Mesemondó blog

Kategória: Mesegyűjtemény

Mesetár, mesék

  • A kismadár kertje

    A kismadár kertje

    Van nekem egy kertem. Benne télen-nyáron rigó ül az ágon. Feketerigó. Reggelente rigófüttyel köszönt engem, s ha a kertben üldögélek, mindig a fölibém hajló ágra telepedik, onnét mondja a meséit. Mert bizony az én rigóm mesemondó kisrigó. Ezt a mesét is tőle hallottam:

    Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mázas korsó, benne egy szem borsó. Ezt a borsószemet elvetette a kertjébe az egyszeri kismadár. Mert kertje is volt az egyszeri kismadárnak, a fészke mellett.

    Ezután nem tett egyebet: eldicsekedett fűnek-fának, hogy mennyi borsó terem majd neki a kertjében, gond nélkül élhet belőle télen. Ki is kelt a borsó. Icipici szára zöldellt a világba. Megörült a kismadár, sietett az Esőhöz.

    – Eső, Eső, kedves Eső – kopogtatott be hozzá – siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!

    – Ebben a hónapban szabadságon vagyok – válaszolta az Eső mérgesen a háborgatásért, és becsapta ajtaját.

    – Jaj, elszárad a borsóm!- ijedezett a kismadár, s a kútágasra rebbent. Onnét kiáltott le a kútnak: – Gémeskút, kedves kút, siess hozzám, kikelt a borsóm, locsold meg a kertem!

    – No még ilyet! – képedt el az öreg gémeskút. S a kútágas akkorát reccsent mérgében, hogy ijedten röppent fel róla a kismadár.

    Ahogy becsapta ajtaját az eső, tüstént lelohadt a mérge és sajnálni kezdte az egyszeri kismadarat. Fel is keltette a fiát, Záport:

    – Eredj, édes fiam, locsold meg kicsit a kismadár kertjét, kertjében a borsót!

    A gémeskútnak is megesett a szíve a kismadáron, s küldte a teli vödröt, öntözze meg a borsót. No, nagyot nézett a Zápor, amikor feleúton megpillantotta a lassan ballagó vödröt.

    – Ki látott már ilyen csodát: maga megy a teli vödör! – rikkantotta és megkérdezte, hová-kihez.

    – A kismadár borsóját megyek meglocsolni – válaszolta a vízzel teli vödör.

    – Nem oda Buda! – zendült a Zápor szava. – A kismadár borsóját én locsolom meg!

    Azzal már zúdult is a Zápor az égből a kismadár kertjére.

    – Jaj, itt az özönvíz, vízözön! – ijedt meg a kismadár a lombok alatt, s csak akkor könnyebbedett meg a szíve, amikor a szivárvány hídját verte fel a z égre. Akkorra ért oda a vizesvödör.

    – Hát te mit keresel a kertemben? – csodálkozott a kismadár.

    – Locsolni jöttem! – felelte a vödör, s azzal loccs! – már meg is öntözte a zápor fürdette borsót. A kismadár siránkozva nézte a tenger tócsát.

    – Jaj, oda a borsóm! – sírdogált. De a borsót nem mosta el a tenger tócsa! Sőt: egykettőre bokrosodni kezdett.

    – Borsócskám, borsócskám, de megnőttél! – örvendezett borsójának a kismadár. – Bizony eljött a kapa ideje!

    Azzal elröppent a kapás emberhez.

    – Kedves ember, kapás ember – kopogtatott be az ablakon- hozd a kapád, kapáld meg a borsóm.

    – Jó, jó, kismadár, megkapálom én szívesen, ha meg tudunk egyezni a fizetség dolgában!

    Abban egyeztek meg, hogy a fele termést a kapás kapja. Meg is kapálta a borsót még aznap. Másnapra már szedhették is róla a borsót. Csoda egy borsó volt! Színarany volt minden szeme! Bizony elállt az ember szeme-szája, amikor beállított a fizetségért! Csak a kismadár kesergett:

    – Ó, én szerencsétlen, szegény kismadárka, egyszer vetek borsót, egyszer gazdálkodom, hogy legyen télire való eleségem, akkor is csak aranyborsó terem nekem!

