Kategória: Mesegyűjtemény

Mesetár, mesék

  • Kispipi és kisréce

    Kispipi és kisréce

    Kikelt a tojásból Kisréce.

    • Megszülettem! – kiáltotta vidáman.
    • Én is! – csipogta rá Kispipi.
    • Sétálni megyek – mondta Kisréce.
    • Én is! – vágta rá Kispipi.
    • Kapirgálok egy kicsit! – szólt Kisréce.
    • Én is! – közölte Kispipi.
    • Gilisztát találtam! – ujjongott Kisréce.
    • Én is! – pityegte Kispipi.
    • Fogtam egy lepkét! – Büszkélkedett Kisréce.
    • Én is! – vágta rá Kispipi.
    • Fürödni fogok! – mondta Kisréce.
    • Én is! – lelkendezett Kispipi.
    • Már úszom is! – kiáltotta Kisréce.
    • Én is! – kiáltotta Kispipi. – Segítség!

    Kisréce kihúzta Kispipit a vízből.

    • Megint fürödni megyek egy kicsit – mondta Kisréce.
    • De én nem! – sóhajtotta Kispipi.

    (Forrás: Vlagyimir Szutyejev – Vidám mesék – Móra kiadó)

  • A kőleves

    A kőleves

    Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy háborúból haztérő szegény katona. Rongyosan és éhesen ment egyik faluból ki, a másikba be, de bizony nem kínálták meg sehol se egy falás kenyérrel vagy egy kis meleg levessel. Bekéredzkedett az egyik házhoz is, kért a másik háznál is. Volt ahol a kutyát is ráeresztették, máshol meg olyan szegénynek tettették magukat, mint akiknek semmijük sincs.

    Elhatározta magában a katona, hogy a következő faluban bemegy a legelső házba, és lakjon ott bárki is, levest főz magának. Ahogy beért a faluba, föl is vett az útról egy követ, s bement a legelső házba. Egy öregasszony lakott itt.

    – Jó napot, öreganyám!

    – Adjon Isten, vitéz uram!

    – Hát hogy s mint szolgál az egészsége?

    – Az enyém szolgál, ahogy szolgál, hát vitéz uramnak hogy szolgál?

    – Nekem is éppen úgy szolgál, ahogy szolgál. De nagyon éhes vagyok, és úgy ennék valamit, ha volna, aki szívesen adna.

    – Jaj, lelkem, vitéz uram, adnék én, ha volna. De én is olyan szegény vagyok, mint a templom egere. Semmim sincs, tiszta üres a kamrám, üres a padlásom, üres mindenem. Még egy falás sincs idehaza.

    – Jól van – mondja a katona -, én nem vagyok annyira szegény, mint az látszik, van itt a zsebemben egy jó nagy kő. Ebből én tudnék levest főzni, csak kéne egy üstöcske vagy egy fazék, amiben megfőzhetném.

    Kíváncsi lett nagyon az öregasszony, milyen lehet az a kőleves.

    – Fazekat éppen adhatok, mert az van elég – mondja az öregasszony -, csak az nincs, amit beletehetnék.

    Megmosta a katona a követ jó alaposan, aztán beletette a fazékba. Az öregasszony tüzet rakott. A katona vizet töltött a kőre, s odatette főni. Időnként egy jó hosszú fakanállal megkeverte a vizet.

    Leste az öregasszony, hogy mit csinál a katona. Amikor a víz már forrt, a katona megkóstolta a levest.

    – Finomnak finom – mondja -, de ha egy kicsi só volna benne, akkor még finomabb volna.

    – Hozok én sót, van nekem – sürgölődött az öregasszony, és már hozta is. Beletette a katona a levesbe a sót, megkevergette jól, s azt mondta:

    – Tudja-e, ha lenne egy kanálka zsírja, akkor lenne igazán jó ez a leves.

    Felelte rá az öregasszony:

    – Van nekem az is, hozok én!

    Hozott egy kanál zsírt, azt is beleeresztették a fazékba. Kevergette a katona a levest, kóstolgatta, az öregasszony meg leste. Azt mondta egyszer csak a katona:

    – Tudja, én gyakran főzök kőlevest, és elmondhatom, hogy a kőleves akkor a legfinomabb, ha egy kis kolbász is kerül bele.

    – Van nekem kolbászom is – vallotta be az öregasszony -, hozok én egy darabot a kamrából.

    Be is ment, a katona meg utánakiáltott:

    – Hozzon akkor már két darabot, öreganyám, mert nekem is kell egy darab meg magának is.

    – Hozok, hozok! – kiáltott vissza az öregasszony, és már hozta is a két darab kolbászt.

    A katona beletette azt is a fazékba. Közben szép lassan kevergette, kóstolgatta.

    – Tudja -e – szólalt meg újra -, ha volna egy pár szem krumplija, azt még beleapríthatnánk a levesbe. S ha még egy kis zöldség is kerülne, az volna csak igazán fölséges!

    – Van nekem az is – büszkélkedett az öregasszony -, mindjárt hozom is. Hamar hozott egy pár zöldséget, krumplit, azt gyorsan megpucolták, végül azt mondta az öregasszonynak:

    – Kóstolja csak meg, maga is, hogy milyen jó!

    Megkóstolja az öregasszony is:

    – Jaj, hát sose hittem volna, hogy kőből ilyen jó levest lehessen főzni – csapta össze a kezét.

    Hagyták még egy kicsit főni, aztán így szólt a katona:

    – Még egy pár szem rizs is jó lenne bele, ha volna, de ugye az nincsen?

    – Van nekem az is – bólogatott az öregasszony. Hamar még egy pár szem rizst is hozzátettek. Felsóhajtott a katona:

    – No, most már tisztára olyan ez a leves, mint amilyeneket én szoktam főzni.

