levegő szinte simogatta; szelíd lejtő ereszkedett lefelé, tarka virágos mező zöldellt előtte, s annak a közepén takaros kis kunyhó állt. Odament a kunyhóhoz, és benyitott. Fehér hajú öregasszony üldögélt benne, és barátságosan feléje bólintott. Szegény asszony ebben a pillanatban fölébredt. A nap már fönt állt az égen, körös-körül mosolygott a határ; csak az ő szíve volt tele szomorúsággal. Eltökélte magában, hogy amit álmodott, meg is fogja tenni; nekiindult a nagy hegynek, hátha ott kap valami jó tanácsot, hiszen úgy szerette a férjét, hogy a világ végére is elment volna érte. Nagy, keservesen felkapaszkodott a sziklák közt a meredeken, és fent a tetőn úgy talált mindent, ahogyan álmában látta. Az öregasszony szívesen fogadta, leültette, és így szólt hozzá:

    – Bizonyára valami nagy baj ért, hogy eljöttél hozzám az én magányos kunyhómba. – Az asszony sírva mesélte el neki szomorú történetét. – Vigasztalódjál meg – mondta az öreg –, majd én segítek rajtad. Itt van egy aranyfésű; várd meg, míg telihold lesz, akkor menj ki a tóhoz, ülj le a partján, és fésüld meg vele hosszú fekete hajadat. Mikor elkészültél, tedd a fésűt a partra, meglásd, mi történik.

    Az asszony hazament, de bizony nagyon lassan telt az idő teliholdig. Végre aztán feljött a fényes korong az égre. Az asszony kiment a tóhoz, leült a parton, fésülni kezdte hosszú fekete haját az aranyfésűvel; mikor elkészült, letette a fésűt a partra. Nem sokat kellett várnia: zúgni kezdett a víz, majd egy hatalmas hullám tornyosult fel, kicsapott a partra, és elragadta a fésűt. Abban a percben, ahogy a fésű elsüllyedt, kettévált a víz, és a vadász feje a tó tükre fölé emelkedett. Egy árva szót sem szólt, csak szomorúan ránézett a feleségére. Azon nyomban előzúdult egy második hullám, és elborította. Aztán ismét elnyugodott minden; a tó megint olyan sima volt, mint annak előtte, csak a telihold ábrázata csillogott a színén. Szegény asszony szomorúan tért haza, de aznap éjszaka újra látta álmában az öregasszony kunyhóját. Másnap reggel ismét útra kelt, s elpanaszolta búját-baját a bölcs vénségnek. Az egy aranyfurulyát adott neki, és azt mondta:

    – Várd meg amíg fölkel a telihold, akkor fogd a furulyát, ülj ki a partra, és fújj el rajta egy kis nótát: aztán ha vége a dalocskának, tedd le a furulyát a partra, meglásd, mi történik.

    Az asszony megint szóról szóra megfogadta az öregasszony tanácsát. Alig tette le a furulyát a fövenyre, zúgni-búgni kezdett a tó, egy hatalmas hullám csapott ki a partra, és elragadta a furulyát. A következő szempillantásban kettévált a víz, és megjelent a vadász, de már nemcsak a feje, hanem derékig az egész ember. Epekedve tárta ki karját a felesége felé, de hiába, ismét feltornyosult egy második hullám, és magával sodorta a mélybe. “Jaj, mit érek vele – sóhajtott a szegény asszony –, ha csak megpillantom az én édes-kedvesemet, de mindjárt el is veszítem!” Szívét megint elöntötte a bánat, de álmában harmadszor is megjelent az anyóka kunyhója. S ő harmadnap reggel újból útnak indult. A bölcs vénség most egy aranyrokkát adott neki megvigasztalta, és azt mondta:

    – Még nem tettünk meg mindent, amit lehet. Várd meg, míg a telihold feljön, akkor fogd a rokkádat, ülj ki vele a partra, fond tele a csévét; ha elkészültél, tedd a rokkát a víz közelébe, meglásd, mi történik.

    Az asszony megint rendre úgy tett mindent, ahogyan az öregasszony meghagyta neki. Mikor fölkelt a telihold, kiment rokkájával a partra, és szorgalmasan nekilátott a fonásnak, míg a len el nem fogyott és a cséve meg nem dagadt a fonáltól. Aztán letette a partra a rokkát. Abban a percben zúgni kezdett a tó, hevesebben zúgott, mint bármikor addig egy nagy hullám tornyosult föl rajta, kicsapott a partra és elragadta a rokkát. S akkor kibukkant a vízből a vadász feje, kiemelkedett egész teste, egy szempillantás alatt a parton termett, megfogta a felesége kezét, s futni kezdett vele. Hanem mögöttük egyszerre nagy zúgás támadt, a tó tükre tajtékot hányva fölemelkedett, és egy toronymagas hullám kicsapott a mezőre, mint az özönvíz. A menekvők már azt hitték, végük van. A haragos hullám már a sarkukat csapdosta; még egy lépés, és elnyeli őket. Akkor az asszony sikoltva segítségért kiáltott az anyókához. Abban a szempillantásban egyikük levelibékává változott, másikuk kecskebékává. Az áradat átzúdult fölöttük, de nem tudott kárt tenni bennük, csak messze-messze elsodorta őket egymástól. Mikor a víz visszahúzódott, az öreganyó ismét emberré változtatta őket. Csakhogy egyikük sem tudta, hová lett a párja; idegen emberek közé kerültek, akik még csak hírét sem hallották az ő hazájuknak. Egyik is, másik is nagy völgybe jutott, magas hegyek választották el őket egymástól. Hogy valahogyan megéljenek, elszegődtek mind a ketten birkapásztornak. Éveken át terelgették a nyájukat mezőről mezőre, és a szívük tele volt bánattal, vágyakozással. Egyszer aztán megint kitavaszodott, kizsendült a föld rügyeztek a fák, s ők ismét kihajtották nyájukat a sarjadó mezőre. És valahogyan úgy történt, hogy éppen szemközt terelték egymással a birkáikat, egyikük lefelé a lejtőn, másikuk fölfelé a hegyoldalon. Egy lankás réten találkoztak. Nem ismerték fel egymást, de nagyon örültek mind a ketten: legalább most már nincsenek olyan egyedül. Ettől fogva együtt legeltették a nyájukat. Beszélni nemigen beszéltek, de a szívük mintha lassacskán egy kicsit megvigasztalódott volna. Egy este, éppen telihold volt, s a nyájak már lepihentek, a hajdani vadász elővette a furulyáját, s elfújt rajta egy szép szomorú nótát. A pásztorlány egyszeriben keserves sírásra fakadt.