    – Add nekem az aranyborsót, kismadár – mondta az ember – cserébe minden télen magot szórok neked az ablakpárkányra!

    A kismadár örömest odaadta az aranyborsót, s azóta minden télen odaszáll járandóságáért az ablakpárkányra; mert azt mondanom sem kell, hogy mindörökre felhagyott a gazdálkodással. Kertje sincs többé, de fészke ott van minden kertben, a ti kertetekben is.

    (Tordon Ákos)

  • A Kisegér, meg a Ceruza

    A Kisegér, meg a Ceruza

    Egyszer volt, hol nem volt, volt Vova asztalán egy ceruza. Vova gyakran rajzolt vele képeket, és a Ceruza engedelmesen rajzolt mindent, amit Vova akart. Egyszer, amikor Vova aludt, egy egérke mászott az asztalra. Meglátta a Ceruzát, felkapta, és vonszolni kezdte az egérlyuk felé.

    – Engedj el, kérlek! könyörgött a Ceruza. – Mire kellek én neked, hiszen fából vagyok, nem lehet engem megenni!

    – Rágcsálni akarlak – mondta a Kisegér. – Bizseregnek a fogaim, s emiatt rágcsálnom kell valamit. Így ni! – és a Kisegér úgy megharapta a Ceruzát, hogy az feljajdult belé.

    – Jaj! – kiáltotta a Ceruza. – Akkor legalább hadd rajzoljak valamit utoljára, aztán tégy, amit akarsz.

    – No jó – egyezett bele az Egérke -, rajzolj hát! Utána úgyis apró darabokra ráglak!

    Nagyot sóhajtott a ceruza és rajzolt egy kört.

    – Ez sajt? – kérdezte Egérke.

    – Lehet sajt is. – mondta Ceruza, és még három kis karikát rajzolt.

    – Hát persze, hogy sajt! Ezek itt benne a lyukak – találgatta Egérke.

    – Lehetnek lyukak is – egyezett bele a Ceruza, és még egy kört rajzolt.

    – Ez alma! – kiáltott fel Egérke.

    – Lehet alma is – mondta a Ceruza, és néhány ilyen hosszú kifli formát rajzolt.

    – Már tudom! Ez itten kifli, ezek meg kenyerek! – kiáltotta szája szélét nyalogatva a Kisegér. – No, fejezd be gyorsan, mert már nagyon bizseregnek a fogaim!

    – Várj egy pillanatig – szólt a ceruza, s amikor ezeket a háromszögeket kezdte rajzolni, a Kisegér felkiáltott:

    – Hiszen ez olyan, mint egy macs… ! Ne rajzold tovább!

    A ceruza azonban már hosszú bajuszt is rajzolt.

    – Igen, ez egy igazi macska! – cincogta a megrémült Egérke. – Segítség!

    És bemenekült az egérlyukba. Azóta az orrát sem dugta ki onnan. Vova ceruzája még most is megvan, csak ilyen kicsi lett. Te is próbálj ceruzáddal ilyen macskát rajzolni, hadd féljenek az egerek!

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

  • Az alma

    Az alma

    Késő őszre járt az idő. A fákról már réges-régen lehullottak a levelek, egyedül a vadalmafa legtetején árválkodott egyetlen alma. Nyúl futott át az erdőn, és meglátta az almát. Hogyan lehetne megszerezni? Nagyon magasan van – nem tud odáig felugrani.

    • Kárr – kár!

    Körülnéz a Nyúl, és meglátja, hogy a szomszédos fenyőfán ott üldögél a Varjú, és jóízűen nevet rajta.

    • Hallod-e, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl. – Szakítsd le nekem az almát.

    Varjú átrepült a fenyőről a vadalmafára, és letépte az almát. De az kiesett a csőréből, le a földre.

    • Köszönöm szépen, Varjú koma! – kiáltotta a Nyúl, és fel akarta emelni az almát, de az – uramfia, mit látnak szemei?! – szusszant egyet, és elszaladt.
    • Hát ez meg miféle csoda?

