Kategória: Mesegyűjtemény

Mesetár, mesék

  • A barna mackó kuckója

    A barna mackó kuckója

    A barna mackó sok, erős fából kuckót rakott, mert látta, nemsokára jön a tél. Arra jött a kékcinke.

    • Kié ez az erős kuckó? Méz Ároné, a mackóé? Jó lenne itt lakni nekem is!
    • Tessék! Tessék! – tessékelte be a barna mackó.

    Most már ketten voltak.

    Arra sétált az őzike.

    • Nini! Kuckó! Erős! Barna! Ki lakik itt?
    • A barna mackó és én, a kékcinke – felelte a cinke.
    • Bár itt laknék én is – bőgött az őzike -, nemsokára jön a tél, és én félek tőle!
    • Tessék! – tessékelte be a barna mackó.

    Jött a kis borz.

    • Barna kuckó, erős kuckó! Ki lakik itt?
    • A barna mackó, a kékcinke és én – felelte az őzike.
    • Jó lenne itt laknom nekem is! – kiáltott a kis borz.
    • Elférek az asztal alatt.
    • Ott a fácán ült le az őzikével.
    • Elférek az ágy alatt.
    • Ott a kékcinke, a mezei pocok lakik és a két béka.
    • Elférnek talán a falon is – felelte a farkas, mert már erősen fázott.
    • Ott a cincér és a kabóca ül.
    • Barna mackó! Jó Méz Áron! Barátom! – sorolta a fázó farkas. – Egy kis rést kérnék!
    • Nem! Nem! – rázta fejét a barna mackó. – Farkasnak nem raktam kuckót. A kis állatok rám bízták életüket, és félnek a farkaskörmöktől. Én őrzöm téli álmukat, őrzöm békéjüket. Keress más kuckót!

    Futott, futott a farkas a néma utakon, a zúzmarás fák között, ám kuckót nem talált. Sokan látták a barna mackó kuckója előtt üvöltözni. A kuckó néma volt. A kis állatoknak nem kellett félniük a farkastól. Erős, okos állat, a jó barna mackó óvta életüket.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • A só

    A só

    Volt egyszer egy öreg király s ennek három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti.

    Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:

    • Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
    • Mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány.
    • Hát te, édes leányom? – kérdezte a középsőt.
    • Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a hűs szellőt.
    • No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez – mondjad, hogy szeretsz?
    • Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony.
    • Mit beszélsz, te haszontalan lélek! – förmedt rá a király – kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak annyira szeretsz!

    Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót – nem volt kegyelem: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony.

    Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában s kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.

    Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.

    Utána megy a királyfi s beszól:

    • Ki van itt?

    A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél s egy szós sem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:

    • Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember, jöjjön ki, ha ördög, menjen a pokol fenekére!

    A királykisasszony most sem mert szólni. Harmadszor is kérdi a királyfi:

    • H! Ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt belövök!

    De már erre megijedt a királykisasszony s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngéden megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos-gyémántos ruhába s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküdtek s csaptak akkora lakodalmat, hogy no.

    Telt, múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Azt mondta egyszer a király:

    • No, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igazán firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.
    • Lelkem uram – mondja a királyné – én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.
    • Jól van – mondta a király – majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.

    Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta ebédre. Hát, el is ment a levél másnap, s harmadnap jött a király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotájának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomabbnál finomabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek s abba sót ne tegyenek.

    No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótlan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóbafőttben majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjába, de vissza is vihették, mert a vénkirály csak megnyalintotta s bele sem harapott, olyan cudar sótlan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.

    De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király.

    • Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-főz?
    • Sóval süt-főz ez máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
    • No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
    • Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondta a fiatal király.

    Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belépett a királyné, az öreg király kisebbik leánya.

    Hej, istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

    (Benedek Elek)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

  • Pfű, be fáj! (f-F)

    Pfű, be fáj! (f-F)

    Megégettem az ujjamat. Pfű, be fáj!
    Fújom, fújom, egyre fújom. Mégis fáj.
    Fagyos vízbe belemártom,
    Forró vízbe belemártom. Így is fáj.
    Ne félj semmit, gyerekem!
    Friss faggyúval bekenem!
    Így is fáj? Már nem fáj. 