    Megvárták, hogy megfőjön, aztán a katona szedett egy jó nagy tányérral az öregasszonynak, egyet magának, s jóízűen megették. Az öregasszony nem győzött eleget csodálkozni, hogy miként lehet egy kőből ilyen jó levest főzni? Mikor jóllaktak, azt kérdezte a katonától:

    – Mondja, vitéz uram, nem adná el ezt a követ? Sokszor az sincs, amit főzzek, s ebből milyen jó levest tudnék én főzni:

    – Eladom én szívesen! – felelte a katona, és elmosolyodott a bajusza alatt. – Száz forintért odaadom.

    Az öregasszony hamar odaadta a száz forintot, kivette a levesből a követ, egy kendőbe betakargatta, s jól eldugta.

    A katona meg elsomfordált a száz forinttal, nehogy az öregasszony meggondolja magát. Így már jól is lakott, és volt neki száz forintja is, vígan rótta estig az utat, amíg nem talált megint egy olyan öregasszonyt, aki nem tudta, hogyan kell főzni a kőlevest. Ott aztán újra jóllakott.

    Ez volt a kőleves története. Éljetek úgy, hogy nektek sohase kelljen megkóstolnotok!

    (magyar népmese)

  • A tücsök és a hangya

    A tücsök és a hangya

    Mit csinált a Tücsök nyáron?
    Csak muzsikált hét határon.
    Aztán jött a tél a nyárra,
    s fölkopott a koma álla.
    Szomszédjában élt a Hangya.
    Éhen ahhoz ment panaszra,
    s arra kérte, egy kevéske
    búzát adjon neki télire.
    „Búzát? – szólt a Hangya sógor. –
    Már ez aztán a sok a jóból!
    Tél elején sincs búzád már?
    Hát a nyáron mit csináltál?”
    „Mit csináltam? Kérem szépen,
    muzsikáltam – szólt szerényen
    Tücsök mester. – Aki kérte,
    nótát húztam a fülébe!”
    „Nótát húztál, ebugatta?
    No hát akkor – szólt a Hangya –
    járd el hozzá most a táncot!
    Jó mulatságot kívánok.”

    (La Fontaine)

  • Az időjós

    Az időjós

    Mátyás király útra készülődött. Megkérdezte hát udvari csillagászát, milyen idő várható. A csillagász elővette a látcsövét, vizsgálódott valamelyest a derült égen, aztán így szólt:
    – A Nap sugarának rezgése, a felhők peremének színe mind azt mutatja, hogy szép idő lesz.
    A király annyira bízott a csillagászában, hogy még kabátot sem vitt magával, hiába szidta a felesége.
    Ahogy mentek, egy rétre értek. Azon a réten egy juhász legeltette a nyáját. Mikor a szamár meglátta a díszes kíséretet, hátracsapta a fülét, és harsányan hármat ordított.
    – Mit hirdet a szamarad? – kérdezte tréfásan a király a juhászt.
    – Amikor ilyenformán ordít, mindig eső lesz – felelte a juhász.
    Mátyás a csillagászhoz fordult:
    – Hallod-e te nagy tudós, most is azt mondod, hogy szép idő lesz?
    A csillagász megint elővette a látcsövét, vizsgálódott köröskörül az ég alján, s így szólt:
    – A levegő remegése, a falevelek csillogása, valamint a barázdabillegetők billegése mind azt mutatja, hogy szép idő lesz.
    Óvta a juhász a királyt, forduljon vissza, különben megázik. De a király nem hallgatott rá. Nem haladtak egy fél órát sem, nyakukba zúdult egy kiadós nyári zápor. Mátyás akkorát tüsszentett, majd levált az orra. Pedig szép, nagy orra volt, kár lett volna érte. Aztán kimondta az ítéletet:
    – A csillagász a szamár, a szamár a csillagász.
    Meg is vette a szamarat a juhásztól, és soha útra nem kelt anélkül, hogy véleményét az időjárásról meg ne tudakolta volna.

    (Népmese)

  • A vadludak és az iránytű

    A vadludak és az iránytű

    Erdővári Manó a háza előtti padon ücsörgött, és élvezte a szép, napos őszi időt. Egy könyvet olvasott éppen, ám minduntalan elvonta a figyelmét egy-egy hang meg a lassan aláhulló sárguló, pirosló falevelek. Végül félretette a kötetet, és egyszerűen csak gyönyörködött az őszi erdőben.

    Ahogy nézelődött, az égen szálló vadlibacsapatra lett figyelmes. Vonulnak délre – gondolta Manó, de aztán furcsa érzése támadt. Valami nem stimmelt…

    – Hiszen ezek nem is dél, hanem kelet felé repülnek! – kiáltott fel döbbenten.

    Csodálkozva figyelte a vadlibákat, majd újra a föld felé fordította a tekintetét.

    – Talán még nem a tél elől utaznak – jegyezte meg félhangosan.

    Pár perc múlva azonban ismét gágogást hallott. Felpillantott az égre, és újra vadlibákat látott – ezúttal az ellenkező irányba, nyugatra tartottak. Erdővári Manó megint elámult, és azt találgatta magában, vajon ez az előbbi csapat-e. Ilyen távolságból nem tudta megállapítani. Amikor azonban a vadlibák hamarosan megint feltűntek az égbolton, már biztos volt benne, hogy ez bizony ugyanaz a társaság. Ugyan miért röpködnek ide-oda? – csodálkozott Manó.

    Nemsokára megtudta, ugyanis a libák megint felbukkantak, csak ezúttal már sokkal alacsonyabban, mint korábban, így Manó felkiálthatott hozzájuk.

    – Kerestek valamit? Segíthetek?

    – Tudnál segíteni? De jó lenne! – válaszolta a vezérlúd, és leereszkedett a földre, éppen Manó mellett landolt. A társai követték.

    – Miért röpködtök ide-oda? – kérdezte Manó, miután bemutatkozott.

    – Az utat keressük dél felé, de úgy tűnik, elromlott az iránytűnk, mert hol az egyik, hol a másik irányba vezet minket, miközben úgy tűnik, mintha csak itt köröznénk – magyarázta a vadludak vezetője.

    – Már többször láttalak itt benneteket elrepülni, de egyszer sem dél, hanem időnként kelet, máskor meg nyugat felé – felelte Erdővári Manó.