    – Miért sírsz? – kérdezte a társa. – Hogyne sírnék, hogyne keseregnék! Hiszen akkor is ilyen szép telihold volt, amikor utoljára fújtam ezt a nótát, és az én édes-kedvesem feje kibukkant a vízből! Akkor a vadásznak mintha hirtelen hályog esett volna le a szeméről: egyszerre megismerte az ő kedves feleségét. S ahogy a telihold belevilágított arcába, az asszony is megismerte őt. Megölelték, megcsókolták egymást, és olyan boldogok voltak, úgy örültek a viszontlátásnak, hogy ha akarnám, sem tudnám elmondani. A szó kevés ahhoz; csak a képzelet érhet fel ekkora boldogsághoz.

    (Grimm testvérek)

    Forrás: http://www.nepmese.hu

  • Kacor király

    Kacor király

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony s annak egy macskája. Nagy macska volt már, de éppen olyan nyalánk volt, mintha kis macska lett volna. Egy reggel is mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegyasszony, jól megverte, s elkergette a háztól.

    A macska elbujdosott a falu végére, s ott nagy szomorúan leült a híd mellé. A híd végén ült egy róka is, lógatta a lompos farkát. Meglátja azt a macska, neki-nekifutott, s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul. A macska is megijed, hátrál, s felborzolja magát. Így nézték egymást egy darabig. A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon. Végtére a róka szólalt meg:

    – Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg az úr, hogy miféle nemzetség?

    – Én vagyok a Kacor király!

    – Kacor király? Soha hírét nem hallottam!

    – Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok regulázni, olyan nagy a hatalmam. Megszeppent a róka, s nagy alázatosan kérte a macskát, hogy legyen vendége egy kis csirkehúsra. Minthogy már délfelé járt az idő, s a macska nagyon ehetnék volt, nem várt két meghívást. Elindultak hát a róka barlangjába. A macska hamar beletalálta magát a nagy uraságba, s örvendett, hogy a róka olyan tisztelettel szolgálja, mintha valóságos király volna. Urasan is viselkedett, keveset szólott és sokat evett, ebéd után álomra dőlt, s azt parancsolta a rókának, ügyeljen, hogy senki se háborgassa, amíg alszik. A róka kiállott a barlang szájához strázsálni. Hát éppen akkor ment el ott a kis nyúl.

    – Hallod-e, te kis nyúl, itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik; ha kijön, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma! Megijedt a kis nyúl, szép lassan elkotródott, s egy tisztáson lekuporodva azon gondolkozott: “Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottam.” Arra bódorgott egy medve is. Kérdi tőle a nyúl: hova megyen? – Járok egyet, mert nagyon unatkozom.

    – Jaj, erre ne járj, mert a róka azt mondja, hogy az ő ura, a Kacor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj! Minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

    – Kacor király? Soha hírét sem hallottam! Már csak azért is arra megyek, legalább meglátom, milyen az a Kacor király. – El is indult a medve a róka barlangja felé.

    – Hallod-e, te medve – kiált rá a strázsa. – Itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik, ha kijő, nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

    Erre a medvének inába szállt a bátorsága, szó nélkül megfordult, és visszatért a kis nyúlhoz. Ott találta a kis nyúllal a farkast és a varjút is; panaszolták, hogy ők is éppen úgy jártak.

    – Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottuk! – mondták mindnyájan, s mind azon tanakodtak, mit csináljanak, hogy megláthassák. Abban állapodtak meg, hogy meghívják ebédre a rókával együtt. Mindjárt el is küldték a varjút, meghívni a vendégeket. Mikor a róka meglátta a varjút, nagy méreggel kifutott, s összeszidta, hogy megint alkalmatlankodik.

    – Eltakarodj innen! Nem megmondtam már? Az én uram a Kacor király; ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

    – Tudom, nagyon jól tudom; nem is a magam jószántából jöttem ide, hanem a medve, a farkas és a nyúl küldött, hogy meghívjalak benneteket hozzájuk ebédre.

    – Az már más! Várj egy kicsit. – Ezzel bement a róka megjelenteni a dolgot a Kacor királynak. Kisvártatva ki is jött, tudtára adta a varjúnak, hogy a király szívesen fogadta a meghívást, elmennek az ebédre, csak tudják, hova.

    – Eljövök én holnap értetek, s elvezetlek!

    A jó hírre a medve, a farkas és a nyúl ugyancsak felütötte a lacikonyháját. A kis nyulat megtették szakácsnak, mert kurta farka van, s így nem könnyen égeti meg magát. A medve fát és vadakat hordott a konyhára. A farkas asztalt terített, és pecsenyét forgatott. Mikor kész volt már az ebéd, a varjú elindult a vendégekért. Egyik fáról a másikra szállott, de nem mert leszállani, hanem csak a fán maradt, s onnan szólítgatta a rókát.

    – Várj egy kicsit, mindjárt készen leszünk – mondta a róka -, csak még a bajszát pödri ki az én felséges uram. S csakugyan, végre kijött a Kacor király is. Lassan s nagy méltósággal lépdelt elöl, de a varjút szemmel tartotta, mert félt tőle. A varjú is szepegett, csak fél szemmel mert reátekinteni, egyik fáról a másikra szökdécselt, úgy vezette őket. A medve, a farkas és a nyúl nagy várakozásban volt, mind azt mondották: vajon milyen lehet az a Kacor király? Ki-kinéztek az útra, ahonnan a vendégeket várták.

