Mesemondó blog

Címke: tanulságos mese

  • A háromlevelű lóhere

    A háromlevelű lóhere

    Élt egyszer egy király, akinek három fia volt. Amikor érezte, hogy élete a végéhez közeledik, magához hívatta a fiait, és így szólt hozzájuk: – Jól tudjátok, hogy mindegyikőtöket egyformán szeretlek. De épp ilyen fontos számomra a birodalmam, amit uralkodásom alatt még gyarapítottam is. Olyan nehéz eldöntenem, hármatok közül kire bízhatom a királyságomat, hogy a segítségetek nélkül nem is vagyok rá képes. Mindhárman fontosak vagytok a birodalom számára – mindenki a maga módján. Ezért kitaláltam egy módszert, ami segít meghozni a döntést. Tárgyakat könnyebb megítélni, mint embereket. Ezért arra kérlek titeket, hozzon mindenki magával egy tárgyat, ami kifejezi, hogyan irányítaná az országot.

    Erre a legidősebb hozott egy sastollat és ezt mondta: – Egy sasnak a tollát hoztam eléd, mert szeretnék mindent átlátni, mint egy sas. Ha pedig arra van szükség, olyan büszke és bátor akarok lenni, mint egy sas.

    A második egy kalászt hozott magával az aratási koszorúból, ami egész évben a konyhaajtón függött. Ezt mondta: – Én azt szeretném, hogy mindenki mindig elengedő ennivalóhoz jusson, és minden erőmmel arra törekednék, hogy így legyen. Szükség esetén én magam állnék az eke elé.

    A legfiatalabb fivér viszont egy háromlevelű lóherét hozott, amit a ház előtt talált. Még belepte a dér, mivel tél volt. A fiú ezt mondta: – Ezt a háromlevelű lóherét hoztam, mert tudom, hogy csak a fivéreimmel együtt tudnék kormányozni. Amint ez a növény is három egyforma nagyságú levélből áll, így kell egyesíteni hármunk erejét, ha ezt az óriási birodalmat jól akarjuk vezetni. Olyan uralkodója ugyanis, mint Te, kedves Édesapám, nem lesz még egyszer.

    Erre mindannyian ijedten néztek, mert amit a legkisebb mondott, annyira új gondolat volt, hogy egyikük se gondolt rá korábban. Így egymás mellett feküdt a sastoll, a kalász, és a háromlevelű lóhere. A király hosszan és komolyan nézte őket, majd kezébe vette a háromlevelű lóherét, letépte a három levelét, és mindegyik fiának adott belőle egyet. Ezután visszadőlt, és halkan ezt mondta: – Új korszak kezdődik.

    Visszacsatolás

    • Hogyan értelmeznéd saját szavaiddal a történetet?
    • Hogyan lehetne a történetet a saját közösségünk helyzetére ültetni?
    • Konkrétan mit tanulhatunk a közösségünkre nézve a történetből?

    Felhasználási javaslat

    A történet felolvasásánál a megfelelő résznél vegyük elő az oda illő tárgyakat (a tollat, a kalászt, a háromlevelű lóherét), és tegyük jól látható helyre. Vagy szétoszthatunk a résztvevőknek moderációs kártyákat, melyekre megelőzően háromlevelű lóherét ragasztottunk. Erre aztán feljegyezheti a csoport a mindenkori megállapodásokat, vagy a közösség (és tagjai) elhatározását.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • Menny és pokol

    Menny és pokol

    Egyszer egy rabbitól azt kérdezte a fia: – Édesapán, milyennek képzeled a mennyet és a poklot? – A rabbi így felelt: – Látok egy nagy csarnokot, amiben áll egy óriási asztal, tele ételekkel. Az asztalnál ülő embereknek nagyon merev a csuklójuk. Késük és villájuk túl hosszú, és merev csuklóhoz van kötözve. Egyszer csak felhangzik egy jel, és mindenki nekilát az ennivalónak. Próbálnak a túl hosszú késekkel és villákkal enni, de nem sikerül. Egyre éhesebbek, de nem tudnak enni. Így képzelem a poklot – mondta a rabbi.