    A vadlibák bosszankodva csóválták a fejüket. Láthatóan fogalmuk sem volt, merre járnak.

    – Útba tudnál igazítani minket? – kérdezték a ludak.

    – Igen, dél arrafelé van – mutatta meg a helyes irányt Manó. – Meg tudjátok jegyezni?

    – Reméljük – mondta a vezérlúd. – De azért csak jobb lenne, ha működne az iránytűnk… Nem tudsz a közelben olyan helyet, ahol megjavíttathatjuk? Vagy esetleg vehetünk egy újat?

    Manó elgondolkodott, aztán megrázta a fejét.

    – Sajnos nem, pedig jól ismerem a környéket – válaszolta Manó, miközben azon járt az agya, hogyan segíthetne a madaraknak. – De nektek adhatom a saját iránytűmet, úgyis nagyon ritkán használom – jutott eszébe a megoldás.

    – Nem fogadhatjuk el, neked is szükséged lehet rá – szabadkoztak a libák.

    – Tényleg tudom nélkülözni – jegyezte meg Manó. – Ha tavasszal visszafelé jöttök, majd visszaadjátok nekem. Addig útközben biztosan találtok valakit, aki meg tudja javítani a tiéteket, vagy esetleg valahol beszerezhettek egy újat.

    A vadludak tekintete felderült.

    – Nagyon köszönjük! – kiáltották kórusban. – Ha addig nem hiányzik neked, akkor tavaszig kölcsönvennénk…

    – Persze, vigyétek nyugodtan – mosolygott Manó, és bement a házba megkeresni a műszert.

    Miután megkapták Erdővári Manó iránytűjét, a vadludak elköszöntek, majd újra a levegőbe emelkedtek. Ezúttal már valóban dél felé indultak.

    Hamarosan véget ért az ősz, eljött a hideg, havas tél. A zimankó után aztán ismét enyhülni kezdett az idő, rügyeztek a fák, a bokrok, kibújtak a virágok. Megérkezett a tavasz.

    Erdővári Manó éppen a tulipánjaiban gyönyörködött, amikor gágogást hallott a feje fölött. Vadlibacsapat szállt le a háza mellé. Manó megismerte őket. Nekik adta kölcsön ősszel az iránytűjét!

    Kedves ismerősként üdvözölték egymást, majd a vadludak visszaadták Manónak a kölcsönkapott eszközt.

    – Találtunk útközben egy ezermestert, aki megjavította a miénket – újságolta a libák vezére. – De addig is sokat segített a te iránytűd, hálásan köszönjük a segítséged! Hoztunk neked ajándékot a messzi délről – tette hozzá.

    A vadludak különleges, sosem látott gyümölccsel örvendeztették meg Erdővári Manót, aki kíváncsian harapott a zöldes színű termésbe. Nagyon finom volt!

    A libák hamarosan elbúcsúztak, még hosszú út várt rájuk. Manó jókedvűen integetett utánuk, s arra gondolt, hogy ismét újabb barátokat szerzett.

    (Üveges Szilvia)

  • A boldog család

    A boldog család

    Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy boldog család. A férj és a feleség soha nem bántotta egymást, még csak hangos szó sem esett köztük. Nagyon szerették egymást. Az ördögnek nem tetszett a család boldogsága. Mindig ott settenkedett a férfi és az asszony körül, leste: mikor viheti valamelyiket kísértésbe. Hiábavaló volt azonban az ördög minden mesterkedése, nem tántorodott meg sem az asszony, sem a férfi. Élt a faluban egy vén boszorkány. Egyszer elhatározta az ördög, hogy szövetkezik a boszorkánnyal, hátha neki sikerül megrontani a család boldogságát.

    – Egy pár szép sárga csizmát kapsz, ha megrontod a boldogságukat! – mondta az ördög a boszorkánynak. A boszorkánynak éppen sárga csizmára fájt a foga, elfogadta hát az ördög ajánlatát. A férfi kint szántogatott a mezőn. Éppen szántás ideje volt. Felesége minden délben vitte neki a jó ebédet. Odamegy a boszorkány a férfihoz.   

    – Mit csinálsz jó ember? – kérdezte tőle.   

    – Csak szántogatok! – felelte a férfi.   

    – Nem éheztél még meg?   

    – Most már mindjárt hozza a feleségem az ebédet! – válaszolta az ember, és nézett a falu felé, ahonnan ilyenkor szokott feltűnni a felesége a kosarával.   A boszorkány gyorsan elillant, felült söprűjére s gyorsan berepült, a faluba. Egyenesen az asszonyhoz ment.   

    – Mit csinálsz jó asszony? – kérdezte tőle.   

    – Megfőztem az ebédet, most készülök a mezőre az uramhoz. Kiviszem neki az ennivalót! – felelte az asszony.   

    – Nem kell ma ebédet vinned, épp most jövök tőle. Azt üzeni, hogy mindjárt végez! Meg egy-két fordulója van, aztán már jön is haza! – hazudta a boszorkány.

    Az asszony nem hitt a boszorkánynak, és csak rakta bele az ételt a kosárba, hogy vigye az urának a mezőre. A boszorkány azonban csak beszélt neki, bizonygatta, hogy úgy van, ahogy ő mondja. Közben elővett egy szép kendőt meg egy szép mellényt, és biztatta az asszonyt, hogy próbálja fel ezeket, meglátja, milyen szép menyecske lesz bennük. Az asszony először nem akarta, de aztán csak felkötötte a kendőt, a mellényt is felvette. A boszorkány akkor tükröt vett elő és mutatta az asszonynak, hogy nézze csak meg magát, mennyire igaz, amit ő mondott: ilyen szép menyecske nincs is a környéken. A kendő is, meg a mellény is igen jól állt az asszonynak.   Elnézegette magát sokáig a tükörben. Észre sem vette, hogy lassan eltelt a fél délután. A boszorkány, amikor elérte célját, újra felült a seprűjére és kirepült a mezőre. A férfi már régen megetette, megitatta a teheneit. Nem tudta miért nem jön a felesége. Éhes volt nagyon, a szeme szikrázott az éhségtől, de hajtotta a munka, hát befogta újra a teheneket és szántott tovább.  

