Mesemondó blog

Címke: mese

  • A megfelelő szó

    Egyszer, még nagyon régen, egy uralkodó az élet nagy kérdéseiről elmélkedett. Mivel a Jó és a Rossz lényege foglalkoztatta, megparancsolta szolgájának, hogy hozza elé a legjobb, legszebb és legértékesebb szerveket. A szolgáló elhozta egy állat szívét és nyelvét. Az uralkodó megnézte a szerveket, elgondolkodott az értelmükről, majd újra elküldte a szolgát, de ezúttal azt kérte, hogy a legcsúnyább, legszörnyűbb szerveket hozza magával. A szolga elment, és újra egy szívet és egy nyelvet hozott az uralkodó elé. Az uralkodó csodálkozva kérdezte a szolgáját: – Amikor a legszebb szerveket kérem, szívet és nyelvet hozol, de akkor is ugyanezeket hozod, ha a legrosszabbakat kérem: hogy lehet ez? – A szolga szerényen így válaszolt: – Hogyha az, amit az ember érez és gondol, tisztán a szívéből jön, és a nyelve csak őszintén az igazat mondja, akkor a szív és a nyelv a legértékesebb szerv. Akihez tartoznak, az az ember egészségesnek és boldognak érzi magát. De ha a szív csak kirakattá válik, ami megtagadja a vágyakat, a nyelv pedig igaztalan és hamis dolgokat mond, akkor mindkét szerv büntetés annak az embernek, akihez tartozik. A kettősség, amit környezete felé mutat, a bensőjét is áthatja, és elfordul tőle a boldogság.

    Visszacsatolás

    • Te mit gondolsz a szolga kijelentéséről?
    • Mi a történet lényegi mondanivalója, tanulsága a saját szavaiddal összefoglalva?
    • Konkrétan mit tanulhatunk a másokkal való kommunikáció és érintkezés terén ebből a történetből?

    Felhasználási javaslatok

    Felolvashatjuk a történetet a “…majd újra elküldte a szolgát, de ezúttal azt kérte, hogy a legcsúnyább, legszörnyűbb szerveket hozza magával…” részig, és hagyjuk gondolkodni a résztvevőket, vajon mely szerveket fogja a szolga az uralkodó elé vinni. Ezt követően pedig végigolvashatjuk a történetet, majd utána gondoljuk át, és beszéljük meg.

    (Forrás: Detlev Blenk, Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet – Z-press)

  • Johnny és a kecskebak

    Johnny erős, jókötésű hároméves fiúcska volt. Egy szép napon összebarátkozott a szomszédban lévő kecskebakkal, Billyvel. Minden reggel szedett egy kis füvet és salátalevelet, majd elvitte Billynek reggelire. Olyan szoros lett a barátságuk, hogy Johhny órákat töltött Billy kedélyes társaságában. Egy nap Johnny arra gondolt, hogy jót tenne Billynek, ha kicsit megváltozna a menüje, ezért salátalevél helyett rebarbarát vitt a barátjának. Billy rágcsálta kicsit a rebarbarát, de megállapította, hogy nem ízlik neki, így eltolta magától. Johhny megfogta Billy egyik szarvát és így próbálta megetetni Billyvel a rebarbarát. Ez alkalommal Billy a barátját lökte el, először csak finoman, de amikor látta, hogy Johhny csak nem engedi el, olyan erősen meglökte, hogy a kisfiú egy nagy huppanással a fenekére pottyant. Johnny annyira megsértődött, hogy letisztogatta magát, mérgesen ránézett Billyre, és soha többé nem jött vissza hozzá. Néhány nappal később, amikor az édesapja megkérdezte, miért nem megy már soha a szomszédba Billyvel csevegni, így válaszolt: – Azért, mert visszautasított.

    Visszacsatolás

    • Pontosan mi volt Johhny problémája?
    • Mennyiben hasonlítunk Johhnyra a gondolkodásunkban és tetteinkben?
    • Mennyire szeretnénk, hogy mások megfeleljenek az elvárásainknak?
    • Milyen hatással vannak az elvárásaink az emberi kapcsolatainkra?
    • Mire tanít minket ez a kis történet?