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Gyöngyöm… (gy-Gy)

    Gyöngyöm… (gy-Gy)

    Gyöngyöm, gyöngyöm, gyémántgyöngyöm
    gyenge szálról legurult, szétgurult,
    Gyere, Gyuri, gyújtsál lángot!
    Készítsünk egy másik láncot!
    Gyűjtsük össze szétszórt gyöngyöm,
    szikrázó, száz gyémántgyöngyöm reggelig. 

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • A kerek kő

    A kerek kő

    Egyszer volt, hol nem volt, hetedhétországon innen, az Óperenciás tengeren túl, ahol a kurtafarkú malacka túr, volt egy szegény halászember. Ennek a szegény halászembernek nagyon sok gyereke volt. Bizony, amikor volt kenyér az asztalfiában, mikor nem. Hiába kelt a szegény halász kakasszóval, hiába feküdt le késő éjjel, hiába hordozta a hálóját reggeltől estig folyóvízről folyóvízre, betelt rajta a mondás, hogy: halász, vadász, madarász, üres tarisznyában kotorász – kevés isten áldása volt a munkáján.

    Hanem, amilyen ágrólszakadt szegény volt a halász, éppen olyan gazdag ember volt a bátyja. Ennek meg egy gyermeke sem volt. Mikor aztán a szegény halász házánál egy falat nem sok, annyi sem volt, mindig csak a bátyjához küldött: adjon egy vacsorára való puliszkalisztet. De ahhoz ugyan nem küldhetett, azt üzente vissza mindig: ád szívesen egy vékát is, ha cserében neki adja valamelyik fiát.

    • Azt már nem teszem – mondta a szegény halász – ahány gyermekem van, mind egyformán kedves énnekem, egytől sem tudnék megválni.

    Egyszer, amikor már vagy egy hétig alig volt egy betevő falatjuk, elment a halász s azt mondta a feleségének, hogy addig vissza sem jön, amíg egy jó tarisznya halat nem fog. Leült jókor reggel a víz partjára, hol betette, hol kivette a hálóját, de csak akkora hal sem akadt belé, mint a kisujjam. Már be is esteledett s kerülte a szerencse, mintha csak félt volna tőle.

    • Látom – mondta magában a halász – hogy mégis hal nélkül kell hazamennem. Istenem, mit vacsoráznak ártatlan gyermekeim!

    Megemelintette nagy búsan a hálót, s hát – olyan nehéz, mintha csak egy nagy kő akadt volna belé. Hiszen nem is volt egyéb. Kő volt az, egy kerek kő. Visszafordította nagy haraggal a követ, belenyomta ismét a hálót s hát, amikor kiemelintené, megint csak az a kerek kő van benne. Most már kivette a követ a hálóból s jó messzire bedobta a vízbe, hogy többet a lóba ne kerülhessen. De hiába dobta messzire, a kő harmadszor is a hálóba került.

    Mérgelődött a szegény halász, de nem dobta vissza a követ a vízbe, hanem ledobta a víz partjára s aztán nagy búsan elindult hazafelé. Hanem alig lépett egyet-kettőt, meggondolta magát: ha már halat nem vihet, hazaviszi azt a kerek követ, hadd karikázzanak vele a gyermekek.

    Fölvette a követ, betette a tarisznyájába s hazaballagott. Elébe szaladtak a gyerekek, közrefogták s kérdezték: mit hozott édesapám?

    • Egy kerek követ, fiaim, semmi egyebet. Nesztek, játsszatok vele, s felejtsétek a vacsorát.

    A szegény halás már lefeküdt, a felesége is, de a gyerekek nem tudtak lefeküdni, úgy belemelegedtek a karikázásba. Gurították a kerek követ föl és le a szobában, s nagyokat sikoltoztak örömükben, mert a kő mind fényesebb, fényesebb lett. De ezt a halász nem látta, mert a falnak volt fordulva s úgy sóhajtozott. Egyszer mégiscsak megfordult s rászólt a gyermekekre: feküdjetek le, már elég volt a játékból. Hanem amint kifordult a szoba földje felé, hirtelen be is hunyta a szemét, mert olyan erősen fénylett, ragyogott a kerek kő, hogy majd megvakult a nagy ragyogástól. Aztán megint felnyitotta a szemét, nézte, nézte a követ, szólítja a feleségét is: nézd, asszony, valami csudakő, úgy ragyog, mint a gyémánt.