    – Ott jön, ott jön! Jaj istenem, merre fussak! – kiáltotta a kis nyúl, s ijedtében nekifutott a tűznek. Megpörkölte magát, s ettől olyan bátor lett, hogy fordultában belekapott a farkas képébe, jól végigkarmolta. A farkas azt hitte, hogy ezt csak a medve tehette véle, s ezért jól képen teremtette a medvét. A medve a kis nyúlnak akarta továbbadni az ütést, de a Kacor királyt találta el, aki épp akkor ért oda. Mikor látta, hogy a fenséges Kacor királyt ütötte meg, úgy megrémült, hogy nyaka közé szedte a lábát. A Kacor király meg attól ijedt meg, hogy így nyakon teremtették. Uzsgyi hát, ő is futóra! Elröppent ijedtében a varjú is. Még most is mennek, ha meg nem álltak. 

    Forrás: http://www.nepmese.hu

  • Hétszínvirág

    Hétszínvirág

    Volt egyszer egy kislány, úgy hívták, hogy Annuska. Édesanyja elküldte perecet venni. Vásárolt is hét perecet: két köménymagosat apának, két mákosat anyának, két cukrosat saját magának és egy kis rózsaszínűt Öcsinek, Pavliknak. Fogta a füzérbe fűzött pereceket, s hazafelé indult. Megy, mendegél, elbámészkodik, megszámolja a varjakat, elolvassa a cégtáblákat. Azalatt odasomfordál egy ismeretlen kutya, s fölfalja a pereceket, egyiket a másik után: apa köménymagosait, anya mákosait, Annuska cukrosait. Érzi ám Annuska, hogy könnyebbedik a perecfüzér. Odanéz, hát üres a fonál, a kutya épp az utolsókat ropogtatja – Öcsi rózsaszínű perecét. Még a száját is megnyalta utána.

    – Jaj, te rossz kutya – kiabált Annuska, s a kutya után eredt.

    Szaladt, szaladt, de csak nem érte utol, s végül el is tévedt. Nézi, nézi, micsoda idegen helyre vetődött. A nagy házak eltűntek, s csupa kis viskó van körülötte. Megijedt Annuska, s keservesen sírva fakadt. Hát csak ott terem egy anyóka.

    – Kislány, kislány, miért sírsz? Annuska elmesélte hogy járt. Megsajnálta az anyóka Annuskát, bevezette a kertjébe, s így szólt hozzá: – Ne sírj, ne ríj, majd én segítek a bajodon. Perecem, igaz, nincsen, és pénzem sincs. De nő az én kertemben egy virág, a neve: Hétszínvirág, az mindent megtehet. Látom, te jó kislány vagy, ha szeretsz is elbámészkodni az utcán. odaadom neked a Hétszínvirágot, az majd segít rajtad. S ezzel letépett a tövéről egy nagyon szép virágot, s odaadta Annuskának. Olyanféle volt az, mint a margaréta, csak épp hogy minden szirma más-más színű: sárga, vörös, kék, zöld, narancssárga, ibolyaszín meg égszínkék.

    – Ez a virág nem közönséges virág ám. teljesítheti minden kívánságodat. Csak tépd le valamelyik szirmát, dobd el, s mondd el ezt a verset: Szívem szirma, szeretlek, szállj nyugatról keletnek, északról meg délfele, szállj el, szállj el százfele! Földet, ha érsz kis szirom, legyen úgy, mint akarom, tedd meg nekem, szépen kérlek – Aztán megmondod, hogy mit kívánsz, s nyomban teljesül.

    Annuska szépen megköszönte az anyókának a virágot, s kiment a kapun. Az utcán jutott az eszébe, hogy nem tudja az utat hazafelé. Már vissza is fordult volna a kiskertbe, meg akarta kérni az anyókát, hogy vezesse a legközelebbi rendőrhöz, hát uramfia! – se kiskert, se öregasszony, mintha a föld nyelte volna el őket. Mit csináljon? Szokás szerint már éppen elsírná magát, össze is húzódik az orra, mint egy kis harmonika, mikor eszébe jut a titokzatos virág. Gyorsan letépett egy szirmot, a sárgát, eldobta, s így szólt:

    – Lássuk csak, mit tud ez a Hétszínvirág. Szívem szirma, szeretlek, szállj nyugatról keletnek, északról meg délfele, szállj el, szállj el százfele! Földet, ha érsz kis szirom, legyen úgy, mint akarom, tedd meg nekem, szépen kérlek – hogy otthon legyek azon nyomban a perecekkel együtt.

    Ahogy kimondta, már otthon is volt, kezében a perecekkel. Odaadta a pereceket a mamájának, s így gondolkozott magában: “Bizony, ez csakugyan nagyszerű virág; ezt a legislegszebb virágvázába kellene tenni.” Annuska még nagyon kicsi lány volt, ezért fogott egy széket, ráállt és felnyúlt a mamája legislegkedvesebb virágvázájáért, amely a legislegmagasabb polcon állt. Hát nem éppen akkor repült el egy sereg varjú az ablak előtt? Annuska pontosan meg akarta állapítani, hány a varjú: hét vagy nyolc? Kinyitotta a száját és elkezdte őket számolni, ujjait egyenként begörbítve. A váza pedig leesett, ezer darabra tört.

    – Már megint eltörtél valamit, te haszontalan? – kiáltott be anya a konyhából – Csak nem az én legislegkedvesebb vázámat?

    – Nem, anyukám, dehogy, semmi sem tört el- Rosszul hallottad! – kiáltott vissza Annuska, gyorsan letépte a vörös szirmot, eldobta, és így suttogott: Szívem szirma, szeretlek, szállj nyugatról keletnek, északról meg délfele, szállj el, szállj el százfele! Földet, ha érsz kis szirom, legyen úgy, mint akarom, tedd meg nekem, szépen kérlek – hogy anyu legislegkedvesebb vázája megint ép legyen.

    Alig, hogy ezt kimondta, a cserepek maguktól összeszaladtak s összenőttek. Anyu beszaladt a szobába, s látta, hogy legislegkedvesebb vázája a helyén áll, mintha mi sem történt volna. Annuskát mindenesetre megfenyegette az ujjával és kiküldte az udvarra sétálni.