    És a menny? – kérdezte a fiú. – Képzelj el újra egy nagy csarnokot, ahol van egy nagy asztal, tele étellel. Az asztalnál ülő emberek csuklója nagyon merev. Késük és villájuk túl hosszú, és merev csuklójukhoz van kötözve. Egyszer felhangzik egy jel, és mindenki nekilát az ennivalónak. Ők azonban egymást etetik, így senki sem marad éhes az ünnepi lakomán. Így képzelem én a mennyet – mondta a rabbi a fiának.

    Visszacsatolás

    • Mi volt az első benyomása, amikor ezt a történetet hallotta?
    • Hogyan ültethető át a történet a csapatban való együttműködésre?
    • Melyek azok a tevékenységek, melyek csak kölcsönös segítségnyújtással végezhetők el?
    • Milyen következményekkel jár, ha egy csapat viselkedése a pokolban lévők magatartására hasonlít?

    Felhasználási javaslat

    Kést, villát, kanalat köthetünk egy egymáteres bot végére, és a történet felolvasása közben körbeadhatjuk, vagy kitehetjük az osztályba szimbólumként.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • A kecskegida és a farkas

    A kecskegida és a farkas

    Kecskemama megéhezett, alig várta már, hogy egy kis friss füvet haraphasson a réten. Azt mondta a kisgidának:

    • Jól figyelj rám, gidácska. Én most elmegyek egy kicsit legelni; minél zsengébb füvet harapok, annál ízesebb tejet kapsz tőlem. De nagyon vigyázz, be ne engedj senkit, amíg oda járok! Bezárom az ajtót; ki ne nyisd belülről senkinek!

    Bezárta az ajtót, aztán még beszólt az ablakon a gidának:

    • Még egyszer mondom. ki ne nyisd, hacsak a jelszónkat nem hallod. Remélem, tudod a jelszót.
    • Hess, csúnya farkas! – mekegte az ablak mögött a gida. – Hess, csúnya farkas!

    Éppen arra kullogott a farkas; meglapult egy bokorban, végighallgatta a párbeszédet, és jól megjegyezte magában a jelszót. Kecskemama nem vett észre semmit, szép csöndesen ballagott a rét felé. A farkas alig várta, hogy eltűnjék a kanyarodóban. Előlépett a bokorból, odaosont az ajtóhoz, elváltoztatta a hangját, és azt mondta:

    • Jaj, kedves gidácskám, vissza kellett jönnöm, itthon felejtettem valamit, engedj be gyorsan!

    A gidácska jól emlékezett az anyja tanácsára.

    • Beengedlek, hogyne engednélek – mondta -, csak előbb hadd hallja a jelszót!
    • No, ha csak az kell! – dörzsölte odakint a kezét a farkas, és máris összefutott a szájában a nyál, mintha gidahúst enne. Aztán kivágta a jelszót: – Hess, csúnya farkas! Hess, csúnya farkas!

    A kisgidának azonban gyanús volt ez a nagy hessegés. Mi ez az éhes lihegés hozzá? És mi ez a furcsa rekedtség?

    Azt mondta:

    • Most már mindjárt beengedlek, csak még előbb a lábadat szeretném látni.
    • A lábamat? – kérdezte meglepve odakint a farkas. – Miért akarod te a lábamat látni?
    • Azért, mert az én anyácskámnak szép fehér lába van; a tiéd meg – mondta a gida, kikandikálva a résen -, a tiéd meg, úgy látom, barna. Hess, csúnya farkas! Hess csúnya farkas!

    A farkas látta, hogy felsült: nem sikerült rászednie az okos kisgidát. Mi egyebet tehetett; szégyenkezve elkullogott.

    (német népmese)

    (Átdolgozta: Rónai György)

    (Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)

  • Szégyenkezve

    Szégyenkezve

    Egy arabnak volt egy telivér lova: olyan szép állat, hogy mindenki meg akarta szerezni. Történt egyszer, hogy egy beduin földesúr két nemes tevét ajánlott a lóért, de az arabot így sem érdekelte az üzlet. Az úr teljes tevecsordájáért sem cserélte volna el a lovát. – Ha mindenemet, amim van, felajánlom a lováért cserébe, és így sem kell neki, akkor csellel fogom megszerezni – gondolta a beduin, és koldusnak öltözött. Szörnyű fájdalmakat tettetve lefeküdt az út szélére, amin az arab nap mint nap járt a lovával. Az arab megsajnálta a koldust, és leszállt a lováról. A szegény beteg fölé hajolt, és megkérte, hogy menjen el vele egy orvoshoz. – Túl gyenge vagyok a járáshoz – panaszkodott a koldus. – Már napok óta nem ettem semmit. Nem tudok felállni, elfogyott az erőm.