    – Na, jó ebédet hozott a feleséged? – kérdezte a boszorkány az embertől.  

    – Nem hozott ma bizony semmilyet! – felelte a férfi. – Biztosan valami fontos dolga akadt. Sietek is este haza, hátha valamiben segítenem kell neki!  

    – Hihi-hihi! – nevetett fel éles hangján a boszorkány. – Nem kell annak semmi segítség, csak útban lennél, ha most hazasietnél. Én tudom, miért nem kaptál ma ebédet, te jó ember. Vendége volt az asszonynak. Egy deli fiatalember. Kendőt és mellényt kapott a feleséged tőle. Most nézegeti magát bennük a tükörben. Elsötétült a világ a boldog ember előtt. Ilyent mondani a feleségéről! Kapta is mindjárt az ostorát, hogy végighúz a csúnya vénasszonyon, de az már messze repült az erdő felett. Nem ment tovább a munka az embernek. Nem hitte el, amit a boszorkány mondott, de azért mégis csak kezdett gyanakodni, hiszen a gyomrán érezte, hogy valami rendkívüli történhetett a feleségével, mert eddig mindig pontosan hozta az ebédet. Felrakta az ekét a szekérre és indult nagy sebesen haza. Szegény fáradt teheneit egész hazáig ostorozta. Otthon a felesége még mindig a tükör előtt nézegette magát.  

    – Hát mégis igazat mondott a boszorkány! – mondta keserűen az ember és jól elverte a feleségét. Meglett köztük a harag. A boszorkány megkapta a sárga csizmát. Fel is húzta és egyenesen a boldogtalan család házához sietett. Látta, hogy az ördög is megelégedve leselkedik be az ablakon. Az ördög és a boszorkány elkezdett táncolni örömében, csak úgy döngött alattuk a föld. Mikor az asszony kisírta magát, megkérdezte az urától, hogy miért nem jött haza ebédre, ha megüzente, hogy hazajön. Ekkor tudták meg mindketten, hogy a boszorkány vezette félre őket. Az rontotta meg a boldogságukat. Az asszony bele is dobta a kemencébe a kendőt, meg a mellényt, aztán megfogadta, hogy soha semmilyen csábításnak nem enged. Szent lett a béke közöttük, újra boldogok lettek. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

  • A csodaóra

    A csodaóra

    Volt egyszer egy király. Ennek a királynak csak egyetlen fia volt, de a jó Isten tudja, miért, erre is megharagudott egyszer annyira, hogy elkergette a háztól: fel is út, le is út! Hiába fogta pártját a királyné, hiába sírta föl az egész falut szívéről szakadt édes magzatáért: nem volt pardon s grácia: a kicsi király fiúnak el kellett bujdosnia. Elindult hát nagy búbánattal a királyúrfi; ment, mendegélt hegyeken-völgyeken átal. Amint megy, hallja, hogy fut lélekszakadva utána valaki, s nevét kiabálja. Visszafordul, s hát egy inas az udvarból. Megörült, hogy talán visszahívja, de az inas elmondá nagy szomorún, hogy arra ugyan ne is gondoljon, hanem itt egy aranyóra, ne, az édesanyja küldte, tegye el jól. A királyúrfi elvette az órát, zsebébe tette, s nagy búsan ment tovább. Útközben eléveszi az órát, felnyitja a födelét, s hát, uramteremtőm! Valami láthatatlan lélek vagy mi megszólal, s azt mondja:

    – Mit parancsolsz, lelkem, édes jó gazdám?

    Elálmélkodott ezen a királyfi, de nagyon, nagy álmélkodásában nem is szólt egy szót sem, hanem az órát visszatette a zsebébe. Egyszerre csak kétfelé ágazott az út, s az egyik egy rengeteg erdőbe, a másik egy városba vitt. Gondolkozott, hogy melyik úton haladjon. Jó lett volna a városba menni, s ott meghálni, de nem volt egy eleső krajcárja sem. Ment hát az erdő felé, gondolta, hogy ott legalább tüzet csinálhat, még talán madarat is foghat, aztán szed epret, gombát, s úgy megvacsorázik, hogy a király sem különben. Bement hát az erdőbe, s ott egy nagy fa alá letelepedett. Előveszi az óráját, hogy lássa: hány óra? Hát az a láthatatlan lélek vagy mi újra megszólal, s azt kérdi tőle:

    – Mit parancsolsz, lelkem, édes jó gazdám?

    Azt felelte a királyfi:

    – Ha már csakugyan azt akarod, hogy parancsolgassak, hát teremts nekem a föld alól is valami ennivalót.

    Még jóformán félre sem pillantott a királyfi, már ott állott előtte egy megterített asztal mindenféle drága jó ételekkel. Hozzá is látott a kicsi királyúrfi emberségesen, aztán lefeküdt a puha fűbe, s addig föl nem kelt, míg a hasára nem sütött a nap. Továbbindult, s addig ment, mendegélt, míg egy akkora nagy hegyhez nem ért, hogy annak sem a végét, sem a hosszát, sem a tetejét nem lehetett látni. Nézett jobbra, nézett balra, nézett fölfelé, kerülgette a hegyet erre is, arra is, de csak nem tudá módját ejteni, hogy valamiképpen átjusson rajta, olyan magas s olyan meredek volt az. De addig s addig keresgélt, hogy egy likra talált. Beindult ezen a likon, de alig ment egy jó puskalövésnyire, olyan erős sötétségbe jutott, hogy sem előre, sem hátra nem tudott mozdulni. Nyúl a zsebibe, hogy gyufát vegyen elé, s amint a gyufa után keresgélt, kezébe akadt az óra, s elévette.

    – Mit parancsolsz, lelkem, édes jó gazdám? – kérdezte az óra.

    – Azt parancsolom – szólt a királyúrfi -, hogy teremts nekem világosságot.