    Kint a fiúk éppen “Északi sark”-ot játszottak, ócska deszkákon ültek s egy nagy karó volt mellettük a földbe dugva.

    – Fiúk, fiúk, vegyetek be engem is játszani!

    – Még mit nem! Nem látod, hogy ez az Északi-sark: Csak nem viszünk lányokat az Északi-sarkra!

    – Ez az Északi-sark? Ez négy öreg deszka.

    – Ez nem deszka, hanem jéghegy! Eredj, ne zavarj! Épp most van a legnagyobb jégnyomás.

    – Szóval nem vesztek be?

    – Nem! Eredj!

    – Hát nem is kell! Én nélkületek is eljutok az Északi-sarkra most mindjárt. És nem is olyan rongyosra mint a tiétek, hanem olyanra, mint az igazi. Pukkadjatok meg! Annuska a kapuhoz ment, elővette a titokzatos Hétszínvirágot, letépte a kék szirmot, elhajította, és így szólt: Szívem szirma, szeretlek, szállj nyugatról keletnek, északról meg délfele, szállj el, szállj el százfele! Földet, ha érsz kis szirom, legyen úgy, mint akarom, tedd meg nekem, szépen kérlek – hogy az Északi-sarkon legyek, de most rögtön.

    Még ki sem mondhatta, amikor szörnyű szélvihar kerekedett, a nap elsötétült, körüs-körül koromfekete éjszaka lett, a föld meg úgy forgott a lába alatt, mint a pörgettyű. Annuska úgy, ahogy volt, vékony nyári ruhácskájában, csupasz lábával, egyes-egyedül ott találta magát az Északi-sarkon, ahol száz fok hideg van.

    – Jaj, mamácskám, megfagyok! – kiabált Annuska, és sírva fakadt, de a könnyei nyomban jéggé fagytak, s úgy lógtak az orráról, mint a jégycsapok az esővízcsatornáról. A jéghegy mögül előcammogott hét fehér medve, s egyenest a kislánynak tartott: egyik szörnyűbb a másiknál. Az első – ni, jeges, a másik – ideges, a harmadik – talpas, a megyedik – tenyeres, az ötödik – lába kicsit csámpás, a hatodik – szeme tüzes lámpás, a hetedik – a legislegmérgesebb. Annuska félholtra vált rémületében, jéghidegre fagyott ujjaival épp csak hoyg le tudta tépni a zöld szirmot, eldobta, s kiabált, ahogy csak a torkán kifért: Szívem szirma, szeretlek, szállj nyugatról keletnek, északról meg délfele, szállj el, szállj el százfele! Földet, ha érsz kis szirom, legyen úgy, mint akarom, tedd meg nekem, szépen kérlek – hogy otthon legyek az udvarunkon, de rögtön. Abban a szempillantásban megint az udvaron termett. Néznek rá a fiúk, és nevetnek rajta.

    – Na hol az a te híres Északi-sarkod?

    – Ott voltam.

    – Hiszi a piszi, bizonyítsd be!

    – Nézzétek, még lóg a jégcsap rólam!

    – Ez neked jégcsap? Macska farka ez, nem jégcsap!

    Annuska megsértődött, s megfogadta, hogy többet nem bajlódik a fiúkkal, inkább átmegy a másik udvarra, ahol a kislányok játszanak. Odamegy, s látja, hogy azoknak mindenféle játékuk van. Egyiknek kis kocsija, másiknak labdája, a többinél ugrókötél meg kis tricikli, sőt egy kislány karján egy nagy beszélőbaba csücsült, a fején babaszalmakalap s a lábán babahócipő. Elbúsulta magát Annuska. Az irigységtől még a szeme is sárga lett, mint a macskáé. “Na – gondolta magában -, majd én megmutatom nektek, kinek van több játéka.” Elővette a Hétszínvirágot, letépte a narancsszínű sziromlevelet, eldobta, és nagy hangon mondta: Szívem szirma, szeretlek, szállj nyugatról keletnek, északról meg délfele, szállj el, szállj el százfele! Földet, ha érsz kis szirom, legyen úgy, mint akarom, tedd meg nekem, szépen kérlek – hogy a világ minden játéka az enyém legyen.

    Azon nyomban özönlött feléje a sok játék a világ minden tájáról. Elsőnek persze a babák, csak úgy csattogott a szemük a nagy pipslákolásban s szüntelenül kiabáltak, hogy “papa, mama!” – “papa, mama!”. Annuska először megörült, de azután olyan sok lett a baba, hogy megtelt velük az egész udvar, a kis utca, s a térnek is jó fele. Egy lépést sem lehetett tenni, hogy baba ne kerüljön láb alá. Egyebet sem lehetett hallani körös-körül, csak a babák sírását. Elképzelhetetlen, mekkora lármát tud csapni ötmillió baba. S ezek csak a moszkvai babák! Annuska egy kicsit megijedt, de ez még csak a kezdet volt. A babák után gurultak a labdák, golyók, kerékpárok, triciklik, traktorok, autók, könnyű harckocsik és ágyúk. Az ugrókötelek úgy kúsztak a földön mint a kígyók, a lábak közé tekeredtek, s ettől az ideges babák mégjobban rikácsolta. A levegőben milliószám röpködtek a játékrepülőgépek, léghajók és vitorlázók. Az égből szüntelenül hullott a töménytelen sok tulipán formájú ejtőernyő, és fönnakadt a fákon meg a sürgönypóznákon. A közlekedés elakadt. A rendőrök felmásztak a lámpaoszlopokra, s nem tudják mitévők legyenek.

