Mesemondó blog

Kategória: Mesegyűjtemény

Mesetár, mesék

  • Zöldség

    Zöldség

    − Nem szeretem. Rossz az íze.
    − Hiszen meg se kóstoltad. Honnan tudod?
    − Látom a színéről. Zöld.
    − Persze, hogy zöld, hiszen cukorborsó.
    − Attól még lehetne más színű.
    − Például milyen?
    − Rózsaszín. Az a kedvenc színem.
    − Rózsaszín zöldség nincs.
    − Miért?
    − Nem tudom. Talán mert az állatok ezt a színt nem szeretik, és nem ennék meg.
    − Az állatok is esznek zöldségeket?!
    − Persze, hogy esznek. Sőt, gyümölcsöt is esznek.
    − Ezt csak azért mondod, hogy egyem meg a barackot, amit Gabi néni hozott.
    − Rendben, nyertél. Megeszed?
    − Nem. Nem szeretem. Rossz az íze.
    − Hiszen meg se kóstoltad. Honnan tudod?
    − A cukorborsó mellett van.
    − Ha mondok egy mesét, akkor megeszed a zöldséget és a gyümölcsöt is?
    − Melyiket?
    − Ezt, amelyik az asztalon van. Cukorborsó főzelék és őszibarack.
    − De csak ezt. Egy mese, egy ebéd. Megegyeztünk?
    − Megegyeztünk. Figyelj!


    Ifjabb Borsó Béla és Borsó Bella egy szép tavaszi napon örök hűséget fogadott egymásnak. Elmentek a templomba, és az igen szép számban összegyűlt hüvelyesek családtagjai előtt megfogadták, hogy jóban és rosszban, levesben és főzelékben el nem hagyják egymást. Mielőtt kimondták volna az igent, Paszuly Pap feltette a szokásos kérdést:
    − Van-e, ki e frigynek akadályát tudja? Ha igen, most álljon elő, vagy amit tud, ássa el örökre magába!
    − Én tudok! – dörrent egy mély hang a hátsó sorból, és az árnyékból előlépett a komor Zöldbab Zotmund – E leány mást szeret!
    − Óhh! Huh! Arrh! Höőőő! – morrantak és hörrentek fel a padsorok.
    − Öö… öö… – lepődött meg Paszuly Pap. – Ki légyen az?
    − Hát én! – húzta ki magát Zöldbab Zotmund.
    − Hazudsz! Bella soha nem szeretne bele egy olyan hosszú kóróba, mint te! Bella az ilyen szép kerekded fiúkat szereti, mint én – fakadt ki dühösen ifjabb Borsó Béla.
    − Azért ez nem egészen így van, én is jártam régen Bellával pár hónapot – jegyezte meg Feles Borsó Fülöp, de a mellette ülő, derékban féloldalasan behúzott ruhát viselő Száraz Bab Szeréna fejbe kólintotta, hogy maradjon csendben. Csendben maradt.
    − Bellám, édesem, ne tedd ezt velem! Szeretlek! Légy az enyém! – kérte a menyasszonyt Zöldbab Zotmund.
    − Béla, engedd el Bellát! Nézd, milyen sok picinyünk van! – szólalt meg hirtelen egy zöld hüvelyes lány, s hüvelyét feltépve megmutatta sorban ülő pici borsószemeit.
    − Óhh! Huh! Arrh! Höőőő! – morrantak és hörrentek fel ismét a padsorok.
    Erre a fordulatra senki sem számított. Paszuly Pap idegesen az órájára nézett, hogy sietnie kellene, mert kettőkor el kell temetni a tisztességben megsárgult öreg Paszuly Pált.
    − Oh, Borbála, hát miért nem mondtad? – kiáltott fel elkeseredetten ifjabb Borsó Béla.
    − Nem, mertem. Féltem az apádtól, az öreg Borsó Bélától – pirult el Borsó Borbála.
    − Ne haragudj, szerelmem, szembe kellett volna szállnom az apámmal. Te se haragudj, drága Bella, de nem vehetlek el feleségül, mert a szívem Borbáláé.
    − Óhh! Huh! Arrh! Höőőő! – ez most már kezdett megszokott lenni, ez a morranás és hörrenés a padsorokban.
    − Akkor most mi lesz?! – kérdezte kicsit türelmetlenül Paszuly Pap – Merthogy nekem van még egy temetetlen tetemem!
    − Kettős esküvő, atyám! Adjon össze engem Bellával, s Bélát Borbálával! – zengett a templomban Zöldbab Zotmund zengzetes hangja.
    Oly szépen zengett ez a hang, hogy Paszuly Pap el is határozta, hogy a szertartás után felajánlja Zotmundnak a kántori állást, mert Lencse Lórántnak már nem volt semmi hangja.
    Így lett aztán Borsó Borbála és ifjabb Borsó Béla, meg Zöldbab Zotmund és Borsó Bella egy pár. Boldogan éltek, míg meg nem főzték őket. Jó étvágyat!