    • Jaj, lelkem uram – csapta össze a kezét az asszony – ez igazán gyémánt.

    Mindjárt megegyeztek, hogy másnak az asszony elviszi a királyhoz magához a követ, hátha megvenné jó pénzen. Felkelt pitymallatkor az asszony, kendőbe takargatta a kerek követ s ment a király színe elé. Ott mindjárt, ahogy a palotába ért, vitték a király elé. Köszön a szegény asszony illendőképpen.

    • Adjon Isten jó napot, felséges királyom.
    • Adjon Isten, szegény asszony, mi szél vetett hozzám?

    Előveszi az asszony a kerek követ, s mutatja a királynak.

    • Hát ezt te hol találtad, szegény asszony? – kérdi a király nagy álmélkodással.

    Mondja az asszony, hogy az ura találta a vízben.

    • No, te szegény asszony, add nekem ezt a követ, adok érte ezer pengőforintot. Mert úgy tudd meg, hogy igazi gyémánt ez a kő.

    A szegény asszony nem szólt semmit, csak köhintett. Azt hitte a király, hogy nem elég neki az ezer pengőforint. Szavát sem várta, mondta a király:

    • Ha nem elég ezer pengő, adok kétezret.

    A szegény asszony megint csak köhintett, úgy meg volt zavarodva, hogy egy szót sem tudott szólni. Dehogy kevesellte az ezer pengőt! Hanem a király megint azt hitte, hogy keveselli, azt mondta hát a szegény asszonynak:

    • Hallod-e te, szegény asszony, nem sokallok én ezért a kőért három zsák aranyat sem. Adod-e annyiért?

    Akkor már az asszony sem köhintett, hanem biccentett a fejével.

    A király egyszeribe töltetett három zsák aranyat, még szekeret, lovat is adott az asszonynak, hogy hazavigye az aranyat.

    Hazamegy az asszony nagy örömmel, de bezzeg volt öröm a háznál is! Most már gazdagok voltak, nem éheztek többet.

    • Hanem, hallod-e feleség – mondja a halász – meg kéne mérnünk az aranyat: hány véka lehet.
    • Igaza van kendnek, meg kellene mérnünk.

    Az ám, de véka nem volt a háznál. Nosza, átszalasztanak egy fiút a gazdag bácsihoz vékáért.

    • Hát nektek ugyan mire kell a véka? – kérdi a gazdag ember csúfondárosan.
    • Az édesapám pénzt akar mérni – mondta a fiú.

    Hej, de nagyot kacagott a gazdag ember.

    • Nesze, fiam, itt a véka, majd utánad megyek én is, hadd látom azt a pénzmérést.

    Megy a gazdag ember az öccséhez, s hát csak szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Ennyi pénzt ő sem látott egy csomóban. Kérdi az öccsét:

    • Hol kapta ezt a rengeteg aranyat, édes öcsém?

    Bezzeg most édes öcsémnek szólította.

    • Megállj, gondolta magában a halász – most megtréfállak.
    • Hm – mondja a halász – ezt nekem a király adta három macskáért.
    • Hát ez hogy lehet, édes öcsém?
    • Bizony úgy, édes bátyám, hogy a király palotájában temérdek sok egér van, de annyi, hogy a király s felséges családja nem tud tőlük sem ebédelni, se vacsorálni. Meghallottam ezt én jártomban-keltemben, s három macskát elvittem a királynak ajándékba. Hej, ha látta volna kigyelmed, de megörült a király a három macskának! Mindjárt szólította a hopmestert, s megparancsolta, hogy ennek a derék embernek három zsák aranyat adjon a három macskáért.

    Ahogy ezt hallotta a gazdag ember, nem volt maradása, ment haza s mondja a feleségének, hogy mit hallott.

    • No, bizony – mondta az asszony – ha az az ágrólszakadt három macskát vitt a királynak, viszünk mi három zsákkal.
    • Én is amondó vagyok, feleség.