    – Elég, elég: – kiabált rémülten Annuska, fejéhez kapva – elég lesz! Nagyon kérem! Nekem nem kell ilyen sok játék, csak tréfáltam. Félek… De hiába, a játék csak úgy özönlött mindenfelől. Kifogyott a szovjet játék, következtek az amerikaiak. Már az egész város a háztetőkig megtelt játékszerekkel. Annuska felszaladt a lépcsőn – a játékok utána. Ki a balkonra – a játékok a nyomában. Föl a padlásra – a játékok is. Akkor kiszaladt a háztetőre, letépte az ibolyaszínű sziromlevelet, eldobta, s gyorsan elmondta: Szívem szirma, szeretlek, szállj nyugatról keletnek, északról meg délfele, szállj el, szállj el százfele! Földet, ha érsz kis szirom, legyen úgy, mint akarom, tedd meg nekem, szépen kérlek – hogy a játékok menjenek vissza a boltokba, de most mindjárt.

    S a játékok azonmód eltűntek. Ahogy Annuska ránéz az ő Hétszínviráhgjára, hát látja ám, hogy már csak egyetlenegy szirom van rajta. “Ejnye, ejnye, hat szirmot már elfecséreltem, s mi hasznom belőle? Na nem baj. Ezután jobban meggondolom.” Megy az utcán s töri a fejét. “De mit is kívánhatnék? Rendelek két kiló töltött csokoládét, gy fél kiló savanyúcukrot, tíz deka törökmézet, tíz deka cukrosmogyorót, s hogy el ne felejtsem, egy rózsaszínű perecet Öcsinek, no és? Ha meg is kapok mindent, megeszem az egészet, és akkor nem marad semmim. Nem, akkor már inkább triciklit kérek. Különben minek? A végén úgyis elveszik a fiúk. Sőt meg is vernek. Nem. Jobb lesz, ha jegyet kívánok a moziba vagy a cirkuszba. Az legalább mulatságos. Vagy talán új szandált kérjek? Ennél különb dolgot is kívánhatok. csak el ne hamarkodjam, ez a fő.” Ilyenformán tűnődött Annuska, amikor egyszercsak meglátott egy szép kisfiút, aki egy kapu előtti padon ült. Nagy, kék szeme volt, vidám, de szelíd. Nagyon tetszett neki a fiú, messziről látszott rajta, hogy nem verekedős, és Annuska nagyon szeretett volna vele megismerkedni. Oda is ment hozzá bátran, olyan közel, hogy mind a két szembogarában meglátta saját arcát s a vállán lógó két kis copfját.

    – Fiú, mondd, te fiú, hogy hívnak?

    – Vityának, hát téged?

    – Annuskának. Gyere, játsszunk fogócskát!

    – Nem lehet. Sánta vagyok. Most látta meg csak Annuska, hogy a fiú lábán furcsa, magas talpalású cipő van.

    – Milyen kár! – mondta Annuska – nagyon tetszel nekem, s nagyon szívesen szaladgáltam volna veled.

    – Te is nagyon tetszel nekem, s én is nagyon szeretnék veled játszani, de sajnos, lehetetlen. Hiába minden. S ez már így marad egész életemre.

    – Ej, micsoda csacsiságokat beszélsz, te fiú! – kiáltott fel Annuska, s elővette az ő Hétszínvirágát. – Ide nézz! S ezzel a kislány óvatosan letépte az utolsó sziromlevelet, az égszínkéket, egy pillanatra a fiú szeméhez tartotta, aztán szétnyitotta ujjait, s boldogságtól reszkető, vékony hangocskáján énekelte: Szívem szirma, szeretlek, szállj nyugatról keletnek, északról meg délfele, szállj el, szállj el százfele! Földet, ha érsz kis szirom, legyen úgy, mint akarom, tedd meg nekem, szépen kérlek – hogy Vitya lába meggyógyuljon. A fiú ebben a pillanatban leugrott a padról, elkezdett Annuskával fogócskázni, s olyan pompásan futott, hogy a kislány sehogy sem tudta utolérni, akárhogy igyekezett is.

    (V. Katajev)

  • Ceruzamese

    Ceruzamese

    Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy doboz ceruza. Öt színes ceruza lakott egy fehér papírdobozban. Ültek a bolt polcán és azon sóhajtoztak, hogy őket senki sem fogja megvenni. Véletlenül ugyanis a zoknik mellé tették őket, és nem a többi írószer közé.

    – Gondolj csak bele – mondta a piros ceruza – minket csak akkor vesznek meg, ha egy kisgyerek zoknit és ceruzát is akar venni egyszerre. Elég kicsi ennek az esélye. Nézd, meg itt ülünk már hetek óta és senki, még csak meg se fogott minket. Ám ebben a pillanatban egy kisfiú állt meg a polc előtt. Levett egy zoknit. amin egy piros autó volt és betette a doboz ceruzát is az anyukája kosarába.

    – Na látod- mondta a kék ceruza –, felesleges volt úgy aggódni. Végül minden ceruza gazdára talál.

    Miután kifizették és hazavitték őket, a kisfiú kitette a ceruzákat az asztalra. Hozott fehér lapokat és egy nagy dobozt, ami tele volt már más, színes ceruzákkal, radírokkal, faragókkal.

    – Odanézz kiáltott fel a zöld ceruza – mindjárt rajzolni fognak velünk! – Na végre – nyújtózkodott a sárga – már azt hittem megbarnulok itt unalmamban. És a kisfiú rajzolni kezdett. Egy nagy piros autót rajzolt, fekete kerekekkel. Szinezte, színezte, színezte az autó oldalát, és egyszer csak elkopott a piros ceruza hegye.

    – Jaj, most mi lesz, siránkozott a piros ceruza – biztos más színnel fogja befejezni a rajzot. Ám a kisfiú pirosra akarta festeni az egész autót, ezért elővette a ceruzafaragóját és szépen, óvatosan kihegyezte újra a piros ceruzát.  A ceruza nagyon örült, amikor még szépen vissza is tették a dobozába a többi közé, már szavakat sem talált. Boldogan nézett körbe a zöld, a kék, a sárga és a fekete ceruzán:

    – Igaz, hogy minden ceruza gazdára talál, de mi jó gazdára is találtunk! – lelkendezett – Ez a kisfiú nagyon ügyesen rajzol, és a ceruzáira is nagyon vigyáz! – mondta és minden ceruza boldogan hajtotta álomra a fejét.