    Felhasználási javaslat

    A vizuális megjelenéshez bevihetünk egy kis rebarbarát és/vagy egy műanyag játékkecskét, hogy jobban rögzüljön a történet.

    (Forrás: Detlev Blenk, Történetek trénereknek és coachoknak, tanároknak, tanácsadóknak, vezetőknek – 125 történet – Z-press kiadó)

  • Dinnyeházikó

    Dél volt, mikor a bátor kis veréb, no meg a félénk kis egér batyut kötött, s elindult vándorolni.

    • Hová, hová ilyen korán? – rikoltozott a körtefán a telhetetlen cinke.
    • Túl árkon, bokron, dombokon, sárga rét áll a homokon. Elmegyünk hát, és felkeressük mert kincset őriznek ott a tücskök.
    • Kincset? Miféle kincset? Nem hiszem!
    • Elhiheted, cinke, hiszen hallhattad te is. A nyári éjben cirpelte mind vagy reggelig:
    Cirr-cürr, cirr-cürr,
csörren a kincs, a kincs!
Cirr-cürr, cirr-cürr,
a kincs, a kincs!

    Ment, ment tehát a bátor kis veréb, no meg a félénk kis egér végig a kerten, kert mögött, a kert mögötti fák között. Éjfélre már oda is értek.

    Éppen akkor bújt elő a hold. Aranyos fénye mind lefolyt az éji tájra. Arany csillant a dombokon, a domb előtti homokon. Arany csurrant a fákra.

    • De szép! Ó, milyen csodás! Egérkém, drága, jer, no lásd, itt kell a kincset megkeresni!

    Kéz a kézben osontak bokron át, lapuleveses sűrűn át. A tücskök énekeltek:

    Cirr-cürr, cirr-cürr,
csörren a kincs, a kincs!
Cirr-cürr, cirr-cürr,
a kincs, a kincs!

    De a két barát nem talált mást, csak egy sereg jánosbogárkát.

    • Ne menjünk tovább, kis veréb! – kérlelte társát az egér. – Jaj, félek, nagyon félek!
    • Mitől félsz, mondd, ó, kis bohó? Nincs erre héja, macska, se mohó bagoly vagy mérges kánya. Csak a bogarak élnek itt s a kincset rejtő tücskök.

    Futottak hát tovább, tovább, de kincset egyik sem talált a tücsökzenés réten.

    • Ó, miből veszünk kalapot? Napernyőt meg gombos botot? Nyakkendőt néked és nekem szép, nyloncsipkés inget? – sírt, sírt a kedves kis egér, de jókedvű kis veréb ismét csak megnyugtatta:
    • Ne félj, míg engem látsz, szívem! E csodás réten nem hiszem, hogy ne akadna egy rézgaras se.

    Futottak hát tovább, tovább, és egyszerre csak egy óriási görögdinnyére leltek.

    • Mit mondtam? – szólt a kis veréb. – Itt van a tündérvárunk! Kívül fénylő zöld, belül piros, egyszóval modern és csinos, bár ki kell tatarozni.

    A két jó barát azonmód szorgos munkába kezdett. Ajtót fúrt, három ablakot, kéményt is rakott, jó nagyot, és belül a dinnyét kirágta kényelmesre.

    Beköltözött a két barát, bezárták a ház ajtaját, s a tücskök énekeltek.

    Pufók szellő a dombokon felébredt. Szállt a homokon át egyenesen a dinnyeházhoz. Megtetszett néki, ott maradt, és lágyan ringatni kezdte.

    • Érzed, egérkém? Mily csodás! Mint a legpuhább hintaágy, oly kellemes a fészkünk! – örült a bátor kis veréb a szellő játékának.

    Majd eső jött. A zöld tetőt öklözte, egyre mosta.