    Azzal uccu neki, végigjárták a falut, de még a szomszéd falukat is, s ami macskát találtak, mind megvették jó drága pénzen. Amikor három zsákra valót összeszedtek, befogatott a gazdag ember négy lovat, a három zsák macskát feltette a szekérre, s nagy ostorpattogtatással elindult a király városába.

    Megérkezik a városba, ottan is a király palotája elé, megállítja a lovakat, a kocsist otthagyja, maga pedig felmegy a királyhoz. Bevezetik a király szne elé s köszön illendőséggel:

    • Adjon Isten jó napot, felséges királyom!
    • Adjon Isten, gazdag ember, hát téged mi szél vetett ide?

    Mondja a gazdag ember:

    • Egy kevés ajándékot hoztam, felséges királyom. Hallottam, hogy az öcsémnek, a halásznak a felesége is hozott, s jó szívvel fogadta felséged.
    • Jól van, te gazdag ember, de hol van, amit hoztál?
    • Mindjárt felhozom, felséges királyom. Ott áll a szekér a kapu előtt.

    Lemegy a gazdag ember, hátára veszi a három zsák macskát s viszi fel a palotába. Eközben a király is összegyűjtötte egész házanépét, hadd lássák a csudát.

    No, jött is a gazdag ember, s ahogy belépett az ajtón, abban a szempillantásban kioldotta mind a három zsákot.

    Hej, uram, istenem, mi lesz most! Az a tengersok macska ahány annyifelé szaladt, nekiugrottak a földig érő tükröknek, ablakoknak, fel az almáriomokra, onnan leverték a drága aranyos poharakat, tányérokat, összetörtek azok mindent; kiabálta a király, sikoltozott a királyné, de még jobban a királykisasszonykák s egy szempillantásra becsődültek a katonák, hogy lássák, mi történt.

    • Fogjátok meg! – kiáltott a király.

    A katonák azt hitték, hogy a macskákat kell megfogni, pedig a király a gazdag embert értette. hanem a gazdag ember sem tátotta el a száját, kapott a jó alkalmon, futott le a palotából, szaladt világgá.

    Ha meg nem állt, talán még most is szalad.

    (Benedek Elek)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)

  • Poros úton… (p-P)

    Poros úton… (p-P)

    Poros úton poroszkál a pejparipa.
    Rajta ül és nógatja is Pór Palika:
    Siessünk, ne poroszkáljunk!
    Pöröszkéig meg se álljunk!
    Ott piroslik a paprika.
    Ott szüretel Mór Marika.
    A paprikát a piacra kivisszük.
    Árából a pajkos pulit megvesszük.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc könyvkiadó)

  • Liba-bál

    Liba-bál

    Aj, aj, liba-bál, liba-bál!
    Kiskereki, kisbereki
    nevezetes liba-bál!
    
    Volt ott mákos rétes,
    túróval sült béles,
    liba-orrnak illatozó
    vaníliás krémes.
    Liba-kukta tálalt
    ízes béka-sültet,
    kék gerlice tojásával
    töltött béka-sültet.
    No, és a sok jó bor!
    Sok is volt a jóból!
    Álló este töltöttek
    a móri ezerjóból.
    
    Aj, aj, liba-láb, liba-láb!
    Kerek réten táncot járó,
    táncot lejtő libaláb!
    
    Elöl járta Böske
    Bóbitás Elekkel,
    utolsónak Kuka Berta
    Nótás Kelemennel.
    Libbent-lobbant már a
    bokrokon a barka
    - libi-libi-libuskáim! -
    a kürt ezt jajongta. 
    
    Aj, aj, liba-zaj. liba-baj!
    Kiskereki kisbereken
    süvöltöző liba-jaj!
    
    Lesben állt a róka
    a sűrű szélében:
    - Ej, mi az ékes móka
    ott kinn a mezőben?
    Körbe osont, ámult,
    bokrok közül bámult:
    sosem látott jó lakoma
    volt, mi elé tárult.
    
    - Kerek liba-combok,
    ékes liba-lábak!
    Ötven liba ötven mája
    tölti ma a tálat!
    