    Megijedt a Nyúl, de aztán rájött, mi történt. Az alma a fa alatt összegömbölyödve alvó Sündisznócska hátára pottyant. Az álmából fölriasztott Sündisznócska ijedtében futásnak eredt, és tüskéin magával vitte az almát is.

    • Állj meg, állj meg! – kiáltotta a Nyúl. – Hová viszed az almámat?
    • Ez az én almám. Leesett a fáról, és én elkaptam.

    Nyúl odaugrott Sündisznócskához.

    • Azonnal add vissza az almámat! Én találtam rá!

    Odarepült hozzájuk a Varjú.

    • Felesleges vitáznotok, ez az én almám, én téptem le a fáról, magamnak!

    Sehogy sem tudtak megegyezni, mindegyikük a magáét hajtogatta, kiabálta:

    • Ez az én almám, az enyém!

    Veszekedésük felverte az erdő csendjét. Verekedésig fajult a dolog: Varjú csőrével belecsípett Sündisznócska orrába, a Sündisznócska tüskéivel megszúrta a Nyulat, a Nyúl pedig oldalba rúgta a Varjút… Ekkor lépett oda hozzájuk a Medve. Rájuk bömbölt:

    • Mi történik itt?! Mi ez a lárma?!

    Azt felelik neki a veszekedők:

    • Mihail Ivanovics, te vagy itt az erdőn a leghatalmasabb, a legbölcsebb. Légy te a bíró. Azé legyen az alma, akinek te ítéled.

    Ezzel elmesélték a Medvének, hogy s mint esett a dolog. Medve gondolkodott, töprengett egy ideig, megvakarta a füle tövét, aztán megkérdezte:

    • Ki találta az almát?
    • Én! – felelte a Nyúl.
    • De ki tépte le a fáról?
    • Bizony, hogy én! – károgta a Varjú.
    • Jól van. De ki kapta el?
    • Én kaptam el! – kiáltotta Sündisznócska.
    • Nos, hát akkor – ítélte a Medve – mindhármótoknak joga van az almára.
    • De csak egy almánk van! – kiáltotta egyszerre a Sündisznócska, a Nyúl és a Varjú.
    • Osszátok el az almát szép egyforma darabkákra, és mindegyiktek vegye el a maga részét.

    Megint egyszerre kiáltották mind a hárman?

    • Hogy a csudába nem jutott ez az eszünkbe?!

    Sündisznócska elvette az almát és négy egyforma részre vágta. Egy darabot a Nyúlnak kínált.

    • Tessék, ez a tiéd, Nyúl, mert te láttad meg elsőnek.

    A másodikat a Varjúnak adta.

    • Ez a tiéd, mert te tépted le.

    A harmadik darabot ő nyelte le.

    • Ez az enyém, mert én kaptam el az almát.

    A negyedik darabkát pedig a medve mancsába nyomta.

    • Ez a tiéd, Mihail Ivanovics.
    • Ugyan miért? – ámuldozott a Medve.
    • Azért, mert te békítettél össze és vezettél a helyes útra bennünket!

    És mindannyian megették a részüket az almából, és mindenki elégedett volt, mert a Medve igazságosan döntött, senkit sem bántott meg.

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

  • Okoska-botocska

    Okoska-botocska

    Hazafelé tartott a kis Sündisznó. Útközben találkozott a Nyúllal, és együtt ballagtak tovább. Kettesben feleannyinak tűnik az út. Hosszú az út hazáig, mennek, mendegélnek, beszélgetnek. Az út közepén egy bot hevert. A nagy beszélgetésben a Nyúl nem vette észre, megbotlott benne, és majdnem orra bukott.

    • Ó, te! – mérgelődött a Nyúl. Jól belerúgott a botba, és az messzire elrepült.

    De a Sündisznó felemelte a botot, vállára vetette, úgy futott, hogy utolérje a Nyulat. Meglátta a Nyúl, hogy a Sündisznó felemelte a botot.

    • Minek neked ez a bot? Mi hasznod belőle? – csodálkozott.
    • Ez nem valami egyszerű bot csupán – magyarázta Sündisznó. – Ez egy okoska-botocska.

