
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)
Hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurtafarkú malac túr, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, annak egy fia: Palkó volt a neve. Nagy szegénységben éltek: mikor volt egyenek, mikor nem. Nem volt egyebük, csak egy kidőlt-bedőlt falu házuk, meg egy kertjük. Azt mondja egyszer Palkó az anyjának:
Elmegy Palkó szolgálatba, odavan egy esztendeig, szolgál egy borjút. Aztán megint elmegy szolgálatba s megint szolgál egy borjat. A harmadik esztendőben is, a negyedik esztendőben is szolgált egy-egy borjat. Volt már négy borjú, de kicsi volt a kert és kevés széna termett benne, nem volt mivel tartsák a borjakat. Ő bizony, gondolja magában, vásárra hajtja mind a négyet s eladja. El is indul a négy borjúval, de amint az úton menne, szembejő vele egy ősz öregember, s azt mondja neki:
Isten neki, gondolja magában Palkó s odaad egy borjat a furulyáért. Azzal tovább megy. De még egy puskalövésnyire sem mehetett, megint elejébe kerekedik az az ősz öregember s azt mondja neki:
Nagyot kacag Palkó:
Addig beszél az öregember, hogy Palkó odaad egy borjat az egérért. Most már két borjúval ment a város felé, de hogy, hogy nem, az égből esett-e le, vagy a földből bújt ki, megint csak eléje állott az ősz öregember, s azt mondta neki:
Mit gondolt, mit nem Palkó, odaadta a harmadik borjat is. Ment az egy borjúval, hajtotta nagy búsan a város felé. Mindegyre vissza akart fordulni, hogyha találkozhatnék valahogy azzal az öregemberrel, mert erősen megbánta a vásárt. Na, nem kellett, hogy visszaforduljon, mert amint nagy búsan mendegélt, tűnődött magában, csak elejébe kerül az ősz öregember s azt mondja neki:
Azt gondolja Palkó:
Mikor a negyedik borjút is átaladta az öregembernek, azt mondta ez:
Hiszen volt nemulass, mikor Palkó hazaért. Kérdezte az anyja:
Haj, mérgelődött az özvegyasszony! Kapott egy husángot, ütötte Palkót ahol találta, s ha által nem szalad a szomszédasszony, s ki nem szabadítja a keze közül, bizony mondom, hogy holtra veri.
Szaladott Palkó, amerre a szeme látott, de visszakiáltott az anyjának:
Ment, mendegélt Palkó, hetedhétország ellen, az óperenciás tengeren túl, ahol a kis kúrtafarkú malac túr, s ért egy nagy városba. Abban a városban lakott a király. Ennek a királynak volt egy gyönyörűséges leánya, de ennek a leánynak nagy betegsége volt. Olyan bánat nehezedett a szívére, hogy senki meg nem tudta nevettetni, s nem jött álom a szemére sem éjjel, sem nappal.
A király éppen akkor hirdettette ki az egész országban, hogy annak adja a leányát és egész országát, aki a leányát megnevetteti, s olyan orvosságot ad neki, hogy mikor elkövetkezik a rendes ideje, tudjon aludni. Bezzeg jöttek a mindenféle hercegek, grófok, bárók, válogatott cigánylegények, mind szerencsét próbáltak. De a királykisasszonyt sem megnevettetni, sem elaltatni nem tudták.
Megy Palkó is a király udvarába, s jelenti, hogy ő is szerencsét próbál. Csak üljön a királykisasszony a palota tornácára, s majd az udvaron mutat valamit.
Kiül a királykisasszony a tornácba, kiül a király is, a felesége is, összegyűltek mind az udvarbéliek is, hadd lássák, mit tud ez a szegény legény. Akkor Palkó kivette a tarisznyájából az egeret s a futóbogarat, szépen letette a földre. Aztán fújni kezdte szépen szóló furulyáját, s hát halljatok csudát, az egér derékon kapta a futóbogarat, s járták a táncot, hogy csak úgy porzott az udvar. De uram, istenem, akkorát kacagott a királykisasszony, hogy a kacagástól csengett a palota. Kacagott a király is, a felesége is, kacagott az udvar népe is.
Azt mondta Palkó:
Mikor a királykisasszonyt lefektették, Palkó bedugta fejét a tarisznyába, s szólt a zacskónak:
Abban a pillanatban bekoppant a királykisasszony szeme s aludott édesen másnap reggel nyolc óráig.