    • Hallod, aranyos egerem? Eső kopog az ereszen! A legjobb dob sem verne ki ennél vidámabb ritmust. Jer, táncoljunk egy kopogóst, vagy járjunk el egy topogóst, ahogy a szél is járja.

    Szélvész rikoltott mérgesen. Jégeső vert az ereszen. A két barát csak táncolt.

    Dühöngő orkán jött. Ó, rettenet! Kicsavarta a tölgyeket a szemközti erdőben! Majd a tündöklő házikót, a kedves dinnyeházikót száráról – hopp! – letörte, sebes patakba lökte.

    • Mit búsultok a partokon? Fityiszt se félünk! Nem bizony! – kiáltott ki a kis veréb a rémült tücsköknek. – Leúszunk mi a tengerig, hajókázunk ott reggelig, és meghívjuk a cápát vacsorázni.

    Becsukta a két ablakot, és víg matróznótába fogott:

    Liccs-loccs, liccs-loccs,
úszik a kincs, a kincs!
Liccs-loccs, liccs-loccs,
miénk a kincs!

    Úszott, úszott a házikó, a kedves dinnyeházikó, vele a bátor kis veréb s a félénk kis egérke.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Egy furcsa kirándulás

    Légy uram és Méhe néne kirándulni ment.

    Kikocsizott a sziklacsúcshoz, és hozzáfogott a hegymászáshoz.

    két hátsó lábával a sziklafokra állott, kettővel botot fogott, kettővel pedig kapaszkodott. A sziklacsúcsra már-már mind a kettő feljutott, amikor Méhe néne meglátott az egyik kiszögellésben egy pompás virágot.

    • Ó, miért is nincs hetedik lábam, amivel a virágot letépném?! – sírt Méhe néne – Légy uram, e szép virágnak sűrű mézét de megenném, de szeretném!

    Ám Légy uram nem szerette a mézet. Így szólt tehát Méhe nénéhez:

    • Ó, Méhe, Méhe! Láthatod, hogy nekem is csak hat láb jutott! kettővel a sziklaperemen állok, kettővel botot fogok, kettővel pedig kapaszkodom. ne kívánd hát, hogy nyúlja érte, és miatta leessek a mélybe.

    Mivel az, hogy szárnyuk is van, eszükbe sem jutott, és hetedik lábuk sajnos nem volt nekik, a sziklafalon civakodtak egészen estelig. Idejük így is letellett. Jött a kocsi, és menni kellett.

    Így történt, hogy a síró Méhe néne és zsémbes Légy uram a sziklacsúcsra fel nem jutott, és a csodás tájból semmit sem láthatott.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Szellő és a bárányfelhők

    Szellő kihajtotta a bárányfelhőket legelni. Fütyörészve követte őket mindenüvé.

    Szellő csakhamar megunta a munkát. A nádasban vadkacsát látott. Odarepült hozzájuk. Szaladgált, fogócskázott velük egész nap.

    Mi történt ezalatt a bárányfelhőkkel?

    Kettő összeverekedett. A verekedésnek sírás lett a vége.

    Három lefutott a hegyi patakhoz fürödni.

    Négy talált egy szép hófelhőt, és belebújt.

    Öt kis felhő elcsavargott egészen az örök hómezőkig. Ott rátelepedett egy kicsi kunyhó tetejére.

    Hat pedig elment a fényes nap után.

    Szellő abbahagyta a vadkacsa-kergetést. Szaladt a bárányfelhőket hazaterelni. Csupán egyetlen kis jószágot talált.

    Szellő elindult az elveszett bárányfelhők után.

    Ment, ment Szellő. Kocogott utána az árva bárányfelhő.

    Szép kerek kertet láttak. A kert közepén két sárga tulipán ringatózott. A sárga tulipánból ének hallatszott:

    Felhők voltunk,
sírni kezdtünk,
s zápor lettünk.
Mi lettünk a két tulipán étele,
mi lettünk a két tulipán itala.
Kipp-kopp-kopp! Eső-kopp!