    Ahogy kimondta a parancsolatot, már a kezében volt egy szál égő miligyertya, s annak a világánál mendegélt tovább. Ment beljebb, beljebb, s egyszerre csak szélesedni kezdett a lik. Ott egy házat talált. Benyit a házba, s ott egy öreg törpeembert talál. Köszönti illendőséggel.

    – Adjon Isten jó napot, édes apámuram, hát hogy van, hogy szolgál a drága egészsége?

    – Adjon Isten! – felelt a törpe. – Én jól vagyok, hanem ki vagy te s miféle járatbéli ember, hogy itt jársz, hol még az egér se jár?

    Elpanaszlá a királyúrfi nagy keservesen az ő szomorú sorsát, hogy megesett rajta a törpeember szíve. Biztatta, vigasztalta, hogy egyet se búsuljon, mert aztán ő éppen olyan helyet szerez neki, amilyent elhagyott. Aztán elbeszélte, hogy van a hegyen túl egy király, annak is csak egy fia volt, de az is odaveszett a háborúba. Ha már mostan ő odamenne ahhoz a királyhoz, kit majd megöl a bánat, s azt mondaná, hogy ő az az elveszett fiú, a király sem búsulna többet, s ő sem lenne a világ vándora. De így s de úgy, mondá a királyúrfi, az mégsem volna becsület. Hanem a törpe addig beszélt, hogy így s hogy úgy: hajlott a szóra, a törpe aztán jól a szájába rágta, hogy mit mondjon a királynak:

    – Mondjad, hogy Pálnak hívnak, hogy hét esztendeje mentél el hazulról, s azért nem írtál levelet, mert fogságba estél, de olyan nehéz fogságba, hogy sem levelet írnod, sem szóval üzenned nem lehetett. Még azt is kérdezd meg, hogy él-e még az a három leánykatestvéred, kiket életben hagytál volt elmeneteledkor. Megköszönte szépen a királyúrfi a jó tanácsot, elbúcsúzott a törpétől, s azzal elindult kifelé a hegyből. Mikor kiért, elévette az óráját, s azt parancsolta a léleknek:

    – Vígy engem ezen a hegyen túl ahhoz a királyhoz, akinek csak egy fia volt, s az is a katonaságba veszett.

    – Jól van, lelkem, édes jó gazdám – mondá az óra -, csak hunyd be a szemedet.

    A királyfi behunyta a szemét, s érezte, hogy a lába nem éri a földet, repül, mint a gondolat. De nem sokáig tartott ez, ismét földet ért a lába, s ekkor az óra azt mondta:

    – Most már nyisd ki a szemedet!

    A királyfi kinyitotta, s szétnézett. Hát még az apjáénál is gyönyörűbb palota kapujában állott. Mikor jól körülnézegette a palotát, benyitott a kapun, s egyenesen a királyhoz ment. Nem sokat konfundálta magát, hanem egyenest a nyakába borult a királynak, ölelte, csókolta, hogy így drága édes jó apám s úgy felséges apámuram, éppen hét esztendeje nem láttalak, s már azt gondoltam, hogy többet meg sem látlak ez életben. A király ámult-bámult, nézte a fiút tetőtől talpig, szembe, hátba, mindenképpen, de csak nem ismert benne a tulajdon édes fiára. Hanem ez minden kérdésre úgy megfelelt, hogy a király nem gyanakodott többet, s nagy örömében olyan dáridót csapott, hogy még a pópa is borral ette a puliszkát, nem pálinkával, s még a sánták is táncra kerekedtek. A királykisasszony mind a három élt, s a királyúrfi gondolta, hogy jó volna valami szép ajándékkal kedveskedni a “testvéreinek”. Elévette az óráját, s megparancsolta a léleknek, hogy a három leánynak olyan három aranyvirág-bokrétát hozzon, amilyent még emberi szem nem látott. Nem telt bele egy óra, s ott volt mind a három aranyvirág-bokréta. Külön-külön elküldötte a három kisasszony szobájába, úgy, hogy egyik sem tudott a másikéról.

    Na, telik-múlik az idő. Egy este nagy bál volt a királyi palotában, s a legkisebb királykisasszony azt a szép aranybokrétát tűzte fel a mellére. Hát olyan ragyogó fényesség lett egyszerre, hogy akár el is lehetett a gyertyát oltani. Az idősebb királykisasszonyok nem hozták el a magukét, s mind a kettő azt hitte, hogy az övét lopta el a testvérük. Rátámadtak, hogy adja vissza a virágjukat.

    – De bizony nem adom én – mondta a kicsi királykisasszony -, ha nektek is van ilyen, hozzátok el, bizonyosan ott van, ahová tettétek.

    Elszalad erre mind a két lány, s csakugyan egy-egy aranybokrétával tértek vissza. De már akkor olyan fényesség támadt, hogy ennél még a nap sem világíthatott fényesebben. Híre kerekedett ennek az egész országban, mindenki csak a csodálatos aranybokrétákról beszélt. A király nem győzte eleget dicsérni a fiát, hogy még rabságában is a testvéreire gondolt, s olyan takarékos tudott lenni, hogy három aranybokrétát vásárolhatott. Hanem a hopmester a fejét csóválta, s azt mondta a királynak:

    – Már, felséges királyom, meg ne haragudjék, de ebben valami ördöngösség van, s én fogadok, ha felséged azt parancsolná, hogy a palotájától az én palotámig holnap reggelre aranyhidat építsen, azt is megcsinálja a herceg.

    Kikacagta a király a hopmesterét, de ez addig erősködött, hogy utoljára is megígérte: próbát tesz a fiával. Eléfogta mindjárt a fiút, s elmondta, hogy mi az ő kívánsága. Öreg ember, de szereti a szépet, s azt gondolta, hogy ő, mint világlátott ember talán tudná a módját, hogyan lehetne aranyhidat építeni. Azt mondta a királyúrfi, hogy csak várjon reggelig, addig nem mondhat semmit. Mikor aztán elváltak egymástól, a királyúrfi elévette az óráját, s elmondta, hogy mi a király kívánsága.