    Aj, aj, róka-tánc, liba-baj!
    Kiskereki kisbereken
    sikoltozó liba-baj!
    
    Kiborult a sok sült,
    kiborult a rétes,
    kiskereki barna sárba
    kiborult a béles.
    Surrant, osont Böske
    Bóbitás Elekkel,
    menekült már Kuka Berta
    Nótás Kelemennel.
    Tarka tollú Malvin
    is menekült volna:
    már annak a kurta lábát
    a róka markolta.
    
    Aj, aj, liba-máj, liba-máj!
    Kiskereki róka-tálon
    illatozó liba-máj!
    
    

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Szalma-mese

    Szalma-mese

    Meseország szélén állt a szalmaviskó. Szalma volt a teteje, ablaka, ajtaja. Benne lakott Szalma Jónás, Szalma Juli, Szalma Jani. Szombat este bűvös magot találtak. A bűvös magot elültették. Óriási tök nőtt belőle. Nőtt, nőtt a tök. Akkora lett, mint a kerítés. Akkora lett, mint a szalmaviskó. Volt öröm, vigasság!

    • Száz forintot is megér! Ezret is! Tízezret is! – ugrálták körbe. Azután leültek a tövibe. Tervezgettek.
    • Veszünk az árából ezüstvárat. Jó!
    • Veszünk az árából táltos lovat! Jó!
    • Veszünk az árából ezüsttálat!
    • Miért tálat? Ezüstibriket veszünk!
    • Miért ibriket? Ezüstkést veszünk!
    • Ezüsttálat!… Ezüstibriket!… Ezüstkést!…

    Estig vitatkoztak. Akkor mérgükben véletlenül megrúgták az óriási tököt. Az óriási tök meg, rissz!, ezer szeletre esett.

    Vége lett az óriási töknek. Vége lett a tervezgetésnek.

    Szalma Jónás, Szalma Juli, Szalma Jani azóta is abban a szalmaviskóban lakik. Szalmán ülnek. Szalmakását eszegetnek.

    Kár volt összeveszni!

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Nyakigláb, Csupaháj meg Málészáj

    Nyakigláb, Csupaháj meg Málészáj

    Volt egy szegény ember, annak három fia. A legnagyobbikat Nyakiglábnak, a másodikat Csupahájnak, a legkisebbet Málészájnak hívták. Ezek annyit tudtak enni, hogy az apjuk még kenyérből sem tudott nekik eleget adni. Egyszer azt mondja nekik, hogy menjenek már szolgálni, keressék meg a maguk kenyerét.

    Elindul a legnagyobbik, Nyakigláb. Találkozott egy öreg emberrel, az elfogadta szolgának egy esztendőre. Ahogy elmúlt az esztendő, az öreg azt mondja neki:

    • Adok neked egy asztalt, amiért jól szolgáltál. Ennek csak azt kell mondanod: – Teríts, teríts asztalkám – és lesz rajta mindenféle!

    Nyakigláb alig várta, hogy kiérjen a faluból. Egy bokor mellett előveszi az asztalt s mondja tüstént neki:

    • Teríts, teríts asztalkám!

    Hát, lett azon annyi minden ennivaló, innivaló, hogy Nyakigláb szeme-szája is elállt a csodálkozástól. Jól is lakott mindjárt, hogy majd kirepedt. Azzal indult hazafelé. Talált útjában egy kocsmát, oda is betért. Bement mindjárt egy szobába. Teríttetett asztallal. Jóllakott, aztán csinál. Látta, hogy milyen asztala van ennek a legénynek.

    Ahogy este lett, lefeküdtek. Nyakigláb is jó mélyen elaludt. A kocsmáros meg csak belopózott és a csodaasztalt kicserélte egy másikkal, amelyik pontosan olyan volt, mint Nyakiglábé.

    Másnap reggel Nyakigláb újra elindult. Addig ment, míg haza nem ért. Otthon eldicsekedett, hogy milyen asztala van őneki.

    No, lássuk! – mondták.

    Mondta ő az asztalnak, hogy – Teríts, teríts asztalkám! – de biz az nem terített. Az egész család meg várta már, hogy jóllakjanak. Hogy Nyakigláb így becsapta őket, éhesek maradtak. Kapták magukat, jól elverték Nyakiglábot.