    Forrás: http://www.okosjatek.hu/rovid_esti_mese_gyerekeknek_az_okosjatek_tollabol

  • Mese a piros kalapos békáról

    Mese a piros kalapos békáról

    Két kisbéka élt a Zöld Völgyben. Kutykuruty, kutykuruty, a kisebbik folyton elégedetlenkedett. Morcosan nézte a zöld füvet, zöld vizet meg a saját zöld kabátját.

    – Csúnya a kabátom! – Nyafogta durcásan.

    – Ugyan, miért? – álmélkodott Brekeke, a nagyobbik.

    – Az is zöld, mint minden. Jaj, de unalmas!

    – Tudod, mit? Kiakasztunk egy meghívót, hogy akinek csak van piros valamije, az jöjjön hozzánk vendégségbe. Hej, de vígan leszünk majd!

    Kiakasztották a meghívót. Nagy öreg béka tappogott a fűz alá.

    – Hát ez meg mire jó? – csóválta a fejét. – Vendégség…

    – Hogy jót mulassunk!

    – Ej, csak aztán sírás ne legyen a vége! – intette őket az öreg. De már ekkor, kop-kop-kop, kopogtattak is a vendégek. Két piros bóbitás harkály jött elsőnek, utánuk a katicabogarak, mögöttük meg a légyölő galóca ballagott különleges, fehér pontokkal, ezüstfoltokkal díszített piros kalpagjában. A kisbékák irigyen, sóhajtozva nézték őket. Mindenki valmai pirosban büszkélkedett. Kínálgatták a vendégeket gyöngyvirág poharakból, hajnali harmattal, tücskök húzták a talpalávalót, remekül mulattak. De jaj – miféle hang zavarja meg vidámságukat?

    – Kelep, kelep! Itt vagyok! – bólogatott jókedvűen a gólya. – Piros a csizmám, nekem is szólt a meghívás, igaz? Táncolni akarok a mulatságotokon!

    Hanem a kisbékáknak ekkor már hűlt helyük volt, zsupsz! – fejest ugrottak a vízbe, s kereket oldottak, a gólya meg kénytelen-kelletlen hazament. De a kisbékák nem okultak az esetből. Piros kabátkát, piros kalapkát szabtak-varrtak maguknak, abban szökdécseltek a tóparton. Látta ezt a bölcs öreg béka, és így sopánkodott:

    – Jaj, csak baj ne legyen belőle!

    A gólya meg a fészkéről belátott a Zöld Völgybe, s észrevette az ugrándozó kis piros alakokat. “Magától sétáló kalapok?” – csodálkozott, és nyomban odasietett. Közelebb érve látta, hogy a kiöltözött kisbékák hancúroznak ott, a legteljesebb nyugalomban.

    – No, már most nem bújtok el előlem! – rivallt rájuk. – Idepiroslik a kalapotok!

    Ekkor rettentek csak meg a kisbékák! Akárhova ugrottak, felhangzott a gólya kelepelése:

    – Nem bújtok el, itt piroslik, ott piroslik a kalap!

    – Dobjátok le gyorsan azokat a piros holmikat! – kiáltott rájuk egy nagy zöld levél rejtekéből a bölcs, öreg béka. Jobbra röppent a kabát, balra a kalap, s a két kisbéka zöld kabátjában máris bessurant a zöld fűbe, máris beugrott a zöld vízbe.

    – Hová lettek? – bökdöste csodálkozva a kalapokat a gólya.

    Bizony, hiába bökdöste, nem menekültek a kalapok. Hű, de mérges volt!

    A két kisbéka pedig ott csücsült a zöld víz mélyén, ott kuksolt a zöld kabátban, beleolvadt a sok-sok zöldbe. Aligha kívántak volna maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabátot!

    (Lengyel mese, átdolgozta: Sebők Éva)

    Forrás: http://www.okosjatek.hu/rovid_esti_mese_gyerekeknek_az_okosjatek_tollabol

  • A háromágú tölgyfa tündére

    A háromágú tölgyfa tündére

    Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is túl, lakott a zöld királynak egy fia. Egyedül volt a kastélyban, hát unatkozott. Vette fegyverét, kiment vadászni. Mihelyt kiért az erdőbe, talált egy nyulat. Célba vette, hogy lelője. A nyúl rimánkodni kezdett:

    – Bocsáss meg, királyfi, jó tettedért jót várj hadd meg az életemet.

    Meghagyta a nyúl életét, nem bántotta. A nyúl elszaladt. Talált aztán egy rókára. A rókát is célba vette, és a róka is azt mondta:

    – Ne lőj le, királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz.

    Azt is elbocsátotta, s ment tovább az erdőbe. Talált aztán az erdőben egy kis őzet. Azt is célba vette, hogy lelője, az is visszaszólt neki:

    – Királyfi, bocsánatot kérek tőled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, majd még megköszönöd. Elbocsátotta azt is. Azt mondja neki az őz:

    – Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Menj be az erdő közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy ágat. Majd abból az ágból kijön egy tündérkislány. Az lesz a feleséged. De vigy magaddal egy kicsi vizet, netalán szükség lehet rá.

    El is ment a királyfi, meg is találta a tölgyfát, le is vágta róla az ágat, ki is jött abból egy szép tündérlány. Rögtön rikoltott a királyfinak:

    – Jaj, vizet, mert megfulladok!

    Forgott a királyfi ott körül kereken, hogy a vizet elővegye, de a flaskó feldűlt, és a víz kifolyt. A szép tündérlány meghalt. Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette. Telt-múlt az idő, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát.

    – No, kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el megint az erdőbe, oda, ahol a tölgyfáról egy ágat már levágtál volt. Vágj le még egy ágat, mert abból is egy szép tündérlány jő ki. De vizet vigy neki, mert szükség lehet reá.