    – Sebaj, lelkem, édes jó gazdám – mondá az óra -, reggelre meglesz a híd.

    S meg is lett. De olyan szép, olyan ragyogó, hogy mikor a király felkelt, s kitekintett az ablakon, majd hanyatt esett nagy csodálkozásában.Mindjárt hívatta a fiát, s azt mondta neki:

    – Na, ezt jól megcsináltad, fiam. Hanem ha ilyent tudsz, akkor tudsz te többet is. Ha holnap reggelre hét kontignációs palotát nem építesz csupa színaranyból, s az a palota nem egy vékony gyémántlábon áll, fejedet vétetem!

    A király csakugyan azt gondolta, hogy ezt a fia nem tudja megcsinálni, s már örült is neki, hogy megöletheti, mert attól félt, hogy ördöngösségével még a pokolba juttatja. A királyúrfi maga sem hitte, hogy a csudaórának annyi lelke legyen, hogy ilyen palotát tudjon építeni, de azért mégis megmondta neki, hogy mit kíván a király. Azzal lefeküdt, s reggel fölkelt. Hát aztán nem állott-e az ablaka előtt a hét kontignációs palota?! Csakhogy meg nem ölte a csodálkozás. Hát még a királyt! Föl kellett mosdatni hideg vízzel, úgy elájult a nagy csodálkozástól. Hanem a királynak még mindig nem volt elég a csodából. Másnapra már az aranypalotához való udvar kellett. Mikor az megvolt, olyan kertet kívánt, melyben még a legkisebb fűszál is arany meg gyémánt legyen. Erre három napot adott.

    – Jól van – gondolta a királyfi -, megcsinálom ezt is, de ha még ezzel sem éri be, én bizony kereket oldok. Mert eddig is csak a kicsi királykisasszony kedvéért maradt itt. De míg a kertre került a sor, a hopmester azt ajánlotta, hogy menjenek vadászni, s vigyék el a herceget is, mert emlékszik, hogy a háború előtt nagyon szerette a vadászatot. Mindjárt el is határozták, hogy vadászni mennek. De mielőtt elindultak volna, azt mondta a hopmester a királyúrfinak, hogy jó volna, ha azt a szép órát itthon hagyná, mert az erdőben még könnyen elromolhatnék, s itt aztán nincs olyan mestere, mint külső országban, aki megreparálja. A királyúrfi megfogadta a tanácsot, s az órát a szobájában hagyta. Hanem alig értek az erdőbe, a hopmester – ki megleste egy éjen a királyúrfit, amint az órájával diskurált – hazaszökött, bemászott az ablakon a királyúrfi szobájába, elvette az órát, s felnyitotta. Azt kérdezte most az óra:

    – Mit parancsolsz, te tolvaj, rabló gazdám? – Azt parancsolom, hogy vígy olyan helyre, ahol még a szél is ritkán jár, s egérnél egyéb nem jut oda.

    Egy szempillantás alatt ott volt a hopmester a királyúrfi órájával együtt, ahová kívánkozott. Hazajön este a királyúrfi vadászatból, megy a szobájába egyenest, s először is az óráját keresi. Keresi, de nem találja. Fölfordít, tűvé tesz mindent, de hiába, híre-pora sem volt a csudaórának. Hej, megszomorodik a királyfi! Hát ő már most mit csináljon óra nélkül! Vége az életének, ha hirtelen odébb nem áll. Míg valaki észrevehette volna, el is szökött a palotából, s ment, amerre a szeme látott. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást ment, kérdezősködött mindenfelé, de csak nem akadt a nyomára ennek a drága kincsnek. Nyolcadnap, éppen naplementekor egy kis házikóhoz ért. Benyit oda. Hát ott éppen a Nap lakik maga, s éppen akkor akart lefeküdni. Jóestét köszön, engedelmet kér, hogy ilyen későn háborgatja.

    – Hát mi járatban vagy, fiam? – kérdi a Nap. Elémondja, hogy egy ilyen meg ilyen hopmestert keres.

    – Ó, édes fiam – felelt a Nap -, én csak kelettől nyugat felé járom meg a világot, de akit te keresel, arra nem jár, mert akkor én bizonyosan láttam volna. Hanem ide, nem messze lakik a szelek királya, az ő fiai mindenfelé megjárják a világot, bizonyosan tud a te hopmesteredről.

    Megköszönte a királyúrfi a jó tanácsot, nyugodalmas jóccakát kívánt a Napnak, s azzal ment a szelek királyához. De ez is csak azt mondta, hogy sem ő, sem a fiai nem láttak semmiféle hopmestert, s bizonyosan olyan helyre bújt el, ahová a szél is csak nagy ritkán kalandozik el. Talán az egerek királya tudná útbaigazítani.Ment az egerek királyához. Az egerek királya mindjárt összeparancsolta valamennyi egeret, s megkérdezte, hogy nem láttak-e ilyen s ilyen hopmestert.

    – Essék ki a szemem, ha láttam! – azt felelte valamennyi. Már nagy búsan vissza akart menni a királyúrfi, mikor elésántikált egy sánta egér. Kérdi az egerek királya ezt is, hogy nem látott-e egy hopmestert?

    – De bizony láttam – felelte a sánta egér -, éppen onnét jövök, de a föld alatt egy olyan kőbarlangban s olyan szűk likban lakik, hogy még én is csak alig férek bé. Megörült a királyfi, s kérte az egeret, hogy csak vezesse el őt a barlanghoz, majd csak kieszelnek ott valamit. Odaértek a barlanghoz, s ott elkezdettek tanakodni, hogy már most mitévők legyenek. Azt határozták, hogy az egér bebújik a likon, s míg a hopmester alszik, elrágja az óraláncot, s kihozza az órát a királyúrfinak. Jó félóra múlva már jött az egér, hozta az órát, s a királyúrfi ezért annyi gabonát hozatott a csudaórával, hogy az egér egész életére urasan megélhetett belőle. A hopmestert ott hagyták a barlangban, hol sem nem élt, sem nem halt. Ott éppen jó volt neki. Visszament most a királyúrfi a második apja udvarához, s hát azt éppen akkor temetik! A királyságot a legkisebb leányára hagyta, mert ez volt a legügyesebb. Még jóformán el sem földelték a királyt, a két idősebb leány két királyfihoz ment férjhez, ő pedig a legkisebbet kérte meg. Közbe legyen mondva, megvallotta, hogy ő nem testvére a királyleányoknak, s csak a törpe tanácsára, hogy a király megvigasztalódjék, adta ki magát a király fiának. De hiszen nem kellett sokáig kérni a királykisasszonyt. Hamarosan deszkát vettek, padot, asztalt nyúztak, s egyszerre olyan három lakodalmat csaptak, hogy talán még máig sincs vége.