    − Na, jó, de mi van az őszibarackkal?
    − Semmi. Azt csak úgy edd meg a főzelék után!
    − Nem. Valami legyen vele is.
    − Hm…lássuk csak…hát nem mondtam, hogy a kettős lakodalmon Őszibarack Özséb és zenekara húzta a láb alá valót? Vagyis inkább a szár alá valót!
    − Finom. Holnap mi lesz az ebéd?
    − Spenót.
    − Nem szeretem. Rossz az íze.
    − Hiszen még meg se kóstoltad. Honnan tudod?
    − A színéről. Zöld.

    (Tasnádi Emese)

  • Mező, mező… (z-Z, ö-Ö, ő-Ő)

    Mező, mező… (z-Z, ö-Ö, ő-Ő)

    Mező, mező illatos.
Ott a víz is zamatos.
Sás Zoli is ott itat.
Itató!
Itató!
Vízzel teli 
itató!
Zizz!

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon, Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Voltál-e Vilmám? (t-T)

    Voltál-e Vilmám? (t-T)

    Voltál-e Vilmám,
a tó mellett, Vilmám?

Most voltam, Ilmám.
Most is, Ilmám.

Mit mostál Vilmám?
A sálamat, Ilmám.

Mit láttál, ott Vilmám?
Sima utat, Ilmám.

Mi áll ott, Vilmám?
Táltosló, Ilmám.

Utasa volt, Vilmám?
Somló Simi, Ilmám.

Mit evett, Vilmám?
Almát evett, Ilmám.

Mit ivott, Vilmám?
Somlevet, Ilmám.

S a táltosló, Vilmám?
Semmit sem, Ilmám.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Micsoda madár ez?

    Micsoda madár ez?

    Élt egyszer egy liba. Szörnyen ostoba, irigy állat volt. Mindenkit irigyelt, mindenkivel összeveszett, mindenkire sziszegett… Az emberek a fejüket csóválva mondogatták:

    • Szörnyű ez a Liba!

    Egy alkalommal Liba meglátott a tavon egy hattyút. Libának nagyon megtetszett a szép, hosszú hattyúnyak. “De jó lenne nekem is egy ilyen szép, hosszú nyak” – gondolta magában. Megkérte a Hattyút:

    • Tudod, mit? Cseréljünk! Neked adom az én nyakamat, s te add nekem a tiédet.

    Hattyú kicsit gondolkodott az ajánlaton, de aztán ráállt. Nyakat cseréltek.

    Sétálgat a Liba szép, hosszú hattyúnyakával, s nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Hol elfordítja, hol kinyújtja, hol ívben meghajlítja – sehogy sem találja kényelmesnek. Meglátja Libát a Pelikán, s csak úgy dülöngél a nevetéstől.

    • Ó, hiszen te nem vagy se liba, se hattyú – mondja neki -, hahaha!

    Megsértődött a Liba, s már épp rá akart sziszegni, amikor észrevette, hogy a Pelikánnak milyen szép, nagy, zacskós csőre van. “De jó lenne nekem is egy ilyen szép, nagy zacskós csőr!” – gondolta magában. Meg is mondta a Pelikánnak:

    • Tudod mit? Neked adom az én piros csőrömet, s te add nekem a te zacskós csőrödet!