    Az arab erős karjával a nyeregbe emelte a beteg koldust, aki alighogy ráült a lóra, elnyargalt vele. Az arab rájött, hogy a beduin rászedte, és a földesúr után kiáltott, hogy álljon meg, mert valamit mondania kell neki. – Elloptad a lovamat – kiáltott az arab. – Ezen már nem tudok változtatni. De ha még van egy szikrányi tisztesség a szívedben, teljesítsd egy kívánságomat, és ne meséld el senkinek, hogyan szedtél rá engem. – Miért tenném? – kérdezett vissza a földesúr gunyorosan. – Mert egyszer valóban előfordulhat, hogy egy szegény ember betegen fekszik az útszélen, és ha a viselkedésednek híre megy, senki nem fog rajta segíteni.

    A földesúr elszégyellte magát, visszalovagolt, és szó nélkül visszaadta a lovat jogos tulajdonosának.

    Visszacsatolás

    • Hogyan foglalnád össze saját szavaiddal a történet tanulságát?
    • Mennyire hasonlít a két ember viselkedése a mi közösségünkére?
    • Milyen érzéseket kelt beenned ez a történet?
    • Mit szimbolizálhat a ló a mi közösségünkben?
    • Mit vihetünk magunkkal ebből a történetből a közösségünk számára?

    Felhasználási javaslat

    A vizuális megjelenítés érdekében felhasználhatunk egy műanyag vagy fa játéklovat, a kör közepére tehetjük, vagy akár adhatunk is egy-egy kis lovat emlékeztetőül minden résztvevőnek.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • Mindenki, vagy senki

    Mindenki, vagy senki

    Egyszer egy indián törzs új vadászterületet keresve már több napja úton volt. Órák óta mentek a sivatagban, és már jó ideje nem találtak vizet adó növényt sem. A nap erősen tűzött, amikor egy szikla árnyékában megpihentek, hogy védelmet keressenek a forróság elől. Gyötrelmesen szenvedtek, és a szomjhalál határán álltak. Ekkor egyikük hozott egy vízzel teli tálat, amit nagy fáradtsággal egy kövek alatt rejlő gödörből szerzett. Átnyújtotta a tálat a vezetőjének. Ő elvette tőle, és megszemlélte, de vonakodott a szájához emelni, mert az emberei szemébe, és megmerevedett arcára nézett. Megfordította a kis tálat, s a vizet ezekkel a szavakkal a földre öntötte: – Egy ember számára sok lett volna, mindannyiunk számára viszont túl kevés.

    Visszacsatolás

    • Hogyan vélekedsz a vezető viselkedéséről?
    • Mit gondolsz annak az indiánnak a viselkedéséről, aki a vizet találta?
    • Hogyan ültethető át ez a történet a mi közösségünkre (vadászterület keresése, sivatag, szomjúság, egy indián vizet keres)?
    • Mit tanulhatunk ebből a történetből a közösségünkre vonatkozóan?

    Felhasználási javaslat

    A vizuális és szimbolikus megjelenítés érdekében a kör közepére állíthatunk egy vízzel teli tálkát a történet felolvasása előtt, vagy szó nélkül körbeadhatjuk a tálat a csoportban, míg mindenki egyszer meg nem mosta a kezét benne. Csak ezután olvassuk fel, és kezdjük meg a történet feldolgozását.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • Az igazi fény

    Az igazi fény

    Van egy templom Franciaországban, az égő lámpások temploma, ahogy az emberek hívják a kis evangélikus templomot. Minden vasárnap este összegyűlnek a falubeliek istentiszteletre, ahova mindenki olajlámpást visz magával. A templomban meggyújtják a lámpásokat, és a széles padtámlákra állítják őket. Így lesz világosság a templomban, és így ünneplik az istentiszteletet. Ez a szokás 1550 körül alakult ki. Azóta az egyházközség minden tagja, aki hitét elismeri, kap egy lámpást, amit haláláig meg kell őriznie, és minden istentiszteletre magával kell vinnie. Ezek a lámpások már négyszáz éve járnak kézről kézre, és mindenki tudja, hogy ha elmulasztja az istentiszteletet a lámpásával együtt, akkor a templom valamivel sötétebb lesz.

