Micsoda madár ez?

Élt egyszer egy liba. Szörnyen ostoba, irigy állat volt. Mindenkit irigyelt, mindenkivel összeveszett, mindenkire sziszegett… Az emberek a fejüket csóválva mondogatták:

• Szörnyű ez a Liba!

Egy alkalommal Liba meglátott a tavon egy hattyút. Libának nagyon megtetszett a szép, hosszú hattyúnyak. “De jó lenne nekem is egy ilyen szép, hosszú nyak” – gondolta magában. Megkérte a Hattyút:

• Tudod, mit? Cseréljünk! Neked adom az én nyakamat, s te add nekem a tiédet.

Hattyú kicsit gondolkodott az ajánlaton, de aztán ráállt. Nyakat cseréltek.

Sétálgat a Liba szép, hosszú hattyúnyakával, s nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Hol elfordítja, hol kinyújtja, hol ívben meghajlítja – sehogy sem találja kényelmesnek. Meglátja Libát a Pelikán, s csak úgy dülöngél a nevetéstől.

• Ó, hiszen te nem vagy se liba, se hattyú – mondja neki -, hahaha!

Megsértődött a Liba, s már épp rá akart sziszegni, amikor észrevette, hogy a Pelikánnak milyen szép, nagy, zacskós csőre van. “De jó lenne nekem is egy ilyen szép, nagy zacskós csőr!” – gondolta magában. Meg is mondta a Pelikánnak:

• Tudod mit? Neked adom az én piros csőrömet, s te add nekem a te zacskós csőrödet!

Pelikán nevetett, de aztán ráállt. Cseréltek. Megtetszett a Libának ez a cserebere. A Gémmel lábat cserélt: vaskos úszólábáért szép, vékony, hosszú gémlábat kapott. A Varjúval elcserélte nagy, fehér szárnyát kicsi feketére. A Pávát sokáig kellett rábeszélnie a Libának arra, hogy cserélje el vele díszes, színes farktollait az ő kis ecset formájú farkáért. De végül is sikerült neki.

A jóságos Kakas könnyen odaajándékozta taraját, szakállát s hozzá még szép, kukorékoló hangját is. Senkikre és semmire nem hasonlított most már a Liba.

Nagy peckesen sétálgatott gémlábán, varjúszárnyaival csapkodott, forgatta hattyúnyakát… Egyszer nagy csapat liba jött vele szemközt.

• Gá-gá-gá, micsoda madár ez? – ámuldoztak a libák.
• Liba vagyok! – kiáltotta Liba, és vadul csapkodott varjúszárnyával, kinyújtotta hattyúnyakát, és pelikáncsőrét eltátva harsogta: – Kukurikuuuú! Mindenkinél szebb vagyok!
• Hát, ha te liba vagy, akkor gyere velünk! – mondták a libák.

Kimentek a libák egy kis rétre, és Liba velük tartott. A libák a füvet csipegetik, de Liba csak tátog, ide-oda dobálja zacskós csőrét, sehogy se tud füvet tépni vele.

Lementek a libák a tóra fürödni, Liba is velük tartott. A libák mind úszkálnak a tóban, de Liba a parton futkos fel s alá, gémlábakkal nem tud úszni. Nevetnek a libák:

• Hahahahaha!

Liba meg visszakiált nekik:

• Kukurikuuuú!

Kijöttek a partra a libák, s egyszerre csak honnan, honnan nem, ott terem a Róka! Ijedten gágogtak a libák, és elrepültek. Csak Liba maradt ott, a varjúszárnyak nem tudták felemelni, futni kezdett hosszú gémlábán, de pávafarka belegabalyodott a nádasba. Itt aztán hosszú hattyúnyakát elkapta a róka, és – uzsgyi! – szaladni kezdett vele.

Meglátták ezt a libák, lecsaptak a Rókára, vadul csípték, ahol érték. Leejtette a Róka a Libát, és elfutott.

• Köszönöm libák, hogy megmentettetek – mondta Liba -, most már tudom, hogy mit kell tennem!

Elment a Liba a Hattyúhoz, és visszaadta neki hosszú nyakát, Pelikánnak nagy, zacskós csőrét, Gémnek hosszú lábait, Varjúnak fekete szárnyát, Pávának díszes farktollait, a jóságos Kakasnak pedig a taraját, szakállát, szép kukorékoló hangját.

És a Liba megint olyan lett, mint egy liba. Csak most már okos és nem irigy liba lett belőle.

Így szólt az én mesém a Libáról.

Itt a vége, fuss el véle!

(Forrás: Vlagyimir Szutyejev, Vidám mesék – Móra kiadó)