    Elindult most már a második gyerek is, a Csupaháj. Az is ahhoz az öreghez érkezett, akinél Nyakigláb szolgált. Őt is megfogadták egy esztendőre. Mikor kitelt az idő, az öreg őt is magához hívta.

    • Fiam, a szolgálatodért neked is adok valamit. Itt van egy szamár! Ennek csak azt kell mondani: – Tösszents, tüsszents, csacsikám! – s annyi aranyat tüsszent neked, amennyit csak akarsz!

    Csupaháj nagyon megörült a szamárnak. El is indult vele hazafelé. Útközben ő is betért a kocsmába. Evett, ivott, amennyi a bőrébe fért, és azt mondta, hogy majd csak reggel fizet érte. De a szamarat magával vitte a szobájába. Ahogy este lett, odaállította maga elé és azt mondta neki:

    • Tüsszents, tüsszents, csacsikám!

    A csacsi hegyezte a fülét, aztán elkezdett tüsszenteni. Tüsszentett is egyvégből olyan sokat, hogy Csupaháj már alig fért a sok aranytól. Felszedte az aranyat, és lefeküdt. De a kocsmáros a kulcslyukon ezt is megleste. Mikor észrevette, hogy Csupaháj már alszik, bement a szobába hozzá, és a szamarat is elcserélte egy másikkal.

    Csupaháj vitte haza a csacsit, ő is nagyra volt vele, hogy mit szolgált. De mikor rászólt a szamárra, hogy tüsszentsen, az bizony egyetlen aranyat sem tüsszentett a padlóra, hiába várták. Csupaháj se vitte el szárazon, őt is jól elverték.

    Szegény apjuk már kétségbe volt esve, hogy egyik gyereke sem tud rajta segíteni. Elindította a legkisebbik fiát is, Málészájt.

    Ez is elvetődött az öregemberhez. Őt is felfogadták egy esztendőre szolgának. Mikor letelt a szolgálata, azt mondja neki az öreg:

    • Fiam, jutalom nélkül téged sem eresztelek el. Itt van egy zsák, ebben van egy furkó. Ennek csak azt kell mondani: – Ki a zsákból, furkócskám! – s akkor a furkó kiugrik, s azt verhetsz meg vele, akit akarsz.

    Málészáj hóna alá vette a furkót és elindult vele hazafelé. Neki is útjába esett a kocsma. Már nagyon éhes és szomjas volt. Bement. Evett, ivott, amennyi jólesett. A kocsmáros kérte tőle az árát, de Málészáj nem tudott fizetni, mert egy fillérje sem volt. A kocsmáros elkezdett lármázni, hogy ő bizony elveszi Málészáj gúnyáját, ha nem fizet, vagy pedig becsukatja. Erre már Málészájt is elfutotta a méreg, és elővette a zsákot.

    • Ki a zsákból frukócskám! Verd meg a kocsmárost!

    A furkó csak kiugrott a zsákból, neki a kocsmárosnak és csihi-puhi, elkezdte elkezdte porolni. A kocsmárosnak hamar elege lett a verésből, elkezdett jajgatni:

    • Jaj, jaj! Hagyd abba a versét, barátom, visszaadok mindent, amit a bátyáidtól elloptam!

    Málészáj csak nagyot nézett.

    • Mit lopott el kend az én bátyáimtól?
    • Hát a teríts-asztalt, meg az aranytüsszentő szamarat! – De a furkó még folyvást ütötte a kocsmárost ez alatt is. Azt mondta Málészáj:
    • Jó, ha visszaadod az asztalt, meg a szamarat, akkor nem bántalak! Vissza, vissza, furkócskám a zsákba!

    A furkó visszament, a kocsmáros meg behozta az asztalt meg a szamarat, és odaadta Málészájnak.

    Málészáj hazament. Otthon elmondta a testvéreinek, hogyan szerezte vissza az asztalt is, meg a szamarat is. Volt már mit enni, meg inni, volt pénz is, amennyit akartak. A szegény ember családja így aztán nagyon boldog lett.

    (Illyés Gyula)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.)