    Visszacsatolás

    • Mit jelenthet ez a történet az osztály számára?
    • Ami ebben a közösségben a lámpás, az a mi osztályunkban… ?
    • Mit tehetünk azért, hogy hasonló kötelességtudatot teremtsünk a közösségünkben?
    • A közösség célja az istentisztelet ünneplése – milyen magasabb célt követünk mi?

    Felhasználási javaslat

    Ennél a történetnél a következő eljárás javasolt: minden gyerek kap egy gyertyát a történet előtt. A pedagógus gyújtja meg az első gyertyát, majd megkéri a gyerekeket, hogy a fényt adják tovább egymásnak. (Lehet elemes mécsest is használni és mindenki a soron következőét kapcsolja fel.) Ezt követően pedig felolvassa a történetet. A gyertyák szimbolikusan az egész foglalkozás alatt égve maradhatnak, és a megfelelő alkalmakkor hivatkozhatunk rájuk.

    Abban az esetben, ha valódi gyertyát használunk, széles, hosszú ideig égőt válasszunk. A gyertya alá tegyünk tányért, legyünk óvatosak a forró viasszal és a gyertya lángjával, nehogy sérülést vagy tüzet okozzunk!

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • Két szerzetes, és a fiatal lány

    Két szerzetes, és a fiatal lány

    Egyszer két szerzetes éppen átkelt a folyón. Találkoztak egy nagyon fiatal és szép lánnyal, aki szintén a folyó másik partjára szeretett volna eljutni, de félt a víz sodrától. Ezért az egyik szerzetes a vállára vette, és átvitte a túloldalra. Erre a másik szerzetes nagyon mérges lett. Nem szólt egy szót sem, de belül forrongott. Hiszen ez tilos! Egy szerzetes nem érinthet meg semmilyen nőt, a társa viszont nemcsak, hogy megérintette, hanem még a vállára is vette. Néhány mérföld megtétele után, amikor elérték a templomot, és beléptek a kapun, odafordult a felháborodott szerzetes a másikhoz és így szólt: – Hallgass ide, erről majd beszélnem kell az elöljáróval, jelentenem kell neki, mert tiltott dolgot tettél! – A másik szerzetes így felelt: – Miről beszélsz? Mi tilos? – Hát már elfelejtetted? – kérdezte a társa. – A szép, fiatal lányt a válladon vitted. – Ekkor a másik felnevetett: – Igen, ezt tettem. De a folyónál már le is tettem, sok-sok mérfölddel ezelőtt. Te még mindig cipeled?

    Visszacsatolás

    • Mi az, amit már egy ideje hordozunk a közösségen belül, anélkül, hogy nyíltan beszélnénk róla?
    • Tudnál említeni néhány, az osztályban megtörtént példát a saját életedből, ami hasonlít erre a történetre?
    • Minek a szimbóluma lehetne a tiltás ellenére megérintett lány az osztályban?
    • Egy közösségként mit tehetünk azért, hogy ilyen helyzetekkel ne találkozzunk, vagy hogy elkerüljük őket?

    Felhasználási javaslat

    A történet felolvasása után betolhatunk a kör közepére egy nagy dobozt, ami tele van különböző tárgyakkal. Ekkor keresgéljünk benne egy kicsit, és húzzunk elő a mélyéről kártyákat, melyeken a megfelelő kérdések állnak (akár a javasolt kérdések, akár az osztályra szabottak). Minden egyes kártya után hagyjunk elég időt a megbeszélésre.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • A kenyér sarka

    A kenyér sarka

    Ötven együtt töltött év után az idős házaspár a különleges alkalmat ünnepelte. A közös reggelinél így gondolkozott a feleség: – Ötven éve vagyok tekintettel a férjemre, és minden alkalommal neki adom a kenyér ropogós sarkát. Ma szeretném én megenni ezt a finom falatot. – Ezzel megvágta a friss kenyeret, és férjének – a várakozásokkal ellentétben – azt a szeletet nyújtotta, melynek csak a szélén volt ropogós a héj. Ő azonban a legnagyobb örömmel fogadta, kezet csókolt neki és azt mondta: – Kedvesem, te jelented nekem a legnagyobb örömet minden nap. Ötven éven keresztül ettem a kenyér végét, holott egyáltalán nem szeretem. Mindig azt hittem, hogy neked nem ízlik.