    (Benedek Elek)

  • A holló meg a róka

    A holló meg a róka

    Holló úr ült a fatetőn
    Csőrébe sajt volt, jókora,
    S kit a jóillat csalt oda,
    A róka szólt hízelkedőn:
    “Á, jónapot, te drága holló!
    Mi szép vagy! nincsen is hozzád hasonló!
    Nem tódítok, de hogyha hangod
    Olyan, mint rajtad ez a toll, ó
    Akkor a madarak között első a rangod.”
    A holló erre rendkívül örül,
    Torkán egy hangot köszörül,
    Kitátja csőrét, földre hull a sajtja
    A róka felveszi és egyre hajtja.
    “A hizelgő, akármi fajta,
    Azokból él, akiknek hízeleg:
    Felér a sajttal ez a lecke – vedd.”
    A holló ámul, pironkodva, végre
    Megesküszik, hogy nem megy soha jégre.

    (La Fontaine meséje Kosztolányi Dezső fordításában)

  • A beszélő csodaágy meséje

    A beszélő csodaágy meséje

    Hol volt, hol nem volt, élt egyszer hét fiútestvér egy nagy házban. Hat közülök keményen és szorgalmasan dolgozott, hogy mindenük meglegyen, de a legfiatalabb fiú szörnyen lusta volt, még egy szalmaszálat se tett soha keresztbe. Bátyái egyre jobban haragudtak rá, sokszor nógatták, keressen már rendes munkát magának, de ő ügyet se vetett rájuk. Evett, ivott, aludt, és a faluban csavargott, szórakozott. Egy napon a legidősebb fiú megelégelte öccse lustaságát, és megparancsolta a feleségének, ne adjon semmit neki vacsorára. Este, mikor az ifjú naplopó hazaért, és kérte a vacsorát sógornője bejelentette: számára ma nem főztek.

    – Aki nem dolgozik, ne is egyék – fűzte hozzá az asszony.

    A fiú nagy haragra lobbant, hiszen soha életében nem bántak még így vele. Elhatározta, hogy tovább nem marad a házban. Másnap kora hajnalban útra kelt, hogy szerencsét próbáljon. ,,Majd megmutatom én nekik, hogy nincs szükségem a vacsorájukra!” – füstölgött magában a lusta testvér. Ahogy rábukkant az első gyalogútra, rögvest arra indult, és sokáig ment, mendegélt, Addig-addig vándorolt, míg a fáradtság le nem verte a lábáról és nem tudta útját tovább folytatni. Kimerülten érkezett el egy nagy faluhoz, és fáradtan kószált ide-oda, munkát keresve a szép nagy házak között. Végül egy áccsal találkozott, aki meghívta, finom vacsorával vendégelte meg, és szállást is adott neki éjszakára. Másnap a fiú hálából segített az ácsnak kifaragni a gerendát. Olyan nagy érdeklődéssel és szorgalommal dolgozott, hogy az ács megszerette, és édesfiaként bánt vele.

    Repültek a napok és hónapok, a lusta fiúból kiváló ács lett. Az öreg ács olyan elégedett volt vele, hogy egyetlen leányát is hozzáadta feleségül. Az esküvő után az ifjú visszasüppedt szokott nemtörődömségbe. Nem dolgozott, evett-ivott, vígan élt, gondtalanul szórakozott feleségével. Az öreg ács egyre gyakrabban korholta és számtalan jobbnál jobb munkát kínált neki, de a fiú csak visszautasította. Teltek-múltak a hónapok, és az öreg ács egyre növekvő haraggal dolgozott naplopó vejére. Végül is elhatározta, hogy se lusta leányát, se vejét nem eteti ingyen többé. Kikergette őket a szép házból, és azt tanácsolta, hogy próbáljanak máshol szerencsét. Mivel azok csak ámultak-bámultak, a saját kezével lökte ki őket, és nászajándékul egy ládikót hajított a fiú után, amely ácsszerszámokkal volt megrakva.

    – Itt van a nászajándék! – kiáltotta az öreg haragosan. -Ha használod is ezeket a szerszámokat, gondtalanul fogtok élni! De a házamban ne lássalak benneteket többé, hitvány hamuőrlők! – Azzal becsapta a kaput, és visszatért műhelyébe. Az ifjú és a felesége messze-messze vándoroltak, és egy kicsiny kunyhóban telepedtek le. Volt valami kevés pénzük, azzal kezdhettek volna új életet, de egy-két nap alatt elfogyott.

    – Most, ha nem akarod, hogy éhezzünk, jobb lesz, ha munkához látsz – mondta az asszony.

    – Mihez kezdjek? – kérdezte az ifjú. -Eredj a dzsungelbe, vágj fát, hozd haza, faragj szép bútorokat, például ágyat, szekrényt, asztalt, széket. Ha elkészültél, vidd ki a piacra, és bocsásd áruba. Abból a pénzből pedig, amit kapsz, vegyél ennivalót és ruhákat! – tanítgatta élhetetlen férjét a talpraesett asszony. Úgy is tett. Másnap már pirkadatkor útnak eredt a dzsungelbe. Fát vágott, és halomba rakta. Munka közben megéhezett és megszomjazott. Banánt tépett a közeli pálmafáról, és egy liánnak – a dzsungel kúszónövényének – méteres hosszúságú, letört szárából itta a vizet. Vállára vette a kötelet, hazahúzta a kivágott, halomba rakott és gondosan összekötözött hasábokat. Otthon nagy szorgalommal dolgozott, ágyat, asztalt, szekrényt faragott, és jó pénzért adott el mindent a piacon. Az ifjú asszony boldog volt. Nem kellett az éhezéstől félniük, és még arra is maradt pénzük, hogy szépen berendezzék házikójukat. Ezentúl így éldegéltek.