Aközben felöltöztették Palkót drága szép bíborvörös gúnyába, s amint a királykisasszony fölébredett, mindjárt nagy lakodalmat csaptak, s az öreg király átaladta a leánya kezével Palkónak az országot is.
Hét nap s hét éjjel húzták a cigányok, járták a legények és leányok.
Lakodalom után Palkó elment az édesanyja után, s hatlovas hintón a palotába hozta. Sóra, fára nem volt többet gondja.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
(Benedek Elek)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.)
Szántás, szaporodj, friss föld, fodrosodj, - eke nyomán mély barázda, sereg varjú bogarássza, meg egy kis bicegő barázdabillegető.
(Csanádi Imre)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi Szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.)
Volt a kiskecskének egy csilingelő kicsi csengője. Megirigyelte a kismacska. – Kiskecske! A kicsi csengőt elveszem! Csilingelő kicsi csengő kell nekem!
Korai volt a kismacska öröme. A csalafinta kicsi csengő kicsalogatta a kertből: – Csing-ling, csing-ling, kismacska! Vigyél ki a csalitba.
Be is bújt a kismacska a sűrű csalitba a kicsi csengővel. Neszét vette a nagy csilingelésnek az arra csavargó kisróka. Rácsapott a macskára. – Kismacska, a kicsi csengőt elveszem! Csilingelő kicsi csengő kell nekem!
A csalafinta kicsi csengő most már a kisrókát csalogatta: – Csing-ling, csing-ling, kisróka! Bújjunk be egy barlangba!
Bebújtak. Csilingelt, csilingelt a kicsi csengő, amíg az alvó mackó fel nem neszelt a szokatlan zajra: – Kisróka, a kicsi csengőt elveszem! Csilingelő kicsi csengő kell nekem!
Mit volt mit tenni? A kisróka a mackóval nem mert birokra kelni. A kicsi csengő a mackóé lett. Nem sokáig. Kicsalta a mackót a barlangból. A barlang bejáratánál álló cserfa tetején ült a kiscsóka. A csillogó-villogó csengőre lecsapott, kicsípte a mackó mancsából, és már repült is. A kicsi csengő vígan billegett a csóka csőrében. – Csing-ling, csing-ling, kiscsóka! Vigyél vissza az ólba! Ott sír egyedül a kiskecském! Vigyél vissza, lelkecském!
A jószívű csóka megsajnálta a síró-rívó kiskecskét. Fogta a kicsi csengőt, és visszavitte neki.
Így került össze ismét a két jó barát.
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)
A barna mackó sok, erős fából kuckót rakott, mert látta, nemsokára jön a tél. Arra jött a kékcinke.
Most már ketten voltak.
Arra sétált az őzike.
Jött a kis borz.

Futott, futott a farkas a néma utakon, a zúzmarás fák között, ám kuckót nem talált. Sokan látták a barna mackó kuckója előtt üvöltözni. A kuckó néma volt. A kis állatoknak nem kellett félniük a farkastól. Erős, okos állat, a jó barna mackó óvta életüket.