    Visszacsatolás

    • Mi lenne, ha az osztályban hasonló viselkedésmód adódna?
    • Valójában mennyire érdeklődünk a másik iránt?
    • Konkrétan mennyire fogadjuk el mások másságát az osztályon belül?
    • Mennyi teret biztosítunk az osztályban az emberi kapcsolatokról való beszélgetésnek, hogy jobban megismerjük egymást?
    • Vannak olyan témák az osztályon belül, melyeket senki sem akar igazán felhozni, nehogy kínos vizekre evezzen?

    Felhasználási javaslat

    Mi lenne, ha a történet elmesélése előtt egy friss, jó illatú kenyeret szeletekre vágnánk, és szétosztanánk a résztvevőknek? Biztos, hogy nagyobb hatást érnénk el, mintha csak felolvasnánk a történetet. További lehetőség, hogy a klasszikus moderációs kártyák helyett saját, kenyér formájú és színű kártyákat készítünk.

    (Forrás: Detlev Blenk: Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet, Z-press)

  • A csökönyös kiselefánt

    A csökönyös kiselefánt

    Élt messzi Afrikában egy kiselefánt. Olyan csökönyös volt, olyan makacs, hogy azóta is emlegetik. Egyszer sétálni indult az elefántcsalád.

    • Gyere velünk – hívta elefántapja.
    • Nem megyek! – rázta a fejét a csökönyös kiselefánt.
    • Gyere – hívta az anyja.
    • Nem megyek!
    • Gyere- hívták a testvérei.
    • Nem!

    Megunták, otthagyták, egyedül maradt a kiselefánt. El is unta magát hamarosan. Akkor meg azért haragudott a világra. Azt mondta mérgében:

    • Nem is leszek én elefánt többé! Hanem mi legyek?

    Arra szökdelt egy gazella. Nézte a kiselefánt, megirigyelte a szép karcsú termetét, sebes futását.

    • Tudom már, mi leszek! Gazella leszek!

    Azzal nekiállt, és elkezdett gazella módra szökdelni. Addig szökdelt, míg vastag oszloplábai össze nem akadtak, és föl nem bukfencezett. Föltápászkodott, és azt mondta magában:

    ” Nem is olyan jó gazellának lenni. Inkább majom leszek!”

    Tovább sétált, míg egy majomcsaládot nem talált. Odakiáltott nekik:

    • Én is majom akarok lenni! Játsszatok velem!

    No, több sem kellett a haszontalan majmoknak! Körülvették a kiselefántot, ki a fülét cibálta meg, ki a farkát, dögönyözték, csiklandozták, kókuszdióval hajigálták. Elunta a kiselefánt, sértődötten odébb állt.

    Egyszer csak egy szép, tarka tollú papagáj röppent fel előtte.

    • De most már aztán igazán tudom, hogy mi leszek! Papagáj akarok lenni! Taníts meg engem repülni, hallod-e!
    • Megtanítalak én szívesen! – állt rá a csínytevő papagáj. – Gyere csak utánam!

    Elvezette a kiselefántot a folyóhoz, a meredek part szélére. Megállt a magas parton, elrugaszkodott és felröppent.

    • Így kell, ide nézz!
    • Hiszen ez semmi! – rikkantotta a kiselefánt, és ő is elrúgta magát a parttól. Belepottyant persze a folyóba.

    Nagy nehezen kivergődött a partra, csupa víz volt, csupa hínár, csupa iszap. Azt dörmögte nagy mérgesen:

    • Mégis csak elefánt maradok inkább!

    Aztán elcsörtetett az erdőbe, hogy megkeresse a családját, hátha még egyszer sétálni hívják.

    Afrikai népmese

    (Átdolgozta: Rab Zsuzsa)

    ((Forrás: Bauer Gabriella, Gyermekirodalmi szöveggyűjtemény – Tankönyvkiadó, Budapest 1989)