    Pelikán nevetett, de aztán ráállt. Cseréltek. Megtetszett a Libának ez a cserebere. A Gémmel lábat cserélt: vaskos úszólábáért szép, vékony, hosszú gémlábat kapott. A Varjúval elcserélte nagy, fehér szárnyát kicsi feketére. A Pávát sokáig kellett rábeszélnie a Libának arra, hogy cserélje el vele díszes, színes farktollait az ő kis ecset formájú farkáért. De végül is sikerült neki.

    A jóságos Kakas könnyen odaajándékozta taraját, szakállát s hozzá még szép, kukorékoló hangját is. Senkikre és semmire nem hasonlított most már a Liba.

    Nagy peckesen sétálgatott gémlábán, varjúszárnyaival csapkodott, forgatta hattyúnyakát… Egyszer nagy csapat liba jött vele szemközt.

    • Gá-gá-gá, micsoda madár ez? – ámuldoztak a libák.
    • Liba vagyok! – kiáltotta Liba, és vadul csapkodott varjúszárnyával, kinyújtotta hattyúnyakát, és pelikáncsőrét eltátva harsogta: – Kukurikuuuú! Mindenkinél szebb vagyok!
    • Hát, ha te liba vagy, akkor gyere velünk! – mondták a libák.

    Kimentek a libák egy kis rétre, és Liba velük tartott. A libák a füvet csipegetik, de Liba csak tátog, ide-oda dobálja zacskós csőrét, sehogy se tud füvet tépni vele.

    Lementek a libák a tóra fürödni, Liba is velük tartott. A libák mind úszkálnak a tóban, de Liba a parton futkos fel s alá, gémlábakkal nem tud úszni. Nevetnek a libák:

    • Hahahahaha!

    Liba meg visszakiált nekik:

    • Kukurikuuuú!

    Kijöttek a partra a libák, s egyszerre csak honnan, honnan nem, ott terem a Róka! Ijedten gágogtak a libák, és elrepültek. Csak Liba maradt ott, a varjúszárnyak nem tudták felemelni, futni kezdett hosszú gémlábán, de pávafarka belegabalyodott a nádasba. Itt aztán hosszú hattyúnyakát elkapta a róka, és – uzsgyi! – szaladni kezdett vele.

    Meglátták ezt a libák, lecsaptak a Rókára, vadul csípték, ahol érték. Leejtette a Róka a Libát, és elfutott.

    • Köszönöm libák, hogy megmentettetek – mondta Liba -, most már tudom, hogy mit kell tennem!

    Elment a Liba a Hattyúhoz, és visszaadta neki hosszú nyakát, Pelikánnak nagy, zacskós csőrét, Gémnek hosszú lábait, Varjúnak fekete szárnyát, Pávának díszes farktollait, a jóságos Kakasnak pedig a taraját, szakállát, szép kukorékoló hangját.

    És a Liba megint olyan lett, mint egy liba. Csak most már okos és nem irigy liba lett belőle.

    Így szólt az én mesém a Libáról.

    Itt a vége, fuss el véle!

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev, Vidám mesék – Móra kiadó)

  • A fenyőfa

    A fenyőfa

    Ma reggel a gyerekek megnézték a naptárt, és ezt olvasták le róla: December 31.

    Holnap hozza a Télapó a fenyőfát! A játékok biztosan készen lesznek, e a fenyőfa még sehol sincs. A gyerekek elhatározták, hogy levelet írnak Télapónak, küldjön nekik egy fenyőfát a sűrű erdőből, bolyhos, zöld fenyőt, a legszebb fenyőt.

    Kedves Télapó!

    Kérünk Téged, küldjél nekünk Karácsonyra egy szép fenyőt! Játékot majd csinálunk, az nem kell. E levelet elviszi majd Neked egy hóember!

    A gyerekek és a Hóember

    Hát, ilyen levelet írtak a gyerekek, és rögtön utána kiszaladtak az udvarra – hóembert csinálni.