    Járt a királyfi erre, arra, hogy vizet kapjon ott az erdőben, de nem talált. Volt nála egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát az is jó. De megint úgy járt, mint a múltkor. Levágta az ágat, kijött abból is egy szép tündérlány, ő bort adott neki, de a lány mégis meghalt, mert a bor igen erős ital volt neki. Nagy búban volt a királyfi, hogy abból is kifogyott. Felvette azt a lányt is, hazavitte nagy szomorúan, hogy milyen szerencsétlen ember is ő. Az isten megadta neki a szerencsét, s ő nem tudta felhasználni. Eltemette azt a lányt is, szép rendesen. Búsult, búsult egy darabig, de aztán megint elment az erdőbe vadászni. Találkozott akkor a nyúllal.

    – No, kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hadd mutassam meg, hol van az élő víz. Elmentek ketten, megtalálták a forrást. – Vigyél vizet innen magaddal. Menjünk most tovább. Megtalálták a tölgyfát, amelyről a királyfi már két ágat levágott; a harmadik ág még rajta volt.

    – No, most vágd le ezt a szép tölgyágat. Levágta, s abból is egy szép tündérlány jött ki. Kiált is rögtön a lány, azt mondja:

    – Vizet, vizet, mert megfúlok! A kis nyúl kapja a kancsót, odanyújtja a kislánynak.

    Az jót ivott belőle, és megmaradott, nem halt meg. Akkor a kislány letérdelt a királyfi előtt, bocsánatot kért tőle, hogy kiszabadította a tölgyfából. Elmondta neki a sorsát:

    – No, tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon. Köszönöm jótettedet. Hárman voltunk testvérek, de meg voltunk mindnyájan átkozva, hogy ne tudjunk megszaba­dulni ennek a tölgyfának a gyökerétől, valameddig egy ember le nem vágja. Ezentúl már együtt leszünk mi ketten ezen a világon.

    Megölelték, megcsókolták egymást. A kis nyúl ott ugrált előttük, örvendezve, hogy megszabadították az ő kedves asszonyát. No, útra keltek mind a hárman. Mentek, de útközben, mielőtt haza érkeztek volna, a városon kívül volt egy szép kút. Oda leültek, megbeszélték most már a maguk sorsát. Azt mondja a tündérlány a királyfinak:

    – Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, de én ebben a tündérruhában nem vagyok bátor bemenni a te kastélyodba. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél előbb csak te haza, hozzál nekem új ruhát.

    Ott is maradt. A királyfi elment, hogy hozzon neki ruhát. De örömében sok időt töltött otthon, vadonatúj ruhát csináltatott a tündérlánynak. Várták ők, várták a királyfit, de csak nem érkezett vissza. Jártak a kútra sokan vízért. A tündérleány azért, hogy ne lássák ott a kútnál tündérruhában, felmászott arra a nagy fűzfára, amely árnyékot tartott a kútnál. A kis nyúl meg elment eleséget keresni.

    Kiment a kútra egy boszorkányné is, vizet meríteni. Betekint a kútba, lát egy fényes fehérségű szép tündért. A tündér már fenn volt a fűzfán, de képe meglátszott a vízben. Tekintett a boszorkány erre, arra, de élő személyt csak nem látott. Végül is azt gondolta, hogy az a kép a kútban az ő képe. De végül mégis meglátta a tündérlányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A tündérlány elmondta, hogy mi minden történt véle, s hogy őt egy királyfi szabadította meg. Mindent, mindent elmondott annak a boszorkányné­nak. Azt is, hogy épp most várja ő a királyfit, hogy más gúnyát hozzon neki. Akkor a boszorkányné megfogta, és bedobta a kútba a tündérlányt.

    Volt neki is egy lánya: elment gyorsan haza, kivezette a maga lányát a kúthoz, és felhágatta azt a fűzfára. Odaérkezett a királyfi a gúnyával. Szólítgatta a tündérlányt, keresi, hogy hol lehet az ő menyasszonya. A tündérruhát már felvette a boszorkányné lánya, de ő maga, hiába, mégis fekete volt. Meglátja végre a kis nyulat a királyfi, kérdi attól is, hogy hol van a lány:

    – Én itthagytam – mondja a kis nyúl – a kút mellett. Elmentem valami eleséget keresni, közben felmászott a fűzfára. No, már nézik körül kereken, hát hol van az a lány a fán. Mondja a királyfi neki:

    – Szállj le onnan, öltözzél fel! Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatát, hogy csúnya, fekete. Pedig milyen szép volt! Mi történt vele?

    – Ó, lelkem, kedvesem – mondja a boszorkányné lánya -, a nap sugara reám tűzött, megfogta az egész ábrázatomat. Felöltöztette így is a királyfi, azt gondolta, hogy ő a tündérlány. Elvitte haza. De abból a tündérlányból, az igaziból, akit a boszorkányné bevetett a kútba, lett egy szép aranyhal. De hagyjuk most még azt az aranyhalat a kútban. A cigánylány élt, élt a királyfival, felesége volt neki. Elment egyszer a boszorkányné a lányához. Mondja neki:

    – Vajon nem történik-e valami még abból, amit azzal a tündérlánnyal csináltunk? Mert én kijártam a kúthoz, és egy szép aranyhalat láttam a vízben. Hátha abból a lányból lett az a hal? Azt tanácsolom én neked, fiam – mondja a lánynak -, tedd magad beteggé. Mondjad a királyfinak, addig nem fogsz meggyógyulni, amíg azt az aranyhalat, amely abban a kútban van, ő ki nem fogatja. A királyfi azt is megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfőzték; a boszor­kányné lánya evett belőle, és íme, meggyógyult. De mikor a szakácsné tisztította a halat, egy pikkelyecske, egy halpénzecske leesett a földre. Ahogy a földben az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa. Az a fa minden éjszaka megvirágzott, délig megért az alma rajta, de éjszaka mindig elvitték a gyümölcsét. Gondolkodóba esett a király, vajon mi lehet az oka, hogy ők annak a fának a gyümölcsét nem tudják használni. Nem tudta, hogy annak a gyümölcsét a tündérek hordják el. No, de a boszorkányné megint elment a lányához. Mondja a lányának:

    – Mi dolog ez? Valahogy még kiderül, hogy nem te vagy a tündérlány. Ki kéne vágatni azt a fát! Mondta is hát a királyné a királynak:

    – Semmi hasznát nem vesszük annak a fának! Vágasd le onnét, hogy többet ne is lássuk!

