A kis nyúl és a pocok szomszédok voltak. Mind a kettő takaros kis kuckót épített. A kuckóra erős ajtó került, nehogy ragadozó törhessen be a kis lakókhoz. A kis nyúl még egy szellőztető-nyílást is épített a kuckó bejárata fölé. nevetett is érte a pocok eleget.
- Oktondi vagy, kis pocok! – oktatta őt a nyúl. – Ez a szellőztető-nyílás biztosítja számomra a jó levegőt még télen is. S ha valaki kopog, a nyíláson keresztül láthatom, ki az.
- Mi szükség van erre? – legyintett az oktondi pocok. – Ha valaki kopog, kinyitom az ajtót, és megnézem, ki az.
- És ha a róka vagy más ragadozó kopogna?
- Ó, őket azonnal megismerem a járásukról és hangjukról.
Történt pedig, hogy a róka egy téli napon vadászatra indult. Bejárta az erdőt, a rétre is kimerészkedett, de egy árva bogarat sem talált. Hosszas szimatolás után rátalált a nyúlkuckóra. Bekopogott.
- Ki van odakünn? – kérdezte a kis nyúl.
A ravasz róka vékony, nyúlfióka-hangon sírni kezdett:
- Esik a hó, bőrig áztam, egész éjjel itt künn fáztam. Szegény vándor nyuszi vagyok, eressz be, mert majd megfagyok.
- Ejnye, de furcsa hangod van! – gyanakodott a kis nyúl a szokatlanul hosszú sírás hallatán.
A róka azonban tovább sírt, tovább jajveszékelt:
- Meghűltem, jaj, fáj a torkom, csipet mézem sincsen otthon. Kérlek, testvér, eressz be. Róka jár a sűrűben.
- Csizmát húzok, várj egy csöppet! – válaszolta az okos kis nyúl, s óvatosan felkapaszkodott a szellőztető-nyíláshoz. Hát látja ám a ravasz rókát, amint ott táncol kuckója előtt.
- Ne húzz csizmát, kis testvérem, siess értem, jó testvérem. Szegény, beteg nyuszi vagyok, ha nem sietsz, meg is halok.
Az okos kis nyúl jót nevetett a róka ravaszságán, és így kiáltott ki a kuckóból:
- Ejnye, ejnye hazug róka! Kedved támadt jó nyúlhúsra? Hiába sírsz nyuszi módra, hiába sírsz, felismerlek, a kuckómba nem eresztlek.
A róka elkotródott a nyúlkuckó elől, s a pocoknál próbálkozott. Halkan, finoman kopogtatott, s mint egy valóságos mezei pocok, cincogni kezdett.
- Cin, cin, cin, cin, bőrig áztam, esik a hó, jaj átfáztam. Szegény vándor pocok vagyok, eressz be, mert künn megfagyok.
A pocok kicsit furcsállta ezt a hangos cincogást, és kikiáltott:
- Ejnye, de furcsa hangod van!
A róka tovább sírt, tovább cincogott.
- Meghűltem, jaj, fáj a torkom. Csipet mézem sincsen otthon. Kérlek, testvér, eressz be! Megfagyok a hidegben!
A kis pocok azonban még mindig gyanakodott.
- Csizmát húzok, várj egy csöppet! – húzta az időt.
A róka szelídebb pocok-hangon kérlelte:
- Ne húzz csizmát, kis testvérem! Siess értem, jó testvérem. Róka van a sűrűben, tüstént megfog! Eressz be!
“No – gondolta az oktondi kis pocok -, ha ennyire fél a rókától, akkor csak igazat mondhat.”
Kinyitotta az ajtót. Ez kellett a rókának: nyakon csípte az oktondi pockot, és már vitte is.
(Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)
Mesemondó blog 