    Nyúl csak megvetően kuncogott. Továbbmentek, mendegéltek, és elérkeztek egy kis patakhoz. Nyúl egyetlen ugrással átvetődött a patak túlsó oldalára, s onnan kiáltotta vissza:

    • Hé, Szórós Fej, dobd el a botodat! Nem tudsz vele átvergődni a patak innenső partjára!

    Sündisznó azonban nem válaszolt erre semmit, csak egy kicsit hátrahúzódott, aztán nekifutott. Futás közben a botot leszúrta a patakocska közepére, és egyetlen lendülettel átugrott a túlsó partra, s úgy állt meg a Nyúl mellett, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Nyúlnak tátva maradt a szája az álmélkodástól.

    • Hű, de nagyot tudsz te ugrani!
    • Egyáltalán nem tudok ugrani – válaszolt Sündisznó. – Csak az okoska-botocska-minden-átugrócska segített nekem.

    Továbbmentek, mendegéltek, s egy mocsaras részhez érkeztek. Nyúl egyik zsombékról a másikra ugrott. Sündisznó mögötte haladt, és a bottal vizsgálgatta maga előtt az utat.

    • Hé, te Szúrós Fej! Mit vánszorogsz ilyen lassan? Bizonyára a te botod…

    Nem tudta azonban befejezni a mondatot Nyúl, mert megcsúszott a zsombékon, és füle hegyéig merült a mocsárba. Jaj, mindjárt lemerül, és megfullad! Átcammogott Sündisznó egy másik zsombékra, amelyik közelebb esett a Nyúlhoz, s odakiáltott neki:

    • Kapd el a botot! De jól markold meg!

    Elkapta Nyúl a bot végét, Sündisznó pedig teljes erejéből megrántotta a botot, és kihúzta barátját a mocsárból. Amikor nagy nehezen kijutottak a biztonságos talajra, azt mondta a Nyúl a Sündisznónak.

    • Köszönöm, Sündisznó barátom, hogy megmentettél.
    • Ugyan, hogy mondhatsz ilyet! Nem én mentettelek meg, hanem az okoska-botocska-minden-bajból-kihúzócska!

    Megint mentek, mendegéltek, és egy nagy, sűrű, sötét erdő szélén megláttak a földön egy kis madárfiókát. Kiesett a fészekből, panaszosan csipogott, a szülei ott röpködtek fölötte, nem tudták, mit tegyenek.

    • Segítsetek, segítsetek! – csiripelték.

    A fészek magasan volt, sehogy sem lehetett elérni. Se a Sündisznó, se a Nyúl nem tudott fára mászni. Pedig valahogy segíteni kell a kismadáron. Törte a fejét a Sündisznó, s addig törte, amíg csak ki nem találta, mit kell tenni.

    • Állj arccal a fa törzse felé! – parancsolt rá a Nyúlra.

    Nyúl oda is állt a fához, két mellső lábát feltette a fa törzsére. Sündisznó rátette a madárkát botjának hegyére, s a bottal felkapaszkodott a Nyúl vállára, s magasba emelte a kismadarat. Majdnem elérték a fészek szélét. A kismadárka ijedten csipogott egyet, aztán nagy bátran elrugaszkodott, beugrott a fészekbe. Hogy örvendeztek a madárszülők! Ujjongva röpködtek a Sündisznó és a Nyúl feje körül, s egyre csak azt csiripelték:

    • Köszönjük, köszönjük, köszönjük!
    • Remek fickó vagy te, Sündisznó! Nagyszerűen kitaláltad, mit kell tennünk.
    • Ugyan, dehogyis én találtam ki! Mindent ez az okoska-botocska-magasba-emelőcske csinált.

    Elindultak befelé az erdőbe. Minél messzebbre jutottak, annál sűrűbb, annál sötétebb lett az erdő. Nyúlnak bizony elszorult a szíve. De Sündisznón nem látszik, hogy félne. Bátran halad előtte, s a bottal félrehajtja útjukból az ágakat. S ekkor az egyik fa mögül hirtelen kiugrott elébük egy hatalmas farkas, elállta az útjukat, rájuk kiáltott:

    • Állj!