    Ment, ment tovább Szellő. Vele ment az árva bárányfelhő.

    Odaért a csordogáló kis patakhoz, a patakparton zakatoló víg malomhoz. Zúgott a malom, susogott a patak:

    Felhők voltunk,
patak lettünk.
Csordogálunk,
s malmot hajtunk.
Forgatjuk a kereket.
Dolgozhatunk eleget.
Liccs-loccs-loccs! Patak-loccs!

    Ment, ment tovább Szellő. Vele a megmaradt bárányfelő.

    Hóesésbe jutottak. Szállt, énekelt sok hópihe:

    Felhők voltunk,
hópihe lettünk.
Csupasz földre leesünk.
Hipp-hopp-halihó!
Mi védjük meg a vetést,
mint a meleg takaró.
Hipp-hopp-hopp! Hópihe-hopp!

    Ment, ment Szellő. Vele ment az árva bárányfelhő. Odaértek az örökös hómezőkhöz. A kicsi kunyhón jégcsapok csüngtek és csilingeltek:

    Felhők voltunk,
jégcsap lettünk.
Csengünk-bongunk, mint a csengő,
üvegcsengő: csing-csöng,
csöng-csing; kacagunk.
Csing-csöng-csöng! Jégcsap csöng!

    Ment, ment tovább Szellő. Vele ment a megmaradt bárányfelhő. Odaértek a fényes naphoz. S ott valami láthatatlan énekesek énekeltek:

    Felhők voltunk,
láthatatlan
pára lettünk.
Jön az éj és
harmat leszünk.
Fűre, fára, szép virágra
leesünk.
Mi leszünk a kicsi madár itala.
mi leszünk a gyenge levél étele.
Csepp-csepp-csepp! Harmat-csepp!
    • Csak te maradtál velem! – fordult szellő az egyetlen megmaradt bárányfelhőhöz. – A többiek hasznos munkába álltak. Búcsúzzunk el tőlük!

    Hazament Szellő s vele az árva bárányfelhő. Megvacsoráztak. Összebújtak és elaludtak. Kicsi felhő álmot látott.

    Azt álmodta:

    eső lett,
csordogáló patak lett,
hópihe lett,
csilingelő jégcsap lett,
s láthatatlan pára lett.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • A hold ruhája

    A tó mellékén élt Rák Aranka, a híres varrónő. Meghallotta hírét a hold is. Gondolta, varrat nála új ruhát.

    • Unom már ezt a kifakult ezüstruhát. nem varrnál nekem egyet aranyból? – kérdezte a rákot, amikor felkereste.
    • Örömmel megvarrom. Ám előbb méretet kell rólad vennem – szólt Rák Aranka a kövér holdhoz.

    Így is lett.

    Rák Aranka elővette aranyollóját, és kiszabta a ruhát. Utána elővette aranytűjét, aranycérnáját, s a ruhát megvarrta. Várta a holdat ruhát próbálni. A hold meg is érkezett.

    • Furcsa dolog – szemlélte munkáját a rák. – Pontos mértéket vettem rólad, a ruha mégis bő.
    • Úgy látszik, fogytam – válaszolt a hold.
    • Majd beveszek a ruha bőségéből – mondta Rák Aranka.

    Felfejtette és újra varrta az aranyruhát.

    A következő próbán a ruha még mindig bő volt. A türelmes rák a ruhát ismét átvarrta. Várta, várta a holdat. A hold megérkezett. Olyan vékony, olyan karcsú volt, mint egy kifli.

    • Beteg vagy? Mi történt veled, hogy ennyire fogysz? – aggódott Aranka.
    • Nincs semmi bajom. Kitűnően érzem magam – felelte a hold.

    Aranka a ruhát ismét felfejtette, átszabta és megvarrta. Várta, várta a holdat, de az nem jött. Kitekintett az égre. A hold ott sem volt.

    Mikor a hold ismét megérkezett, Aranka csodálkozva látta, hogy meghízott.