    Egy napon mélyen bement az ifjú a dzsungelbe, mert jó minőségű fák után kutatott. Nagy meglepetésére két ember hangját hallotta, akik vidáman beszélgettek egymással. Hiába fordult körbe-körbe, senkit se látott, csupán két hatalmasra nőtt fa álldogált ott, ahonnan az előbb a hangok hallatszottak. Az ifjú nehéz munkával kivágta a két hatalmas fát, hazagurította őket, és gyönyörű, faragott lábú ágyat készített belőlük. Mikor a piacon árulni kezdte a csodálatosan faragott ágyat, éppen arra járt az ország királya, és azonnal megvásárolta az ifjútól. Nem sajnált érte egy zsákocska aranyat. Az ifjú boldogan cipelte haza a pénzt feleségének, a király pedig megparancsolta szolgáinak, hogy az új ágyat vessék meg selyempárnával és takaróval, mert ezentúl abban akar aludni. Jó vacsora után a király visszavonult hálószobájába, és befeküdt az új ágyba. Egyszer csak hallja, hogy az új ágy bal első lába így szól a másik háromhoz:

    – Kimegyek egy kicsit csavarogni! Tartsátok rendesen az ágyat, pontosan úgy, mintha én is itt volnék. Hamarosan visszajövök! És a király látta, hogy a láb kiballag a szobából. Mivel nem tudott elaludni, csendben várta az ágyláb visszatértét. Az nem is váratott sokáig magára, megjött hamarosan.

    – Hol jártál? Mit láttál? – kérdezte az ágy másik három lába.

    – A király konyhájában jártam –felelte a bal első láb.

    – És mit gondoltok, mit láttam? A szolgálólányokat, akik a király élelmét nagy csomagokba rakják, és saját házukba küldik! Ekkor így szólt a bal hátsó láb:

    – Testvéreim, most ti hárman tartsátok az ágyat. Kószálok egy kicsit, és elmesélem nektek, hogy mit láttam! – Azzal fürgén útnak eredt. Hamarosan visszatért, és a helyére állt.

    – Hol jártál? Mit láttál? – kérdezte az ágy másik három lába.

    – A király kincseskamrájában jártam – felelte a bal hátsó láb. – És mit gondoltok, mit láttam? A király tiszttartóját láttam, ahogy két zsákot teletömködött arannyal, és hazavitte. A hűséges tiszttartó!

    – Most rajtam a sor – szólt a jobb első láb. – Tartsátok az ágyat, testvéreim, hamarosan visszatérek! – Azzal elillant, mint a kámfor. Rövid idő múlva lihegve tért vissza, és egyenesen a helyére ugrott. – Gyalázat! Gyalázat, amit láttam! – kiáltotta felindultan.

    – Meséld el gyorsan! – kérlelte az ágy másik három lába. – Miféle gyalázatról beszélsz?

    – Hogyan meséljem el azt, amit láttam? – kérdezte a jobb első láb. – A királyné szobájába mentem, és ott láttam a király miniszterét. A királyné mellett ült, és csendesen beszélgettek.

    – Miről beszélgettek? Mit beszéltek? – kérdezte az ágy másik három lába.

    – A jobb első láb folytatta: -„Öld meg a királyt – mondotta a miniszter a királynénak -, akkor boldogan élhetünk kettesben.” „Ó, nem, nem tudom megtenni, nem tehetek ilyent!” – tiltakozott a királyné. A miniszter erre nagy haragra lobbant. Arcul ütötte a királynét, olyan erővel, hogy öt ujjának nyoma ott maradt a felséges asszony orcáján.

    – Milyen borzasztó! – kiáltotta az ágy másik három lába. A király figyelmesen végighallgatta a faragott ágylábak beszélgetését, és megborzadt. Nem bírta tovább, kiugrott az ágyból, és egyenesen a királyné hálószobájába rohant. Ahogy felesége arcára pillantott, látta rajta a miniszter öt ujjának nyomát.

    – Mi történt az arcoddal? – kérdezte tőle a király. A királyné rémülten ugrott talpra.

    – Az arcommal? – hebegte. – Ó, igen, beütöttem az ágy sarkába.

    A király testőreiért küldött. Megparancsolta nekik, hogy hozzák elébe miniszterét, tiszttartóját és a konyhán dolgozó szolgálólányokat. Ezután börtönbe záratta a királynét és a minisztert, és szigorúan megbüntette a tolvaj tiszttartót és a szolgálólányokat. A király nagyon hálás volt az ifjú ácsnak, akitől a bűvös ágyat vásárolta. Meg akarta jutalmazni, de az ifjút sehol se találta. A király ekkor kidoboltatta és kihirdettette az országban, hogy annak az embernek, aki az ágyat készítette, jelentkeznie kell a palotában. Az ifjú ács hallotta a parancsot, de azt hitte, azért keresik, mert valamit elhibázott az ágyon, és a király talán meg akarja büntetni. Annyira félt, hogy elrejtőzött a dzsungelbe. A katonák végül rátaláltak és a király elé vezették.

    – Megmentetted az életemet azzal, hogy nekem adtad el azt a csodálatos ágyat – szólott a reszkető ácshoz a király. – Azért hívattalak, hogy megjutalmazzalak. Sok jó földet és egy szép házat adományozok neked ezért a kiváló munkáért. Az ifjú ács nagyon meglepődött, de őszintén hálás volt a bőkezű ajándékért. Még sok-sok esztendeig élt boldogan a szép házban feleségével, és számtalan csodálatos bútort készített. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

    (Indiai népmese)

    Forrás: nempese.hu