    Megtorpant a Nyúl meg a Sündisznó. Farkas megnyalta a szája szélét, fogait csattogtatva mondta nekik:

    • Téged nem bántalak, te Sündisznó, mert te nagyon szúrós falat lennél. De téged, Tapsifüles, bizony bekaplak szőröstül-bőröstül!

    Szegény Nyúl egész testében reszketett a félelemtől, fehér lett, mintha téli bundát öltött volna, lába szinte a földbe gyökerezett. Behunyta a szemét – maja, most mindjárt bekapja a Farkas! De a Sündisznó nem vesztette el a fejét, meglendítette a botját, és nagyot vágott vele a Farkas hátára. Farkas felvonított a fájdalomtól, nagyot ugrott, és elszaladt… Bizony úgy eliramodott, hogy még vissza se nézett.

    • Köszönöm Sündisznó, most még a Farkastól is megmentettél.
    • Nem én, hanem ez az okoska-botocska-az ellenségre-lecsapócska – válaszolta Sündisznó.

    Megint mentek, mendegéltek. Elhagyták az erdőt, és kiértek az útra. Bizony nem volt könnyű a felfelé vezető úton felkaptatni. Sündisznó elöl haladt, botjára támaszkodott, de a szegény Nyúl hamarosan lemaradt, majd összerogyott a fáradtságtól. Közel jártak már az otthonukhoz, de a Nyúl nem bírta tovább.

    • Semmi baj – mondta neki a Sündisznó -, kapaszkodj a bot végége.

    Nyúl megmarkolta a botot, és Sündisznó a botnál fogva szépen felcipelte az emelkedő tetejére. És a Nyúl rögtön megérezte, mennyivel könnyebb így haladni felfelé.

    • Nézd csak – mondta -, a te okoska-botocskád most is segített rajtam.

    Így vezette haza a Sündisznó a Nyulat az otthonába, ahol már olyan régóta várt rá Nyúlné asszonyság meg a gyerekek. Örvendeztek Nyúlék, hogy megint együtt vannak, és Nyúl azt mondja Sündisznónak:

    • Ha nem lett volna ez a te csodatévő okoska-botocskád, bizony sohasem láttam volna viszont az otthonomat.

    Elmosolyodott ezen Sündisznó, s azt mondta neki:

    • Fogadd el ajándékba ezt a botot. Talán szükséged lesz rá.

    Nyúlnak szinte a szava is elakadt a csodálkozástól.

    • S veled mi lesz a csodálatos okoska-botocska nélkül?
    • Sebaj! – válaszolta a Sündisznó. – Botot mindig lehet találni. Az okosságot pedig – és megkocogtatta ujjával a homlokát -, az okosságot pedig innen veszem hozzá!

    Mindent megértett most már a Nyúl.

    • Milyen igazad van: nem a bot a fontos, hanem az okos fej, no meg a jó szív!

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

  • A kis hajó

    A kis hajó

    Sétálni indult Brekus, Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka. Elérkeztek egy patakhoz.

    • Fürödjünk meg! – brekegte Brekus, és beugrott a vízbe.
    • Nem tudunk úszni – mondta Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka.
    • Brehehehe! – nevetett rajtuk Brekus. – No hiszen, nem sokra megyek én veletek! – És úgy kacagott, majdnem vízbe fúlt.

    Nagyon megbántódott ezen Kispipi, Egérke, Hangyácska és Katicabogárka. Törték a fejüket, mitévők legyenek. Addig-addig törték a fejüket, míg végre kitaláltak valamit. Kispipi elment, és hozott egy falevelet. Egérke egy fél dióhéjat. Hangyácska egy szalmaszálat vonszolt oda valahonnan. Katicabogárka pedig egy cérnaszálat. És nagy buzgón munkához láttak: a szalmaszálat bedöfték a dióhéjba, a falevelet cérnával hozzákötötték, és máris készen állt a kis hajó. A hajót vízre lökték. Beültek és elhajókáztak!