    • Ki kell a ruhádból engednem, mert most meg szűk – sóhajtotta a rák.
    • Nem bánom, de igyekezz megvarrni – felelte a hold ingerülten. – Unom már ezt az örökös próbát! Még sohasem láttam ilyen ügyetlen varrónőt!

    A szegény kis rák ismét hozzáfogott a varráshoz. Varrt, varrt szorgalmasan. Csillagokat is varrt a ruhára, hogy minél szebb legyen. Csillogott-villogott az aranyruha, mint egy csodálatos tündérköntös.

    • Ó, de gyönyörű! Igazi, tökéletes munka! Tündér Ilonának sincs szebb ruhája! – ámuldoztak a kis állatok.

    A hold megérkezett. Gömbölyű, kövér volt, mint egy jókora labda.

    • Ó, jaj nekem! – sírt Aranka. – Ilyen csodát még sohasem láttam. Hol sovány vagy, hol meg kövér. Mi történt már ismét veled?

    A ruha persze teljesen használhatatlan volt. A kövér teliholdra rá sem ment.

    • Mit tettél a gyönyörű aranyszövetemmel? – toporzékolt a hold. – Összeszabdaltad, szétnyirbáltad. most miben megyek a csillagok báljára?

    A ruhán már nem lehetett javítani. A hold mérgesen hazaballagott.

    Aranka, a rák pedig szégyenben leköltözött a tó fenekére.

    Fel sem jött többé.

    Ott lakik még ma is.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • A szöges cipős ember

    Történt egyszer, hogy megkérdezte egy demokrata egy másiktól, mitől kell a mostani időkben a legjobban félni. A megkérdezett demokrata így válaszolt: – Szerintem már nem kell félni semmitől, csak a szöges cipős embertől. – Az előbbi demokrata egyáltalán nem értette ezt a hasonlatot, ezért a másik elmagyarázta neki: – Egyszer a Meese nevű erdőben volt egy fegyvergyár a háború alatt. a tizenkét bunkerra osztott gyár, melyeket fákkal, és közönséges csarabbal ültettek körbe, és aminek köszönhetően az épületek felismerhetetlenek voltak a levegőből, sértetlenül túlélte a háborút. Az egyik bunkerben teli vászonzsákok feküdtek, tartalmukat már nem dolgozták fel. A lakosság számára, akik évek óta szenvedtek a textil hiányától, az erős zsákvászon nagyon értékes volt. Sokan felkerekedtek, odalopakodtak a bunkerhez, kinyitották a zsákokat, kiöntötték a benne lévő szürke port egy eldugott sarokba, majd hazavitték a zsákmányt. Ez így ment, amíg lehetett, és a puskapor halom egyre csak nőtt. És akkor jött, aminek jönnie kellett: tudatlanságból, butaságból és gondatlanságból belépet a bunkerbe egy ember szöges cipőben. A szögek hatására szikrák csaptak fel a bunker betontalajából, a szikrák meggyújtották a hegyekben álló puskaport, majd egy robbanás szétvetette a bunkert, és mindenkit maga alá temetett, aki ott tartózkodott. – De mi köze van ennek a szöges cipős embernek a mai korhoz? – kérdezte az első demokrata. – Rajta kívül mástól nem kell félni – válaszolta a második. – Mert senki sem tudja, hol, de a puskapor egyre csak halmozódik.

    Visszacsatolás

    • Mit szimbolizálhat a puskapor?
    • Te hogyan ültetnéd át ezt a történetet az egymás közötti kommunikáció témakörére?
    • Miért van az, hogy gyakran felhalmozzuk a konfliktusokat, ahelyett, hogy még időben megoldanánk őket?
    • Voltál már valaha a szöges cipős ember szerepében, és gyújtottad már fel akaratod és tudatod ellenére a “puskaport”?