    Volt a szomszédban egy szegény ember. Azt hívatta el a király, hogy vágja ki a fát. Ki is vágta az rendesen, de mikor a szegény ember hasigálta, aprítgatta a fát, egy kis darab kiesett belőle. A szegény ember pedig látva, hogy aranyfa ez, azt a kis darabot betette a zsebébe azzal, hogy hazaviszi kincsnek. A király nem tudta, hogy a szegény ember valamit elvisz onnan, megfizette a fáradsága díját. A szegény ember hazament. Letette azt a kis darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tűz mellé a kis szegletbe. Az ott megmaradt, de a fa többi részét a királyné elégette. A szegény ember házában pedig, amikor este lett, olyan világosság támadt, hogy gyertya nélkül is láttak. Mondja a feleségének a szegény ember:

    – Bizonyára ez a kis fadarabocska világít.

    Úgy is volt. Másnap elment a szegény ember munkába feleségestül, lányostul. Jó reggel elmentek, a házat ki se seperték, s az ágyat se rendezték el. Estére, mikor hazaértek, hát az ő házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukban, ki járhat az ő házukban, aki úgy dolgozik, mikor ők mindent szerteszét hagytak. Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz, munkába. De most otthon hagyták a lányt elrejtve, hogy lesse meg, ki jár az ő házukba. Megint úgy hagyták szerteszét minden portékájukat. A lány az ablak alatt állott, titkon, hogy senki meg ne lássa. Hát abból a kis fadarabból kijő egyszer csak egy tündérlány, kezd sepregetni a házban. A szegény ember lánya csak nézte egy ideig, hogy mit dolgozik az a lány, aki abból a fácskából jött ki. Aztán hirtelen beszaladt a házba, a fácskát megragadja. A tündérlány már nem bírt visszamenni a fába. No, megkapták a tündérlányt. Annak nem volt mit csinálnia, ott maradt velük. Attól fogva a két lány együtt ment el a király udvarába, munkába.

    Egyszer a király mesét akart hallani. Mondott ez is mesét, a másik is egy mesét. Rákerült a sor a tündérlányra. Mondja a király:

    – No, mondjál már te is egyet, te vagy itt a legszebb. Lássuk, mit láttál, mit próbáltál életedben.

    A tündérlány erre elkezdte mondani. Éppen az ő kedveséről kezdett mesélni:

    – Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Kiment az egyszer vadászatra, találkozott egy kis nyúllal… – És végig mondta az egészet addig, hogy: “Én vagyok az a tündérlány, akit a királyfi a tölgyfából kivett!” Megölelte erre a lányt a királyfi, elzavarta a boszorkány lányát, s elvette feleségül a tündérlányt. Máig is élnek, ha meg nem haltak. 

    (Illyés Gyula)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi Szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • A három kismalac

    A három kismalac

    Élt egyszer egy kis házikóban az erdő szélén három kismalac. Már egészen kinőtték, ezért elhatároztak, hogy építenek maguknak saját házat. A legkisebb volt a leglustább, ezért ő szalmából épített házat és igen gyorsan el is készült vele. Ahogy készen lett, nyomban le is heveredett a fűben és csak nézte napestig az égen elhúzó felhőket.

    A középső testvér fából kezdett építkezni. Látva azonban, hogy öccse már készen van, elkapkodta a munkát, hogy minél hamarabb csatlakozhasson a testvéréhez. A legidősebb téglából épített házat.

    -Majd meglátjátok, mit ér a ti házatok a farkassal szemben! – figyelmeztette testvéreit, de azok rá sem hederítettek, csak élvezték a lágy tavaszi szellő simogatását.

    Egy nap a farkas nagyon megéhezett és ezért kiódalgott az erdőből a mezőre, egészen a malackák háza tájékára. Bekopogott a legkisebb malachoz:

    – Kismalac, engedj be! – kérte a malackát.

    – Nem engedlek, mert megeszel! – szólt ki remegő hangon a kismalac.

    – Akkor elfújom a házad! – kiáltott haragosan a farkas, majd vett egy nagy levegőt és azzal a lendülettel el is fújta a gyenge kis szalmaházat.

    Szaladt, szaladt a kismalac a testvéréhez.

    – Ui-ui testvérkém, engedj be, mert üldöz a farkas!

    Nemsokára oda is ért és bekopogott a deszkaház ajtaján is:

    – Kismalac, engedj be!

    – Nem engedlek, mert megeszel!

    – Akkor elfújom a házad! – kiáltott haragosan a farkas, majd ismét vett egy nagy levegőt és addig, addig fújta a faházat, amíg azt is sikerült összedöntenie.

    Szaladt is a két kismalac a testvéréhez.

    – Ui-ui testvérkém, engedj be minket, mert üldöz a farkas!

    Nemsokára oda is ért a farkas és bekopogott a téglaház ajtaján is.

    – Kismalac, engedj be!

    – Nem engedlek, mert megeszel!

    – Akkor elfújom a te házad is! – kiáltotta haragosan az éhes farkas, majd teleszívta a tüdejét levegővel és elkezdte fújni a téglaházat is. Fújta, fújta, de sehogy sem bírt el vele. 

    A farkas egy darabig járt, kelt a ház körül és azon morfondírozott, hogy hogyan juthatna be, hogy megegye a malackákat. Végül kerített egy hosszú létrát és felmászott egészen a kémény tetejére, hogy majd azon ereszkedik le a házba.

    A legidősebb testvér azonban nem volt rest, gyorsan odatett egy nagy üstben vizet forralni a tűzre a kémény alá. A farkas a kéményből egyenesen a forró vízbe zuhant, és összeégette magát. Nagy jajgatás közepette kotródott el a házikótól. Úgy szaladt, vissza se nézett. Azt mondják, soha többé nem kívánta a malachúst!

    A két kismalac pedig tanult a leckéből. Elhatározták, hogy többé nem lesznek lusták és nem kapkodják el a munkát sem. Építenek magunknak ők is téglaházat.

    (Népmese)