    Brekus kidugta a fejét a vízből, hogy tovább nevessen rajtuk, de a kis hajó már messze járt… utol se érheted!

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

  • A négy kis ezermester

    A négy kis ezermester

    Erdő szélén áll egy fatuskó, a tuskón egy házikó. Ebben a házikóban lakik Legyecske, a kis Béka, Sünike meg kakaska – Aranytaréj-Kakaska.

    Elmentek egyszer az erdőbe gombászni, virágot szedni, rőzsét gyűjteni, bogyót eszegetni. Mentek, mentek az erdőben, és kiértek egy tisztásra. Körülnéztek, hát látják ám, hogy egy üres, gazdátlan szekér áll a tisztás közepén. Üres, gazdátlan szekér, annyi bizonyos, de azért nem akármilyen egy szekér ám az! Minden kereke más és más: az egyik egy icike-picike kis kerék, a másik már nagyobbacska; a harmadik amolyan se nem kicsi, se nem nagy; a negyedik meg: a legeslegnagyobb.

    A szekér réges-rég ott állhatott már, a gombák is előbújtak alóla. Legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska csak álltak, álltak a szekér előtt, bámulták, és tátott szájjal álmélkodtak. Egyszerre csak előugrik egy nyúl a bokorból, ő is nézi, kacarászik.

    • Tiéd a szekér? – kérdik a Nyúltól.
    • Nem, ez a Medve szekere. Csinálta, csinálgatta egy ideig, de nem jutott a végire, hát kihajította. Azóta is itt áll.
    • Hát akkor fogjuk meg, és vigyük haza ezt a szekeret! – mondta Sünike. – Elkél majd a háztartásban.
    • Úgy van, vigyük haza! – helyeseltek a többiek.

    Nekiláttak hát mindnyájan, nyomták, lökték, taszigálták a szekeret, de az bizony nem mozdult. Húzták-vonták előre-hátra. A szekér meg hol jobbra dőlt, hol balra. Hepehupás, rossz az út is, itt egy gödör, ott egy bucka. A Nyúl kacag, hahotázik, majd megpukkad nevettében:

    • Ki-hi-hi-hi-ne-he-he-hek is kell egy ilyen vacak, ha-ha-ha-hasznavehetetlen szekér!

    Mind a négyen elfáradtak, de sajnálták volna otthagyni – elkél majd a háztartásban. Megint csak Sünike hozakodott elő valamivel:

    • Hát, akkor vigyük haza csak a kerekeket!
    • Úgy van! Gyerünk, igyekezzünk!

    Leszerelték a szekérről a kerekeket, és hazagurították őket. Legyecske az icike-picike kis kereket, Sünike a nagyobbacskát, a kis Béka a se nem kicsit, se nem nagyot. Kakaska pedig felpattant a legeslegnagyobb kerékre, szaporán rakosgatta a lábait, csattogtatta szárnyait, és azt kiabálta:

    • Kukurikúúú!

    A Nyúl nevette őket.

    • Micsoda csodabogarak, különféle kerekekkel karikáznak hazafelé!

    Ezalatt a Legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska hazagurították a kerekeket, de bizony erősen gondolkodóba estek: most aztán mihez kezdjen velük?

    • Én már tudom! – szóltak meg a Legyecske; azzal fogta az icike-picike kis kereket és egy irinyó-pirinyó kis rokkát csinált belőle.

    Sünike kitalálta: ha két kis botot erősít a saját kerekéhez, talicska lesz belőle.

    • Én is kifundáltam ám valamit! – brekegte a kis Béka, és a se nem kicsi, se nem nagy kereket a kútra szerelte, hogy könnyebben lehessen vizet húzni.

    Kakaska pedig a legeslegnagyobb kereket a patak vizébe eresztette, sok-sok követ hordott oda mellé, és épített egy malmot.

    Mindegyik keréknek hasznát vették a háztartásban: Legyecske fonalat font a rokkán, a kis Béka vizet hord a kútról, öntözi a kertet, Sünike gombát, bogyót, rőzsét szállít az erdőből a talicskáján. Kakaska meg lisztet őröl a malomban.