    Felhasználási javaslatok

    Minden résztvevőnek kioszthatunk egy nagy szöget, amire egy papírzászlót erősítünk. Ezután mindenkinek fel kell írnia egy zászlóra, mit szeretne megjegyezni, mint legfontosabb leckét a történetből vagy a foglalkozásból. Barkácsáruházakban találunk szögeket, akár meglepően nagy méretben is. Egy másik megoldás, hogy a zászlókra már korábban a kommunikáció témaköréhez tartozó idézeteket írunk. Vagy bevihetünk egy pár sportcipőt fémszögekkel, ami még látványosabb. Rajzolhatunk egy cipőt egy A/4-es lapra, amit fénymásolhatunk úgy, hogy mindenkinek jusson belőle. Minden résztvevő erre feljegyezheti a “konfliktus” témához kapcsolódó feljegyzéseit.

  • Cserebere

    Regina, Pongrác, Bonifác, a három testvérmacska fogta Riska tehenet, a kedves öreg tehenet, és egy kocsira felpakolta.

    Riskával elindult tehát: Regina, Pongrác, Bonifác.

    Regina, Pongrác, Bonifác kocogott a tehénnel. Találkozott a farkassal, a loncsos-lompos ordassal, ki szemközt jött a bakkecskével.

    Farkas szólt:

    • Tunya Bonifác! Riska tehenet cseréld el! Vagy elviszed a vásárra? Három nap múlva jutsz oda. Cseréld el a kecskémmel!

    Tehenét kecskére cserélte tehát Regina, Pongrác, Bonifác.

    Regina, Pongrác, Bonifác kocogott, ment a kecskebakkal. Találkozott a rókával, ravasz rókaanyóval, ki arra jött a kövér lúddal.

    • Tündéri húgom! Reginám! Kis macskák közt legszebb te vagy! Bizony csúf ez a kecskebak. Okos cserémen kapva kapj, itt van, tied szép fehér ludam!

    Kecskéjét lúdra cserélte tehát Regina, Pongrác, Bonifác.

    Regina, Pongrác, Bonifác kocogott, ment a kövér lúddal. Találkozott a mókussal, tarisznyás, rongyos koldussal, ki arra jött egy girhes tyúkkal.

    • Ó, jótét lélek! Kedves macskafi! – szólt kapzsi Pongrácnak, aki bizony a tyúkot megkívánta. – Cseréld el tyúkommal a ludad. Tudom, nem bánod meg. Tyúkomnak naponta lesz tojása.

    Lúdját tyúkra cserélte tehát Regina, Pongrác, Bonifác.

    Regina, Pongrác, Bonifác kocogott, ment a girhes tyúkkal. Találkozott egy víg sünnel, egy furfangos, kópé sünnel, ki arra ment egy fényes tűvel.

    Fényes tű fényére megállt Regina, Pongrác, Bonifác.

    • Ó, milyen fényes, gyönyörű! Talán aranyból van e tű? Te sün, e kincs nem eladó?
    • Fényes tűm bizony eladó! Girhes tyúkért megkapható!

    Tyúkját tűre cserélte tehát Regina, Pongrác, Bonifác.

    Regina, Pongrác, Bonifác kocogott, ment a tűvel, a fényes, kedves gyönyörűvel. Hol Regina, hol meg Bonifác vitte. Hol kocsira tette, hol kezibe vette.

    Óvta, vigyázta – el ne ejtse – Regina, Pongrác, Bonifác.

    Váratlanul leszállt az est. Regina továbbmenni rest. Keresnek hát egy szalmakazlat, hol mindhárman lenyugodhatnak.

    Regina, Pongrác lefeküdt, s Bonifácra bízta a tűt:

    • Vigyázz rá éjszaka, vigyázz te, testvér, Bonifác!

    Bonifác őrizte a tűt. Fél éjszaka mellette ült. Úgy éjféltájban csak megunta. Fogta, a kazalba szúrta.

    • Jó helye lesz itt nagyon. Tudom, nyugodtan alhatom. Rabló rá nem találhat – szólt. S nyomban elaludt a mindig lusta Bonifác.