    Nagy egyetértésben dolgoztak: volt, aki a havat hordta, volt, aki tapasztotta. A Hóember fejére egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénből készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került. Nos hát, nagyon jól sikerült a Hóemberpostás! A gyerekek átadták neki a levelet, és így szóltak:

    Hóember, Hóember,
    nálad jobb postás nem kell,
    sötét erdőt járod,
    levelünk a párod.

    Télapónak vidd el őt,
    keressen egy kis fenyőt,
    sűrű ágú, zöld szoknyájú,
    tűlevelű ismerőst.

    Hozd el azt a kis fenyőt,
    minden gyerek várja őt!

    Beköszöntött az este, a gyerekek hazaszállingóztak, a Hóember pedig így dohogott magában:

    – Hm… Ezek feladták a leckét! Most aztán kihez forduljak, merre induljak

    – Vigyél magaddal! – vakkantott fel váratlanul Bobik, a kutyuska. – Jó orrom van, segítek neked megkeresni az utat.

    – Persze hogy elviszlek, kettesben sokkal vidámabb! – örvendezett a Hóember.

    Sokáig mentek, mendegéltek, a Hóember és Bobik, míg végül is elérkeztek a sűrű, nagy erdőhöz. Éppen eléjük szaladt egy nyúl.

    – Errefelé lakik a Télapó? – kérdezett rá a Hóember. De a Nyúlnak lélegzetnyi ideje sem volt, mert éppen a róka üldözte.

    – Vau! Vau! – ugatott fel Bobik, és ő is a Nyúl után vetette magát.

    Elszomorodott a Hóember.

    – Úgy látszik, egyedül kell továbbmennem.

    És egyszerre nagy szél kerekedett, hatalmas hóvihar söpört végig az erdőn… A Hóember megremegett és… darabokra szakadt szét. Csak egy vödör, egy levél meg egy szál sárgarépa maradt belőle a havon.

    Visszarohant a Róka és bosszankodva mondta:

    – Hol van az az ember, aki miatt elszalasztottam a nyúlpecsenyémet?

    Nézi – hát, látja, hogy senki sincs ott, csak egy levél fekszik a havon. Fogta a levelet, és elszaladt vele.

    Megjött Bobik is.

    – Hol a Hóember?

    A Hóember nincs sehol. Épp ekkor érte utol a Farkas a Rókát.

    – Mit viszel, komám? – mordult rá a Farkas. – Felezzünk!

    – Eszem ágában sincs veled felezni, mikor magam is hasznát vehetem! – szólt a Róka és elfutott. A Farkas meg – utána. És a kíváncsi Szarka is utánuk repült.

    Ott sírdogált Bobik magában, a nyulak pedig egyre csak azt hajtogatták:

    – Úgy kellett, úgy kellett, minek kergettél mindig minket, minek ijesztgettél mindig minket?

    – Soha többé nem foglak benneteket bántani – mondta Bobik, és még hangosabban kezdett sírni.

    – Na, ne sírj, segítünk rajtad – ígérték a nyuszik.

    – Mi pedig a nyusziknak – makogták a mókuskák.

    És a nyuszik nekiálltak hóembert építeni, a mókusok meg segítettek a munkában: mancsukkal veregették, dagasztották, a farkukkal legyezgették, ragasztották. A Hóember fejére ismét egy lyukas vödröt tettek, két szeme szénből készült, az orra helyére meg egy szál sárgarépa került.

    – Köszönöm nektek – szólalt meg a Hóember -, hogy újra felépítettetek. Most pedig segítsetek megkeresni Télapót.

    Elkísérték a Medvéhez. A Medve aludt a barlangjában, hát felébresztették. Elmesélte neki a Hóember, hogy a gyerekek tulajdonképpen a Télapóhoz küldték őt egy levéllel.

    – Egy levéllel? – brummogta a Medve. – Hol az a levél?

    S csak akkor kaptak észbe, hogy nincs meg a levél!

    – Levél nélkül pedig Télapó nem ad nektek fenyőfát – mondta a Medve. – Jobban teszitek, ha hazamentek, majd én kivezetlek benneteket az erdőből.