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)
Sző, fon, nem takács. Mi az? (pók) Folyton sző-fon az árva, még sincs neki ruhája. Mi az? (pók) Minden útját maga szabja, ég s föld közé maga rakja. Háza sarkában ül lopva, s vendégeit mind kifosztja. (pók) Van egy jó mesterség, de a neve nem takács, jeles szövő-fonó, de bizony nem takács. Nem viseli vásznát, sem szabó, sem kovács, a tűznél, mikor sző, nem szunnyad, mint a szakács. (pók) Behúzódik a sarokba, a hálóját szövi fonja. Mi az? (pók) Hálójával nem halat fog, nem a vízben halászik, hanem a fák ágai közt a legyekre vadászik. Mi az? (pók) Soha ács nem voltam, kőtől, földtől, fából házat nem csinltam, de mesterségemmel az ácsot fölülmúlom, mindenkor építek, s palotámban lakom. (pók) Vadász vagyok fegyver nélkül, fonogatok orsó nélkül, vitéz vagyok, nincsen szablyám, jósolok, de nincsen kártyám. (pók) Házatoknak egy sarkában, ott lakom egy kicsi házban. (pók) Ezredmagával lakik nagy gizgazból rakott házban, riszszemhez hasonló zsákban őrzi pöttöm fiait. Mi az? (hangya) Erdőn-mezőn láthatod, meg is csíp, ha megfogod. Feje mákszem, hasa bors, lába vékony, mint a cérna, de szorgalmas, fürge, gyors. Vajon ki ő, már tudod? (hangya) Egy kalap alatt ezren is laknak. Mi az? (hangyaboly) Van nekem egy olyan kis szobám, amiben én magam nem férek meg, de ezren bőven megférnek. Mi az? (hangyaboly) Icike-picike, ugrik, mint a fityfene. Mi az? (bolha) Fekete, de nem szerecsen, ugrik, de nem kecske, szereti a menyecske, ha nincs. Mi az? (bolha) Nem csicsergő-zúgó madár, mindenféle szemétre száll, hat fekete póklábával királynak is fejére száll. Mi az? (légy) Zizeg a határ: bezár a bazár, zümmögj haza már, Buzgó Baltazár! (dongó) Muzsikál, ha repül, hallgat, mikor elül, aki pedig megöli, saját vérét ontja ki. Mi az? (szúnyog) A füledbe zizegek, meg is csíplek, ha lehet. (szúnyog) Alig nagyobb egy körömnél, mégis embervérrel él. Mi az? (szúnyog) Én a vitézeknek mind előttük járok, nagyobbakat magamnál meghánykolódtatok. Nemes állatoknak orcájára szállok, s nagy, hegyes tőrömmel mindenkit megszúrok. Mondjad már, hogy mi vagyok! (szúnyog) Nincsen gondja a világra, könnyedén száll a virágra. Szárnya egyet-kettőt rebben, egy perc alatt tovalebben. Mi az? (pillangó) Szépnek tart felnőtt, gyerek, pedig csúf hernyóból kelek. (pillangó) Olyan, mint egy falevél, ide-oda lebben, napsütötte réteken s jó szagú szelekben. Lábujjhegyen követed, rászáll egy virágra, felé kapsz és ámultan pillantasz utána. (pillangó) Tarka, de nem virág, szárnya van, de nem madár, álló napon át a rét fölött jár. Mi az? (pillangó) Nyúl volna, nyoma volna, vidra volna, vére volna, harcsa volna, farka volna, nyúl nincs, nyoma sincs, vidra nincs, vére sincs, harcsa nincs, farka sincs, mégis élő állat a világon, virágról-virágra röpül, nyáron mindig látod. Mi az? (pillangó) Lenke, Lenke, kit kergetsz te kint a kertben reggelente? Akit kergetsz kint a kertben reggelente, olyan fürge, akárcsak te, Lenke, Lenke. (pillangó) Icipici repülő vizek fölött, lombok között szitaszárnyon röpködő. Mi az? (szitakötő) olyan jó étvágya van, még a fát is megeszi. Mi lehet az, találd ki! (szú)
(Forrás: Miért kacag a patak? 1700 találós kérdés – Társ kiadó)
Volt egyszer egy öreg király s ennek három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti.
Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót – nem volt kegyelem: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában s kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utána megy a királyfi s beszól:
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél s egy szós sem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:
A királykisasszony most sem mert szólni. Harmadszor is kérdi a királyfi:
De már erre megijedt a királykisasszony s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngéden megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos-gyémántos ruhába s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküdtek s csaptak akkora lakodalmat, hogy no.
Telt, múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Azt mondta egyszer a király:
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta ebédre. Hát, el is ment a levél másnap, s harmadnap jött a király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotájának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomabbnál finomabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótlan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóbafőttben majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjába, de vissza is vihették, mert a vénkirály csak megnyalintotta s bele sem harapott, olyan cudar sótlan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király.
Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belépett a királyné, az öreg király kisebbik leánya.
Hej, istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
(Benedek Elek)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)
Szántás, szaporodj, friss föld, fodrosodj, - eke nyomán mély barázda, sereg varjú bogarássza, meg egy kis bicegő barázdabillegető.
(Csanádi Imre)
(Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989.)
Megégettem az ujjamat. Pfű, be fáj! Fújom, fújom, egyre fújom. Mégis fáj. Fagyos vízbe belemártom, Forró vízbe belemártom. Így is fáj. Ne félj semmit, gyerekem! Friss faggyúval bekenem! Így is fáj? Már nem fáj.
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)