    Egyszer aztán elment hozzájuk a Nyúl megnézni, hogy élnek, mit csinálnak. És úgy fogadták, mint egy kedves vendéget szokás. Legyecske kesztyűt kötött neki, a kis Béka sárgarépával kínálta, Sünike – gombával és különféle bogyókkal, Kakaska meg töltött lepénnyel és túrós táskával. Elszégyellte magát a Nyúl.

    • Bocsássatok meg nekem – mondta. – Kinevettelek benneteket, de most már látom, hogy akik ilyen ügyesek és leleményesek, mint ti vagytok, azoknak kis kerék, nagy kerék egyaránt hasznot hajthat.

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

  • Miau!

    Miau!

    A Kutyus a pamlag előtt aludt a szőnyegen. Álmában egyszerre csak úgy hallotta, mintha valaki azt mondaná:

    • Miau!

    Felkapta a fejét, körülnézett – sehol senki! “Biztosan álmodtam az egészet” – gondolta, és kényelmesen visszafeküdt. De megint csak azt mondta valaki:

    • Miau!

    Ki nyávogott? A Kutyus felugrott, körülfutotta a szobát, benézett az ágy alá, az asztal alá – sehol senki! Felmászott az ablakpárkányra is. Meglátta a Kakast, amint az ablak előtt az udvaron sétálgatott. “Biztosan ez ébresztett fel” – gondolta a Kiskutya, és kifutott az udvarra a Kakashoz.

    • Te nyávogtál? – kérdezte.
    • Én nem nyávogok, én beszélek – csapkodott a Kakas a szárnyával, és tüstént elkiáltotta magát:
    • Kukurikuuú!
    • Mást nem tudsz beszélni?
    • Nem, csak azt, hogy “kukurikú” – válaszolta a Kakas.

    A Kutyus a hátsó lábával megvakarta a fülét, és visszament. Alighogy a lépcsőhöz ért, ismét megszólalt valaki:

    • Miau!

    “No, most megvagy!” – szólt magában a Kiskutya, és mind a négy lábával kaparni kezdte a földet a feljárat alatt. Jókora lyukat ásott, s a lyukból egy szürke egérke ugrott elő.

    • Te nyávogtál? – kérdezte tőle szigorúan a Kiskutya.
    • Cin, cin, cin – cincogta a Kisegér -, én nem, de ugyan ki nyávoghatott?
    • Valaki azt mondta, hogy “miau”.
    • Közel? – nyugtalankodott az Egérke.
    • Hát itt, egészen közel – felelte a Kutyus.
    • Juj de félek! Cin, cin, cin! – cincogta az Egérke, és besurrant a feljáró alá.

    A Kutyus elgondolkozott. Most pedig a kutyaól mellől hallatszott jó hangosan:

    • Miau!

    A Kiskutya háromszor is körülfutotta az ólat, de senkit sem talált. Odabent azonban valaki mozgolódott. “Itt van hát – gondolta magában. – Mindjárt megfogom!” – és közelebb lopódzott az ólhoz. Láncát csörgetve hatalmas, bozontos kutya ugrott eléje.

    • R-r-r-r! – morgott a Kutya.
    • Én… én csak meg akartam tudni…
    • R-r-r-r!
    • Ön nyávogott talán? – suttogta a Kiskutya, és behúzta a farkát.
    • Én?! Talán gúnyolódsz, ebadta?!

    A Kutyus ugyancsak szedte a lábát, elfutott a kertbe, és egy bokor alá bújt. És itt, éppen a feje fölött, valaki megint azt modta:

    • Miau!

    Kikukucskált a bokor alól. Az orra előtt egy virágon bolyhos Méhecske ült. “Itt van hát, aki nyávogott!”

    • Z-z-z-z! – zümmögött sértődötten a Méhecske, és belecsípett a Kutyusba. A Kutyus feljajdult, nekiiramodott, a Méh utána.
    • Züm, züm, megcsíplek! Züm, züm, megcsíplek!

    Futott a kutyus a tóhoz – és beleugrott a vízbe! Amikor újra kidugta a fejét, a méh már nem volt sehol. És ekkor hirtelen megint nyávogott valaki.