    S egyszerre – honnan, honnan nem? – ott termett előttük a Szarka, és azt csörögte, örömében pörögve:

    – Itt a levél, itt a levél!

    És elmesélte nekik, hogyan talált a levélre.

    Hát így történt mindez.

    És mindnyájan, akik voltak, elindultak a levéllel a Télapóhoz. A Hóember sietve lépked, nagyon izgul: hol egy dombról gurul le, hol egy gödörbe pottyan, hol egy tuskóba botlik. Persze, a Medve mindig kihúzza a csávából, de aztán megint csak darabokra szakadt szét a Hóember.

    Végül is elérkeztek a Télapóhoz. Télapó elolvasta a levelet, és így szólt:

    – Hogyhogy ilyen későn jöttök? Jaj, Hóember, hogy fogod így elvinni idejére, pont karácsonyra a gyerekeknek a fenyőfát?

    Itt mindnyájan a Hóember védelmére keltek, elmondták, mi történt vele. Télapó a saját szánját adta nekik, s a Hóember a fenyővel elhajtott a gyerekekhez. A Medve visszabújt a barlangjába – tavaszig kialussza magát. És reggelre a Hóember ott állott a régi helyén, csak hogy levél helyett egy zöld fenyőt tartott a kezében.

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev, Vidám mesék – Móra kiadó)

  • A szeszélyes cica

    A szeszélyes cica

    Panni az asztalnál ült, rajzolgatott; különféle színekkel festette ki a képeket. Egyszer csak a szék támlájára ugrott a zöld szemű cirmos Cica, és figyelmesen nézegette a rajzokat.

    • Mit csinálsz Panni? – kérdezte kíváncsian, és puha, fehér mancsát rátette a kislány vállára.
    • Házacskát rajzolok neked – felelte Panni. – Nézd csak, Cicuskám, pirosra festettem a tetejét, az ajtaját meg sárgára.
    • Csak azt nem tudom: mit is csinálok majd ebben a házikóban?
    • Tüzet raksz, és felforralod a tejecskédet.

    És már oda is rajzolta Panni a bodros füstgomolyagot; az vidáman szállt felfelé a kis házacska kéményéből.

    • Hát az ablaka hol van? – kérdezte a Cica. – Igazán tudhatnád, hogy a cicák mindig az ablakon ugrálnak be. Szép kis ház ez, mondhatom! Még ablaka sincsen.
    • Ne türelmetlenkedjél, már itt is vannak az ablakok – szólt szelíden Panni. – Egy, kettő, három a ház oldalára, egy meg a padlásra.

    Szép egyenes vonalakkal rajzolta meg a kislány a négy kicsi ablakot. De a Cirmos csak tovább kérdezgette.

    • Hát sétálni hol fogok? Vagy mindig csak itthon unatkozzam?

    Panni szép deszkakerítést rajzolt a ház köré.

    • Itt sétálhatsz majd, Cicuskám, ez lesz a kert; kaput is rajzolok rá.

    Nézte, nézte a Cirmos a képet, azután gúnyosan megszólalt:

    • Ezt nevezed kertnek? Hisz ez csak egy üres udvar!
    • Várjál! Mindjárt rajzolok neked egy gyönyörű szép kertet is. Látod, itt van egy virágágy, mellette egy almafa, sok-sok piros alma terem rajta. Ezt a két kerek ágyást meg zöldséggel ültetjük tele; az egyikbe sárgarépát ültetünk, a másikba káposztát.
    • Káposztát? – nyávogta a Cica. – Nem vagyok én tapsifüles, hogy káposztával éljek. Ha kedvem szottyan egy kis horgászásra, hol fogok majd aranyhalacskát?

    Panni már rajzolta is a kis, kék vizű, kerek tavat, és bele három aranyhalacskát.

    • No jól van, ezzel meg vagyok elégedve – dorombolta Cirmos. – De, Pannikám, ugye lesz baromfi is a kertben?
    • Persze hogy lesz, Cirmoskám. Nézd, már itt is van ez a nagy tarajos, tarka farkú kis kakas, mellette meg a bóbitás, kendermagos tyúkanyó. Kapsz még három pelyhes csibét is, meg egy sárga csőrű libát a tó partjára.