    Regina, Pongrác, Bonifác reggel a tűt sehol sem találta. Turkált, turkált a szalma közt, turkált a réti fű között, de fényes tűjét nem találta.

    Regina, Pongrác, Bonifác csereberéje véget ért. Üres kocsival hazatért, üres zsebével hazaért nagy búsan s ostobán tehát: Regina, Pongrác, Bonifác.

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)

  • Játékmackó

    Játékmackót valaki ottfelejtette az erdőben. Ült, ült a fűben.

    Gyönyörű, piros pillangó repült melléje.

    • Ó, de szép repülő szalag vagy! – örült Játékmackó.
    • Csacsi, én pillangó vagyok! – nevetett a pillangó és elrepült.

    Jött a kicsi sün.

    • Itt a szaladgáló tűpárna! – rikoltotta játékmackó.
    • Ugyan, én a kicsi sün vagyok! – felelte a tüskés állat. Gyere velem fogócskázni!
    • Játék lábakkal hogyan tudnék fogócskázni? – csodálkozott Játékmackó.

    Otthagyta a kicsi sün játékmackót. Hamarosan odaugrott mellé egy béka.

    • Úszógumi! Ugrik az úszógumi! – sikítozott Játékmackó a béka láttán.

    A siklót mozgó kötélnek nézte, a gombát baba-napernyőnek. A szarvasbogár szarvairól azt hitte, hogy azok ollók.

    A kis madártól pedig ezt kérdezte:

    • Gyomrodban gép van?
    • Ugyan miféle gépről beszélsz? – csodálkozott a kis madár.
    • Csicsergő-gépről. Valamitől kell, hogy csicseregj. Itt, az én gyomromban is van egy szerkezet és ha megnyomják, brummogok – felelte Játékmackó.
    • Gyomromban semmiféle szerkezet sincs. Igazi madár vagyok – sértődött meg a kis madár, és elrepült.

    Játékmackó szomorúan nézett utána. “Úgy látszik, megharagudott. Vajon miért?”

    Jött, futott a kicsi nyúl is. Játékmackó egyszeriben elfelejtette bánatát.

    • Ugrani is tudsz? – faggatta a kicsi nyulat.
    • Ó, persze hogy tudok! – kiáltotta a kicsi nyúl, és átugrotta a széles árkot.
    • Ilyen ügyes rugók vannak lábaidban? – kérdezte Játékmackó.
    • Jaj, de buta vagy! – kacagott a kicsi nyúl. – Igazi lábaim vannak.
    • Itt minden igazi? – csodálkozott Játékmackó.
    • Itt minden igazi. A fák, bokrok, állatok, madarak és bogarak – bólogatott a kicsi nyúl, és elsietett.

    Csakhamar leszállt az est. Játékmackó szomorkodni kezdett: “Igazi a sötét is. Jó lenne már aludni.”

    Cammogó léptek hallatszottak. Játékmackó érezte, hogy a cammogó valaki felveszi és viszi, viszi magával.

    Cammogó valaki jó sokára megállt, és egy szűk nyíláson bebújt egy barlangba.

    • Ide nézzetek, mit hoztam! – brummogta.

    Játékmackó körülnézett a tágas medvebarlangban. Három apró medvebocsot vett észre.

    • Játékmackók! – rikoltotta Játékmackó boldogan.
    • Ó, te kis oktondi, mi valódi medvebocsok vagyunk. Játékmackó te vagy – nevettek a medvebocsok.
    • Itt maradhatok veletek? – kérdezte Játékmackó.
    • Velünk maradsz örökre – hangzott a felelet.

    Játékmackó rámutatott a gyomrára:

    • Itt nyomjatok meg, és akkor brummogok.

    Jaj, de örült a három apró medvebocs a gyönyörű játéknak!

    Örült a Játékmackó is: “Igazi medvebarlangban lakom! Igazi medvék között, Igazi, igazi erdőben!”

    (Forrás: Varga Katalin, Gőgös Gúnár Gedeon – Móra Ferenc Könyvkiadó)