    • Miau!
    • Te nyávogtál? – kérdezte csuromvizesen a Halat, amelyik mellette úszott el. A Hal nem válaszolt semmit, csak a farkával csapkodott, és eltűnt a tó mélyén.
    • Kva-kva-kva! – nevetett a Béka, aki egy vízililiom levelén ült. – Hát te nem tudod, hogy a halak nem beszélnek?
    • Talán bizony te nyávogtál? – kérdezte a Kutyus a Békát.
    • Kva-kva-kva! – hahotázott a Béka. – Milyen buta vagy! A békák brekegnek.

    És beugrott a vízbe…

    A Kiskutya csuromvizesen, feldagadt orral hazaballagott. Szomorkodva feküdt a pamlag elé a szőnyegre. Egyszerre csak újból hallotta:

    • Miau!

    Felugrott – és íme, az ablakpárkányon ott kucorgott a Cirmos.

    • Miau – nyávogta a Kiscica.
    • Vau-vau-vau! – ugatott a Kutyus, aztán eszébe jutott, hogy hogyan morgott a bozontos Komondor, és ő is morogni kezdett: – R-r-r-r!

    A cica felhúzta a hátát és fújt: – S-s-s-s!

    Azután prüszkölt: – Fr-fr!

    És kiugrott az ablakon.

    A Kiskutya pedig szépen visszament a szőnyegre, és lefeküdt aludni. Most már tudta, ki nyávogott.

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

  • A három kiscica

    A három kiscica

    Három kiscica, egy fekete, egy szürke meg egy fehér, meglátott egy egeret, és – uccu neki! – utánafutottak. A kisegér beugrott a lisztesládába. A kiscicák – hopplá! – utána. A kisegér elszaladt. A ládából pedig három fehér cica mászott ki.

    A három fehér kiscica meglátott az udvaron egy békát, és – uccu neki! utánafutottak. A béka beugrott egy ócska kályhacsőbe. A kiscicák – hopplá! – utána. A béka szépen tovaugrándozott, és a kályhacsőből előbukkant három fekete kiscica.

    A három fekete kiscica meglátott a tóban egy halacskát, és – uccu neki! – utánaugrottak. A halacska elhúzott, és a tóból kimászott három csuromvizes kiscica. És a három vizes kiscica elindult hazafelé. Útközben szépen megszáradtak, és olyanok lettek, mint voltak: egy fekete, egy szürke, és egy fehér kiscica.

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

  • A gomba alatt

    A gomba alatt

    A Hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Egy apró kis gombát látott meg a tisztáson. Odaszaladt, és elbújt a gomba kalapja alá. Üldögélt a gomba tövében, várta, hogy elálljon az eső. Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához:
    -Hangyácska, Hangyácska, engedj emgem is a gomba alá!
    -Magam is csak éppenhogy elférek alatta!
    De azért beeresztette a Pillangót.
    Az eső meg csak egyre zuhogott. Futva jött Egérke.
    -Engedjetek a gomba alá engem is!
    -Ugyan hogyan engedhetnénk ide?’ Nincs itt már szabad hely!
    -Húzzátok egy kicsit összébb magatokat!
    Összébb húzták magukat, és beengedték az Egérkét a gomba alá.
    Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb.
    -Engedjetek be engem is a gomba alá az eső végét kivárni!
    -Nincs már több hely!
    -Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!
    -Na jól van.
    Összébb húzódtak. Jutott hely a Verébnek is.
    Ekkor a Nyúl ugrott ki a tisztásra, és meglátta a gombát.
    -Mentsetek meg! Üldöz a Róka!
    -Sajnálom a Nyulat – szólt a Hangya. – Tudjátok mit? Húzdózkodjunk összébb!
    Alighogy, a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is.
    -Nem láttátok a Nyulat? Nem itt bújt el?
    -Ugyan, hogy bújhatott volna ide?
    Megcsóválta a farkát a Róka, és elment.
    Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek. A Hangya elgondolkozott, és hangosan ezt mondta:
    -Először még nekem is alig volt helyem a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk!
    Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitalálták, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)