    A Cica megnyalogatta a szája szélét, elégedetten dorombolt.

    • Miau, miau, ezt már szeretem! Hát a kis egerek? Ugye lesznek egerek is a házikómban?
    • Szó sincs róla, egér nem kerülhet a házba.
    • És ki őrzi majd a házacskámat, ha elmegyek hazulról?
    • Ne félj, lesz házőrző is.

    Panni rajzolt is egy kis takaros kutyaólat, eléje meg egy rövid szőrű, kurta lábú, cipőgombszemű kis kutyát.

    • Látod, Cicuskám, ez itt Fickó kutya, ő vigyáz majd a házadra.

    Ebben a pillanatban a Cica villámgyorsan leugrott a padlóra, felkunkorította a farkát, felborzolta a bundáját; zöld szemecskéje csak úgy villogott, mikor megszólalt:

    • Tulajdonképpen nem is tetszik nekem a házad, sem a kert, sem az aranyhalacskák… Nem akarok benne lakni!

    És elrohant a Cirmos, sértődötten, haragosan; úgy elszaladt, vissza sem nézett Pannira.

    Ugye tudod, hogy miért gondolta meg magát oly hirtelen ez a szeszélyes Cica?

  • A Kakas meg a színek

    A Kakas meg a színek

    Vova rajzolt egy kakast, de elfelejtette kifesteni. Elment a Kakas sétálni.

    – Miért jársz te ilyen színtelenül? – ámuldozott a Kutya. Megnézte magát a Kakas a víz tükrében. “Igaz… Igaz, igaza van a Kutyának.

    – Ne szomorkodj – tanácsolta néki a Kutya. – Eredj el a színekhez, ők majd segítenek rajtad.

    Odament a Kakas a színekhez, szépen kérte őket:

    – Színek, színek, segítsetek!

    – Jól van… – szólt a Piros, és megfestette a taréját és szakállkáját.

    A Kék meg a farktollát.

    A Zöld a szárnyát.

    A Sárga meg a begyét.

    – Így már igazi Kakas vagy – mondta a Kutya.

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

  • A három fa legendája

    A három fa legendája

    Hol volt, hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs, ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.

    Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!” – kiáltott fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”

    A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni” – sóhajtotta – „átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!”

    A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!”

    Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.

    Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta a fa – „csodás kincseket kapok majd.”

    A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta. „Büszke hajó leszek, királyoknak való!”

    A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta.

    Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.

    A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.

    A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.”

    Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.

    De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.

    Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.

    Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.

    Ez tette gyönyörűvé az első fát.

    Ettől lett erős a második.

    És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.

    (Norvég népmese. Fordította: Szabó Ági)

  • Icinke-picinke

    Icinke-picinke

    Volt a világon egy icinke-picinke kis asszony, annak az icinke-picinke kis asszonynak volt egy icinke-picinke kis tehene, azt az icinke-picinke kis tehenet megfejte egy icinke-picinke kis zsajtárba; abból az icinke-picinke kis zsajtárból azt az icinke-picinke kis tejet beleszűrte egy icinke-picinke kis szűrőn egy icinke-picinke kis fazékba, azt az icinke-picinke kis fazekat rátette egy icinke-picinke kis padra, befedte egy icinke-picinke kis fedővel. Volt annak az icinke-picinke kis asszonynak egy icinke-picinke kis macskája, az az icinke-picinke kis macska odament az icinke-picinke kis fazékhoz, felborította az icinke-picinke kis tejet; ezért nagyon megharagudott az icinke-picinke kis asszony, felkapott egy icinke-picinke kis nyújtófát, úgy megütötte vele az icinke-picinke kis macskát, hogy mindjárt megdöglött bele. Ha az icinke-picinke kis macska meg nem döglött volna, talán az én icinke-picinke kis mesém is tovább tartott volna.

    (Arany László)

    (Forrás: Bauer Gabriella – Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)